8. fejezet

Luna Lovegoodban bízni kicsit olyan, mint fejest ugrani egy medencébe, vélte Ron. Nagy levegőt veszel, befogod az orrod, és imádkozol Merlinhez, hogy ne hasas legyen. Semmi mást nem tehetsz. A víz mindig ott van, hogy tompítsa az esésed, és Luna mindig hajlandó volt meghallgatni bármilyen furcsa történetet, amit csak elmondasz neki.

Ron hetek óta először nem érezte nyomorultul magát, miközben John Walters-szel tornázott. Már közel sem volt olyan kellemetlen egy olyan biciklin ülni, ami magától mozgott, mint korábban. Sőt, a biciklitől kezdett megerősödni. Igaz, a jókedvének talán volt némi köze ahhoz is, hogy nem kellett Hermione és Harry kapcsolata miatt gyötrődnie. A legjobb barátja és Ginny hihetetlenül nyilvános és nyálas búcsúcsókja a kilenc és háromnegyedik vágányon az egész varázsvilág számára nyilvánvalóvá tette, hogy együtt járnak.

Ronnak már csak egy dolog maradt, ami miatt aggódhatott: Hermione. A két héttel azelőtti nagy veszekedésük óta nem hallott felőle. Ron naponta vagy hússzor érzett kísértést arra, hogy levelet küldjön neki. De mindig talált rá kifogást, hogy miért ne írjon. Egyszerűen nem elég annyit írni, hogy idióta fajankó volt. Meg kell mutatnia neki, hogy Hermione tévedett, be kell bizonyítania, hogy Ron több, mint egy gerinctelen bőgőmasina, aki önsajnálatban fetreng. Ha valaha is szeretne nála egy lehetőséget, akkor meg kell mutatnia neki, hogy férfi. Ron nyomott egyet a pedálon. Ha a tervéhez feltétlenül szükséges megbíznia Lunában, akkor ezt fogja tenni.

- John, állítsd le a pedálokat - kiáltotta Ron hirtelen a fizioterapeutának.

Walters nem értette, mi történt, de egy gyors pálcamozdulattal leállította a szerkezetet. - Mi a baj? Görcsöt kaptál? - kérdezte.

Ron nem felelt, ehelyett minden testi erejét és akaraterejét a lábára irányította. Az agyában minden a jobb lábára összpontosult. Aztán minden erejével lenyomta. Semmi sem történt.

- Ne aggódj emiatt - mondta John. - Biztos vagyok benne, hogy hamarosan történni fog valami.

Ron oda se figyelt Walters fecsegésére. Egyetlenegy dologra gondolt csak: hogy megmozdítsa a lábát. Hirtelen felderengett előtte Hermione; a tekintete, amikor azt mondta neki, hogy biztos benne, hogy Ron újra járni fog. Ahogy a nap megcsillant az arcán, ahogy Ronra mosolygott.

- Megcsináltad! Ron, ez fantasztikus. - kiáltotta Walters. Ron lenézett a lábára. A jobb lába immár lent volt. Megpróbálta a bal lábával is, és érezte, hogy valóban megmozdult. Lassú volt és bizonytalan, de mozgott. Újra mozgott a lába.



A bal nagylábujját mozgatni hatalmas erőfeszítés volt, de Ron imádta csinálni. A fizioterapeuta aznapra már elment, Ron pedig egyedül maradt a szobájában. Az ágya szélén ült, a lába a földön. Nem csinált mást, mint a nagylábujját mozgatta, fel-le, fel-le. Semmi sem jutott eszébe, amit valaha is ennyire izgalmasnak talált volna. Sem az első kviddicsjátszmát, amit látott, sem az első pillantást, amit a Roxfortra vetett.

Ron úgy döntött, vakmerően megmozdítja a bal lába többi ujját is. Mindegyik azt csinálta, amit Ron akart, mint valami kis katonák, akik követik a kapitányuk parancsait. Egy dalt dúdolt magában, amit a héten a zsinórnélküliben hallott, miközben mozgó lábujjait nézte.

Az ablakon keresztül fénysugár vetődött a lábára. Az időjárás valamilyen okból kivirult, amint vége lett a nyári szünetnek. Ron nem bánta. Talán játszhat egy kis kviddicset Harryvel még a novemberi esők előtt. Walters azt mondta, hogy ha továbbra is így gyakorol, néhány héten belül megteheti az első lépéseket. Ron bízott benne, hogy még október harmadika előtt lábra fog állni.

