*Ron*

Nos, jelentkeztem varázslény felügyelőnek, fel is vettek, a hátteremet ismerték, nem kellet bizonyítanom, hogy értek a dologhoz. Viszont csak félállásban vállaltam, hiszen a Mézesfalásba is elígérkeztem.

- Ron, el kéne menni a vámpírokhoz, mert Gordon, a vezető haldoklik, fel kéne venni a végrendeletét, mielőtt még egymásnak esnek az örökösök – mondta új kollégám, John.

- Rendben, megyek.

- Vigyázz, mert veszélyes hely az a Transzilvánia. Vigyél magaddal egy társat.

Kit vigyek? Mi lenne, ha megkérném Harryt?

Úgyis találkozom vele ma.

- Mi? Menjek el veled a vámpírok hazájába? De azok kiszívják a vérünket és megesznek!

- Nocsak, Harry Potter fél? – sandítottam rá.

- Ezt nem mondtam. Na jó, megyek veled. Meg kell kérdeznem a húgodat is erről, tudod milyen...

- Mióta terhes? Tudom. Mikor is szül?

- Jövő hónapban.

- Akkor kérdezzük meg és gyerünk!

Elhoppanáltunk Ginny és Harry lakrészébe. Ginny épp tévézett és nutellát evett.

- Sziasztok, hát ti?

- Drágám, van egy kérdésem – kezdte Harry. – Ronnal el kéne mennem Transzilvániába, a vámpírokhoz, de két nap és itthon vagyunk, ígérem.

- Menj, Harry Potter – sóhajtotta Ginny. – De ha kilukasztod magad egy vámpírral, holtodban is velem fogsz rém álmodni! Ron, neked is szól.

Azzal újra belefeledkezett az evésbe.

Elég kies helyen laknak ezek a vámpírok, senki nem jár erre, meg is értem az embereket, én sem szívesen jövök.

- Ez szerinted köd? – kérdezi Harry.

- Remélem. Mert lehetne valami undorítóbb is, valami vámpír trutyi.

Végül megérkeztünk a kastélyba. Egy sápadt nő fogadott.

- A nevem Margaret – mondta monoton hangon. – Gordon tizenharmadik felesége.

- És a többiekkel mi lett? – kérdeztem.

Margaret a kastély melletti temetőre mutatott.

- Gordon megkívánta őket. Szegény éhes volt.

Magasságos egek, mint valami horror film. Apával sokat néztünk még tavaly, most tisztára úgy éreztem magam, mint az egyik ilyen film szereplője.

Bementünk az ajtón, föl a lépcsőn. Hogy lehet ilyen házban lakni? Mindenhol sötétség, pókháló és maradványok (csontok, szőrdarabok és nem akarom tudni mire léptem rá az előbb).

Betértünk a hálószobába, Gordon ott feküdt egy koporsóban, egy fiatal lány éppen vérrel eteti.

- Ő a lányom, Sevilla.

Sevilla nem volt ronda, sőt, vámpír létére szép volt, csak kár, hogy vámpír.

Gordon elmondta végakaratát, jobb ha ezt nem fejtem ki, miket hagyott rokonaira.

Végül elindulhattunk haza.

Sevilla ugyan felajánlotta, hogy nyugodtan maradhatunk a kastélyban, de Harry és én egyszerre utasítottuk vissza ezt a nagylelkű ajánlatot.

Kicsit megkönnyebbültünk, akikor magunk mögött hagyhattuk Románia e részét.

Csak azt tudnám, honnan ismerős nekem az a lány! Mert láttam már valahol, az biztos.

- És a szőr felállt a hátamon – újságolta Harry Ginnynek és anyának, amikor hazaértünk.

- Szegény Harry – mosolygott Ginny.

- És én? – néztem rá.

- Te is féltél, mint Harry baba? – Ginny még mindig mosolygott.

Ami igaz, Harry (amióta nincs Voldemort) sokkal nyámnyilább lett, szerintem fél az apaságtól. Hát igen, tizennyolc évesen. És én sem vagyok jobb nála, sőt! Az én feleségem fogalmam sincs, hogy hol van.

*Hermione*

Felébredtem, de nagyon furcsán éreztem magam, és eléggé halszagú is...

