Ugye, eddig mindig azt hajtogattam, hogy a muglik milyen leleményesen pótolják a varázslatot? – kérdezte Arthur Weasley, látható izgalommal várva a hatást.

- Igen, mintha említetted volna már párszor, apa – kuncogott Fred.

- Megváltozott a véleményem. A muglik időnként felülmúlni is képesek a varázslatot! Szinte hihetetlen! – lelkendezett a családfő. – Meséltem már az internetről? Fantasztikus találmány! Ha én próbálok valamit megkeresni a könyvtárban, a könyvtáros segítségére vagyok szorulva, de még így is gyakran egész könyvespolcnyi könyvet kell oldalról oldalra átkutatni, mire megtalálom, amit keresek, az Invito-bűbáj és a katalógus-bűbáj ellenére. Ám a muglik csak megnyomnak pár gombot, és máris megtudják, amit akarnak, legyen az egy ritka recept vagy a kedvenc focicsapatuk tagjainak születésnapja. Egészen rendkívüli!

Molly Weasley csak legyintett, de az ikrek változatlan érdeklődéssel fordultak az apjuk felé, aki aznapi élményeit ecsetelte bőbeszédűen. A családfő ugyanis aznap ünnepelte a 49. születésnapját - a neves ünnep ezúttal a tavaszi szünetre, ráadásul szombatra esett, így mindenki, még Ginny is részt tudott venni a neves eseményen -, és hogy az egész napos sütés-főzés, készülődés közben ne legyen láb alatt, Harry elvitte a mugli Londonba, ahol megtanította a metró használatára, jegyvásárlásra és jegykezelésre, majd megmutatott neki egy lemezboltot és egy internet-kávézót. Hogy a nap teljes legyen, este egy mobiltelefont kapott tőle ajándékba – Lupin megbűvölte, hogy öntöltő legyen, ugyanis az Odúba továbbra sem volt bevezetve az elektromosság.

A család legtöbb tagja őt ülte körül változó mértékű érdeklődéssel: az ikrek például csak úgy itták minden szavát – bizonyára ötleteket gyűjtöttek egy új termékcsalád kifejlesztéséhez -, de Bill és Fleur is elnéző mosollyal hallgatta a kipirult arcú családfő lelkendezését.

A család ifjabb tagjai a kandalló körül gyűltek össze egy kis ünnepi vacsora utáni könnyed csevelyre. Többnyire Ron beszélt, és többnyire a kviddicsről. A Chudley Csúzlik ugyanis a legmerészebb elképzeléseket is túlszárnyalva - és a bukmékereket az anyagi csőd szélére sodorva – bejutott a nemzeti bajnokság negyeddöntőjébe, a legjobb négy csapat közé, és Ron nem bírt betelni az ezzel együtt járó izgalommal, felhajtással és elismertséggel. Hirtelen ünnepelt sztár lett az eddig leszólt csapat tagjaiból: az újságok versengtek egy-egy interjúért, a női rajongók pedig képesek voltak órákig sorban állni, hogy autogramot kapjanak tőlük.

Harry és Hermione minden meccsen ott voltak és lelkesen szurkoltak, majd minden győzelmet együtt ünnepeltek a csapat tagjaival és barátnőikkel egy Abszol úti kocsmában. Hermione különösen fontosnak tartotta, hogy megpróbálja megismerni és megszeretni a kviddicsvilágot és Ron új barátait, hiszen remélte-sejtette, hogy a jövőben sok időt fog velük tölteni – bár Ron sohasem beszélt kettőjük jövőjéről. Most azonban az ünnepi hangulat ellenére lehangoltan üldögélt a székébe süppedve, és nem volt hajlandó elmondani, mi bántja. Mindenkinek csak azt hajtogatta, hogy a feje fáj, és egyértelműen hűvösen bánt Ronnal.

Harry arra tippelt, hogy talán összevesztek, ám Ron mintha nem tudott volna erről, pedig általában nagyon jó orra volt ahhoz, hogy megneszelje, Hermione mikor neheztel rá valamiért, még ha az okot nem is mindig tudta kitalálni.

