Szokatlanul meleg ősz volt abban az évben, mintha a természet is a Sötét Nagyúr bukását ünnepelte volna. Október végén még a legtöbb levél a fákon volt, és a nap meleg ragyogással nézett le az alant élőkre. Nem kellett azon aggódni, hogy egy hirtelen jött zápor, esetleg egy többnapos eső elmossa Remus Lupin és Nymphadora Tonks rég várt esküvőjét.

Se Lupin, se Tonks nem akart nagy felhajtást, fényes esküvőt. Legszívesebben csak csöndesen összeesküdtek volna, és kész, de Mrs. Weasley nem hagyta. Az ő barátainak több jár! Abba ugyan nagy nehezen beleegyezett, hogy ne hívjanak hatalmas vendégsereget, se zenekart, hogy ne tartsanak legénybúcsút és ne legyenek nyoszolyólányok sem, de az esküvői vacsorából nem engedett, és a férjével egyetemben felajánlották az otthonukat ennek helyszíneként.

Lupin és Tonks végül beadta a derekát, beletörődtek, hogy nem házasodhatnak össze csöndben. De a vendégek számát tényleg csak a Tonks- és Weasley-családra, a közeli barátokra, valamint a Rend néhány tagjára, például McGalagony professzorra, Tonks tanújára korlátozták, és csak egyetlen prominens személyiséget hívtak meg: a mágiaügyi minisztert, Kinglsey Shackleboltot. Ő fogja majd összeadni az ifjú párt.

Pitont is meghívták, ő azonban kimentette magát az iskolai Halloween-ünnepségre hivatkozva, mondván, hogy „ha már az igazgató botrányos módon távolmarad, a házvezető tanárok legalább maradjanak az iskolában”. Lupin nem is nagyon bánta, azt mondta, némiképp még örül is, hogy nem kell azt a savanyú képét néznie élete legboldogabb napján.

Az Odú kertjében hatalmas, fehér sátor állt, lampionokkal, töklámpásokkal és rengeteg virággal feldíszítve, alatta asztalok és székek, egyelőre még üresen, de később roskadozni fognak a sok finom ennivalótól. A sátor mellett hatalmas tábortűz lobogott, hogy lángjával elűzze majd az este leszálló őszi ködöt és hideget. A vendégek lassanként gyülekeztek, a sátor egyik sarkában álló kis, feldíszített asztal mellett pedig ott állt Lupin és Harry.

- Félsz? – kérdezte Harry. Még mindig nehéz volt megszoknia, hogy tegeződnek, de szerencsére a kapcsolatuk volt olyan közeli, hogy a bizalmasabb megszólítás nem nélkülözött minden alapot.

- Nem – válaszolta Lupin. – Alig várom, hogy végre házasember lehessek. Jameshez képest alaposan lemaradtam, nem gondolod? – nevette el magát. – De számomra csak most jött el az ideje. Ma már örülök, hogy vártam.

- Miért? – csúszott ki Harry száján a bugyuta kérdés.

- Mert számomra Dora az igazi, és úgy tűnik, az ő számára pedig én, akármilyen tökéletlen vagyok is. Tudod, amikor James megnősült, Dora még csak kislány volt, nem is ismertem. Ráadásul évekig meg voltam győződve róla, hogy hozzám nem való senki, mert veszélyes lennék rá.

- És most?

- Most is ezt gondolom, de Dora hajlandó vállalni a kockázatot. Megígérte, hogy teliholdkor alaposan rám zárja majd az ajtót, és ha kell, a pálcáját is használni fogja - végül is jól képzett auror, csak ez nyugtat meg. Nem tudnám megbocsátani magamnak, ha bármi baja esne miattam, és ezt ő is tudja. De van itt más is…

- Mi?

- Régebben… a varázslények személyiségi jogainak elismerése és Shacklebolt előtt… te is tudod, mennyi pénzem volt.

Harryt akarata ellenére is elfogta a bűntudat. Számára ott volt a szülei teljes vagyona, még Sirius is mindent ráhagyott. Remusnak pedig még egy rendes állása sem akadt, miután Piton kiszivárogtatta, hogy vérfarkas. Ám tudta, hogy hiába kínálta volna, Remus egy knútot sem fogadott volna el, épp úgy, mint Weasley-ék.

