Austen: Félember
(Half a Man)

Fordította: oiduft, forrás: fanfiction.uw.hu

A történet közléséhez a szerző hozzájárult.


1. fejezet

Amikor aznap reggel felébredt, Ronnak az a furcsa érzése volt, hogy valami nincs rendben. Egyszerűen tudta. Amikor kinyitotta a szemét, meglátta odú-béli szobájának ismerős, narancssárga falait. A Chudley Csúzlik poszterei, amiket épp azelőtt rakott fel, hogy megkezdte volna az első évét a Roxfortban, épp úgy függtek a falon, mint az elmúlt hét évben. Csak egy különbség volt: varázslatos módon minden játékos kicserélődött, amikor elhagyta a csapatot.

Nem, nem ez volt a baj.

Ron gondosan fülelni kezdett. A padlásszellem és az anyja mozgása a konyhában, amint főzött, hangosnak tűnt az egyébként csöndes házban. Az agya legmélyén mégis volt valami idegesítő érzés, ami azt súgta neki, hogy valami nincs rendjén. Felült az ágyban, lustán nyújtózkodott a karjával, készen arra, hogy átvesse lábát az ágyon, és talpra ugorjon.

Csakhogy nem tudott. Pontosabban szólva, a lába nem működött. Úgy hevertek ott, mintha semmi dolguk se lenne. Ekkor Ronnak minden eszébe jutott, ami az elmúlt három hétben történt: a csata, az átok, és az a tény, hogy ő immár nyomorék. És mint azon a héten minden áldott reggel, Ron Weasley most is visszahanyatlott a matracra, a fejére húzta a takarót, és elmerült a saját nyomorúságában.

Amikor Ron később felébredt, a lába még mindig nem működött. Nem mintha arra számított volna, hogy működni fog. Megpróbálta felemelni a bal lábát, de az meg se moccant. Ezért megint felült, és felhúzta a pizsamanadrágját, hogy megszemlélje. A lába ronda volt, sápadt, és merev. Még mindig a teste részének érezte, de egyáltalán nem mozogott. Nem tudta mozgatni a lábát, még a kislábujját sem tudta behajlítani. Ismét felhúzta a takarót és szorosan maga köré csavarta, hogy ki ne hűljön a lába.

Borzasztó érzés telepedett meg a gyomrában, mintha egy apró állat belülről ette volna. Semmi másra nem vágyott, mint hogy visszamerüljön az álom eszméletlenségébe.

Sajnálatos módon azonban az anyja nem hagyta. Lentről felkiabált Ronnak, hogy le kell jönnie reggelizni, de Ron úgy döntött, hogy meg se hallja. Ahelyett, hogy kiszállt volna az ágyból, még mélyebben bebújt a takaró alá. Nem mintha túl sokáig tartott volna ez a nyugalom.

Miután az anyja másodjára is felkiabált, Ron lépteket hallott a lépcső felől. Tapasztalatból tudta, hogy ha van valami, amit az anyja utál, az a jó étel elpocsékolása. Halk koppanás jelezte, hogy az anyja az ajtajához ért. Ron nem válaszolt rá. Teljes szívéből kívánta, hogy az anyja menjen el, és hagyja őt békén a meleg és biztonságos ágyában. De Molly nem ezt tette, hanem belépett a szobába.

- Ébresztő, Ron, ideje felkelni! Már fél tizenegy is elmúlt, és kész a reggeli - mondta. - Ha nem igyekszel, az ikrek mind megeszik.

Ron továbbra sem nyitotta ki a szemét, remélve, hogy az anyja azt hiszi, ő még mindig alszik, és békén hagyja. Résnyire kinyitotta az egyik szemét, és a szempillái mögül kikémlelt, hogy lássa: bevette-e. Molly odalépett melléje és leült az ágy szélére.

Ron legnagyobb rémületére az anyja megcirógatta az arcát. - Kedvesem, tudom, hogy nehéz, de ki kell kelned az ágyból. Azzal nem lesz jobb, ha egész nap itt maradsz. A gyógyítók meghagyták nekem, hogy eleget kell enned és tornáznod is kell. És szerintem egy fürdő sem ártana.

Vidámnak tűnt a hangja, éles ellentétben fáradt arcával. Molly nem tűnt boldognak. Túl sokat aggódik - gondolta Ron. Nagy hűhót csapott akörül, hogy Ron mit csinált vagy mit nem csinált. Harry, aki velük lakott, most, hogy végeztek a Roxfortban, ugyanilyen bánásmódban részesült. Mivel Harry csak beszélt arról, hogy szeretne saját lakásban élni, de semmit sem tett ezért, Ron úgy gondolja, hogy a barátja szereti, ha a figyelem középpontjában állhat. Nem úgy, mint ő.

