10. fejezet

- Hála istennek, hogy végre itt vagyunk - fakadt ki Molly Weasley. A zsupszkulcs a Mágiaügyi Minisztérium pompás, tágas előcsarnokába röpítette Ront, a szüleit, és Harryt. Ron részéről, aki a légszékében volt, roppant kellemetlen volt az utazás, ugyanis végig olyan érzése volt, mintha kizuhanna a székből.

Ron megigazította a talárját és körülnézett. Körülötte a legszebb ünnepi talárjukat viselő varázslók és boszorkányok járkáltak. Ismerős arcot keresett volna a tömegben, de a ragyogó vörös, csillogó ezüst és élénksárga talárú varázslók és boszorkányok között senkit sem látott, akit ismert volna. Öt bátyja közül egyiket sem látta. Azt morogta magában, hogy a Minisztérium annyira ragaszkodott hozzá, hogy bált adjon a tiszteletükre, a legkevesebb, amit megtehettek volna, hogy olyanokat hívnak meg, akiket ismer. Ráadásul Hermione kócos haja sem volt látható semerre sem.

A Biztonsági asztal előtt hosszú sorokban türelmetlenül várakoztak az érkezők. Három őr foglalkozott azzal, hogy gondosan ellenőrizze a meghívókat, és gyors ráolvasásokkal ellenőrizték, hogy nem szállingózik-e be halálfaló, magát százfűléfőzettel egy vendégnek álcázva. A legkevésbé sem szerették volna, ha a Győzelmi Bál Voldemort utolsó, elkeseredett követőinek célpontjává válik.

- Hát itt vagyunk, haver - mondta Harry, amikor elhaladt a biztonsági őrök mellett. Még egyszer, utoljára megveregette a fejét, hogy megpróbálja lelapítani a haját. Aztán beszálltak az aranyajtón túli egyik liftbe.

- Hogy nézek ki? - kérdezte idegesen a férjétől Molly Weasley, miközben egy kiszabadult hajtincset tett vissza a frizurájába.

- Bájosan, mint mindig - felelte Arthur Weasley, és könnyedén arcon csókolta a feleségét.

Ron megint megtapogatta a zsebében lapuló levelet, és nagy levegőt vett. Erre a pillanatra várt. Hallotta, amint egy láthatatlan hang bejelenti, hogy harmadik szint, aztán a lift megállt. Ők négyen kiszálltak, és körülnéztek a Minisztérium különleges alkalmakkor használt dísztermében. Ron egy pillanatra teljesen elfeledkezett Hermionéról.

A díszterem a Minisztérium legfelső három szintjén épült, hatalmas fehér márványfalai egészen addig nyúltak, ahol Ron a mugli utca szintjét sejtette. Mint a Roxfort nagytermének plafonja, ez is meg volt bűvölve, hogy eget formázzon. Jelenleg ezernyi csillaggal teleszórt éjszakai eget mutatott. De Ron volt iskolájával ellentétben ezek a csillagok mozogtak, és különböző mintázatokba rendeződtek a fejük felett.

Egy kicsit lejjebb, de még mindig a vendégek feje felett, sok száz gyertya lebegett a levegőben, kellemes, vöröses fényt árasztva. A hatalmas fehér márványoszlopok egészen a plafonig nyúltak, széles aranyvirágfonatokkal körülölelve. Még a sötét színű padló is különleges volt: a tenger hullámzását utánozta. Hatalmas zöld hullámok ringtak a lábuk alatt.

A díszteremben több száz varázsló és boszorka volt, mindegyik tökéletesen elégedettnek és boldognak tűnt, legalábbis mosolygó arcukról ítélve. A terem közepén, egy kör alakú emelvényen halk, modern zenét játszó zenekar ült, sok párt táncra csábítva.