- Most azonban van egy jó állásom, jó fizetésem, nem szorulunk az ő pénzére, mert az azért nagyon rosszul esne. És azt is beláttam, hogy igaza van Dorának. Mi pont egymáshoz valók vagyunk. Én öreg vagyok, ő fiatal, és fel tud vidítani. Én vérfarkas vagyok, ő auror, meg tud fékezni. Aztán meg…

Ebben a pillanatban, minden zeneszó, fanfár és reflektorfény nélkül, egyszerű fehérben és rózsaszín hajjal, megjelent Tonks. Lupin tekintete azonnal rátapadt, és nem volt másra se szeme, se füle: a menyasszonya elé lépett, és kézen fogta.

Harry csak ekkor nézett körül. A sátorban családtagok és barátok, csupa mosolygó arc vette őket körül, akik azért gyűltek össze, hogy tanúi legyenek, amint két, egymást nagyon szerető ember összeköti az életét, és osztozzanak az örömükben.

Kinsgley Shacklebolt és McGalagony professzor kivált a vendégek közül; a professzor Tonks mellé állt, míg a miniszter a kis asztal másik oldalára került. Röviden üdvözölte az egybegyűlteket és a házasulandókat, majd egyszerűen, kertelés nélkül belekezdett az esküvői szertartásba.

Remus megszorította Tonks kezét, aztán Shacklebolt után mondta a házassági eskü szövegét, szenvedéllyel, de halálosan komolyan.

- Én, Remus Lupin, esküszöm, hogy Nymphadora Tonks-ot, akinek most tanúk előtt a kezét fogom, szeretem. Szeretetből veszem el őt feleségül. Hozzá hű leszek, vele megelégszem, vele tűrök, vele szenvedek, és őt sem egészségében, sem betegségében, sem boldog, sem boldogtalan állapotában, holtomiglan vagy holtáiglan, hűtlenül el nem hagyom, hanem egész életemben hűséges gondviselője leszek.

Harry áhítattal figyelte, hallgatta, amint Lupin bátran, büszkén, határozottan belemondta a szavakat a szélbe, hogy mindenki hallhassa. A vérfarkas nem félt elkötelezni magát egyetlen nő mellett, akit szeretett, lemondva ezzel mindenki másról. Harry úgy érezte, ennél bátrabb, férfiasabb dolgot még senki sem tett életében. Hirtelen megértette, hogy a férfiasság próbája nem az, hogy hány halálfalót tud az ember legyűrni vagy hány boszorkányt az ujja köré csavarni, hanem az, hogy képes-e egyetlenegy mellett egy életen át hűségesen kitartani, akkor is, ha időnként pokolian nehéz, és azt sem tudja, mit hoz a közös jövő.

Elképzelte az apját, amint kimondja ugyanezeket a szavakat az anyjának, és valóban, az apja megtartotta az esküjét: mindhalálig hű maradt a feleségéhez, az életét áldozta a családjáért. Harry ebben a pillanatban hihetetlenül büszke volt rá.

Ő vajon milyen férj, milyen férfi lenne? Képes lenne-e ilyen bátorságra és hűségre, ilyen határozottságra? Milyen érzés lenne minden barátja és családtagja – igen, családtagja! – előtt nyilvánosan kijelenteni, megfogadni, hogy szereti Ginnyt, és mindig is szeretni, támogatni, védeni fogja? Vajon képes lenne-e mindhalálig állni az esküjét?

Folytatódott a szertartás.

- Én, Nymphadora Tonks, esküszöm, hogy Remus Lupint, akinek most tanúk előtt a kezén vagyok, szeretem. Szeretetből megyek hozzá feleségül. Hozzá hű leszek, vele megelégszem, vele tűrök, vele szenvedek, és őt sem egészségében, sem betegségében, sem boldog, sem boldogtalan állapotában, holtomiglan vagy holtáiglan, hűtlenül el nem hagyom, hanem egész életemben hűséges segítőtársa leszek.