Közben a beszélgetés témája – mindenki legnagyobb örömére – végre elterelődött a kviddicsről. - Tudjátok, karácsonykor csak vicceltem, hogy akár Eldred Worple is terjesztheti a ragályt, de ezt már egyáltalán nem tartom olyan hihetetlennek – jegyezte meg Ginny. - Hatodiktól felfelé az összes lány elkapta már a kórt, akit Worple tanít, egyedül én nem. És van még egy furcsa dolog.

- Mi? – kérdezte Hermione.

- Mindegyiküknek emlékezetkiesése volt. Pár perc, egy-két óra… aztán még aznap összeesnek, Madam Pomfrey-hez viszik őket, és kiderül, hogy vérszegények.

- Ez nagyon arra emlékeztet, mintha támadás érte volna őket - mondta Harry.

- Pontosan erre gondoltam én is! Mintha nem is egy betegség, hanem egy személy támadta volna meg őket, aztán kitörölte az emlékezetükből, hogy ne maradjon nyoma. De miért?

- Ugyan már! - nevetett Ron. - Csinos lányok, akik nem emlékeznek arra, mi történt velük, aztán rosszul lesznek… Lehet, hogy csak egy roxfortos fiú próbálja becserkészni őket. Smárolnak egy jót, aztán elfelejtik az egészet.

- Persze, mindenki magából indul ki – morogta Hermione bosszúsan.

- Szerintem ha roxfortos fiú lenne, akkor nem tartaná titokban, hanem eldicsekedne vele a hálóteremben, nem? – vélte Harry. - És ez még mindig nem ad magyarázatot a vérszegénységre.

Ginny elgondolkodott. – Szemmel fogom tartani Worple-t – jelentette ki végül határozottan. – Nem tudom, miért, de az az érzésem, hogy ő a rejtély kulcsa. Mintha körülötte fonódnának össze a szálak, és minden jel hozzá vezet.

- Azért vigyázz magadra, jó? – kérte Harry, és az ölébe vonta a lányt. – Nem örülnék, ha te lennél a ragály következő áldozata.

- Hát már nem bízol bennem? – mosolygott Ginny. - Pedig az egész iskolában én vagyok a legjobb Sötét Varázslatok Kivédéséből. Meg tudom védeni magam.

Hermione szeme az enyelgő párról Percyre tévedt. A harmadik Weasley-testvér ott ült velük, illetve ott téblábolt mellettük, de nem szólt bele a beszélgetésbe, és nem is nagyon kereste senki tekintetét. Látszott rajta, hogy szívesen beszélgetne, szívesen elmondaná a véleményét, de nem meri; furcsa volt ezt a viselkedést látni a korábban annyira magabiztos fiún. Hermione egész este figyelte őt, és látta, hogy Percy tekintete egyvalakin különösen gyakran megpihen. Hosszan és áthatóan nézte Harryt, de mielőtt találkozott volna a tekintetük, Percy mindig másfelé nézett.

Ron ellenben egyszer sem pillantott a bátyjára, sőt, tüntető módon levegőnek nézte. Hermione Ron helyett is szégyenkezett, és hogy ellensúlyozza Ron udvariatlan magatartását, kedvesen Percy felé fordult. - Még nem is kérdeztem, Percy, hogy milyen az új munka? Hogy érzed magad?

Percy láthatóan megdöbbent a kérdésen, nem számított rá, hogy bevonják a beszélgetésbe. – Ö… jó. Mit is mondhatnék? Nekem való munka. Nem olyan, mint a régi, de…

- Hogy is mondják? Egyszer fent, másszor lent – vágott közbe Ron, aztán, mintha Percy nem is létezne, látványos kotorászás után elővett a zsebéből egy aranycikeszt, és azzal kezdett szórakozni, hogy a levegőbe dobálta, majd elkapta. Hermione megrovó pillantást vetett rá, aztán tovább faggatta Percyt. – Na, és milyen Freddel és George-dzsal együtt dolgozni?

- Nos… tulajdonképpen nagyon keveset dolgozunk együtt. Nagyon lefoglalja őket az új termékek kifejlesztése. Azt is mondhatnám, hogy szabad kezet adnak nekem. Többnyire egyedül intézem a papírmunkát, és ha valami kérdésem akad, Verityhez fordulok. – Percy óvatosan leereszkedett Hermione mellé egy székre. - Most, hogy a háborúnak vége, radikálisan visszaestek a minisztériumi megrendelések, a jó reklámkampánynak köszönhetően mégsem csökkent a kereslet a pajzsbűbájjal ellátott ruhadarabok iránt. Az ikrek nagyon meg vannak elégedve – mondta kis mosollyal.