Az anyja felállt és az ajtóhoz ment. - Nem bánnám, ha a változatosság kedvéért egyszer tisztességesen felöltöznél. Ma vendégünk lesz, és nem szeretném, ha még akkor is pizsamában lennél.

- Jól van, nem kell ekkora hűhót csapni - morogta Ron, és felemelte a fejét. Két kezével ülő helyzetbe hozta magát. Egyikkel megtartotta magát, míg a másikkal előbányászta a pálcáját a párnája alól. Egy bűbájjal egy repülő székbe lebegtette magát, ami az ágya mellett állt. Amúgy is ki kellett mennie a vécére. De úgy döntött, hogy a zuhany várhat még egy napot.



Ron magában szitkozódva ült le a hideg vécédeszkára. Nézzetek csak meg - gondolta. Úgy ül itt, mint egy lány. Legutóbb négyéves korában pisilt így. Az ikrek, amilyen tapintatos és gyengéd testvérek, azt mondták neki, hogy kislány, és hogy fel kellene állnia, mint egy férfinak. Ron felállt, és a fürdőszoba minden egyes sarkát sikerült összevizelnie, mielőtt megtalálta a megfelelő irányt. Az anyja nem volt valami boldog. Freddel és George-dzsal takaríttatta fel a rendetlenséget. De ezek után Ron mindig állva csinálta, és titokban azt gondolta mellé, hogy most már férfi.

Pedig vécére menni nem olyan nagy nehézség neki, mint a mugliknak, Hermione ezt mondta neki. Abban a két hétben, amíg Ron a Szent Mungóban feküdt, a lány minden nap meglátogatta, néha naponta kétszer is.

Ezt Ron nagyon szerette. Amikor a családja látogatta, többnyire azon kapta magát, hogy oda se figyel a fecsegésükre, és azt a pillanatot várja, amikor Hermione felbukkan, hogy megint bearanyozza a napját. A "baleset" után ő volt az egyetlen, aki normálisan viselkedett vele. Nem sírt, mint Ginny, nem fontoskodott körülötte, mint az anyja, és nem volt szótlan sem, mint Harry. Egyik sem. Normális önmaga volt, többször még meg is rótta őt.

Azt mondta például, hogy hálás lehet, amiért varázslónak született, mert a varázslás miatt nincs szüksége annyi segítségre a mindennapi teendőkben. Szorgalmas, sokat tanuló énjéhez méltón minden könyvet elolvasott arról, amit csak talált, hogy milyen egy nyomorékkal együtt élni. Bűbájokat tanított Ronnak, mint a lebegtető bűbájt is, amivel kikelhet az ágyából vagy a légszékből, a repülő székéből, és anélkül eljuthat a vécére, hogy fejre esne. Igen, Ron nagyon hálás volt ezért.

De ez mit sem változtatott azon a tényen, hogy megint le kellett ülnie a deszkára. Attól, hogy nem képes a dolgokat úgy végezni, ahogy megszokta, gyengének érezte magát. A kórházban töltött első héten még ahhoz is segítség kellett, hogy felöltözzön. Ha az alapvető dolgokat sem képes elvégezni, hogyan fog majd önállóan, egyedül élni, hogyan szerez munkát? Vagy barátnőt? Az biztos, hogy egy nőnek sem fog megtetszeni soha!

Amikor Ron lerepült a konyhába reggelizni, olyat látott, amit hét éve egyszer sem: az asztalnál ott ült Bill és Charlie is, valami különleges egyiptomi sárkányfajtáról beszélgettek, mellettük Fred és George megpróbálták lebeszélni Ginnyt arról, hogy ő egye meg az utolsó tojást. Ron az asztalhoz repült, leült Harryvel szemközt, és öntött magának egy kis sütőtöklevet.

Ron arra gondolt, hogy az anyja biztosan nagyon boldog, amiért az egész család együtt van. Azaz majdnem mindenki. Percy nem volt itt, és ezért Ron nagyon hálás volt. Úgy érezte, még nem elég erős a bátyja dagályos beszédjéhez "a mozgássérültek képességeiről". Lenyomott a torkán egy utolsó falat kolbászos babot, majd eltolta maga elől a még félig teli tányért. Egyszerűen nem volt éhes.

- Hé, Ron - mondta Fred -, add ide a sót. - Ron a só után nyúlt, de nyilván nem volt elég gyors Fred ízlésének. - A kezeddel semmi baj, igaz? - mondta a bátyja.

- Fogd be - mordult fel Charlie figyelmeztetően, felállva a székéből, és haragosan Fredre nézett. - Ilyenekkel ne viccelődj.