Ron előtt egy nagyon magas nő állt, akinek sikerült magát egy túl szűk pávakék talárba préselnie, aminek a kivágása sokkal mélyebb volt, mint amit egy átlagos boszorkány még ízlésesnek talált volna. Egy idősebb, ráncos varázsló táncolt vele, aki olyan alacsony volt, hogy a hölgynek csak a melléig ért, de úgy tűnt, nagyon élvezi a kilátást, ugyanis folyton bólogatott arra, amit a boszorkány mondott, hogy közben lopva végigmérje az alakját.

Ron gondolatait félbeszakította egy hang.

- Harry! - hallotta egy lány kiáltását, aztán a legjobb barátja eltűnt a nagyon boldog Ginny Weasley karján. Ron elfordította a fejét, hogy ne lássa nyálas csókjukat, amivel üdvözölték egymást. A szülei szerencsére már korábban odébb álltak, hogy a terem másik végében üdvözöljék a minisztert. Ron még mindig nem találta Hermionét, úgyhogy kihasználta az időt, hogy megkeresse aznap esti partnerét. Egy oszlop mögött állva találta, amint a táncoló párokat nézte.

- Minden rendben, Luna? - Ron megkínálta egy pohár borral, amit egy arra haladó pincértől vett el. - Remekül nézel ki - mondta, és komolyan is gondolta. Luna fehér talárt viselt, amit egymásba csavarodó ezüst színű mintázat díszített. Szőke haját ezüstös szalaggal kötötte fel.

- Ó, Ronald, köszönöm! - mondta Luna, és nagyot kortyolt a borból, amitől kellemesen vörösre színeződött az arca.

- Olyan kedves tőled, hogy elhoztál a bálba. Senki sem szeret ló helyett szamár lenni. - És tétován Ronra mosolygott.

- Hát igen, nagyon sajnálom… Mi? Hogy én? - Luna átható tekintettel nézett valamit Ron válla fölött. Ron megfordult, és meglátta, hogy egy táncoló pár az; Neville Longbottom és egy lány, akinek a neve nem jutott az eszébe.

- Hannah Abbott - segítette ki Luna. - Neville nemet mondott nekem egy olyan lány kedvéért, aki még mindig azt hiszi, hogy Sirius Black a Tiltott rengetegben rejtőzik a bozótosban. Úgy értem, akár így is lehetne, persze, de mindenki tudja, hogy Black két éve épp ebben az épületben halt meg.

Felsóhajtott. - Azt mondta, hogy Hannah ugyanúgy szereti a gyógynövénytant. - Álmodozón bámult Neville-re, aki nem vette észre, hogy a figyelmének középpontjába került. - Remekül fest a műkeze, nem gondolod? De apa szerint azt a romániai újranövesztő varázst kellett volna használni a Szent Mungóban. Kár, hogy a gyógyítók nem hiszik, hogy van ilyen.

Mindketten végignézték, amint Hannah és Neville befejezi az első táncot. Amikor a zene abbamaradt, szétváltak. - Szerinted nem kellene felkérnem Neville-t egy táncra? - kérdezte Luna.

- Persze, én nem bánom. Megyek és megpróbálom megkeresni Harryt. - Ron a légszékével átmanőverezett a táncolók között. Még mindig a liftekhez próbált eljutni, ahol a barátját utoljára látta, amikor a zene hirtelen abbamaradt. Mindenki az aprócska emelvény felé fordította a fejét, ahol a zenekar helyett most egy magas, középkorú nő állt, zöld talárban. A Sonorus bűbájjal felerősítette a hangját, hogy több figyelmet kapjon. Charlotte French volt, a Mágiaügyi Miniszter és Ron apjának főnöke. A legtöbb varázsló és boszorkány abbahagyta a beszélgetést, hogy hallja, mit fog mondani.

- Mindenkit sok szeretettel üdvözlök ezen a nagyszerű estén, amit Tudjukki leverésének megünneplésére rendeztünk, de azt hiszem, itt az ideje, hogy kimondjuk a nevét. Voldemort nem fog visszajönni. Most pedig a színpadon szeretném üdvözölni azokat, akik ezt lehetővé tették. Először is természetesen, Harry Pottert. Harry, feljönnél ide?

