Odabent teljes a sötétség. Alig léptünk be, a kör alakú lyuk bezáródott. Bent rekedtünk.
- Fogalmam sincs hogy fogunk kijutni... – szól Harry. – Itt a pálcád, ugye?
- Persze... – mormogom. – Lumos! – Harry is így tesz, és mindjárt többet látunk. Egy vékony, de elég magas folyosó vezet előttünk. A falakból enyhe hideg áramlik, és ez az egész helyzet olyan hátborzongató nekem. Azonban mielőtt bármit mondhatnék, Harry elindul előre. Sebes léptekkel követem, nem akarok lemaradni. Hosszasan megyünk előre, amíg a folyosó vezet minket. Körülbelül 10 percnyi sietség után megérkezünk egy kisebb terembe.
- Mi lehet ez? – kérdezi halkan Harry, de tudja, hogy úgysem tudom a választ.
- Valamiféle teremnek néz ki. Szerinted ez... ez egy búvóhely?
- Nem tudom – válaszolja, és lassan körbejárja a szobát. Mindenfelé eldobált pergamenek, rengeteg kacat a földön, a szoba sarkában pedig egy ócska íróasztal áll. – De ha tényleg van itt valami elrejtve, akkor nem lesz könnyű megtalálni...
- Áááá! – kiáltok fel rémülten, mire Harry ijedten fordul felém. – Csak... csak egy pók volt – válaszolom.
- Jaj, Ron! Még mindig így rettegsz tőlük? – kérdezi fejcsóválva.
- És ha igen? – mordulok rá, és úgy döntök, nem feszegetem a témát. – Harry, ennek semmi értelme! Nincs itt semmi. Ez valószínűleg valakinek a búvóhelye volt.
- Voldemorté.
- Ez korántsem ilyen biztos – rázom a fejem. – Nem tudjuk bizonyítani.
- Én szét akarok nézni! Ha te nem, akkor szia! – kiabálja Harry.
- Most meg mi a bajod?
- Az, hogy ez a hely igenis sokat segíthet. Ha jobban szétnéznénk, keresgélnénk egy kicsit... Még ha nem is találunk semmit... És ha mégis?
- Rendben – sóhajtom, és nekiállunk feltúrni a pergameneket. Azonban egyiken sincs használható információ, legtöbbjük üres. Az íróasztal fiókjai sem rejtenek semmiféle titkos horcruxot, vagy egyéb dolgot, ami Tudjukkihez kapcsolódhatna.
- Feladom – suttogja Harry, és lerogy a földre. Jó órás keresgélésen vagyunk már túl. Én is nekidőlök a falnak, és leroskadok a tövébe.
- Most már elhiszed, hogy nincs itt semmi? – kérdezem. Ebben a pillanatban különös zajt hallunk. Egyszerre pattanunk fel, és gyorsan körbekémlelünk.
- Ki az? – kérdezi Harry bizonytalanul. A szoba másik sarkából hangos kopogás hallatszik, és pillanatok múlva egy alacsony kisfiú jelenik meg előttünk.
- Hát te ki vagy? – nézek rá meglepődve. Fürkészve nézeget minket, és úgy dönt, nem szól hozzánk. Harry leereszti a pálcáját, és közelebb sétál hozzá.
- Te itt laksz? – néz rá. A fiú felemeli a fejét, és belenéz Harry szemeibe. Látom, hogy tekintete a homlokára téved, és mikor meglátja a sebhelyet, eltátja a száját, és hátra lép egyet.
- Te... te Harry Potter vagy? – kérdezi félősen.
- Igen – sóhajtja, és fáradtan néz a srácra. – De te is mondd meg a neved!
- Tim... Tim Survey vagyok.
- Itt laksz? – szállok be a beszélgetésbe. – Jah, bocs... Ron Weasley vagyok.
- Itt lakom. Igen.
- Na és... hogy kerülsz ide? – hitetlenkedem.
- Anyukámmal laktunk itt. De ő... meghalt.
- És az apukád? – kérdi Harry.
- Őt sosem ismertem. Anya azt mondta, hogy már régen meghalt. Mikor még csecsemő voltam. Akkor jöttünk ide, mikor az otthonunkba betörtek a halálfalók. Anya a Roxmortsba hoppanált velem, és ott szálltunk meg egy éjszakára. Aztán másnap reggel már itt ébredtem. Anya sosem mondta el, hogy miért pont itt élünk.
- Tudja valaki, hogy itt vagy? – kérdezem.