Percyről tudtán kívül is lerítt, mennyire büszke hatékony és eredményes munkájára. – Hallom, Harry, te is elhelyezkedtél valahol – folytatta bátortalanul, a fiú felé fordulva.

Harry egyenesen a szemébe nézett. Percy már többször is járt az Odúban karácsony óta, Harry mégis most beszélt vele először, és érezte, hogy egész további kapcsolatuk most dőlhet el, a következő pár percben. – Igen, segédápoló vagyok egy mugli kórházban – mondta végül. Percy értetlen tekintetére hozzátette: - Én végzem a kulimunkát, amihez nem kell szakképzettség. Ágytálakat ürítek, meg ilyesmi.

- Nem lehet könnyű munka. – Percy rövid hallgatásba burkolózott. - De legalább nincsenek a sarkadban az újságírók – folytatta egy pillanat múlva. Harry meglepetten nézett rá, nem számított rá, hogy Ron bátyja képes ennyire átérezni a helyzetét. – Őszintén remélem, hogy sem a média, sem a Minisztérium nem tesz neked keresztbe soha többé.

Szótlanul néztek egymás szemébe. Van olyan, amikor egyszerűen nincs szükség szavakra. Percy valaha annak a Minisztérium nevű gépezetnek volt az egyik fogaskereke, amelyik egy teljes éven át Harry életére tört, és most megbocsátásért esedezett. Harry kimondatlanul is tisztában volt vele, hogy mi játszódik le a barátja bátyjában, és azzal is, hogy megbocsátás nem szó, hanem cselekedet. Képes-e megbízni benne, befogadni az életébe, maga mögé vetni minden rosszat, amit Percy ellene elkövetett, és soha többé fel nem emlegetni?

Csak egy pillanatig habozott, aztán döntött. Melegen Percyre mosolygott, és bólintott. – Nem csak nekem van ám nehéz munkám. Hermionénak sincs könnyű dolga a Roxfortban. Kérdezd csak meg – biztatta.

Percy arcán mintha lavórral öntötték volna szét a megkönnyebbülést. Harry ilyet még sohasem látott. A nyurga fiú hatalmasat sóhajtott, aztán szélesen elmosolyodott. - Igen, a mágiatörténet… Milyen érzés a tanári asztal másik oldalán állni, Hermione?

Csak kérdezni kellett, és Hermionéból ömlött a szó. Lelkesen magyarázta, mennyi mindent tervezett, és mit sikerült máris elérnie. A fejébe vette, hogy az ő óráin senki nem fog elaludni, mint a néhai Binns professzorén. Minden lehetséges módon megpróbálta feldobni az órákat, ráadásul azt tervelte ki, hogy összekapcsolja a mágiatörténetet a mugli történelemmel. Lelkesen magyarázta, és örült, hogy végre megértő fülekre talált. Ront ugyanis általában untatta a téma, de Percy - az öccsével ellentétben - érdeklődve hallgatta.

- Hihetetlen, hogy mennyi félművelt varázsló van, aki azt sem tudja, mi fán terem Hitler vagy Földnélküli János, pedig neki varázsló tanácsadója is volt, sőt, legbefolyásosabb mugli támogatóját, a nottinghami sheriffet egyenesen egy mardekáros boszorkány nevelte fel – dohogott a lány. – Egyáltalán, semmiről sem tudnak, ami a köreiken kívül történik. Valaha nem így volt, és ezen feltétlenül változtatni fogok!

Ron oda se figyelt, csak tovább játszott az aranycikesszel. Harrynek ez egy fájdalmas emléket juttatott az eszébe, Piton emlékét az apjáról, amit a Merengőben látott.

– És hogyan gondolod, Hermione? – kérdezte Percy.