Harry felmászott az emelvényre és odalépett French-hez. Két lépéssel a nő mögé hátrált, mintha megpróbálná eltakarni magát a tömeg elől.

- Tu… Voldemort legyőzésében szintén nagy szerepet játszott… - Ron jól látta, hogy a miniszternek nagy erőfeszítésébe kerül a nevet másodszor is kimondani. - …Ron Weasley, aki Arthur Weasley minisztériumi tisztviselő fia.

Ron abban bízott, hogy nem tudja magát átverekedni a tömegen, de mindenki, aki eddig útját állta, most odébb lépett, hogy ő könnyen átjusson. Ron felrepült a pódiumra, és székével Harry mellé lebegett. Charlotte French harmadikként Hermionét szólította. Ron a veszekedésük óta egyáltalán nem látta őt. Izzadni kezdett a tenyere, hiába törölgette a talárjába. Alig hallotta French-et, és azon töprengett, hogy vajon megsiketült-e. Alig hallotta, amint French bejelentette: - Hermione Granger.

Az idő megállt Ron számára. Körülötte senki sem mozdult, és mintha az egész teremre halott csönd borult volna. Lassan ketyegtek a másodpercek, és Ron már kíváncsi volt, hogy hol lehet Hermione. Talán mégsem akart találkozni vele, és kihagyta a bált? De az nem lehet. Hiszen levelet küldött, nem? Itt kell, hogy legyen.

A szeme sarkából hirtelen mozgást vett észre. Arrafelé nézett, és megpillantotta Hermionét, amint épp felkapaszkodott az emelvényre, melléje és Harry mellé. Hirtelen újra megszólaltak a hangok, mindenki tapsolt; Harrynek, Hermionénak és neki, Ron Weasley-nek. De őt nem érdekelte. Csak egyetlen dolgot látott: a nőt, akit szeretett, amint éppen feléje lépdelt.

Hermione csinos volt… nem: gyönyörű. Nem, káprázatos. Élénkvörös, mély kivágású selyemtalárt viselt, ami remekül kiemelte az alakját. De Ron nem azt figyelte, hanem a boldogságtól ragyogó arcát.

- Ó Harry, Ron, hát nem nagyszerű? - Hogy ezen mit értett, azt Ron nem igazán sejtette, de akkor is egyetértett vele. Hermione a bal oldalán állt, Harry és őközötte és Ron úgy döntött, hogy mindig egyet fog érteni vele, ha ezzel maga mellett tarthatja. A lány karja könnyedén az övéhez ért, és Ron még sohasem érezte ilyen remekül magát.

Ron figyelmét azonban hirtelen egy nagy, fényes, ovális tárgy vonta magára, amit valaki meglengetett az orra előtt.

- Voldemort legyőzésében való hathatós segítségéért a Merlin-rend arany fokozatával tüntetem ki - mondta Charlotte French, és a kezébe tette a medált. - Gratulálok.

Merlin-rend… neki? Ron nem tudta elhinni. Balra pillantott és látta, hogy Harry és Hermione is Merlin-rendet tart a kezében. Kíváncsi volt, hogy merre állhatnak a szülei, és körbenézett. A díszterem végében megpillantott három vörös bozontot, de csak Charlie, Bill és Percy volt. Charlie észrevette, hogy őket nézi, és felemelt hüvelykujjal gratulált neki. A tömegben, a pódiumhoz közelebb végül meglátta az anyját, egyszerre sírt és nevetett. Az apja mellette állt, a hátát simogatta, széles mosollyal az arcán.

Ron elmosolyodott. Még Bill és Charlie sem kapott Merlin-rendet.

Miközben a varázsvilág minden fontos személyisége őket éljenezte, a trió lejött a pódiumról. Ron remélte, hogy egy pillanatra beszélhet Hermionéval, de egyetlen szót sem tudott váltani vele, mert hirtelen ismeretlen emberek rohanták le. A Merlin-rendtől hirtelen a bál attrakciója lett, gondolta Ron, miközben egy csinos szőke nő autogramot kért tőle. Tényleg gyorsan változnak a dolgok. Harry szemmel láthatóan ugyanilyen elbánásban részesült: nagy csapat fiatal boszorkány vette körül, akik mind vele akartak beszélni. Ron elvigyorodott: Ginnynek ez biztos egyáltalán nem tetszik.