- Nem – vágja rá. – Sosem mozdultunk el innen.
- Akkor anyukád... Hogyan halt meg? – kíváncsiskodik Harry óvatosan.
- Beteg lett – válaszolja Tim, és lefelé görbül a szája. – Egy idő után már fel sem tudott kelni, csak feküdt. Aztán egyszer, mikor felébredtem, elmondta hogy halálos beteg, és itt kell hogy hagyjon engem. Kértem, hogy vigyen magával, de azt mondta, maradjak itt, és sose tegyem ki innen a lábam. Ezért hát, itt élek egyedül már 2 éve.
- Hány éves vagy? – kérdezem.
- Nyolc. Szeptemberben töltöm a kilencet. De most már én kérdezek. Ti mit kerestek itt?
- Hát mi csak... – kezdem, de Harry közbevág.
- Kinyílt előttünk a rejtekhelyed ajtaja. Mi pedig kíváncsiságból bejöttünk. Ne haragudj.
- Hallottam, hogy azt hiszitek Voldemort lakott itt.
- Te kimondod a nevét? – kiáltok fel.
- Igen... Anya is kimondta. Szerinte azzal csak meghunyászkodunk, ha Tudjukkinek hívjuk.
- Anyukád bölcs ember lehetett – bólogat Harry. – Nem vagy éhes, Tim? Honnan szerzel élelmet?
- Van itt egy pince. Alattunk – mutat a sarokban lévő csapóajtóra. – Épp ott voltam mikor jöttetek. Anya felhalmozott egy csomó kaját, és megbűvölte őket, hogy sose romoljanak meg. Mellesleg... Nem hiszem, hogy Voldemort itt lakott volna. Anya ezt sosem említette, és én bizony unalmamban már mindent átböngésztem itt, de semmit sem találtam. Szerintem ezt az egészet anya hozta létre. Vagy valakinek a segítségével. Bár, ha valaki tudna itt erről, akkor biztos jött volna segíteni nekem.
- Rendben, Tim – mondom. – Köszönjük a segítségedet. De nekünk most mennünk kell – nézek rá jelentőségteljesen Harryre.
- Mi? – hüledezik. – Nem hagyhatjuk itt!
- Magunkkal akarod hozni? De hát mit kezdenél vele?
- Elviszem Dumbledore-hoz.
- És ő mit kezd vele? Örökbe fogja fogadni? – kérdezem gúnyosan.
- Mondj bármit is, én akkor is magammal viszem! – emeli fel a hangját, és kézen fogja Timet. Türelmetlenül felsóhajtok, de mivel mást nem tehetek, utánuk indulok. Rövidesen elérjük a kijáratot.
- És most? – kérdezem. Harry nagyot csap a bejáratra, de az meg sem mozdul.
- Tim, te nem tudod, hogyan... – kezdené Harry, de a fiú azonnal elengedi a férfi kezét, és pár métert visszasétál. Furcsa mozdulatokat tesz, de mintha értené a dolgát... Pár másodperc múlva kinyílik a bejárat, és meghalljuk Hermione lelkendezését.
- Jaj fiúk! Annyira aggódtam! Jól vagytok? Mindenki egyben? Óh, Ron! – kiáltja, és szorosan magához ölel. Egy gyors csók után elenged, és Harryre néz. Hirtelen észreveszi Timet. – Hát ő... Ő kicsoda? – ráncolja a homlokát.
- Majd elmesélem – válaszolom. – Harry, te vidd el Dumbledore-hoz! – Mikor Harryék elindulnak, Hermione felém fordul, és kíváncsi arccal fürkész.
- Mi volt odabent?
- Semmi köze a helynek Voldemorthoz – mondom lustán. – Egy anya lakott itt a fiával, Timmel. Őt láttad az előbb. De az anyja meghalt, ő meg itt élt egyedül, anélkül, hogy egyszer is elhagyta volna ezt a helyet. Harry pedig nem akarta otthagyni.
- Jellemző rá – vélekedik Mio.
- Jah... Fellépett a ’mindenkitmegmentek’ kényszere...
- Miért érzem azt, hogy emiatt neheztelsz rá? Végülis miért hagytátok volna ott? Egyedül...
- Nem neheztelek – morgom.
- Engem nem csapsz be, Ron – mosolyodik el Mio.
- Mégis mit vár? Hogy majd Dumbledore örökbe fogadja? Hiszen senkije nincs!