Mindenki beleborzongott az eskü szavaiba, amiket Tonks ajkáról hallani különleges jelentőséggel bírt. Ez nem felelőtlenül kimondott eskü volt: aki vállalta, hogy Remus Lupin felesége legyen, annak vállalnia kellett, hogy vele tűr, szenved, egészségben, betegségben és lycantrópiában egyaránt. A jelenlévők közül egy sem volt, aki ne tudta volna, hogy Lupin vérfarkasként havonta megküzd az állapotával, és sokáig azért nem akart megházasodni, nehogy a feleségét is ehhez az átokhoz láncolja.

Harry nem tudott ellenállni a kísértésnek, nem tudott a képzelete ellen küzdeni. Ginnyre nézett, aki egyszerű, zöld ruhában állt a vendégek között, és meglódult a fantáziája. Maga is belepirult a gondolatba, ahogy elképzelte maga mellett a lányt, de nem zöldben, hanem fehérben, amint a kezét fogva, komolyan és bátran kimondja ezeket a szavakat. Bill esküvőjén még nem gondolt erre, nem akart, nem mert erre gondolni, mert nem hitte, hogy túléli a háborút, de most…

Mintha Ginny is erre gondolt volna, mert ebben a pillanatban ránézett, és kettőjük tekintete összekapcsolódott.

Harry hirtelen valami olyasmit érzett, amit addig még soha életében. A bensőjét szokatlan melegség árasztotta el, amikor egyszerre megértette, hogy az apja miért halt meg a házuk lépcsőjén akkor, pontosan tizenhét évvel azelőtt. Nem csak azért, mert az életénél is jobban szerette a feleségét, hanem mert felelősséget érzett érte, aki a gondjaira és a védelmére bízta magát. Ha valaha feleségül venné Ginnyt, vagy ha csak házasságot is kínálna neki, ezt nem tehetné meg mindaddig, amíg készen nem áll, hogy viselje a felelősséget kettejük életéért, kapcsolatáért, akkor is, ha a pálca mindig a lány kezében lesz. A házasság nem gyermeknek, hanem férfinak való, nagy feladat, és büszke volt, hogy Remus a saját házasságához őt választotta tanúnak.

És éppen ez volt az, amiről ez a szertartás szólt: nem egy papírdarab aláírásáról, hanem nyilvános elköteleződésről és felelősségvállalásról. Ehhez nem kellett felhajtás, csillogás és tűzijáték – bár Harry biztos volt benne, hogy az ikrek minden ígéretük ellenére tartogatnak néhányat a tarsolyukban. Minden olyan végtelenül egyszerűen és egyenesen ment végbe, amilyen egyszerű és egyenes Lupin és Tonks volt, noha a nő hajszíne örömében gyakran váltott a rózsaszín, a hupikék és a halványlila között.

Tonks és Lupin egymásba kulcsolódó keze körül egy pillanatra égővörös szalag lángolt fel, majd tűnt a semmibe, ezzel egyidőben a házasulandók neve megjelent a díszes asztalon kiterített anyakönyvben. A házasság megköttetett.

- Ezennel kijelentem, hogy mostantól fogva házastársak vagytok – intonálta ünnepélyesen Shacklebolt. - Adassék nektek hosszú élet, örömmel és hűséggel teljes. Keresse mindegyikőtök a másik javát, és kölcsönösen osztozzatok egymás örömében és bánatában. Ne feledjétek: a házasságotokat semmiféle mágia nem képes életben tartani, csak ti magatok. Sok boldogságot az ifjú párnak!

Az ünneplő vendégsereg hangos tapsviharban és ujjongásban tört ki, amikor Lupin megcsókolta Tonksot, azaz az újdonsült Mrs. Lupint, akinek a haja jelenleg élénkzöld színben pompázott.

o-o-o-o-o

Vacsora után a vendégek szétszóródva beszélgettek, néhányan táncra is perdültek a rádióból hallatszó zenére. Az ikrek természetesen fellőtték elmaradhatatlan Filibuszter-tűzijátékaikat. Az ifjú pár ezenközben a nászajándékok bontogatásával volt elfoglalva. A sok kávéskészlet, csipkefüggöny és önkeverő fakanál között volt egy különös csomag, dísztelen, barna papírba csomagolva. Alastor Mordon addig nem engedte kinyitni, amíg alaposan meg nem vizsgálta, hogy nincs-e benne feketemágiára utaló jel.