- Azt terveltem ki, hogy összekapcsolom a mágiatörténetet a művészettörténettel, a kultúrtörténettel és a mugli történelemmel, hogy egységben lássunk mindent, ami egy adott korban történt, az aktuális talárdivattól és a feltalált varázslatoktól kezdve az építészeten át egészen a mugli uralkodókig. Emellett igyekszem nagyon érdekessé és izgalmassá tenni a mágiatörténet-órákat. Például az egyes eseményeket az óra keretében eljátsszuk, előadjuk, mintha színdarab lenne. Aztán különleges házi feladatokat adtam fel, hogy a diákok jobban el tudják képzelni az adott kort, és jobban egymáshoz tudják kapcsolni az információkat. Szerintem mindez annyira izgalmas! Az elsősöknél jelenleg a Roxfort alapításának kora a tananyag…

Ron csak felmordult. – Ha-ha! Én mást neveznék izgalmasnak, mondjuk ha egy meccsen két hétig nem kapják el a cikeszt. Na és mondd, Hermione, abban a korban milyen seprűmárkákat használtak? Ennek is utánanéztél?

Hermione Ronra pillantott, és mintha kicsit elsápadt volna, de aztán rendületlenül folytatta, bár kissé kevésbé lelkesen, mint az imént.

- Ha tudni akarod, nagyon kezdetleges seprűket használtak, amin fájdalmas volt a repülés, mert még nem találták fel a párna-bűbájt. – Percyre nézve folytatta. - Szóval szeretném bővíteni a diákok látókörét, úgyhogy azt is tanuljuk, hogyan alakult ebben a korban a mugli történelem. Úgy gondolom, hogy ebből a szempontból nagyon egyoldalú a tanterv, és kis kiegészítésre szorul. Érdekes például, hogy a muglik ebben az időben…

- Kit érdekel, hogy mi történik a muglikkal? – fortyant fel Ron. – Igazán, Hermione, muszáj erről a sok érdektelen marhaságról hablatyolnod?

Harryt ez úgy érte, mintha arcul csapták volna. Hiszen ő is mugli volt… vagyis kvibli, de az majdnem ugyanaz. Varázstalan ember. Ám most először érezte teljes valójában, hogy mennyire nem tagja a varázstársadalomnak, hanem csak kívülálló, idegen az övéi között, akit az övéi nem fogadnak be. Persze elélhet közöttük, hiszen médiahíresség, aki legyőzte Voldemortot (többször is), ráadásul arról is remekül lehet cikkezni, hogy elvesztette a varázserejét, hiszen ez sem mindennapos esemény, de ezentúl? Harry a legegyszerűbb háztartási bűbájra sem volt képes, még a kilenc és háromnegyedik vágányra sem tudott bejutni segítség nélkül. Mint egy kerekesszékben élő a mugli világban, aki nem tud feljutni a lépcsőkön. A különbség az, hogy a mugli világban törvény kötelezi az embereket a kerekesszékben élők életének megkönnyítésére, de ilyen törvény a varázsvilágban nem létezik. Aki nem tud varázsolni, az egyszerűen nem közéjük való.

Ron pedig az imént nyíltan kifejezte, hogy nem érdekli, mi történik a varázstalan emberekkel. Hogy múlt vagy jelen időben, az mindegy. És ha az ember legjobb barátja így vélekedik, akkor mit gondolhatnak, hogyan viselkedhetnek az idegenek?

Talán igaza van Ronnak, gondolta Harry. Lehet, hogy jobban tenném, ha nem próbálnék meg egyszerre két világban élni, hanem elmennék a muglik közé, ahol nem számítok szánalmas kriplinek, varázsnyomoréknak.

- Értem, Ron – hallotta meg Harry Hermione hangját. – Ezek szerint téged untat, amiről beszélek?

- Naná, hogy untat! Nem tudnál valami érdekesebb témáról beszélni, mint a könyvek? Komolyan mondom, néha az az érzésem, hogy Madam Cvikkerrel járok!

- Elnézésedet kérem, ha az elmúlt nyolc év alatt nem tűnt fel neked, mit szoktam csinálni a szabadidőmben! Szeretek olvasni, Ron, szokj hozzá a gondolathoz!

Azzal Hermione hirtelen felpattant az asztaltól, és elindult kifelé. Mivel a heves szóváltás a vidám kacagások zajában nem tűnt fel, csak Percy, Harry és Ginny bámult riadtan a távozó Hermione és az utána siető Ron után. Harry érezte, hogy nagy vita van készülőben, talán nagyobb, mint az összes eddigi együttvéve. Ginnyvel összenéztek.

- Ebből vihar lesz – jegyezte meg Ginny. Ismerte a bátyját, pontosan tudta, hogy a fiú milyen heves természet.

