Skóciában ilyenkor – október elején – nem volt ritkaság sem a hó, sem a metsző szél, vagy éppen a zuhogó, hideg eső. Ez az október azonban más volt, mint a többi: a tenger felől langyos, párás szél fújdogált, a levegő enyhe maradt, a nap pedig úgy sütött, mintha soha nem akarná abbahagyni, és nem ismerné a kalendáriumot se. Az első roxmortsi hétvégére rendkívül kellemes időjárás ígérkezett.

Ginny Weasley izgatottan nézett szét Roxmorts főutcáján, szemével Harryt keresve. Szeptember elseje óta nem találkoztak, azóta, hogy a fiú kikísérte a Roxfort Expresszhez, jobban mondva a kilenc és háromnegyedik vágányra bevezető falig, de rendszeresen leveleztek; Hedvig gyakorta megfordult az Odú és a roxforti kastély között. Harry, aki általában pontosan tudta, mit akar, most nagyon titokzatos volt: egyik levelében sem árulta el Ginnynek, hogy hová akarja vinni első közös roxmortsi kirándulásukon.

Végül megpillantotta: a postahivatal ajtajában álldogált, és a mellette elhaladó egyenruhás diákokat fürkészte, Ginnyt keresve köztük. Amikor találkozott a tekintetük, Ginny mellől hirtelen eltűnt a falu, eltűnt a többi diák, nem létezett más, csak Harry.

Nem emlékezett rá részletesen, hogy mi történt ez után, de rémlett neki, hogy a roxforti diákok erősen tapsoltak valamit, ő meg alig kapott levegőt, Harry annyira magához szorította. A fiú végül kézen fogta, és elvezette az őket ünneplő diákok közül, lefelé a főutcán, a Három Seprű irányába.

- Már annyira hiányoztál – vallotta be Ginny menet közben. – Sose szokom meg, hogy nem vagy ott a Griffendél klubhelyiségében, amikor bemegyek. – Látta, hogy ez a megjegyzés elszomorította a fiút, így gyorsan mára terelte szót. – Hová megyünk?

- Majd meglátod – felelte Harry elmosolyodva. - Többet nem árulhatok el, csak annyit, hogy tökéletes lesz. Ne is törd rajta a fejed, egy meglepetés épp attól meglepetés, hogy meglepetés. Inkább mesélj magadról. Például hogy bírod Pitont? – érdeklődött.

- Undokabb, mint valaha, de rajtam szerencsére átnéz, mintha levegőből lennék. Ezt neked köszönhetem, Harry – mondta nevetve, és játékosan megbökte a fiú vállát. - Azt hallottam, hogy amikor visszajött, kikötötte, hogy nem akar sötét varázslatok kivédését tanítani. Te elhiszed ezt, Harry? Mondjuk nem annyira képtelen pletyka, gondolj csak bele, mi történt vele a nyáron, az a sok Cruciatus… Szerintem az agyára ment. Harry, nem a Három Seprűbe megyünk? Azt hittem, Ron ott vár, vagy együtt jöttök.

- Ron? Azt ígérte, hogy itt lesz, de reggel óta nem láttam. Tegnap este, amikor hazaesett az edzésről, még motyogott valamit elalvás előtt valami váratlan púpról a hátán, amin ma túl kell esnie, meg hogy feltétlen meg akarják nyerni az idei bajnokságot. De amikor felébredtem, már nem volt sehol. Gyere, menjünk tovább, addig meséld el, milyen az új sötét varázslatok kivédése tanár.

- Eldred Worple? Teljesen lefogyott és megsápadt, ha látnád, meg sem ismernéd, Harry. Nem is hasonlít arra a kövérkés kis fickóra, akit Lumpsluck meghívott a karácsonyi partira. Teljesen az az érzésem, mintha szerelmi bánat gyötörné, vagy valami hasonló. Szerintem összeveszett a vámpír barátjával, azzal a Sanguinivel, és azért jött ide tanítani. De hova megyünk? Nem erre van Madam Puddifoot kávézója – vetette közbe Ginny, amikor Harry határozott léptekkel továbbment a főutcán, ahelyett, hogy befordult volna a kávézó felé.

- Nem oda megyünk – mondta titokzatosan. - Valami mást találtam ki.

- De mit? Már a Szárnyas Vadkant is elhagytuk. Erre már nincs más, csak a Dervish&Durran, ott meg semmi ehetőt nem árulnak! Kérlek, Harry, áruld el!