- Ó, az én Ronny-m! - Ez volt az utolsó dolog, amit hallott, mielőtt az anyja szorosan magához ölelte. - Merlin-rend, el sem tudom hinni. Annyira büszke vagyok rád! - Épp, amikor már Ron majdnem megfulladt, az anyja szerencsére elengedte.

De mielőtt még levegőt vehetett volna, még két pár kar ölelte át. - A mi kisöcsénk !- kiáltotta George. - Sose érünk fel hozzá, igaz, Fred?

Amikor elengedték, Ron önelégült vigyort látott a képükön. Tudta, hogy ez lesz. De most az egyszer nem érdekelte a bohóckodásuk. Különösen, mivel látta, hogy Hermione és az apja is csatlakozik hozzájuk. Hermionét nem érdekelték a bátyjai megjegyzései, így hát az ő hangulatát sem ronthatják el.

Fred még mindig a saját szerepét játszotta, hamis könnyeket törölve le az arcáról. - Ki gondolta volna? Annyi évig semmi nyomát sem mutatta az intelligenciának, bátorságnak vagy tudásnak, aztán hirtelen megmenti a világot.

- Igen, pedig csecsemő korától fogva ismerjük, igaz, Fred? - kontrázott rá Geroge. - Ott voltunk, amikor megszületett.

- Vagyis a szomszédos szobában - mondta Fred Hermionénak. - Nem ugyanabban a szobában, hála Istennek.

- Ronda kis kölyök volt, az már igaz. Inkább hasonlított majomra, mint az öcsénkre. - George megpróbálta folytatni a történetet, de az anyja közbevágott.

- Rendben, ti ketten, most már elég - mondta Molly. - Ez olyan nagyszerű nap. Először az az állás a Puddlemere United-nél, aztán most ez. Olyan boldog vagyok!

- Miféle állás? - kérdezte Hermione, és bizonytalanul Ronra mosolygott.

Ron kissé bosszús lett. Kettesben szerette volna elmondani Hermionénak, de most az anyja elrontotta. - Majd később elmondom, rendben? - Talán mégis elmondhatja úgy, hogy nem áll körülöttük az egész család. Hermione bólintott.

- Apa, szerintem nem jó ötlet anyát annyi ideig egyedül hagyni John Walters- szel. Úgy tűnik, túl sokat beszélgetnek - mondta Ron. - Biztos vagy benne, hogy nem udvarol neki?

- Ne aggódj. Walters nem olyan.

- Nem milyen? - akarta tudni Molly.

Arthur megsimogatta a felesége karját. - Hm… ő másféle varázslást szeret, mint mi.

- Mi? Nem, ő nem sötét varázsló…

- Nem, semmi olyasmi - vágott közbe Arthur. - Csak szeret pálcákkal játszani, ez minden. - Kissé elpirult, a felesége rendszerint támogatta a burkolt célzásokat.

Molly a férjére meredt. - John nem meleg, ha ezt akartad mondani. Maggie Mckenzie tetszik neki, ő maga mondta nekem.

- Maggie McKenzie? De hiszen ő egyáltalán nem is nőies. - Arthur hangosan felnevetett. - Több izma van, mint Waltersnek.

- Hermione, táncolnál velem? - mondta valaki Ron háta mögött. Ron kitekert nyakkal megpróbált hátranézni, ahol egy magas, lenyalt hajú, fehér taláros férfi állt. A férfi megfogta Hermione kezét, és megcsókolta. Szélesen elmosolyodott, kivillantva hófehér fogait, amik tökéletesen mentek a talárjához. Ron hirtelen minden érdeklődését elvesztette a szülei vitája iránt.

- Hát persze - mondta Hermione. - Ron, majd később beszélünk. Azaz várj, hadd mutassam be… - De a partnere már elrángatta őt, mert egy új, romantikus dal kezdődött.

