|
Akaratos vagy, édes?
Ginny Potter 2008.06.27. 12:27
Akaratos vagy, édes?
Másnap tízkor ébredtünk fel, és mikor az órára pillantottam, kellemes meglepetés ért. Aznap anya nem keltett fel bennünket a „Ron, kész a reggeli!’ felkiáltással. Talán mert már férj vagyok. Vagy csak mert tegnap sokáig voltunk fent. A lényeg, hogy most itt fekszünk az ágyban, és nincs kedvünk felkelni. Mert olyan jó itt. Hermione édesen hozzám bújik, és jó reggelt csókot is kapok.
- Jó reggelt, férjecském – kuncogja.
- Jó reggelt, Mrs. Weasley! – játszom én is. – Hogy aludtál?
- Egyre rosszabbul. Ahogy közeleg a szülés, a derekam majd leszakad. Nem is beszélve, hogy izgulok is miatta.
- Mondhatnám, hogy ne aggódj, de én is félek egy kicsit már... – vallom be. – Biztos minden rendben lesz... De, mégis hogy lehet eljutni egy terhes nőnek a Szent Mungóba? Hopponálnod már nem szabad, ugye?
- Nem bizony. Hop-porral se mehetek. Seprű? – kérdezi fájdalmas grimasszal. – Én fel nem ülök!
- Majd foglak.
- Komolyan, Ron, én rosszul vagyok azon a boton. Esküszöm, ha felszállnánk a baba ott helyben kiesne belőlem – teszi hozzá elgondolkodva, én pedig szégyenszemre felkacagok. – Most mi van? – mosolyodik el.
- Csak elképzeltem... De figyelj, még se mehetünk autóval.
- Már miért ne mehetnénk? Még mindig inkább azzal, mint a botodon...
Na itt megint felröhögtem. Hermione rosszallóan néz rám, és a fejét csóválja.
- Neked már az agyadra ment valami.
- Én tudom mi – komolyodok el.
Hermione felvonja a szemöldökét, választ vár.
- Annyira hiányzol már – suttogom, és magamhoz húzom. – Tudod, hogy értem...
Elpirul, és kissé hátrébb húzódik.
- Már nem kell sokáig várnod... Ha hazajövünk majd a babával...
- Neked esem! – húzódik a szám mosolyra.
Lágyan megcsókolom, ő pedig odaadóan viszonozza.
Ahogy teltek a napok, Hermionénál kezdtem észrevenni, hogy idegesebb, feszült, kapkod, és azt sem tudja, hol áll a feje. Mikor sírógörcsöt kapott, mert sehol sem találta a kék blúzát, lágyan megfogtam a vállát, és magamhoz szorítottam.
- Shhhh! Nyugodj meg! – suttogom a fülébe, ő pedig megadva magát tovább zokog.
Hosszas másodpercek telnek el, mire végre lassul a lélegzete, és már csak halkan szipog. Könnyes szemmel felnéz rám, és azt kutatja, vajon haragszom-e rá az előbbi „kitöréséért”. Megrázom a fejem, ő pedig nagyot sóhajt.
- Bárcsak megszületne már!
Igaza van. Már csak két hét van hátra. Hermione most már mindenórás. Legalábbis ezt mondta a nőgyógyász. Pontosítok: nekem Hermione mondta, mert én aztán be nem teszem a lábam a rendelőjébe. Már csak a gondolattól is kiráz a hideg. Na meg nem akarok ott lenni, amikor valaki más érinti meg Hermionét ott.
- Már én is nagyon szeretném – válaszolom megnyugtatásképp.
- Ez az állandó bizonytalanság megőrjít.
Annyira édes, ahogyan ennyire várja a picit. Szerencsére el tudtam vonni a figyelmét azzal, hogy talán ideje lenne összepakolni a holmiját, amit a kórházba visz. Azonnal neki is látott a csomagolásnak, és estig meg sem állt.