Harry azonban csak magában mosolygott, és tovább vezette Ginnyt kifelé a faluból az egyre fogyatkozó házak között, amíg egyszer csak teljesen elfogytak a házak. Akkor letért egy keskeny ösvényre, ami a bokrok között elbújva vezetett jobbkéz felé; felületes szemlélő észre sem vette, hogy ott egyáltalán járható út van.

Az ösvény kanyarulata után egy kedves kis tisztás tárult a szemük elé; minden oldalról annyira benőtték a bokrok, hogy az útról egyáltalán nem lehetett látni, a gyep még mindig zöldellt, és szép, lila virágok pettyezték. A tisztás közepén egy terebélyes fa magasodott, még mindig makacsul tartva rozsdavörösbe hajló leveleit, a fa alatt kiterítve egy kockás pléd, azon pedig egy fonott kosár. Ginny szélesen elmosolyodott, és örömében átölelte Harryt. A fiú nem egy zsúfolt kávézóba vitte, ahol egymásba érnek az emberek, hanem olyan helyre, ahol fürkésző szemek nélkül lehetnek kettesben és kémkedő fülek nélkül beszélgethetnek szabadon.

A kosárban friss, puha kenyér, vaj, kék sajt, finom füstölt sonka, alma és egy csatos üvegben friss tej volt. Ginnynek átfutott a fején, hogy más fiú valószínűleg rózsát és olasz bort hozott volna, vagy egyenesen pezsgőt és kaviárt – aminek a gondolatától is kirázta a hideg, mert nem szerette -, ám Harry nem volt olyan, mint mások.

- De eddig folyton csak én beszéltem. Te is mesélj, mi történt veled? Mi újság az Odúban? – kérdezte Ginny, miközben kényelmesen elheveredtek a pléden. – Ron sohasem ír.

Harry tépelődött, hogy elmondja-e azokat a különös álmait, amikor az volt érzése, mintha egy ember alakú koporsóba lenne bezárva, ahonnan nem tud kitörni, de végül úgy döntött, hogy nem. Mostanában már amúgy is egyre ritkábban álmodott ilyet.

- Lupin és Tonks végre kijelölték az esküvőjük napját. Halloweenkor lesz. Így te is el tudsz jönni, McGalagony biztos ad neked különleges kimenőt, elvégre ő lesz a menyasszony tanúja.

- Aztán meg ne tudjam, hogy rosszul viselkedsz a legénybúcsún, hallod-e? – kacsintott Ginny. - Csak semmi ivászat, és elvárom, hogy minden ruhadarabodat magadon tartsd. Még a nyakkendőt is! – Megcsiklandozta a nyakánál, mire Harry visszacsiklandozta, és mielőtt észbe kaphattak volna, összegabalyodva hevertek a pléden. Ginny vörös haja szétterült a fűben, Harry arca csak centiméterekre volt az övétől, forró leheletét a nyakán érezte, amint egymás szemébe bámultak, és mintha még a madarak is elhallgattak volna körülöttük.

Harrynek egy pillanat alatt minden érzéke életre kelt: Ginny napsütötte bőrének illata, a fűszálak és a száraz levelek a frissen mosott hajában, a napfény, amint megcsillant a szemében, a vékony kötött pulóver, ami puhán hullámzott a keze alatt, és akkor mintha lángra kapott volna benne valami, ami teljesen elöntötte a testét.

Hirtelen olyan közel szeretett volna kerülni Ginnyhez, mint még soha azelőtt, közelebb, mint ahogy a ruha engedte volna. A ruhát a testén akadálynak, sőt, páncélnak érezte, és olyan elsöprő vágy kerítette hatalmába, hogy a saját bőrén érezze a lány bőrét, hogy egy pillanatra meg is rémült saját magától. Ebben a pillanatnyi józanságban felismerte, mi történik, és rádöbbent, hogy ha most nem áll le és nem hagyja abba, sokkal fiatalabb korban lesznek szülők, mint Lily és James Potter.

Óvatosan elhúzódott és begombolta az ingét, mintha csak fázna, közben magában fohászkodott, hogy meg ne bántsa, meg ne sértse valahogy Ginnyt. Remélhetőleg a lány is megérti. Hiszen még csak tizenhét éves!

- Miért álltál meg, Harry? Miért nem folytattad? – kérdezte Ginny komolyan, és felkönyökölve megigazította a ruháját.

Harry megrettent. Csak nem hibázott? - Miért, engedted volna?

- Nem ezt kérdeztem.

Tudta ezt Harry; de hogyan magyarázza meg azt, amire ő is még csak egy másodperce jött rá, még végig se gondolta, szavakba se tudta önteni, csak érezte a zsigereiben, hogy így helyes? Ráadásul abban biztos volt, hogy ha most lefeküdt volna Ginnyvel, este az Odúban képtelen lett volna Mrs. Weasley vagy Ron szemébe nézni.

