Fél órával később belépünk a klubhelyiségbe, ahol megpillantjuk Harryt és Ginnyt.
- Na, hogy ment? – kérdezi Hermione kedvesen Ginnyt.
- Jól – válaszolja, és Harryre mosolyog. – Aranyos a srác.
- Akkor minden oké? – kérdezem Harryt.
- Igen – válaszolja. – Tulajdonképpen lehet, hogy igaza van Ginnynek. Talán tényleg nem nekünk kellene örökbe fogadnunk. Nem hiszem, hogy nekünk való dolog.
- Ezt komolyan mondod? – hitetlenkedik Ginny, és megcsókolja Harryt. – Annyira örülök, hogy így döntöttél! – lelkendezik. – Féltem, hogy talán tényleg közénk áll...
- Ugyan! – legyint Harry. – Most már érzem, hogy te többet jelentesz számomra.
- Szeretlek! – suttogja Ginny, mi pedig egy távolabbi fotelben foglalunk helyet.
- Minden rendbe jön – mondom fásultan. Tekintettel, hogy holnap RAVASZ vizsgák, kénytelenek vagyunk az egész napot tanulással tölteni. Remélem, meg lesz a haszna...

*

Másnap reggel már hajnalban felébredek. Oldalra pillantva veszem észre, hogy csak öt óra van. Én ilyenkor nem szoktam felkelni! Lehunyom a szemem, próbálnék visszaaludni, de valami hülye érzés a hasamban nem hagy nyugton. Azt hiszem, izgulok. Újra megpróbálok elaludni, és most azt hiszem, sikerül is...

*

Pár órával később ébredek fel. Furcsa, hogy senki sem zajong a szobában. Ilyenkor azért már mindenkiben erősen jelen lehet a vizsgadrukk. Fáradtan kinyitom a szemem, és az órára pillantok. Jézusom! Fél nyolc van! Gyorsan kipattanok az ágyból, és a fürdőszobába rohanok. Mázlimra nincs bent senki. Egyébként, hol vannak a többiek? A szobában sem látok senkit. Mindegy, most az a lényeg, hogy én kész legyek. Gyors zuhany, fogmosás, öltözködés. Ez a hülye nyakkendő! Mindig Hermione köti meg nekem... Apropó! Hermione... Vajon nem várt meg? És a többiek miért nem ébresztettek fel? Harry, ezért még megfizetsz! Naná, hogy pont ma alszom el a hajam, és úgy nézek ki, mint egy madárijesztő. Segítség!

*

Öt perccel később már a Nagyteremben ülök, és pár pirítóst próbálok magamba tömni. Rekordsebességgel. A többiek sehol...

*

Kituszkoltak minket. Szerintem most rendezik át a termet, hogy mire kinyitják, bent legyen a sok-sok kis pad és szék. Azt hiszem, nemsokára viszontlátom a reggelim. Valaki hátulról hozzám simul.
- Hermione! – kiáltom. – Hol voltál egész reggel? Elaludtam... Azt hittem, nem érek ide.
- Ne haragudj, Ron! – válaszolja. – Be kellett ugranom Madame Pomfrey-hoz. Eléggé fájt a hasam.
- Ó... És már jól vagy?
- Igen... Madame szerint csak egy kis vizsgadrukk.
- Akkor jó – könnyebbülök meg. Ekkor fut be Harry.
- Sziasztok! – köszön vidáman.
- Harry, mi a fészkes fenéért nem keltettél fel reggel? Elaludtam! – esek neki.
- Ne haragudj, Ron, de annyira ideges voltam, hogy ez teljesen kiment a fejemből – néz rám bocsánatkérően. Hermione hangosan felnevet.
- Jól indul a mai nap! Mindenki lámpalázas... – mondja. – Remélem ez a sok magolás elég volt, hogy jó eredményeket érjünk el.
- Nálad biztos – teszem hozzá, mire egy megrovó pillantást kapok, de kioktatást már nem, mivel kinyílik a Nagyterem bejárata, és egy kis alakot látok meg.
- Alan Foren vagyok a Mágiaügyi Minisztériumtól. Az én feladatom lesz, hogy felügyeljem magukat az átváltozás vizsga ideje alatt. Kérem, fáradjanak be! – mondja. Csak ekkor veszem észre, hogy időközben a többi hetedikes is megérkezett. Azt hiszem, több sápadt arcút látok, mint pirospozsgást. De azért akad néhány zöld is... Mr. Foren betessékel bennünket.
- Mindenki foglaljon helyet! Pár percen belül megkapjátok a feladatlapokat, és hozzá a pennát is. Kérlek titeket, mellőzzétek a tiltott tárgyak használatát. Ennek minősül mindenféle penna használata, amely a helyes válasz megadásában segíthet. Emellett bármilyen válaszkorrigáló tárgy, és remélem, hogy a hagyományos puskázási módszerhez sem folyamodik senki. Aki mégis használná ezeket, az számíthat a legrosszabb érdemjegyre. A feladatlap kitöltésére kétszer kilencven perc áll rendelkezésetekre ötpercnyi szünettel. Először az egyik feladatlapok kapjátok meg, majd a szünet után a másikat. Nos, ha mindenki megtalálta a helyét – pillantott végig a társaságon. -, akkor kezdhetjük is. – Azzal a felügyelő íróasztaláról papírok tömkelege emelkedett fel, és repült mindenkihez egy-egy.
- Kérem, a neveteket írjátok rá! A jobb felső sarokba. – Tehát a nevemet. Ez még talán megy. – Lássatok hozzá! – hangzik az utasítás, és több tucat fiatal görnyed abban a pillanatban a papírok fölé. Hirtelen úgy érzem, mindent kitöröltek az agyamból. Körbepillantok, és meglátom Hermionét magam mellett. Felém fordítja a fejét, és rám mosolyog. Ez erőt ad, és én is a papír fölé hajolok...

