|
Szeretet
Ginny Potter 2008.06.27. 12:24
22. fejezet
Szeretet
Kicsit furcsán néznek rám az emberek, ahogy hatalmas vigyorral lépdelek az utcán, és már a bank előtti tömeg sem érdekel. Hazafelé tartok, de beleütközöm Harrybe.
- Szia! – köszönök neki. Ő is vidáman üdvözöl, és úgy döntünk, beülünk, és megiszunk valamit. Furcsa mód a Galleon Fogadó esik hozzánk legközelebb, legalább ezt is megismerjük. Harry lehuppan az egyik üres asztalhoz én pedig követem. A kocsmáros nő már jön is, hogy felvegye a rendelést.
- Mit hozhatok?
- Két... – kezdem.
- Lángnyelv Whiskey-t kérünk – fejezi be Harry. Meglepetten nézek rá. Szeszes ital reggel?! Látva megbotránkozásomat, nagyot nyel, és így folytatja: - Meg kell beszélnünk valamit.
- Miről van szó?
- Elhagyom Ginnyt. – Először fel sem fogom, miről van szó. Ez a két súlyos szó csak úgy elsuhan a fülem mellett, mintha azt mondta volna, hogy „Szeretem Ginnyt.” Aztán pár pillanat, és megértem. Harry elhagyja Ginnyt!
- Mi-miért? – nézek rá megütközve, és már értem, miért kell a Lángnyelv Whiskey. A kocsmáros nő már jön is a két itallal, és elénk teszi. Automatikusan megfogom, és a számhoz emelem.
- Az az igazság, hogy már nem szeretem. – Nyers szavak, érzelem nélkül. Leteszem a poharat, anélkül, hogy meginnám az italt.
- Találtál mást? – Döbbentem néz rám.
- Dehogyis! Ilyet nem tennék Ginnyvel. Egyszerűen vége, Ron. Nem tudok sem neki, sem magamnak hazudni.
- De ez most csak így hirtelen? Vagy már régóta fogalmazódik benned a dolog?
- Egy ideje érzem, hogy már nem olyanok a dolgok, mint régen. Próbáltam rendbe hozni magamban az érzéseket, de nem sikerült. Már nem érzek szerelmet.
Mereven nézek magam elé, és nem tudom, hogy most mit kellene éreznem. Egyrészről Ginny a húgom, és ha ilyet tesznek vele, az bűn az én szememben. De Harry a barátom, és ha tényleg csak úgy elmúlt a szerelem, akkor nem tehet róla. És tudom, hogy szívéből szerette Ginnyt, nem csak szórakozott vele.
- Remélem, hogy nem utálsz meg ezért, és maradhatunk barátok – szomorúan néz rám, mire elmosolyodom.
- Tudom, hogy nem akartál fájdalmat okozni neki. Ez a szakítás a mi barátságunkon nem változtat.
Megkönnyebbülést látok rajta. A szájához emeli a poharát, és egy húzásra lehajtja. Elég erős ez a szesz, látom az arcán, hogy bánja ezt a gyors mozdulatot.
- Mikor mondod el neki? – kérdezem.
- Ma este. Még van egy kis dolgom, kiveszek egy lakást. Anyuék hagytak rám pénzt, valahol laknom kell. Eleinte egy olyat szerettem volna, hogy jövőre Ginny is... De már nem. Jó nekem egy kis agglegénylakás is.
- Nagyon maga alatt lesz. - Harry bólint. – De nem egy elveszett lány, feltalálja magát. Tudom, hogy nyáron megy a barátnőivel a tengerhez nyaralni, ott majd elfelejt mindent. Vagyis... Nem téged, nem úgy értettem... Csak jó lesz neki a kikapcsolódás. Azért rendes tőled, hogy nem az év végi vizsgák alatt közölted vele. Azt nem bocsátottam volna meg.
- Tudom – mondja, és mosolyra húzza a száját. Az órájára pillant, és lesápad. – Ne haragudj, de mennem kell! Tízre ígértem magam. Az italt...
- Majd kifizetem, hagyd csak! – Hálásan rám pillant, és gyorsan elbúcsúzik. A kocsmáros hölgy már jön is Harry távozását figyelve. - Mennyi lesz? – kérdezem fáradtan.
- Meg se issza? – néz rám csodálkozva.
- Nem szoktam ilyen korán alkoholt inni – mosolygok a lányra.