Ron furcsán megverve érezte magát. Visszafordult a szüleihez. Esélye sem volt kettesben maradni Hermionéval. Ő meg valószínűleg egész este azzal a nyálas alakkal táncol.

Charlie ekkor ért oda hozzájuk, és Ron vállára tette a kezét. - Ne hagyd, hogy legyőzzön. Ez Henry George, egy évfolyamba jártunk. A Minisztériumban dolgozik, és nagyon nagyra tartja magát. A legdagályosabb alak, akit ismerek, kivéve persze őt - mutatott Percy-re, aki mellette állt. Percy nagyon megdöbbent, de egy szót sem szólt. A mindennapos sértegetések együtt jártak azzal, hogy visszafogadták a családba. - Hermionét nem fogja lenyűgözni. Annál több esze van.

Ron nem igazán hitt Charlie-nak. - Csak nézz rájuk - mutatott át Charlie Ron válla felett. - Gondolod, hogy jól szórakozik?

Ron megpördült a légszékével, hogy megnézze Hermionét. És valóban: úgy tűnt, hogy Henry nagyon jól érzi magát, élénken csevegett, miközben mindenféle furcsa tánclépéseket produkált, amiket Hermionénak követnie kellett. Egyszer csak azzal tudta elkerülni, hogy felkenődjön egy oszlopra, hogy elengedte Henry kezét, és két nagy lépést tett oldalra.

De Ron csak akkor határozta el magát és csak akkor lendült mozgásba, amikor pár perc múlva azt látta, hogy Hermione a keze mögött hatalmasat ásít. Ha egy repülő majommal akarna táncolni, akkor akár vele is megtehetné. Úgy tett, mint aki italért megy, és elindult a teremnek abba a végébe, ahol Hermione táncolt.

Ron kétszer is majdnem úgy döntött, hogy visszamegy a családjához, de mindkét alkalommal erőt vett magát, és folytatta a küldetését. Amikor végre Hermionéhoz ért, hirtelen nem is tudta, mit mondjon. Szerencsére Henry megkönnyítette a helyzetét.

- Á, kedvesem, itt van ez Weasley. Tudod, az a nyomorék.

- Nagyon durva dolog ilyesmit mondani valakire - mondta Hermione a partnerének. - Ron, sajnálom.

- Nem baj. - Ron felemelte a kezét. Most vagy soha. - Hermione… ö…- Amikor végül sikerült megszólalnia, a hangja egy oktávval magasabbra sikeredett. - Táncolnál velem?

Mielőtt Hermione felelhetett volna, Henry megtette helyette. - És hogy táncolnál egy ilyen székben, haver? Elég hülyén nézne ki, nem gondolod?

Ronnak már a kezében volt a pálcája, de ráébredt, hogy ezt nem teheti. Azzal egy csöppet sem tesz jó benyomást Hermionére, ha rontást küld a partnerére. És nem akart megint összeveszni vele, különösen nem aznap este. De hogy egy flancos aktakukac így leszólja az előtt a boszorkány előtt, akit szeret, az több volt, mint amit el tudott viselni. Tényleg őrülten meg szerette volna átkozni a fickót, de ehelyett elindult hátrafelé, hogy eltűnjön a pár közeléből.

Megfordította a székét, hogy ne is kelljen látnia Hermionét. Utoljára még annyit látott belőle, hogy nagyon dühösen nézett a partnerére.

- Hupsz. - Ron nagy csattanással nekirepült egy pincérnek, aki egy tálcányi italt tartott a kezében. A tálca teljes tartalma Ron fején landolt. Egy pillanat alatt mindenféle ital borította be, vörösbortól kezdve a sütőtökléig, és a talárjáról a földre csöpögött. Az ölében pedig ott hevertek a poharak.

A pincér segíteni szeretett volna, és egy gyors bűbájjal felemelte róla a poharakat. Hermione nyilván látta a balesetet, mert futva elindult Ron felé. Ő is elővette a pálcáját, hogy eltüntesse a felfordulást.