- Mit szólnál, ha elmennénk megnézni az új házunkat? – kérdezem egyik reggel.
Sajnos eddig még nem volt időnk rá, hogy megtekintsük ezt az ajándékot. Beleegyezően bólint, és mivel apa épp a munkahelyére tart, szívesen elvisz minket London belvárosába, ahol buszra szállunk, és kiutazunk a külvárosba. A buszmegállótól nem messze meg is találjuk az eldugott csendes kisutcát. Mindkét oldalon takaros házak sorakoznak, előttük nagy fákkal, sok árnyékkal. Ahogy a járdán sétálunk egy-egy ház mögül hangos gyerekzsivaj hallatszik ki, de ahogy tovább megyünk, már nem is hallani. Tizenhármas házszám... Tizenötös... Tizenhetes! Ez az! Megilletődve állunk meg a házunk előtt. Nem túl nagy, de takaros ház. Sárga falai és vörös cserepei teljes harmóniát alkotnak. Az előkert nem nagy, csupán néhány kisebb bokor van meg egy sor rózsaültetvény. Hermione félénk lépést tesz a ház felé, majd a szemembe néz. Bólintok, mire elindulunk az ajtó felé. Kezemben kulcs, majd a zárban. Hihetetlen látvány tárul a szemünk elé.
- Ron, anyukádék be is bútorozták – sikkantja, és átrohan a folyosón. – Úristen, nézd! Itt a fürdő, meg a konyha is... És a nappali! Istenem, milyen gyönyörű – suttogja, és felém fordul.
Közelebb lép, és karjait a nyakam köré fonja.
- Köszönöm – leheli halkan, és megcsókol.
- Ne nekem köszönd – nevetek. – Anyáéknak, és a te szüleidnek. Az ő érdemük, hiszen nagyszerű munkát végeztek.
- Igen... Ez egy álomház. El sem hiszem, hogy a miénk!
- Igen, nagyon sokat köszönhetünk nekik. Nem is tudom, hogyan teremtettem volna elég pénzt egy házra... A munkám nem fizet olyan jól.
- Azért sokat jelent, hogy szabadságot vettél ki, míg megszületik a baba. Erőt ad.
Ismét elveszem puha ajkaiban, de félbeszakít:
- Nagyon szeretlek, de kérlek, nézzük meg a hálószobákat!
Elnevetem magam, de követem fel a lépcsőn. Az első ajtó jobbra egy tágas bordó szoba.
- Ez lesz a hálószobánk! – jelenti ki diadalmasan.
A következő kettő két kisebb szoba, gyerekszobák. Az elsőnél csak elismerően bólogattunk, de a másodiknál mindkettőnknek mosolyra húzódott a szája.
- Ez valami célzás lenne a következő unokára? – vigyorog Mio.
- Lehetséges – nevetek. – Türelmetlenek, az biztos. De majd iparkodunk, jó?
Hermione megrántja a vállát, és hozzáteszi:
- Úgyis nekem esel a szülés után. Ki vagy éhezve.
- Gondolod? Csábító nőnek tartod magad? – játszom, és végigsimítok a karján.
- Teszel róla, hogy annak érezzem – suttogja, és újra belefeledkezünk egymás csókjába...
- Ron, emlékszel, hogy mondtam, hogy Harry is eljön ma este? – emlékeztet Mio.
- Harry? – nyög fel Ginny.
- Hát persze – feleli drága feleségem könnyedén. – Pont ő hiányozzon a házavató buliról?
- Szerintem senki se bánná... – válaszolja hugicám csendesen.
- Na de Ginny! – ripakodik rá Hermione. – Az, hogy szakítottatok, még nem jelenti, hogy nem találkozhattok életetek végéig!
- Tarthatnátok házavatót külön neki, és külön nekem! – ajánlja fel, de Mio összehúzott szemöldökeinek láttán inkább elhallgat...