Bő három órával később a klubhelyiségben ülünk. Senki sem szól egy szót se, néma csönd van. Hermionéra pillantok, aki fáradtan mered maga elé. A bal oldalamon Harry ül, ő az ablakon bámul ki. Mélyet sóhajtok, és kibököm végre:
- Na, hogy ment? – Hermione úgy rezzen össze, mintha legalábbis ordítva kérdeztem volna. Harry lehunyja a szemét, és még véletlenül sem néz a szemembe. – Mio?
- Elment... – nyel egy nagyot. – Igazából minden kérdésre tudtam a választ, csak...
- Csak?
- Kihagytam valamit. De szerintem még lehet kiváló. – Hangosan felnevetek, és Harry is elmosolyodik. Hát igen, Hermione.
- Nekem is elég jól ment – szól Harry. – Megbukni biztosan nem fogok.
- Nagyjából én is tudtam. Tuti, nem lesz kiváló – vigyorodok el Hermionéra pillantva. – Nem vagyok olyan észkombájn, mint te! – ölelem át, és cuppanós puszit nyomok az arcára.
- Még hátra van a délutáni gyakorlat. Na, meg egész héten ezt csináljuk. Jönnek sorban a tantárgyak – teszi hozzá Harry szenvedő arccal.
- Nyugtasson minket az, hogy hétvégén már csak nevetni fogunk az egészen – próbálom vidítani őket.

Délután fél háromkor az egyik terem előtti folyosón gyülekezünk. Már megint mindenfelé idegeskedő embereket látok. Én már cseppet sem érzek semmilyen izgalmat. Fura. Magamban átkozom azt a nagy eszemet, hogy nem mentem ebédelni. Most meg majd koroghat a hasam a vizsga alatt. Mindegy, ezen már kár töprengeni, amúgy is jön valami ősz hajú apóka, és szólítja az első öt embert. Lassan Hermione is sorra kerül. Bátorítóan átölelem, és magamba szívom az illatát.
- Vigyázz magadra! – suttogom. Rám mosolyog, de nem túl biztatóan. Kicsit kételkedve bár, de elfordul, és belép az ajtón. Vissza már nem jön, ők másik ajtón távoznak. Én meg csak ülök egyedül – jó, még pár emberrel együtt – a folyosón, és csak bambulok magam elé.
- Ronald Weasley! – Nem érzékelem a külvilágot. Nem hallok semmit. – Maga Ronald Weasley? – böki meg a vállam az öregember, mire felkapom a fejem.
- Tessék? Mi? Jah, igen. Én vagyok. – Lassan fölállok, és belépek a terembe...

*

Hát nekem annyi. Ez már biztos.