- Azért, mert szeretlek – felelte egyszerűen.

Ginny őszintén, kedvesen és hálával telten elmosolyodott. – Köszönöm, amiért ezt mondtad. – Aztán kényelmesen befészkelte magát Harry karjaiba, a hátát a fiú mellkasának vetette, és elmerengett a lassan úszó bárányfelhőkön meg az egy helyben keringő őszi legyeken.

Harry egy pillanatig nem értett semmit. Más lány biztos pokolian dühös lenne, ha a fiú, aki tetszik neki, hirtelen visszahúzódna, de Ginnynek mintha egyenesen imponált volna ez a fajta viselkedés, és egyértelműen nem arra következtetett belőle, hogy Harry nem tartja vonzónak. Igaz, hogy Ginny soha nem volt olyan, mint más lányok, sosem az motiválta, hogy mások mit tesznek, vagy mit várnak el tőle.

- Tudod, anya egyszer elmesélte nekem, hogy apával csak az esküvő után voltak először együtt – mondta Ginny meleg, bizalmas hangon, amiből kitűnt, hogy teljesen elégedett a helyzettel. - Mondjuk ők nagyon fiatalon házasodtak össze, a háború miatt, de engem mindig meghatott, hogy apa tudott várni, és nem siettette a dolgokat, pedig nagyon szerette anyát. Örülök, hogy te is így gondolod. – Oldalra fordította a fejét, hogy lássa Harry arcát. – Tulajdonképpen miért álltál le? – kérdezte kíváncsian.

Miért is állt le? Harrynek csak nagyon nehezen álltak össze mondatokká az érzései és a gondolatai. A körülötte lévő világ azt sugallta, hogy vedd el és élvezd, amennyit csak tudsz, mégpedig itt és most, de azok az emberek, akiket a legjobban szeretett és a legjobban tisztelt, épp ellenkező módon viselkedtek.

- Neked nem volt olyan érzésed, mintha a mamád hátsó kertjében próbáltunk volna titokban lefeküdni? – Ginny bólintására folytatta. - Hirtelen úgy éreztem, hogy olyan gyerekes ez a helyzet, és ha látna most az apám, nem lenne büszke rám. – Nagy levegőt vett, és habozott egy kicsit. – Igazából… nem így szeretném. Ez nekem többet jelent kellemes időtöltésnél, még ha rólad van is szó. Különösen, mert rólad van szó – tette hozzá sebesen. – Gyönyörű vagy, Ginny. Megőrülök érted.

A lány elpirult. Harry ugyan folyton éreztette vele, hogy mennyire szereti és mennyire tetszik neki, de gyakorlatlan és szégyenlős lévén nem túl gyakran öntötte szavakba, még kevésbé ilyen nyíltan.

- Mégsem így akarom először, így lopva. Te annál sokkal többet jelentesz nekem.

Ginny nem válaszolt, csak erősen megszorította a kezét. Ez bátorságot öntött Harrybe, és meg is nyugtatta, hogy talán mégsem akkora ostobaság, amit most csinált… illetve nem csinált.

- Nem akarok tovább menni ezen az úton egy kicsit, amíg nem mehetek végig teljesen. Értesz engem? Mindent szeretnék adni, nem csak egy kis szeletét. Egyáltalán van annak valami értelme, amit itt összehordok?

Ginny vidáman, csengőn felkacagott. – Van, van, ne aggódj… - biztosította Harryt nevetve. – Nagyon szeretlek érte. És jól is esik, mert tudom, hogy nem csak kívánsz, hanem szeretsz is. Azt hiszem, ilyet se sok lány mond… Biztos, hogy pont én kellek neked, Harry Potter?

- Te bizony! És olyat mutatok neked, amit egy varázsló se. Gyere! – Harry a kezénél fogva felhúzta a lányt a kockás plédről, aztán nagyon titokzatos arcot vágva egy bokor mögé vezette. – Nézd! – mutatott két kék színű, furcsa alakú szerkezetre. Legalábbis varázslókörökben furcsának ítélnék, ha valaki egy ilyen járművel próbálna meg eljutni egyik helyről a másikra.

- Ez egy bicikli, Harry – jelentette ki Ginny. – Mit keres itt egy bicikli? Te hoztad ide?

- Pontosítok: két bicikli – tette hozzá Harry. – Egy neked, és egy nekem. Ma megtanulsz biciklizni. Csak nem félelmet látok a szemedben? – ugratta a lányt. - Hidd el, cseppet se nehezebb, mint seprűn lovagolni.