- Értem. Egyébként Jessica Montez vagyok, de szólíts csak Jessnek.
- Ron Weasley – nyújtom a kezem.
- Ő az előbb Harry Potter volt? – Megadóan bólintok, és elnevetem magam.
- Ha tudnád, hányan kérdezték már ezt! – Elmosolyodik. – Szóval?
- Szóval, mi? – értetlenkedik.
- Mennyi lesz? – nevetek újra.
- Három sarló. – Odanyújtom a pénzt, és gyorsan távozok.
*
- Na? Hogy ment? – esik nekem Hermione, mikor belépek az ajtón. Olyan édesen aggódó, és kíváncsi egyszerre, hogy önkéntelenül is elmosolyodom.
- Van munkám – mondom, mire a nyakamba ugrik.
- Jesszusom, Ron! Ez most komoly? – Össze-vissza csókolgat, és szorosan körém fonja a karjait. – Hogy csináltad?
- Elmentem Mr. Carlhoz.
- A kviddicsbolt tulajdonosához? Mit kerestél ott? – vonja össze a szemöldökét Mio.
- Eredetileg, csak nézelődni mentem – mondom szemlesütve. -, de Mr. Carl munkát ajánlott. Tudom, hogy nem keresek vele sokat, de nem találtam mást... – hajtom le a fejem.
- Ugyan, Ron! Ki a kicsit nem becsüli...
- Az a nagyot nem érdemli. Tudom – mosolygok. – Tudod, el sem hiszem, hogy első próbálkozásra sikerült.
- Hát valóban elég hihetetlen. De annyira örülök! – Hosszan megcsókol, és talán még hosszú percekig így maradnánk, ha anya nem nyitna be.
- Ó, ne haragudjatok! – szabadkozik. - Csak jöttem megpucolni a répát az ebédhez. – Hát igen, elvégre is ez a konyha. Anya nem tehet semmiről. - De visszajöhetek később.
- Ugyan! – legyintek. – Maradj csak! – Leülünk az étkezőasztalhoz, és csendben figyeljük, ahogy anya tesz-vesz.
- Egyébként minek örültetek annyira? – faggatózik úgy, mintha nem érdekelné annyira, de én hallom a hangján, hogy majd’ meghal a kíváncsiságtól.
- Találtam munkát – válaszolok.
- MI? – fordul meg. – Minek neked munka? Hiszen az Aurorképző...
- Sajnos nem hiszem, hogy a vizsgaeredményeim lesznek olyan jók, hogy felvegyenek. Tudod, hogy sosem voltam egy Percy.
- Tudom, de... Reménykedtem, hogy legalább erre a vizsgára megembereled magad... Sajnálattal hallom, hogy...
- Hogy? Hogy nem leszek auror? Miért fáj ez neked? Máshogy is meg lehet élni. Kemény munkával...
- De te mindig auror akartál lenni! Inkább gürcölsz életed végéig? – Kezd bennem felmenni a pumpa, és felemelem a hangom.
- Te miért nem tudsz velem együtt örülni? Hermione bezzeg tudott! Neked az lenne a jó, ha olyan aktakukac lenne belőlem, mint Percy? Akarsz még egy olyan fiat magadnak? – Anya lehajtja a fejét, és látom, hogy elgondolkodkozik azon, amit mondok. – A csudába is, anya! Sosem leszek auror, viszont lesz egy rendes munkahelyem. Nem úgy, mint neked! – szalad ki a számon. Anya lesápad, és látom, hogy nehezen tartja vissza a könnyeit.
- Én, Ron, az egész életemet arra áldoztam fel, hogy titeket tisztességben felneveljelek. Úgyhogy ne merj ilyeneket felróni nekem, hogy nincs munkahelyem! Mégis, hogy képzeled ezt? Ha én elmentem volna dolgozni, ki mosott volna a hét gyerekre? Ki vigyázott volna rátok? Ki tudja, milyen bűnöző lenne belőletek! Úgyhogy örülj, Ron Weasley, hogy ilyen szeretetteljes családban nőttél fel, mint a miénk! Azt hiszem, ezt inkább meg kellene becsülnöd! És én neked csak a legjobbat akarom, és pontosan azt akarom, hogy legyen egy olyan munkád, ahol megbecsülnek, és ahol eleget keresel, nem úgy, mint apád! – kiabálja kipirult arccal. Megszégyenülve hallgatom. – Talán Hermionétól is azt várod, hogy a gyerek megszülése után azonnal munkába álljon? Gondolkodj el ezen, Ron! Én csak neked akarok jót, a legjobbat, mert tiszta szívemből szeretlek! – mondja elcsukló hangon, és zokogva kirohan a szobából.