De Ron nem hagyhatta, hogy a lány segítsen neki. Olyan volt, mintha minden ital átszivárgott volna a bősén, egyenesen a bensőjébe. Belül jéghideg volt, az arca pedig úgy égett, hogy valószínűleg úgy tűnt, mintha lángolna. A méltósága utolsó maradványa az itallal együtt elszivárgott. A legnagyobb sebességgel, amire csak a széke képes volt, a legközelebbi mosdó felé repült. Hát most megcsinálta. Ennél nagyobb hülyét akkor sem csinálhatott volna magából, ha akarta volna.



Amikor Ron felbukkant a mosdóból, miután kimosta magát az italokból, csak egyetlen dolgot akart: minél gyorsabban megszökni a bálból. A talárjáról eltüntethette ugyan a foltokat, de a báli hangulata is velük tűnt.

Egy gyors mozdulattal beletúrt a hajába. Immár száraz volt, de a frizurája, amibe otthon annyi munkát ölt, végleg tönkrement.

Ron keserűen elmosolyodott. Többé már nem kell jól kinéznie. Ma este már senkire sem tesz jó benyomást.

Ron keresztülfurakodott a táncolók között, egyenesen egy nagyon széles oszlop felé. Az oszlop mögött hosszú folyosó kezdődött, ami a liftekhez vezetett. Fönt, a biztonsági asztalnál biztosan lesz használható zsupszkulcs. Csak ennyi kell, hogy szép csendben eltűnjön innen. Lunának sem fog hiányozni. Amikor legutóbb látta, Neville-el egy nagyon bonyolult tánclépést gyakoroltak. Neville nagyon szerencsétlenül nézett ki, és kétségbeesett pillantásokat lövellt a saját partnere felé, aki Freddel tangózott.

Ron már éppen el akart repülni, amikor lépéseket hallott maga mögött.

- Kérlek, várj. - Hermione volt az, gyönyörűen, mint mindig. - Ne menj. Sajnálom, ahogy Henry viselkedett. Ostobaság volt vele jönni a bálba. Annyira el van telve magától. De többé ilyent nem tesz.

Bár Ron rettenetesen nagyon el akart menni, nem tudott ellenállni a kísértésnek, hogy megkérdezze, miért.

Hermione gonoszan elmosolyodott. - Maradjunk annyiban, hogy elintéztem, hogy egy hétig ne üljön le. A keléseket annyira nehéz kikúrálni.

Ronból eltűnt a hidegség. Fellebegtette a székét, hogy Hermione szemébe nézzen. Még mindig piros volt az arca, nyilván üvöltött Henryvel. A kiabálástól mindig elpirult egy kicsit, ez volt az egyetlen jó dolog a vitáikban.

- Akkor nem randizol vele többet? - A hangjából nem tudta eltüntetni a bizonytalanságot. De úgy tűnt, Hermione nem vette észre.

- Nem is terveztem. - Hermione hirtelen roppant érdekesnek találta alattuk a hullámokat. - Csak az utolsó pillanatban döntöttem mellette.

- Az utolsó pillanatban? Ki mondott neked nemet? Nem tudok elképzelni annál fontosabb dolgot, mint veled jönni ebbe a bálba - mondta Ron.

- Nem számít. - Hermione még mindig a padlót vizsgálgatta. - Még… még mindig szeretnél táncolni velem? - Ezzel dacosan felemelte az arcát. - Kicsit le kell hajolnom, de azt hiszem, menni fog, ha velem egy magasságban repülsz. - Még jobban elpirult. Jobb kezét a fiú baljába tette és kicsit meghajolt, hogy át tudja ölelni Ron nyakát.

Ronnak hirtelen nagyon nehezen ment a gondolkodás, most, hogy Hermione meleg, kicsi keze az övében volt. Elektromos szikrák futottak végig a karján. És amikor a lány kezét megérezte a nyakán, alig jutott eszébe, hogy mit is szeretett volna tenni. Hermione annyira közel volt, hogy a haja az arcát csiklandozta. De Ron ült, és épp ezért nem tudott közelebb húzódni, hogy jobban érezze.