- Dumbledore-nak túl sok dolga van, nem tudna vállalni egy gyereket. De szerintem ez az ő dolguk, ránk nem tartozik. Harry csak a legjobbat akarta Timnek. Kedves gesztus tőle. – Itt felhorkantam. – Jól van, jól van. Lehet, hogy kicsit meggondolatlan volt. – Elmosolyodtam. – Aggódtam érted!
- Pedig tényleg nem volt bent semmi. Csak néhány kacat.
- Jól körül néztetek? – kérdezi Hermione.
- Persze... Felkutattunk mindent, csak utána bukkant fel Tim...
- Azért sajnálom szegény srácot... Meghalt az anyja, nincs senkije, és egyedül él, elzárva a külvilágtól. Egyébként, hány éves?
- 8. Még három éve van... Ha varázsló.
- Soha nem tudhatjuk – válaszolja Mio ravasz mosollyal. – Sajnos még az is megeshet, hogy ő sem varázsló – mutat a hasára. – Lehet kvibli is...
- Ne mondj ilyeneket! A legjobbakat kell remélnünk! Érzem, hogy minden rendben lesz – suttogom, és szorosan átölelem. Lágy csókot lehel a nyakamra, mire megborzongok. – Hűvös az este – nyögöm zavartan, és gyorsan kézmozdulatokkal mutatom ki a fázást.
- Csak nem megkívántál? – suttogja a fülembe.
- Mi? – hebegem. – Nem! Dehogyis... Hiszen te már...
- Nem bűn, ha megkívánod a szerelmed... – duruzsolja tovább, és lágyan végigsimít a hátamon. – Nos?
- Őrülten szeretnélek, de hidd el, jobb, ha most nem... – mondanám, de Hermione ujját a számra helyezi.
- Csss! – mosolyodik el. – Értem én, és igazad is van. – Ajkaival közelít, és megcsókol. Hosszan, szenvedélyesen. - Milyen szép ma a naplemente – mondja. – A lemenő nap vörös sugarai... Nézd!
- Gyönyörű! Még gyönyörűbb, mikor ezek a sugarak a te arcodat világítják meg. – Magamhoz húzom, és újra megcsókolom. – Életem legszebb napja lesz, mikor elveszlek. Akkor már teljesen hozzám fogsz tartozni.
- Én leszek a legboldogabb feleség, hogy ilyen férjem lesz – válaszolja. Elmosolyodom. – A RAVASZ vizsgák után pedig okosabbak leszünk, hogy mit kezdjünk az életünkkel. Bár én úgyis otthon leszek a picivel. De te...
- Látástól- vakulásig dolgozom. Tudom, tudom – nevetünk együtt.
- Azért remélem ránk is lesz időd.
- Mindig szakítok majd rátok időt... – mosolygok rá. – Hiszen ti vagytok a legfontosabbak nekem. – Szerelmesen hozzám bújik.
- Szeretlek!
- Én is... – motyogom, és barna hajába fúrom a fejem. Csukott szemmel a jövőnkön gondolkodom. Vajon képes leszek őket eltartani? Ha pocsék RAVASZ-t teszek le, és nem vesznek fel... Apropó! Hiszen az még 3 év Aurorképzőt jelentene.
- Mi a baj? – emeli fel Mio a fejét.
- Honnan gondolod, hogy...
- Megérzem. Nos?
- Csak az jutott eszembe, hogy ha jó RAVASZ-t teszek le, és felvesznek az Aurorképzőbe, akkor nem fogok tudni dolgozni. Mégis honnan lesz pénzünk? – nézek rá kétségbeesetten. Pár pillanatra elgondolkozik, majd mosolyra húzza a száját.
- A szüleim tudnak minket támogatni...
- Na de 3 évig?! Nem várhatjuk el tőlük.
- Akkor nyerj a lottón! – szól álmosan.
- Az mi? – ráncolom a homlokom, mire felnevet.
- Elfelejtettem, hogy te nem mugli családból származol. Egy nyereményjáték, ahol sok pénzt lehet nyerni.
- Az jó lenne! – sóhajtom.
- Ne rágódjunk még ezen, Inkább a hétfői RAVASZ vizsgákra gondolj! Ha felvettek az Aurorképzőbe, akkor beszélünk erről a problémáról. Most inkább nézzük meg, mire haladt Harry Timmel. – Bólintok, mivel ezzel a témával úgy sem tudnánk mit kezdeni. Lassan sétálunk a kastély felé kéz a kézben.