Minden jó, ha a vége jó
Ginny Potter 2008.06.27. 12:30
27. fejezet
Minden jó, ha a vége jó
Most már tudom, hogy rosszul cselekedtem. Nem kellett volna otthagynom, hanem inkább lebeszélnem a bájitalról. Ettől az egész szülés dologtól annyira megrémültem, hogy már nem tudok racionálisan gondolkodni. Én meg, én, a férje otthagytam. Hát ilyen egy Ron Weasley.
* Ron a Mungó folyosójának egyik padján ült, és a fejét tenyerébe temette. Forrt benne a düh és a harag, de ugyanakkor tudta, hogy túl messzire ment. Hermione biztos nem ezt várta tőle. Magára hagyni a szülőszobában egy ilyen krízishelyzetben nem egy felelősségteljes férjre vall. És akkor, abban a pillanatban Ronban a sok érzés mellett megjelent egy újabb: a félelem. Rettegett. Rettegett, hogy elveszíti Hermionét. Tudta, hogy odabent felesége épp most kapja meg a bájitalt, amely végzetes is lehet. Végzetes, vagy épp megmentő. Ez az érzés belül marcangolta a lelkét, képtelen volt eldönteni, mit tegyen. Bemenjen, és bocsánatot kérjen, vagy hagyja az egészet? Erőteljesen megrázta a fejét. Úristen, mire gondol? Képes lenne magára hagyni? Hermione nem képes egyedül túlélni ezt az egészet. Vissza kell mennie! Fölbuzdulva elhatározásán felállt, és felesége kórterme felé vette az irányt. Kezét a kilincsre tette, és óvatosan lenyomta azt.
Azt hitte, majd’ elájul a látványtól. Hermione épp az ajkához emelte az üveget, amelyben minden bizonnyal a bájital volt. Ron próbált még egy kétségbeesett „ne”-t kiáltani, de a nő gyorsabb volt, és felhajtotta az italt. A férfi szorosan behunyta a szemét, képtelen volt végignézni, mi történik. De mivel teljes csönd telepedett a szobára, mégis csak kinyitotta, és körbekémlelt. Hermione ugyanott feküdt, mint amikor legutóbb elhagyta a szobát, de szemei most le voltak csukva, és mozdulatlanul feküdt. Ron szíve a torkában dobogott. Közelebb lépett a nőhöz, és megfogta a kezét. Megkönnyebbülten vette tudomásul, hogy meleg. - Mi történik? – bökte ki azt a kérdést, amely a legjobban foglalkoztatta. - Dolgozik a bájital – válaszolta egy gyógyító, aki a szobában tett-vett. - Minden rendben van a feleségemmel? – faggatózott tovább Ron. - A feleségével? – A férfi látta a gyógyító szemében a megvetést, érezte a gúnyt. – Maga a férje? - Mi baja van? – emelte fel a hangját Ron. - Semmi, semmi – legyintett a nő, és arrébb sétált. – Csupán... Nem volt szép, hogy csak úgy itt hagyta. Szegény nő... Teljesen kétségbeesett, csak zokogott. - Már megbántam... – mondta Ron. – Egyébként is, mi köze van ehhez? – sziszegte. - Óh, én csupán gondoltam, hogy... - Hogy bűntudatot ébreszt bennem? Nem maga van ebben a helyzetben, nem tudja, milyen súly nehezedik rám. Maga mit tenne, ha épp a férjét beszélné le róla, hogy olyan ostobaságot kövessen el, amellyel az életét tenné kockára, ő pedig semmibe venné azt? A gyógyító megszeppent. Nem számított rá, hogy a férfi így kiakad majd. Csupán vissza akart vágni neki, amiért olyan csúnyán bánt a feleségével. Érezte, hogy ez a terhes nő dolga lenne, de mivel az asszony nem volt magánál, gondolta, megteszi ő. Most azonban már bánta. Félt, hogy a dühös férfi bepanaszolja az igazgatónál, és kirúgják. - Elnézést – motyogta elvörösödve. – Sajnálom, hogy beleszóltam. Higgye el, nem akartam. Az ösztöneim vezéreltek... - Az ösztönei – morogta Ron, és visszafordult feleségéhez. Nem akart többet a gyógyítóhoz szólni, de voltak még kérdései. Így erőt vett magán, és megszólalt: - Mi van most vele? – Félt a választól. Mégis megkönnyebbült, mikor a nő felvilágosította, hogy teljesen természetes, ami most történik. Ron helyet foglalt az ágy melletti széken, és várt. Sokáig várt...