Gyorsan felvázolom, mi történt. Szombat van. Borongós, szomorú szombat. Mintha direkt velem szórakozna az időjárás. Vége a vizsgáknak. Túl vagyunk rajtuk. S hogy boldog vagyok-e? Hát nem. Egy cseppet sem. S hogy miért? Mert elcsesztem az életem. Így tuti, nem vesznek fel az Aurorképzőbe. Esélyem sincs... Én nem tudom, mi szállt meg a hétfői nap után. Szerintem valaki megátkozott. Sorban rontottam el mindent, de annyira, mintha most lettem volna először a Roxfortban, mindenféle képzés nélkül. Csütörtökön már kedvem sem volt felkelni, tudtam, hogy úgyis béna leszek. Hermione sem értette a nagy letörtségemet. Egyszerűen nem tudtam bevallani neki. Nem tudtam elmondani, hogy pocsék lesz a vizsgaeredményem. Hiszen olyan boldog volt, hogy ő bezzeg mindent tudott! Nem akartam elrontani az örömét. Addig legyen boldog, amíg tud. Amíg van mit ennie, mert én így biztosan nem fogom tudni eltartani.

Szóval most itt ülök a klubhelyiségben az előtt a kandalló előtt, ami a falon lévő nagy repedés mellett van. Kint csepereg az eső, és fúj a szél. Ha kinézek, még a csillagokat sem látom. A tűz vidáman pattog előttem, és hirtelen Hermione terem mellettem.
- Ron, mi a baj? – leül mellém, és végigsimít az arcomon. Meg sem rezdülök. – Hiszen vége van a vizsgáknak! Nem is örülsz?
- De... – válaszolom, és mosolyt erőltetek az arcomra. – Szuper! – teszem hozzá lelkesen.
- Na látod! – mosolyog Hermione is. Meglepően könnyen bevette. – Már alig várom, hogy megkapjuk az értesítőket. Kár, hogy csak júliusban érkeznek. – Lebiggyeszti a száját, és kitartóan bámul engem. Gyorsan reagálok:
- Igen, már én is! Tök izgi!
- Végre megtudjuk a jövőnket. Hogy felvettek-e téged az Aurorképzőbe.
- Igen... – válaszolom újra letörten, és egy láthatatlan kéz belemarkol a gyomromba. – Fáradt vagyok, lefekszem, jó? – kérdezem tőle. Lassan bólint. Gyorsan búcsúpuszit váltunk, én pedig szó szerint felmenekülök a hálónkba...

*

Hát ennek is vége. A Nagyteremben ülünk az utolsó roxforti vacsoránkon. Dumbledore beszédet tart, de most nem tudok figyelni. Csak néhány szót csípek el: „jövő”, „család”, „új élet”, „felnőtt”. Hirtelen elfog a félelem. Most mégis mi a csudát csináljak? Nem fognak felvenni. Ugyanakkor van egy menyasszonyom, és nemsokára megszületik az első gyerekem. Engem meg nem fognak felvenni. Dolgoznom kell majd keményem minden falatért. Soha nem leszek auror. Hirtelen mindenki tapsolni kezd, így én is összecsapom néhányszor a tenyerem. Hermione rám mosolyog, és int, hogy egyek. Nem kérek. Nem kell már a kaja sem.
- Nem vagyok éhes... – mondom. Megütközve néz rám, és szó nélkül megrakja a tányérom.
- Nekem is hiányozni fog, de emiatt még kell enned! – A kis butus azt hiszi, hogy a Roxfort elhagyása miatt vagyok szomorú. Csak hogy ne kötekedjen tovább, belapátolom az ételt. A vacsora végeztével felsétálunk a klubhelyiségbe. A pakolásra hivatkozva elbúcsúzok Hermionétól, és elmegyek lefeküdni.

Másnap reggel zavartan ébredek. Ma elmegyünk... Hogy lehet hét csodálatos évet ilyen pocsékul befejezni? Lassan felöltözök, megreggelizek, és pár óra múlva már mindenki a roxmortsi vasútállomáson áll. Többen könnyes szemmel bámulnak fel a Roxfort tornyaira, köztük Hermione is így tesz.
- Hát itt hagyjuk... - suttogja, és hozzám bújik.
- Igen – köszörülöm meg a torkom. Beszállunk a vonatba, és keresünk egy üres fülkét. Nemsokára elindul a vonat, Hermione izgatottan nyomja arcát az üvegnek, és kitartóan nézi a kastélyt, amíg el nem tűnik.
- Isten veled, drága Roxfort! – mondja, és könnyekkel az arcán, és átölel. Igen, viszlát. Mit is szoktak mondani? Ilyenkor kezdődik valami új. Aminek örömmel kellene elébe tekinteni. Kérdem én, hol van itt öröm? Az én életem lehet, hogy új lesz, de nem boldogan új. Inkább keservesen.