- Vihar? Egyenesen tornádó – felelte Harry. Ő Hermionét is alaposan ismerte, és előre sajnálta a barátját, tudva, hogy kő kövön nem marad, bár teljesen tisztában volt vele, hogy ami jön, azt Ron idézte a saját fejére.

o-o-o-o-o

Hermionénak égett az arca a megalázottságtól. Ron az egész családja előtt – bár csak Harryék hallották, de az legalább olyan rossz volt – kinevette azt, amibe ő a szívét-lelkét beleadta: hogy Binns tanár úr szelleme után megreformálja a mágiatörténet-órákat, és élvezhetővé tegye a tantárgyat. Minden elszántságát és kreativitását bevetette, ráadásul nem csak hogy fontosnak érezte a feladatot, hanem kifejezetten élvezte is.

Ronnak mindez mégsem jelent semmit. Nem érdekelte, hogy Hermione mit dolgozik, az sem, hogy mivel tölti a szabadidejét, vagy hogy miken gondolkodik, mire gondol, mit szeretne elérni. Ronnak nem kellett az, ami Hermionét azzá tette, ami.

A szerelem nem elég. Hiába szeretjük egymást, mégsem vagyunk képesek kijönni egymással, ráadásul… Ron lehet, hogy nem is engem szeret, hanem azt a lányt, akinek képzel. Lehet, hogy jobban tetszenék neki, ha üresfejű csitri lennék, aki nem beszél neki könyvekről meg történelemről. Miről tudnánk mi beszélgetni, ha egyszer összeházasodnánk? Hermione már a gondolatra is elpirult. Ron eddig semmi jelét nem mutatta annak, hogy úgy gondolja, van jövője a kapcsolatuknak, de Hermione titokban mindig arról álmodott, hogy egy nap Ron lesz majd az, akivel összeköti az életét. Most már nem volt benne biztos, hogy ez olyan jó ötlet.

- Időnként mást is tehetnél, mint hogy az unalmas könyveidet olvasd! Élhetnél egy kicsit! – hallotta hirtelen maga mellett Ron hangját.

Hermione megpördült, és szembefordult vele. - Igazán? Nos, a minap újságot is olvastam. A Szombati Boszorkányt, hogy pontosabb legyek. És mi volt a címlapon? Ron Weasley, az ifjú kviddicssztár legújabb hódítása! Szép kép volt rólatok, Ron, a szőke haj nagyon jól megy a vöröshöz. Odaadóan tud bólogatni, ugye? Ő biztosan nem olyan unalmas, mint én.

- Nevetséges vagy, Hermione. Ő csak a csapatunkat támogató seprűgyártó cég főnökének a lánya. Az üzleti kapcsolatot mélyítettük el, semmi több.

- Akkor úgy látszik, hogy a csókolózás is az üzlet része, mert a szájában jól elmélyedtél!

- Nem én csókoltam meg őt, hanem ő engem. És különben is, értsd meg, nem sérthettem meg, mert a csapat…

- Értem én. Őt nem sértheted meg, csak nekem jár ez a megtiszteltetés. Hát tudod, mit, Ron? Elegem van belőled! Nyugodtan menj vissza ahhoz a szőkéhez, mert én végeztem veled! – Ezzel dehoppanált, maga mögött hagyva a sértett és elképedt Ront.

o-o-o-o-o

Ron Weasley tudta, sejtette, hogy valamit rosszul csinált, amivel megbánthatta Hermionét, de nem volt benne igazán biztos, hogy mi volt az a bizonyos valami. Biztos az újságcikk háborította fel ennyire, gondolta. Pedig tudhatná, hogy sose csalnám meg őt senkivel. De majd lehiggad, és megnyugszik. Holnap vagy holnapután már nem is emlékszik rá. Mindig így szokott lenni.

Igazság szerint Ron rendszerint ehhez a kivárásos taktikához folyamodott eddig valamennyi összezördülésük alkalmával, pedig abból volt éppen elég. Még egyszer sem fordult elő, hogy bocsánatot kért volna, vagy bevallotta volna, hogy hibázott. Egyszer, még hatodikban hónapokig nem beszéltek egymással, de akkor sem tudta rászánni magát a bocsánatkérésre; a helyzetet végül az oldotta meg, hogy Ron ivott abból az üveg mérgezett borból, amit Lumpslucknak – vagyis inkább Dumbledore-nak – szántak, és a dolgok valahogy maguktól helyrezökkentek kettőjük között.