Néma csend borul a szobára, Hermione is csak mered maga elé, mintha fel se fogná igazán a történteket.
- Talán ezt nem kellett volna... – motyogom. – De hát ő kezdte! – mondom védekezően.
- Csúnyán megbántottad. De igazad van. Be kellene látnia, hogy neked sosem voltak olyan eredményeid, hogy biztos hellyel pályázhass az Auroképzőbe. Megpróbáltad, de nem sikerült. Ennyi. Találtál munkát. Ennek kellene inkább örülni, és nem a múlton rágódni.
Szerelmesen magamhoz húzom, és megcsókolom. Lágyan belesimul az ölelésembe. Megnyugtat, hogy érzem a szíve minden dobbanását. Gondolatom mégis visszasiklik a veszekedésre, és már nagyon bánom, hogy a fejéhez vágtam a munkanélküliségét. Pedig van munkája. Ő egy családanya, és ezt becsülnöm kellene. A csudába is! Hogy lehettem ilyen érzéketlen?!
- Azt hiszem, hogy bocsánatot kérek – mondom rekedt hangom, mire Hermione csak bólogat. Kibontakozom az öleléséből, és elindulok anyáék szobájához. Halkan bekopogok, de nincs válasz. Már fordulnék meg, hogy máshol keressem, amikor halk szipogást hallok. – Anya, itt vagy? – Nem válaszol, de biztosra veszem, hogy bent van. Csak haragszik. Így óvatosan lenyomom a kilincset, bár kicsit tartok tőle, hogy egy jól irányzott átokkal üdvözöl, de nem. Ahogy belépek, csak azt látom, hogy az ágyon üldögél, és körül van véve használt papírzsepikkel. Mellésétálok, és megkockáztatom, hogy melléülök. Nagyot sóhajtok, és belefogok a mondandómba:
- Sajnálom, amit mondtam. – Semmi reagálás. – Csúnyán viselkedtem, és tudom, hogy becsülnöm kellene azt, amit értünk tettél. Csak kicsit rosszul esett, hogy nem fogadod el a munkámat. Szóval én sajnálom. Tényleg... – Hangosan szipog egyet, és felém fordul. – Utálom, ha haragszol rám – morgom, mire mosolyra húzza a száját. Emlékszik még azokra az időkre, mikor térden állva könyörögtem a megbocsátásáért. Rosszcsont srác voltam mindig. Na jó, azért annyira nem, mint Fred és George. – Anya?
- Én is sajnálom, Ron – sóhajt. – Igazad volt. Örülnöm kell a munkádnak, és nem azon keseregnem, hogy nem vesznek fel az Aurorképzőbe. Sajnálom! – Meglepődve hallgatom, amit mond, és egy pillanat múlva már a nyakamba borul, és csak nevetünk az egészen.
- Azt hittem, nehezebb lesz – mondom. – Régebben nehezebben bocsátottál meg.
- Felnőttél – néz rám komolyan. – Igazi férfi vagy már. Olyan büszke vagyok rád!
- Az előbb még nem voltál – szúrom közbe viccesen.
- Tudom, csak... Ott van Hermione, aki a te gyermekeddel állapotos, és te nem hagytad őt cserben! Kitartottál mellette, és nemsokára feleségül veszed.
- Ez csak természetes – motyogom.
- Nem! Nem az. Más... Mások ilyenkor megrémülnek az elkötelezettségtől. Félnek, hogy nem tudják majd eltartani a családjukat, és...
- Ettől én is féltem. Főleg a vizsgák után.
- De feltaláltad magad. És ezt becsülöm benned – mondja, és szorosan magához ölel.
- Kösz, anya – mondom pironkodva, mert anya sosem dicsért még ennyire. Kínos csend áll be, és csak pár perc múlva szólal meg anya:
- A kedvencedet főzöm vacsorára, rendben? – kérdezi.
- Répát? – fintorgok.
- A fenébe is a répákkal! – mosolyodik el, én pedig felnevetek.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
- nagyon jó!; 
- jó! ; 
- cuki! ;