- Mi? - tiltakozott Fred. - Nem, mintha valaha is felállna…

Ginny olyan tekintettel meredt rá, hogy Fred befogta a száját. Harag kezdett felgyűlni Ronban. De túl fáradt volt ahhoz, hogy kiadja magából. Bár ez nem jelenti azt, hogy Fred ilyen könnyedén megússza. Ron a kezébe vette az anyja finom porcelán sószóróját, és érzéketlen bátyja felé dobta. A sószóró majdnem eltalálta Ginnyt, aki Fred mellett ült, aztán a falnak csapódott. A húga elégtételre vágyva kész volt a fejének dobni a keményre főtt tojást. De Harry, aki a lány mellett ült, a karjára tette a kezét, és megállította.

Harrynek nem kellett mondania semmit. Nem mintha túl sokat beszélt volna mostanában… Azok után, hogy egy nagy csatában legyőzte Voldemort nagyurat, abban a csatában, amiben Ron megnyomorodott. Ginny letette a tojást, és bizonytalanul Harryre pillantott. Harry egy elmotyogott bűbájjal és egy pálcasuhintással helyrehozta Molly eltört sószóróját, majd nagy koppanással az asztalra tette, Fred elé, és felállt. Aztán kimondta azt az egyetlen dolgot, amit Ron abban a pillanatban hallani szeretett volna. - Gyere, sakkozzunk egyet.

Ron, a bal kezével irányítva a széket, a nappali felé lebegett. A nappali asztalán még ott volt az a játszma, amit előző nap hagytak félbe. A bábuk hangosan horkoltak a táblán, beleuntak a lépések közötti hosszú szünetekbe. Ron királya nem akart felébredni, úgyhogy meg kellett rázni, de ezek után Ron mégis majdnem elvesztette az első játszmát, mert a zsémbes királynak nem akaródzott lépni.

Ron királynője éppen harmadszor ütötte le Harry királyát, amikor az ikrek és Ginny beléptek a szobába, mindannyian kviddics-talárban.

- Srácok - mondta George -, megmutatjuk Ginnynek, hogy több kell egy új seprűnél ahhoz, hogy megverjen bennünket. Megvéditek a becsületét?

Harry felállt, készen arra, hogy elmeneküljön a sötét és meleg szobából, és végre mozogjon egy kicsit ahelyett, hogy egész nap ücsörögne.

Ron felhorkant. - Persze, verjétek meg a lányt, a béna meg csak hadd nézze. Remek terv.

- Te is játszhatsz. Apa és Charlie nagyon keményen dolgozott azon a széken. Te is tudod, hogy gyors és mozgékony - felelte George.

De Ron nem ezt akarta hallani. - De hogy legyek őrző, mindössze egy kézzel? - kiabálta. - Tudjátok, hogy az egyik kezemmel azt az átkozott széket kell irányítanom!

- Charlie azt mondta, hogy az a pasas egy ilyen székkel, mint a tiéd, még mindig sárkányokat szelídít - mondta Fred türelmetlenül. - Tovább tudott dolgozni, még azután is, hogy az az átok magyar mennydörgő rátaposott.

- Mert neki elég egy kar a sárkányokhoz - felelte Ron, és érezte, hogy visszatér belé a harag a bátyja iránt. - Egy kéz és egy pálca elég. De a kviddicshez több kell. Egy seprű, amire rá kell ülni, két láb, amivel kormányozni lehet, és két kéz, elkapni a gurkót.

- Ugyan már, tegyél egy szívességet! - csattant fel Fred. - Hagyd abba a panaszkodást és légy férfi. Csak játssz velünk egy rohadt meccset. Nem bánjuk, ha veszítesz velünk szemben, igaz, George?

A reggel érzett elkeseredés teljes erővel sújtott le Ronra újra. Nem értették meg őt, senki sem értette meg.

- De én nem vagyok férfi, ugye? Most már csak félember vagyok. - Ököllel belevágott az egyik ostoba lábába, aztán a légszéket a lépcső felé kormányozta. Gyorsan ki kellett jutnia a szobából. Egyedül akart lenni.

Miközben felfelé repült a szobája felé, halványan hallotta, hogy Ginny mond valamit. - Félember, mi? Szóval ez az, ami bántja… Nos, én véletlenül tudom, mi a megfelelő megoldás a problémájára. Vagy mondjam úgy, hogy a megfelelő személy…?

Amikor Ron becsukta maga mögött a szobája ajtaját, remélte, hogy Ginny nem arról az ostoba lélekgyógyászról beszél, akivel kényszerből, a Szent Mungóban kellett beszélgetnie. Inkább teapartira megy Umbrigde-hez, mint még egy percet feküdjön annak a gyógyásznak a díványán. Ha valaha késztetést érezne, hogy "az érzéseiről beszéljen", azt nem egy csupa jókedv szőkével tenné, aki minden ötödik mondatában azt a szót használja, hogy "elfogadás". Nem, egy csapatnyi hipogriff sem tudná még egyszer arra a helyre rángatni.