A csomagban egy hatalmas üveg volt bedugaszolva, az üveg nyakára pedig egy cetlit kötöztek. A cetlin ez állt:

„Gondosan oszd be, Lupin, mert legalább két évig nem akarok ennek a főzésével bíbelődni. Perselus Piton.”

Lupin kinyitotta az üveget, és beleszagolt. – Farkasölőfű-főzet! – mondta kitörő örömmel. – Látod ezt, Dora? – fordult a felesége felé. – Évekig nem lesz szükség a pánikszobára! El se hiszem!

- Nem megmondtam, Harry, hogy Piton professzor jobb ember, mint amilyennek látszik? – kérdezte McGalagony mosolyogva.

Harry igazat kellett, hogy adjon neki, de amikor megpróbálta Pitont jó emberként elképzelni, a fantáziája csúfos kudarcot vallott.

- És magát most hogy hívjuk? Nem lehet két Lupinunk. Mrs. Lupin? Esetleg mégis Nymphadora? - találgatott Ron.

A nőt láthatóan kirázta a hideg. – Csak azt próbáld meg, Ron! Remus ugyan eltökélte, hogy Dorának hív, és én beleegyeztem, cserébe azért, hogy hajlandó volt végre elvenni, de mindenki más számára maradok egyszerűen Tonks.

Harry egy ideig még beszélgetett velük, de aztán ott hagyta őket az ajándékok között. Remekül érezte magát, mégis magányra vágyott, gondolkozni szeretett volna. Rengeteg gondolat kavargott a fejében, és mindegyiknek a főszereplője Ginny volt. Ginny főzés közben, Ginny fehér ruhában, Ginny kora reggel az ágyban, Ginny nagy hassal, Ginny kócos, vörös hajú gyerekekkel körülvéve, Ginny ráncosan és ősz hajjal. Vajon túl korai lenne? Vagy már épp itt az ideje?

Észre se vette, hogy gondolkodás közben lassan elcsöndesedtek az őszi madarak, és a lenyugvó nap sápadt, hosszú árnyékait a tábortűz imbolygó árnyai váltották fel. Az egyik árny lassan megközelítette, aztán kézen fogta.

- Min töröd a fejed, Harry? – kérdezte Ginny. – Újabb világmegváltó terveket szövögetsz? Tonks már hiányol téged, azt mondja, hogy a kedvedért még táncolni is hajlandó lenne, ha felkérnéd.

Harry a lányra emelte az arcát, a tekintetében egy halálraítélt eltökéltsége lobogott. – Kérlek, ne nevess ki, Ginny, és hallgass végig.

A lány nem szólt, csak bólintott; valahogy érezte, hogy jobb, ha most egy szóval sem vág közbe.

- Sokat gondolkoztam mostanában mindarról, amiről beszélgettünk, mielőtt visszamentél a Roxfortba. Tudod, hogy előre kellene néznem, a jövőbe, nem pedig visszafelé. És amikor előre nézek, mindig téged látlak. A jövőt régóta nem tudom másképp elképzelni, csak veled. Örökre. Együtt. Én…

Ginny dobogó szívvel várt. Sejtette, mi következik, álmodozott róla épp eleget, de úgy érezte, amikor az álom valósággá válik, az sokkal szebb, mint a képzelet.

- Ma még nem vagyok sem méltó, sem felkészült arra, hogy a férjed legyek, de egy napon az leszek, ígérem. Egy napon olyan ember leszek, akivel nyugodtan, bátran összekötheted az életed, és aki szeretni fog, amíg darabonként szét nem hullik a testünk. Tudsz-e várni addig, amíg ez az ember leszek? Akarsz-e velem megöregedni, mint a feleségem? Elfogadsz-e úgy is, hogy a varázsvilágban nem tudlak megvédeni semmitől?

A választ nem hallotta senki, még a magában mosolygó Remus Lupin éles füle sem, mert a válasz nem volt más, mint két imbolygó árny egybeolvadása az Odú novemberbe hajló kertjében.