Gyorsan összefoglalom, mi is történt velünk az utóbbi egy hétben. Amilyen gyorsan csak tudtunk, összepakoltuk a legfontosabb személyes tárgyainkat, és beköltöztünk. Szétküldtük a házavató parti meghívóit, amihez Hermione ragaszkodott. Én mondjuk kibírtam volna egy zajos este nélkül... A „párbajban” viszont alul maradtam. Így azt hiszem, hogy ma este nagy kavalkád lesz. Pontban hétkor meg is érkezik az első vendég, természetesen Harry személyében. Mivel csak Hermione, Ginny és én fogadjuk, kissé feszültté válik a hangulat, és sehogy sem akar oldódni egy jó ideig. Végül Hermione isteni ötletként a konyhába hívja Ginnyt, hogy segítsen neki előkészíteni az ételeket. Néha csodálom, hogy milyen könnyen feltalálja magát... (Mondjuk megtehette volna fél órával előbb is.) Nyolc órára megérkezik mindenki. Tele a ház. Bármerre nézek, pezsgős pohárral egyensúlyozó ismerős arcokat látok, akik kedvesen beszélgetnek egymással. Harry zenét varázsol, mire kellemes muzsika lengi körbe a szobát, és többen táncolni kezdenek. Én is így tennék a drága Hermionéval, ha megtalálnám. Ő azonban sehol sincs. Se a nappaliban, se a hálószobában, se a fürdőben, sehol. Idegesen futok be a konyhába, mert a fejemben már olyan gondolatok keringenek, hogy biztos rosszul lett, úristen a baba! Ő azonban édesen, és teljes nyugalommal tesz-vesz a tűzhely mellett.
- Istenem, Hermione! – kiáltok megkönnyebbülten, és szorosan átölelem.
- Mi történt? – préseli ki magából, mikor végre levegőhöz jut.
- Úgy megijesztettél! – Kérdő tekintettel vizslat, így elmesélem mi történt. – Azt hittem, megindult a szülés, vagy rosszul lettél, vagy mit tudom én! Megrémültem... – vallom be.
- Édes vagy! – mosolyog. – Teljesen jól vagyok, csak gondoltam, beviszem a sütiket. Egyébként merre jártál?
- Hát... Beszélgettem a vendégekkel. Nagyon érdeklődőek voltak a ház iránt, és eleinte ez még jól is esett, de amikor már a huszadik ember kérdezte meg, hogy hány hálószoba van, a falat tudtam volna kaparni. Szerencsére Harry szerzett zenét, így kissé megnyugodtak az idegeim... Jut eszembe! Zene! Azért indultam eredetileg, hogy felkérjelek táncolni. Ez azonban átment valami félelmetes hajszába. De most itt vagy végre. Szóval, táncolunk?
- Persze! Mihelyst kivittem a sütiket, táncolunk.
- Ne segítsek?
- Ami azt illeti, segíthetsz. Ragadd meg azt a két tálcát, és gyere utánam!
- Igenis!
Buzgón követem, és kisétálunk az ajtón. Épp egy jó szám megy, így megsürgetem Hermionét, hogy táncolhassunk végre. Az asztal közelébe érünk, én vidáman dúdolom a dalt, amikor hangos robajt hallok. Megtorpanok, és a zajforrást keresem. Legnagyobb ijedségemre Hermione térdel előttem a földön, a sütik szanaszéjjel szóródva körülötte.
- Aú! – jajdul fel, és eltorzult arccal a hasához kap.
A szívem hirtelen a torkomban dobog. A másodpercek lelassulnak, ahogy gyorsan leguggolok, és felemelem az állát.
- Hol fáj?
Hülye kérdés! - fut végig az agyamon.
Két könnycsepp szalad le az arcán, és fájdalmas grimaszt vág.
- Istenem Hermione, mondj már valamit! – szólítom meg.
- Ron - kapaszkodik belém -, azt hiszem, kezdődik.
Ijedten nézek rá.
Mi?! Kezdődik? Pont ma? Szent Merlin! Miért pont ma?