Ginny ebben nem volt olyan biztos. Tartózkodó pillantásokat vetett a kétkerekű járműre. – És mi van, ha eldől? – kérdezte bizonytalanul.

- Akkor elkaplak – biztosította Harry. – Ugye bízol bennem? De nem dől el, ha elég gyorsan tekered a pedált. Ugyan már, ha Dudley képes volt megtanulni biciklizni…

Az elkövetkező egy-két óra azzal telt, hogy nagy nevetések és még nagyobb elesések közepette Ginny megpróbáljon megmaradni a biciklije nyergében – vagy ahogy ő fogalmazott, a hátán, mert leginkább élőlénynek tekintette a járművet, sárkánynak vagy vad hippogriffnek álcázott szörnyetegnek, ami mindenáron le akarja vetni magáról. A bicikli megszelídítése végül sikerrel járt, és miután megebédeltek a kosárból, mindketten felkaptak egy-egy kétkerekűre, hogy bejárják a környéket.

Boldog mosollyal kerekezték körbe a tavat, a vidéki, néptelen utakat, miközben a hajukba kapott a szél, ami finom, sós levegőt hozott a tenger felől. A hegyoldalban kanyargó ösvényekről csodás látvány tárult eléjük: a keskeny, mély tó fölött teljes pompájában uralkodó roxforti kastély, az alatta meghúzódó bájos Roxmorts falu mézeskalácsházhoz hasonlító kis házaival, a szemközti hegyoldal tisztásain még szarvasokat és zergéket is lehetett látni.

- Csodás ez a nap – jelentette ki Ginny, amikor a biciklizésből leültek egy kicsit pihenni az egyik hegyi ösvény szélére, és a tájat bámulták. A faluból tompán felhallatszott a többiek vidám kacaja, amint csapatostul vonultak az utcákon, mindenízű drazsét bontogatva vagy a Zonkó csodabazárjában vásárolt holmikat próbálgatva.

Ginnybe egyszerre beléhasított, hogy egész nap nem varázsolt, sőt, eszébe sem jutott a varázslás, de nem is hiányzott. Kíváncsi volt, hogy Harry vajon hogy áll ezzel. De nem tudta, hogyan hozza szóba.

Harry megírta a leveleiben, hogy állásért folyamodott az exeteri kórházban, ahol felvették próbaidős segédápolónak. A legnehezebb, leggyomorforgatóbb feladatokat bízták rá: ágyat húzott át, ágytálazott, betegeket forgatott, mosdatott és tologatott, helyiségeket és eszközöket fertőtlenített, mikor mire volt szükség. Aztán minden egyes műszak után, bármilyen hosszú is volt, hazamotorozott az Odúba. Az első héten szó nélkül az ágyba zuhant, néha még levelet sem írt, de aztán kezdett belejönni és megszokni az egész napos kemény fizikai igénybevételt.

Végül nem kellett, hogy szóba hozza a témát, mert megtette Harry maga. – Tudod, ha te velem vagy, egyáltalán nem bánom, hogy már nem tudok varázsolni – mondta a fiú, és komolyan is gondolta, miközben Roxmorts falucska tekergő utcáit és füstölgő kéményeit nézte.

„Rossz úton jár, aki álmokból épít várat, és közben elfelejt élni,” mondta Dumbledore még elsős korában, amikor Edevis tükre előtt találta őt.

Igen, az álmok szépek lehetnek, de mennyivel szebb ezeknél a valóság! A valóság - és a jövő – pedig Ginny. A Mars és a Vénusz a hetedik házban. A család, amire Harry mindig is vágyott, nem a múltban van, hanem a jövőben; nem kaphatja vissza, amit elvesztett, de alapíthat saját családot, lehet saját otthona, felesége, gyerekei. Ginnyvel. Ez pedig minden varázserőnél többet ér.

o-o-o-o-o

Amikor a délutánba hajló nap végül árnyékot kezdett vetni a hegyoldalakra és a levegő gyorsan hűlni kezdett, Harry és Ginny lekerekezett az ösvényeken a Három Seprűbe, hogy egy-egy korsó jó meleg vajsörtől felmelegedjenek. Amikor a rendelés után szétnéztek, hogy üres asztalt találjanak, ismerős hangok ütötték meg a fülüket, és megpillantották Ront, amint egy prospektus fölé hajol.

- Turandot? Hát ez meg miféle név?

- Kínai.

- Te egy kínai operát akarsz megnézetni velem, Hermione? Hát nincs neked szíved?