* Egy erőteljes szorítás ébresztette fel Ron Weasley-t. Ijedten kapta fel a fejét. Elszundított, miközben szerelme ébredését várta. Ahogy lassan kezdett kitisztulni előtte a kép, a pihegő Hermionét látta maga előtt. - Ron, mit keresel itt? – nyögte a nő, miközben láthatólag fájdalmai voltak. A férfi azonban nem figyelt a kérdésre, fejében csak egy szó dübörgött: ÉL. Hát mégis igaza lett. Jót tett a bájital. Hirtelen felindulásból Hermione nyakába vetette magát, megijesztve ezzel a nőt. Bármennyire is szégyellte Ron, kitört belőle a zokogás. Az elmúlt órák feszültsége kirobbant belőle, akárhogy is próbálta magában tartani. - Jól vagy, Ron? – kérdezte Hermione, és hitetlenkedve nézett férjére. - Persze – szipogta amaz. – Csak úgy megkönnyebbültem. Ne haragudj rám, hogy magadra hagytalak. - Már el is... Aúúúú! ...felejtettem – sikoltotta Hermione. – Most inkább ő jár az eszemben – nézett a hasára. - Megfordult? Ron félve várta a választ. - Meg – válaszolta Hermione sugárzó arccal. – Azt mondják, pár óra, és kint lesz. - Hála Merlinnek! – sóhajtott fel Ron. - Kimehetsz, ha szeretnél. Emlékszem, azt mondtad, nem akarsz bent lenni. - Szeretnéd, ha kimennék? – kérdezte Ron gyengéden, miközben felesége karját simogatta. Hermione gondolkodott pár pillanatig, majd megrázta a fejét. – Akkor maradok – döntötte el Ron. - De ha... – ellenkezett Mio. - Nincs de. Ne aggódj miattam! – mosolygott Ron.
* Másfél órával később sűrűsödtek a jajgatások a kettes kórteremben. Ron alig győzte törölgetni felesége homlokát, kezét, pedig véleménye szerint már sosem fogja visszakapni épen. Mégis összepréselt fogakkal várta, hogy végre kibújjon kisangyaluk. - Már mindjárt vége – nyugtatta Hermionét Ron. – Együtt túléljük. - Nagyon fáj – suttogta a nő könnyes szemmel. – Nagyon... - Tudom. És sajnálom. - Mit sajnálsz? Sssssssssz... – szisszent fel Hermione. - Én tettem ezt veled. Ez az én saram. - Azért én is benne voltam, nem? – nevetett fel. - Hát, ha jól emlékszem, nem nagyon ellenkeztél. - Nem bírtam neked ellenállni – kacagott most már Hermione. - Hölgyem, kérem, nyomjon most erősen! – hangzott az utasítás a gyógyítótól. – Már mindjárt kint van. Látom a fejét... – motyogta a nő, Ronon pedig úrrá lett az idegesség. Csak most legyen minden rendben - fohászkodott. – A válla... Hermione hangosan felsikított, feje elvörösödött az erőlködéstől, és ha lehetett még jobban szorította Ron jobb kezét. Pár pillanat volt az egész, és a kis test teljesen kicsusszant. A halk, ám mégis egész szobát betöltő gyermeksírás meghatotta Ront. Bambán állt, elengedte Hermione kezét, és csak meredt előre. Nem érzékelte, mi történt, csak a megkönnyebbülést, amit az egyébként biztosan idegesítő sírás okozott. - Gyönyörű kislányuk született – hangzottak a gyógyító szavai, amelyek elsiklottak Ron mellett. Aztán lassan kezdte felfogni. Kislány. KISLÁNY! Az Ő kislánya! Szája megrándult, és fülig érő mosolyra húzódott. Hermionéra pillantott, látta, hogy a nő sír. Ekkor vette észre, hogy bizony, ő is elsírta magát, és sós könnyei csak úgy csurogtak az arcán. - Meg... Megnézhetem? – kérdezte akadozva. A gyógyító rájuk mosolygott, és felemelte a csöppséget. Lassan Ronhoz sétált, és Hermione kezébe adta a törülközőbe bugyolált kislányt. - Szia, Nadine! – suttogta Hermione, és megpuszilta a picit. – Óh Ron, nézd milyen gyönyörű! – pillantott fel a férfira, aki a sírástól nem tudott megszólalni. – Te sírsz? – tátotta el a száját Hermione. - Csak a boldogságtól – válaszolta Ron. – Gyönyörűek vagytok – mondta, és leguggolt felesége mellé. Lágy csókot nyomott a szájára, majd a pici fejére. - Szeretnéd megfogni? - Persze... – Ron két kezét előre