- Hol a seprűm? – nyögöm rekedten, és elég halkan is, de Hermione meghallja.
- Nem ülök fel rá! – jelenti ki nemes egyszerűséggel.
- Mi? – rémülök meg. – Hogy akarsz eljutni a Mungóba?
- Nem ülök fel rá – makacskodik, mire Ginny közelebb lép.
Ekkor veszem észre, hogy a zene nem szól már, és mindenki lélegzet-visszafojtva figyeli az eseményeket. A légy zümmögését is hallani...
- Hermione, muszáj azonnal a Mungóba jutnod! – erősít meg Ginny.
- Nem ülök fel arra a botra, az istenit neki! – vágja rá mérgesen. – Ha nem tudok máshogy odajutni, akkor nem szülök. Ma nem!
- Ezt te sem gondolhatod komolyan – válaszolom. – A fájásaid elkezdődtek.
- Már nem fáj. Biztos csak megerőltettem magam. Vagy csak téves riasztás volt. Első szülésnél előfordul. Már semmi bajom, jól vagyok! – bizonygatja, és feláll.
Mosolyt erőltet az arcára, és kedvesen a vendégek felé fordul:
- Folytassák csak! Én ledőlök egy kicsit – mondja, és tényleg fáradtnak néz ki.
Arca sápadt, és olyan erőtlen. Még mindig elég ijedt vagyok.
- Felkísérlek.
Karomat nyújtom neki, mire tétován belém karol, és felmegyünk a lépcsőn. Érzem a hátamon a vendégek tekintetét, de mire a legfelső lépcsőfokra érünk, újra felzendül a dal, és mindenki visszatér a partneréhez.
- Feküdj le! – mondom neki kedvesen, mire leül az ágy szélére. – Majd én elintézek mindent lent.
- Ne hagyj itt! – kiáltja elcsukló hangon, és elkapja a karom.
Szemeiben könnyeket látok, és szája meg-megremeg. Leülök mellé az ágyra, és kérdőn rá nézek.
- Félek... – suttogja, és könnycseppek gördülnek le az arcán.
- Menjünk be a Szent Mungóba, kérlek! – mondom neki, de a fejét rázza. – De miért?
- Jól vagyok.
- Akkor mitől félsz? – kérdezem kissé ingerülten.
- Hátha mégis megindul a szülés – teszi hozzá megszeppenten. – Le se tudnék menni szólni neked, a zenétől meg nem hallanád.
- Jó, akkor maradok – válaszolom sóhajtva. – De ha meggondolnád magad a Mungóval kapcsolatban...
- Nem fogom!
Már nem is mondok semmit. Nem tudok mit tenni. Ha ő nem akar bemenni, nem erőszakolhatom rá! Vagy mégis? Kissé megijeszt a viselkedése. Hiszen úgy várjuk már a babát. Azt hittem, ha jelentkezik a szülés azonnal rohanni fog, hogy minél előbb kint legyen. Vagy igaza van, és ezek csak megtévesztő fájások? Végülis ő érzi...
Több, mint két órája fekszünk az ágyon, Hermione el is aludt. Szegény olyan fáradtnak tűnik. Arca nem olyan szép, kisimult, hanem gondterhelt. Még álmában is belém kapaszkodik, amit a kezei nyomán fehéredő karom is mutat.
Hirtelen felpattannak a szemei, és beharapja az alsó ajkát. Feltápászkodik, és levegőért kapkod.
- Mi történik, Hermione? – kérdezem ijedten.
- Fáj – leheli, majd feláll, és a mosdó felé veszi az irányt.
Nem jut azonban messzire, megtorpan. Először nem is értem miért, csak mikor rám néz, majd a lába közé. Követem tekintetét, és meglátok egy nagy víztócsát alatta. Uramisten, elfolyt a magzatvíz! Segítség!
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
- nagyon jó!; 
- jó! ; 
- cuki! ;