De a lány kezének melege végül megadta azt a kezdő lökést, hogy véghezvigye a tervét. Levette a nyakából és maga elé tette Hermione kezét. Majd a másikat is maga elé vette.

Hermione kérdőn nézett rá, de nem szólt semmit. Ron sem; minden erejére szüksége volt az összpontosításhoz. Lenézett a lány apró ujjaira, a tökéletesen manikűrözött körmökre… egy kivételével. Valószínűleg nehéz könyveket cipelt, úgy törte le.

- Ron, jól érzed magad? - Ron nem nézett fel, de tudta, hogy Hermione idegességében az alsó ajkába harap.

A bal lábát felemelte a székről, és lassan letette a földre. Majd megtette ugyanezt a másik lábával is. Végül minden erejével felnyomta magát a székből. Először a feneke hagyta el az ülést. Érezte, ahogy az erőlködéstől összeszorulnak benne az izmok. Aztán a térde jött, kicsit megreccsent, amikor kinyújtotta. Apró kis görcsök álltak a lábába, amikor végül felegyenesedett. Ehhez képest könnyű volt, ami ez után következett.

Ron Hermionéra mosolygott, és egy apró lépést tett feléje. Ehhez el kellett engednie a bal kezét, de a veszteség érzését azonnal pótolta az, amikor a lány derekára tette a kezét. A másik kezét felemelte a tánchoz.

- Sose voltam jobban - mondta, és minden szavát komolyan gondolta.

Hermione úgy nézett rá, mintha morzsás szarvú szapirtyót látott volna. Tátva maradt a szája, és kitágult a pupillája. -Te tudsz járni? De hogyan…? Mikor…? Elengedte Ron kezét, és egy lépést hátrált.

Ron akkor sem érezhette volna rosszabbul magát, ha egy gurkó fejen találta volna. Mit csinált rosszul? Hermione miért nem örült neki? Rámeredt ostoba lábaira, amik nem tették boldoggá Hermionét. Pedig annyira biztos volt benne.

- Ó, Ron! - mondta Hermione, és hirtelen a nyakába borult. A haja most tényleg Ron arcát csiklandozta, mert a lány a nyakába rejtette az arcát. Ron egy pillanatig nem tudta, mit tegyen, aztán átölelte. Olyan nagyon jó érzés volt. Arra vágyott, hogy még közelebb húzza magához, és soha ne engedje el.

A nyakából valami a kulcscsontjára csurgott. Hermione reszketett a zokogástól. - Te tényleg tudsz járni, tényleg használt?

Ron alig hallotta, mit mond. - Aha - motyogta. - Piton főzetei mégsem öltek meg. El tudod ezt hinni a vén gazemberről? Dumbledore valószínűleg megzsarolta a Sötét Varázslatok Kivédése oktatásával.

Hermione felemelte a fejét, és a fiú szemébe nézett. Vörös volt a szeme, de a boldogságtól ragyogott. Most is remegett, de most a nevetés rázta. - És az az állás, amiről a mamád beszélt? Azzal mi van? - Ron teljesen elámult, hogy Hermione még ilyen érzelmi állapotban is mindent tudni akart.

- Azt hiszem, segéd fizioterapeuta leszek a Puddlemere Unitednél. John ismer ott valakit, aki felfogad. - Ron hallotta, milyen büszkén mondja ezt. És büszke is volt. Mindenek felett pedig Hermione a karjában volt, közel a szívéhez, és úgy tűnt, ez egy cseppet sem zavarja.

Hermione arcán megint könnyek peregtek végig. Ron az ujjával letörölte. Hirtelen kíváncsi lett, hogy mennyire sós lenne, ha lecsókolná.

- Ugye, nem emiatt sírsz? Nem olyan rossz csapat. - Felemelte a kezét és kisimította az arcából azt a csiklandozó hajfürtöt. Le akarta ő tenni a kezét, de az mintha önálló döntéseket kezdett volna hozni: olyan gyengéden, hogy még őt is meglepte, megérintette Hermione lágy arcát.