Ron most is erre számított. Rendkívül meglepte tehát, amikor két nap múlva Hermione roxforti kandallója nem engedte be őt. Sokadik próbálkozásra sem. Mintha Hermione letiltotta volna a belépését a hopp-hálózatnál.

Ron ezek után az ajtón próbálkozott. Kitartóan kopogott, majd dörömbölt az ajtón egész délután, de nem nyert bebocsátást. Végül az arra haladó Piton professzor közölte vele, hogy Miss Granger már két órája a könyvtárban van és jegyzetel, és ha nem akarja, hogy azonnali hatállyal visszavonják tőle az iskolalátogatási engedélyt, amit Miss Grangerre való tekintettel kapott, akkor jobban teszi, ha felhagy ezzel az iszonyú lármával.

Ron magában forrongva elment, de csak estig, akkor újrakezdte a dörömbölést, és ezúttal sikerrel járt. Hermione félóra múlva megunta a lármát, és beengedte.

Ron pokolian dühös volt, és azonnal a tárgyra tért. – Miért nem engedtél be?

Hermione már korábban elszánta magát, hogy teljesen őszinte lesz, de nem gondolta, hogy ilyen hamar sor kerül erre a beszélgetésre. - Mert gyáva voltam. Szerettem volna addig halogatni ezt a beszélgetést, ameddig csak lehet.

Ron nem értette, de rosszat sejtett. Mi lehet annyira rossz, hogy még Hermione is félve kezd bele? – Miről?

- Arról, amit tegnapelőtt is mondtam, hogy vége. Nem tudom ezt tovább folytatni, Ron, és az igazat megvallva nem is akarom. Jobb, ha te meg én nem járunk tovább együtt. És szeretném, ha azt is megértenéd, miért.

Ron nem tudta, hogy milyen érzés hirtelen légüres térbe kerülni, valószínűleg azt sem tudta, hogy létezik légüres tér, de most mégis megtapasztalta, milyen lehet, amikor minden levegőt kiszippantanak a tüdejéből. Hermione nem akar többé járni vele, és mintha komolyan gondolná. Nem, ez nem lehet, biztosan rosszul hallotta. De akkor miért remeg úgy a térde, mintha gumiláb-rontást szórtak volna rá?

Hermione folytatta, mintha észre sem vette volna Ron állapotát. Lehet, hogy tényleg ez volt a helyzet, mert nem nézett rá, miközben beszélt. – Te meg én két külön világban élünk, Ron. Megpróbáltam beilleszkedni a te világodba, és az az igazság, hogy ment is, de te… Lásd be, hogy neked nem én kellek, hanem egy olyan lány, akivel jól el lehet szórakozni, kötelezettségek és következmények nélkül. Azt akarod, hogy olyan legyek, amilyen nem vagyok, és zavar, amikor önmagamat adom.

- De engem nem is…

- Mit akarnál velem egyáltalán? Büszkélkedni velem a haverjaid előtt? Lásd be, ahhoz nem vagyok elég szép. De még ha az lennék is, mi lesz pár év múlva? Lecserélnél egy csinosabb, fiatalabb boszorkára? Gondolkozz el egy percre, és próbáld elképzelni, mi lenne velünk pár év múlva!

Ron megpróbálta elképzelni. És hirtelen rájött, hogy eddig még soha nem gondolt arra, mi lesz ezek után, még arra sem, mi lesz pár hónap vagy egy év múlva. Egyszerűen csak élte az életét, élvezte az adott pillanatot, a sikereket, a győzelmeket és az ezzel együtt járó hírnevet, amiben eddigi életében nem sok része volt. Pár év múlva? Hát nem az lenne a természetes, hogy Hermione még akkor is vele van, együtt örülnek a győzelmeknek, boldogok, és akkor már feltehetően nem csak a nappalokat, hanem az éjszakákat is együtt töltik?