- Nem kínai, hanem olasz. Sosem hallottál még Pucciniről?

Harry a két vajsörrel a kezében előretolatott, és utat tört Ginnynek, hogy leülhessenek Ron és Hermione asztala mellé.

- Szia, Ron! Délelőtt nem láttalak, már azt hittem, nem is jössz.

- Sziasztok! – Ron láthatóan megkönnyebbülten bukkant fel a prospektusból. - Mi meg titeket nem láttunk egész nap; hol bujkáltatok? Én sajnos elkéstem. A Chudley Csúzlik vezetősége épp most döntött úgy, hogy új versenytalárokat csináltat. Ma délelőtt volt az első ruhapróba, nem sikerült megszöknöm. Frau Firhang csak most ért rá.

- A híres német divattervező? – szólt közbe Ginny izgatottan. – Azt mondják, amit ő megvarr, az úgy áll, mintha rádöntötték volna, sehol egy ránc vagy pukli!

- Pontosan. De hogy ezért mennyit kell szenvedni! – mondta Ron bosszúsan. – Az az átkozott német tökéletesség! Azt hittem, sose szabadulok a kezei közül. Ötször tűzte fel a talárom ujját, és még akkor is azt mondta, hogy nem jó, kezdjük újra! Ja, és alig értettem, mit mond, olyan szörnyen beszélte az angolt.

- Mintha te sokkal jobban beszélnél németül, Ron – jegyezte meg Hermione szárazon. – De azt az operát azért még meggondolhatnád. A szüleim csak nagyon nehezen tudtak jegyet szerezni rá. Ebben a szezonban már csak nyolcszor fogják játszani.

- Mégis mit keresnék én ott, Hermione? Az is épp elég szenvedés, amikor anya Celestina Warlock-ot hallgatja a rádióban!

- Nem azt kértem tőled, Ron, hogy rögtön legyél operarajongó - mondta erre Hermione kicsit élesen, a hangjából enyhe megbántottság érződött. - De néha igazán erőt vehetnél magadon, és tehetnél némi halvány erőfeszítést arra, hogy legalább megismerd, amit szeretek.

- Nem tudom, te tudod-e, Hermione, de a Covent Garden egy piac! Te tényleg képes lennél elcipelni engem egy londoni mugli piacra, hogy ott három órán át hallgassak egy kövér, magyar énekesnőt, amint olaszul énekel egy kínai császárnőről? Egy szót se értenék az egészből!

- Tudom, hogy a külföldi nyelvek nem az erősséged, Ronald, de ha csak ez az akadály, ezen segíthetünk. Lingua italiana! – mondta Hermione, pálcáját Ronra szegezve. – Most már semmi gond nem lehet, azt hiszem.

- Perché? (Miért?) – kérdezte Ron ártatlanul, aztán a szájához kapta a kezét. – Santa pentola di latte! Io parlo italiano! (Szent tejesfazék! Olaszul beszélek!)

- Pontosan – mosolygott Hermione elégedetten.

- Harry, fa qualcosa! (Harry, csinálj valamit!) – könyörgött Ron tágra nyílt szemmel. – Io muoio! Che disdoro! (Meghalok! Micsoda szégyen!)

Harry nevetve tárta szét a kezét. – Rám ne nézz, én nem tudok varázsolni, Ron!

- Ginny, aiuto, per carita! (Ginny, segíts, az ég szerelmére!)

- Mit mondtál, bátyus? – nevetett Ginny is.

Ron végül saját magára irányította a pálcáját, és elkiáltotta magát: - Finite incantatem!

- Ne erőlködj, Ron, nem használ. De ne aggódj, egy órán belül magától is elmúlik a varázslat hatása, és megint képes leszel angolul beszélni. Többé-kevésbé – tette hozzá Hermione mosolyogva, és némi kárörömmel.

- Piú o meno? (Többé-kevésbé?) – kérdezte Ron a fejét fogva. – Al diavolo! Corpo di mille bombe! (A francba! Ezer ördög és pokol!)

- Ron, vigyázz a szádra!

Odakint a Három Seprű előtt elhaladó varázslók és boszorkányok egytől egyig kíváncsian hajoltak közelebb a falnak döntött két furcsa, kék színű szerkezethez, amiről csak nagyon kevesen tudták, hogy mire való, miközben a nyitott ablakon át kiáradó vidám kacagás és sebesen pergő olasz káromkodás betöltötte az őszi levegőt, szokatlan mediterrán hangulatot kölcsönözve a skóciai Roxmorts falu kanyargós utcácskáinak.