nyújtotta, majd puhán magához szorította lányát. Abban a pillanatban fogta csak fel igazán, hogy kit is tart a kezében. A pici kinyitotta a szemét, és apjára nézett. - Olyan, mint te... – suttogta Hermione. – Nézd a vörös haját! – Ron felnevetett. Hát igen. Egy újabb Weasley. - De a szája a tied. És a szemei is olyan mogyoró barnák, mint a tieid. - Jól összehoztuk – nevetett fel Hermione, majd Ron. Ekkor azonban a kis Nadine felsírt, jelezve ezzel, hogy üres a hasa. – Na add ide! – szólt Hermione, és két kezét a piciért nyújtotta. Ron megigézve bámulta, hogy felesége megszoptatja a picit. Hermione annyira jó lesz anyának! - gondolta. - Megkeresem anyáékat – suttogta, mire Hermione csak bólintott, Ron, pedig kilépett az ajtón. Nem kellett sokáig mennie, nem messze az ajtótól egész kis családja üldögélt. Meglátva Ront felpattantak, és elésiettek. A férfi látta arcukon az izgalmat, a kíváncsiságot, hogy végre megtudják, mi is történt odabent. - Kislány – bökte ki végül, mire édesanyja a nyakába vetette magát. - Édes kis Ronom – zokogta. – Úgy örülök! - Ron? – lépett közelebb Ginny. Az újdonsült apa félve nézett húgára. Ő azonban elmosolyodott, és jó erősen megölelte bátyját. – Gratulálok! - Nadine-nek neveztük el – mondta Ron megilletődve az őt ért gratulációktól. – Hermione éppen eteti. Annyira gyönyörű! – kiáltott fel. – Vörös hajú, mint minden Weasley – tette hozzá büszkén, mire mindenki felnevetett. – De a szája, és szeme Hermionéé. Olyan gyönyörű, mint ő... – ábrándozott, szerettei pedig boldogan nézték. - A mi kisfiunk – szipogta Mrs. Weasley. – Nézz rá, Arthur! Gondoltad volna? Mr. Weasley megrázta a fejét. - Ez az igazi szerelem, Molly. Figyeld, majd elolvad boldogságában. - Visszamegyek hozzájuk! – lelkesült fel Ron, és a kettes kórteremhez szaladt. Benyitott, és az ágyhoz lopózott. Hermione már befejezte az etetést, Nadine-ban gyönyörködött. - Nem hittem, hogy ilyen csodálatos – mondta halkan. - Micsoda? - Anyának lenni... – suttogta a nő, és szerelmesen bámult lányára. – A miénk, Ron. Belőled és belőlem. Egy kis Ron, egy kis Hermione. - Szeretlek, Hermione! – mondta Ron. – Megcsókolhatlak? – kérdezte pajkos mosollyal az arcán, és lehajolt szerelméhez. - Amikor csak akarsz... – válaszolta a nő megigézve, és ajkait Ronéra tapasztotta. - Ez életem legszebb napja – elmélkedett Ron. – Nos, hát talán az esküvőnk napja még felveszi a versenyt. - És amikor először megcsókoltál? Emlékszel még? Féltem tőled – nevetett fel Hermione. - Ha nincs Harry, és az örökös gúnyolódása, talán sosem szedem össze a bátorságom, hogy kezdeményezzek. - Az az átkozott fogadás... - Ha az nincs... – folytatta Ron. - Ő sem lenne – pillantott Hermione Nadine-ra. - Nem tudom, mit kezdenék nélküled, Hermione – nézett Ron komolyan Hermionéra. – Te vagy a másik felem. Ha félek, te adsz biztonságot. Ha boldog vagyok, te velem örülsz. Ha szomorú vagyok, te felvidítasz. Ha csendre vágyom, te hallgatsz velem. Az életem része vagy, Hermione, és az is leszel mindörökké, mert én mindig szeretni foglak. Szerelmes leszek beléd életem végéig. Együtt fogjuk felnevelni a gyermekünket, Nadine-t. Hermione arcán vékony csíkban folytak a könnyei, hálásan pillantott férjére. - Ron, ilyen szépet, még sosem mondott nekem senki. Magához húzta férjét, és hosszan megcsókolta. Az idilli boldogságot egy nem várt hang, a pici büfizése törte meg, de egyikük sem bánta. Ez az ő napjuk volt, mely mélyen bevésődött kettejük életének könyvébe, vastag betűkkel hirdetve örök szerelmüket. Azon a napon Hermione Granger és Ron Weasley elégedetten dőlhetett hátra, mindketten tudták, megdolgoztak örömükért. Hiszen tudjátok, boldogság minden áron.
VÉGE
|