Együtt. De Hermione épp az imént mondta, hogy ezt nem akarja tovább. Ront hirtelen elfogta a pánik. – Ezt nem teheted velem, Hermione! Ez… nem helyes! Hiszen olyan jól megvoltunk egymással! – A lelke legmélyén tudta, hogy ez így nem egészen igaz: mindig is voltak problémáik, mostanában ráadásul egyre több, de pillanatnyilag nem akart erről tudomást venni. – Az a cikk az oka, igaz? Már mondtam, hogy nem nagy ügy, az a lány nem jelent nekem semmit! Miért nem tudsz megbocsátani?

- Megbocsátani? Szóval ezért vagy itt, bocsánatot kérni? Eddig nem is említetted – mondta gúnyosan Hermione. – Megaláztál mások előtt, nyilvánvalóvá tetted, hogy se én, sem amit csinálok, nem elég fontos neked. És azt hitted, hogy mint mindig, most is elég kivárnod, amíg megnyugszom. Neked nem nagy ügy, hogy egy másik boszorkány ország-világ szeme láttára képes volt rávenni arra, hogy beülj vele Madam Puddifoot kávézójába, aztán hagyd magad megcsókolni! Jövőre mi lesz a „nem nagy ügy”? Ha már az ágyából látnak meg kiszállni? Az sem fog jelenteni neked semmit?

Hermione lehajtotta a fejét, aztán amikor újra felemelte, teljesen más, sokkal gyengédebb arckifejezés ült rajta. - Nem az a baj, Ron, hogy különbözünk, hanem az, hogy alapvető dolgokban különbözik a véleményünk – mondta egyszerűen. - Te teljesen más dolgokat tartasz fontosnak, mint én. Azt hittem, hogy kettőnk világában, a tiédben meg az enyémben van valami közös, és megleszünk egymással, de tévedtem. - A két kezébe fogta a fiú arcát. - Keress magadnak egy kedves lányt, Ron, és légy boldog vele.

Elengedte Ront, és hátrább lépett. Szemmel láthatóan befejezettnek tekintette a beszélgetést, mindent elmondott, amit akart.

De Ron nem. Képtelen volt elmenni, képtelen volt elfogadni, még kevésbé felfogni, hogy Hermione ki akarja zárni az életéből. - Házasodjunk össze – ajánlotta kínjában, maga sem tudta, miért. De bármit megtett volna, hogy ne veszítse el a lányt. – Házasodjuk össze, és megérted, hogy mennyire fontos vagy nekem!

- A házasság nem megoldás, hát nem érted? Az nem oldja meg a problémákat, csak még többet teremt, hiszen pont az a probléma, hogy együtt vagyunk, pedig nem is illünk össze. Legjobb lesz, ha elválnak az útjaink, hogy nyugodtan járhasd a magadét, és ne legyél az enyémhez kötve.

- Akkor hát nem bocsátasz meg? Hiszen nem történt semmi!

- Több történt, mint gondolnád, Ron – válaszolt csöndesen Hermione, de látta, hogy Ron nem érti. Lemondóan sóhajtott. Lehet, hogy mégsem lesz képes megértetni vele? Nos, ha ő nem, akkor majd az idő megteszi helyette. – Azt akarom, hogy most menj el, és ne gyere vissza soha többé.

Szélesre tárta Ron előtt az ajtót. Ron csak tátogott, és nem jutott az eszébe értelmes gondolat, csak az, hogy Hermione holnapra hátha lehiggad. Vagy ha holnapra nem, hát holnaputánra. Vetett a lányra még egy utolsó, kétségbeesett pillantást, aztán átlépett a küszöbön.

Másnap ismét megpróbálta meglátogatni a kandallón keresztül, de a hopp-hálózat most sem engedte be, sőt, ezúttal Frics úr sem. A gondnok meglehetősen egyértelműen felszólította, hogy hagyja el az iskola területét, mert az iskolalátogatási engedélyét visszavonták, és többet ne is jöjjön vissza, hacsak nem a húgát akarja meglátogatni.

Ron számára így nem marad más út Hermione felé, mint a bagolyposta. Bármennyire utált írni, mégis erőt vett magán, megfogalmazott egy levelet, és Pulipinty gondjaira bízta. A kis bagoly még aznap este visszatért, a lábára oda volt kötözve a bontatlan, olvasatlan levél.

És így ment ez minden nap. Hermione egyik levelét sem olvasta el, mindegyiket olvasatlanul küldte vissza. Tényleg komolyan gondolta. Szakított Ronnal.