Közben pedig bele fog pillantani azokba az anatómiakönyvekbe, amiket még Hermione adott neki. Úgy tűnt, ez az ideg-újraélesztéses dolog beválik, és Ron kíváncsi volt, hogy ez hogyan lehetséges. John felé is volt néhány kérdése.

- Min mosolyogsz annyira? - kérdezte Harry, amikor Ron berepült a szobájába.

- Semmi különös, haver. Az ember nem lehet néha boldog, a változatosság kedvéért? - Ron felkapott egy párnát Harry ágyáról és a barátja felé dobta, aki az ablak előtt állt.

Mivel Mrs. Weasley mindig a legjobbat akarta a vendégeinek, Harry az ikrek régi szobájában aludt. Ron arra gondolt, hogy jellemző, hogy Harry kapta a legnagyobb szobát, nem ő. Nem mintha valójában bánta volna. Ron szobája fel volt vértezve mindenféle bűbájjal az ikrek csínytevései ellen. Ugyanakkor Harryt, amikor először nyitotta ki a ruhásszekrénye ajtaját, eltalálta az ikrek egyik specialitása. Szegény kölyök több, mint egy óráig az "Isten óvja a királynőt" énekelte ijesztően magas hangon.

- Baglyot kaptál Hermionétól, ugye? - Harry suhintott egyet a pálcájával, és új irányt adott a párnának. Az keményen Ron képébe vágódott.

- Nem. És ne kezdd már te is. Attól, hogy Ginnyvel jársz, nem lettél valamiféle szerelemszakértő, kösz szépen. Csak azért jöttem, hogy nem szeretnél-e egy kicsit sakkozni. Lehet, hogy Voldemortot legyőzted, de engem még soha.

- De csak azért, mert lefoglalt egy a világmegváltósdi. Mostantól minden erőmmel azon leszek, hogy legyőzzelek. Csak várd ki. - És Harry elindult Ron után, kifelé a szobából.

Egy órával később Ron királya nevetve legurult a tábláról. Ahelyett, hogy komolyan sakkoztak volna, az egész délutánt végigökörködték. Úgy döntöttek, hogy egyszer az életben nem követik a szabályokat.

Arra utasították a bábuikat, hogy üssék ki egymást valahogy, bárhogyan. Például Harry királynője minden egyes bábut megcsiklandozott, amivel összefutott, egészen addig, amíg azok le nem gördítették a tábláról. Mindegyik bástya olyan kegyetlen birkózási technikát használt, hogy az ellenfeleik másodpercek alatt feladták. Ron kíváncsi volt, hogy az ő bástyája meg tudja-e verni Harryét, amikor két halk pukkanást hallott maga mögött.

- Á, hát itt van ő - nyávogta Fred lányhangon -, a hős.

- Kérhetek egy autogramot, uram? - mondta George, és meglengetett egy újságot Ron orra előtt. Ron felpillantott a bátyjaira, akik egyforma pólót viseltek, "Weasley a mi emberünk" felirattal.

Kikapta az újságot George kezéből. A Hírverő legutóbbi kiadása volt. Ron még nem látta, mert a szülei nem fizettek rá elő. Az anyja mindig azt mondta, hogy "már amúgy is túl sok sületlenség van ebben a házban".

Weasley megszólal - az elfeledett roxmortsi hős mindent elmond

A Hogyishívják Nagyúr bukásáról szóló történetekben általában kis szerepet játszik. De nem bánja - nyilatkozott Ronald Weasley (18) a Hírverőnek adott interjújában. Az azonban bántja, hogy az emberek azt hiszik róla, hogy sosem lesz képes többé mozgatni a lábát.

- Hamarosan járni fogok - jelentette ki Ron. Alaposan megdolgozom érte.

Ron azt azonban tagadja, hogy dagizom-kivonatot inna. Az a pletyka járja, hogy sárkányszelídítőként Romániában dolgozó bátyja, Charlie látja el ezzel az illegális bájitallal. - Még sohasem hallottam ilyen lényekről. És még ha léteznének is, Charlie bátyám sose bántaná őket. Még megcsiklandozni sem tudna egy sárkányt, ha rajta taposna, akkor sem. Csak olyan főzeteket iszom, amiket Piton professzor készít nekem - nyilatkozta Ron.

További részletek Ron szerepéről a végső csatában a 4. oldalon.