Egy óriási kagylóban feküdtem, selyempárnákon. Meggyőződtem, hogy oxigén van itt, vagyis nem vízben lélegzem, viszont, ahogy kinéztem az ablakon, csak a vizet láttam. Meg azt, hogy sellőfarkam van. Óvatosan a fülemhez nyúltam és alatta... kopoltyú volt! De most orron át lélegeztem. Olvastam erről egy könyvben, hogy vannak olyan élőlények, amelyek képesek minkét közegben lélegezni, mint a kétéltűek.

- Látom felébredtél – lépett be a szobába egy nagyon szép barna hajú nő. Göndör volt a haja, akárcsak az enyém, de valahogy rendezettebbül állt.

A szoba. Igen, egy szobában voltam. Mint említettem volt a kagyló, a kagyló előtt egy medence, de nem igazán medence volt, hanem egy vízzel teli kád, ami kivezetett a szobából, ki a vízbe. Volt ablak is, egy óriási üveg, ami mögött a víz volt meg egy kis víz alatti város. A szobában volt még szekrény, szépítkező asztal, tükör, csak szék nem.

- A nevem Hayden. Én vagyok a sellők királynője.

Szemügyre vettem a nőt jobban. Nem volt uszonya.

- Tudom, mit nézel, Hermione. Lehet, hogy amit mondani fogok, az picit összezavar és megrémít, de kérlek hallgass meg és ne légy mérges.

Hayden leült a kagyló ágyba a lábamhoz, pontosabban farkamhoz. (Senki ne értse félre!)

- Én vagyok az édesanyád.

- Tessék?

- Igen. Kérlek, hallgass végig!

Bólintottam, nem is bírnék megszólalni.

- Sok évvel ezelőtt történt. Akkor még sok sellő élt a Roxfort tavában. Azok a sellők, akikkel a Trimágus Tusán találkoztál és MI, a hellén sellők. Akkor még Voldemort nem került hatalomra, minden rendben ment. Még fiatal voltam, alig lehettem tizenhat éves. Bármennyire is béke volt, nem mehettünk a felszín közelébe, ez volt az igazgató, Dippet kérése. Én azonban egyik este meg akartam nézni a felszínt, ki is ültem egy sziklára, de valaki meglátott. Egy roxforti diák, Gerry Butler. Valahogy egymásba szerettünk, a gond csak az volt, hogy én nem tudtam a felszínen maradni öt percél tovább, ő meg a vízbe nem tudott bejönni. Ezért csak ritkán találkoztunk. Amikor azonban elvégezte az iskolát, rám szórt egy bűbájt, amitől lábaim nőttek és viszonylag emberré váltam, majd visszaváltoztatott. Így többet lehettünk együtt, bár így is nehéz volt, mert már nem tanult az iskolában.

A szüleim rájöttek, hogy egy varázslóval van viszonyom és megharagudtak rám. Végül megbékéltek, miután megismerték Gerry-t. Sok hellén sellő - a barátaim – is szerettek volna néha emberré változni, Gerry nekik is segített. Aztán Voldemort hatalomra került és megölte apádat, meg még sok embert. Igen, Gerry volt az apád, még a halála előtt estem teherbe. Mikor meghalt, én még várandós voltam veled, és én is tudtam varázsolni. Apád pálcája nálam volt, és így varázsoltam is. Sok sellő még emberi alakban volt, őket próbáltam visszaváltoztatni, de nem sikerült egészen. Azt értem el, hogy a vízben sellők, a szárazföldön emberek legyenek. Amíg vizesek, uszonyuk van. Ha emberi mivoltukban egy csepp víz ráesik a lábukra, azon a ponton megjelennek a pikkelyek. Ezért van ez velem és pár társammal, meg az ő utódaikkal. Miután Voldemort hatalomra került, a tóban nem fértek meg a sellők, valaki átállt a sötét oldalra, így elhagytuk a tavat, a tengerbe költöztünk.

Megszülettél, nem akartalak veszélybe sodorni, ezért mugliknak adtalak, akik elvállalták nevelésed, mivel nekik nem lehetett gyermekük, ők voltak a Granger család. Azt mondták, mégiscsak sikerült gyereket szülnie a másik anyukádnak. De a varázs képességeid megmutatkoztak, apád után.

Mindent láttam, figyelemmel kísértem a növekedésedet a Mágikus Víz segítségével, és...

- ELÉG! – kiáltottam.

Nem bírtam többen hallgatni. Tudtam, hogy ez igaz, éreztem, de túl sok volt.

- Kérem, menjen el - mondtam „anyának”.

Ő bólintott és elment.

Én meg azt hiszem, elájultam.