Ron újra érezte azt a vágyat, hogy szorosabban ölelje őt és örökre ott tartsa. Most már az arca is úgy cselekedett, mint a keze: önállóan. A nyaka is összejátszott velük, kissé meghajolt. Aztán Ron már az ajkainak sem volt ura: Hermionééra szorította. És mielőtt még észbe kapott volna, Ron Weasley olyan szenvedéllyel csókolta Hermione Grangert, amiről eleddig sejtelme sem volt.

A keze is tökéletesen függetlenül cselekedett. Még közelebb vonta Hermionét, a karját simogatta, sőt, még a hajába is beletúrt. Az orra mindenféle érdekes illatot lélegzett be: azt a rózsaillatú parfümöt, amit egykor ő adott a lánynak karácsonyra, és egy sampon halvány illatát. Körülöttük a hangok - a romantikus dal, amit a zenekar játszott, a több száz táncoló pár lábainak zaja és Hermione sóhaja - egyetlen, tökéletes dallá olvastak egybe. Az ő dalukká.

Kár, hogy Ron térde, úgy döntött, elég a mulatságból. A térde előbb megremegett, majd összecsuklott alatta. Ron a karjával meg tudta akadályozni, hogy egyenesen rázuhanjon Hermionéra, de csak ennyit tehetett. Mielőtt végiggondolhatta volna, mi történt, a lány ajka eltűnt, a könyöke pedig a gyomrában landolt. Amikor Ron megint kinyitotta a szemét, már nem egy csókolózó pár voltak Hermionéval, hanem egymásba gabalyodott testrészek a padlón.

- Bocs. - Hermione elvette a könyökét és felült. Karjával még mindig Ront ölelte, így meg tudta támogatni, amikor a fiú is felült.

- Még nem szoktam hozzá, hogy ilyen sokáig álljak. Johnnal dolgozunk rajta. - Ron körülnézett, hogy lássa, van-e arra valaki. Remélte, hogy az ikrek nincsenek a folyosó közelében, különben élete végéig ezzel az ostoba csókolózási kísérlettel cukkolnák. Hermione is biztosan bánja már. A sírástól biztos olyan állapotba került, hogy nem tudta, mit csinál.

Alaposan megnézte Hermionét, hogy lássa, sír-e megint, vagy ami még rosszabb, pofon vágja-e. De a lány csak mosolygott. - Nos - mondta Hermione, és megint megcsókolta. Megcsókolta. Hermione megcsókolta őt!

Amikor - sokkal később - abbahagyták, a lány Ron mellkasára hajtotta a fejét. - Most már tudod - motyogta.

- Mit tudok? - Ronnak le kellett hajtania a fejét, hogy hallja a választ.

- Hogy szerintem fantasztikus vagy.

- Ó. - Ha Ron az ikrek egyik tűzijátéka lett volna, ott helyben felrobbant volna. - Ezt nem bánom. - Megsimogatta a lány hátát, ujjait végigfuttatta a gerincén. - Tudod, még jól is jön.

- Miért?

- Mert igazán nagyon tetszel nekem - vallotta be Ron. El se tudta hinni, hogy Hermione jelenlétében kimondta.

- Igazán? - Hermione még a csókolózásuk után is egy kis mindentudó maradt.

- Aha, igazán.

- Az jó. - Hermione végicsókolta Ron állát. - Mert én is így érzek irántad.

Ron átölelte és magához szorította, nagyon, nagyon szorosan. Nem hitte, hogy valaha az életében átélhet ennél tökéletesebb pillanatot. Aztán ráébredt, hogy akár lesz állása, akár nem, akár rendbe jön a lába, akár nem, ha a jövőjében ott lesz mellette Hermione, akkor nagyon sok ilyen pillanatra számíthat. Amikor úgy tűnt, minden elveszett, mégis sikerült összeraknia az élete darabkáit. És Hermione volt az utolsó darab. Most, hogy a karjában volt, Ron olyan egésznek érezte magát, mint még soha életében.

VÉGE