Exeter dimbes-dombos, zöldellő külvárosában állt egy régi, zsúpfeledes, két hálószobás kis házikó. Az ingatlanügynök szerint, aki bérbe adta, még a 18. században építették. Úgy nézett ki, mintha egy tündérmeséből húzták volna elő: vakítóan fehér falaira felfutott a rózsa, az eresz alá madarak fészkelték be magukat, és a napfényes nappaliban hatalmas kandalló állt, párkányán egy virágcserépnyi zöld porral. Ezenkívül mindennel fel volt szerelve, amit csak egy pazar mugli otthonról el lehet mondani: volt telefon, meleg víz, kábeltévé, internet.

Távolabb állt a többi háztól, és magas sövénykerítés, valamint kőfal vette körül, így nem keltett feltűnést a hatalmas hóbagoly, amely a nyitott konyhaablakon át berepült, és az asztalra pottyantott egy újságot. Az újság címlapján egy zsúfolt fénykép mocorgott, integetett és zajongott, a következő szalagcímmel: Rács mögött a Roxfortban garázdálkodó vámpír!

Harry Potter felpillantott a reggelire fogyasztott narancslé és sült szalonna mellől, aztán a kezébe vette az újságot, hogy elolvassa a címlapsztorit. Egy része nem volt újdonság a számára, hiszen az események után pár órával már meg is kapta Ginny levelét, ami részletesen beszámolt mindenről, a történet azonban csak most zárult le teljesen.

Mint ismeretes, nem sokkal húsvét után vámpírtevékenységre derült fény a Roxfort Boszorkány- és Varázslóképző Szakiskolában. Az iskola egyik tanára, Eldred Worple annak tudatában vállalta el a Sötét Varázslatok Kivédése tárgy oktatását, hogy nem sokkal azelőtt megfertőződött. Friss vér beszerzéséhez azonban felsőbbéves leánytanítványait használta ki: elkábította őket, majd mugli injekciós tűvel levette a megfelelő vérmennyiséget, és begyógyította a sebet. Mesterkedéseiről egy végzős roxforti hallgató, Ginny Weasley rántotta le a leplet, aki ezért megkapta az Önzetlenül az iskoláért különdíjat. Kérdés azonban, hogy hol volt az iskola tanári kara egész évben, és miért nem ők állították meg e veszedelmes személyt?

Eldred Worple ügyét a Wizengamot gyorsított eljárással vizsgálta meg, és a vámpír ügyében tegnap kora délután hoztak ítéletet. Kiskorú veszélyeztetése és foglalkozás körében elkövetett visszaélés miatt két év letöltendő börtönbüntetést kapott az új, modernizált Liberty börtönben. A bíróság enyhítő körülményként értékelte, hogy az áldozatok nem szenvedtek maradandó egészségkárosodást, mivel a vádlott nem közvetlen harapással, hanem közvetett úton jutott hozzá az életmentő vérhez, és így senkit sem fertőzött meg.

A bíróság vizsgálta Minerva McGalagony igazgatónő felelősségét is az ügyben, de megállapították, hogy a varázslények személyiségi jogainak törvénye értelmében nem járt el jogellenesen, amikor tudta nélkül varázslényt alkalmazott, így őt minden vád alól felmentették. A Roxfortban egyébként többször is tanított már varázslény (kentaur, sőt, egy ízben vérfarkas is), és a tanári karnak jelenleg is tagja egy félóriás.

További részletek a 4. oldalon…

Harry letette az újságot, és kibámult az ablakon a napfényes, tavaszi májusba. Hihetetlenül büszke volt Ginnyre. Nem csak hogy bátran és leleményesen leleplezte Worple-t, de azóta az oktatásban is besegített. Worple-t Flitwick és Piton helyettesítette a letartóztatása után, de a RAVASZ-szintű vizsgákra való felkészülésben a legnagyobb segítséget mégis Ginny jelentette. Rendszeresen korrepetálta társait, mint annak idején Harry a DS-ben, sőt, időnként az órákat is ő tartotta, ha a fentebb nevezett két professzor egyike sem ért rá – és be kell vallani, Piton professzor Harry balul sikerült hatodik tanéve és Dumbledore halála óta már egyáltalán nem rajongott annyira a Sötét varázslatok kivédése tárgy oktatásáért, mint egykor. Nem szerette volna, hogy a posztot kísérő átok még egyszer utolérje.

Nincs itthon elég sör, este még be kell ugranom a boltba, gondolta Harry, miközben munkába menet elhajtott a sarki éjjel-nappali mellett. Másnap estére Greget várta, hogy megint focimeccset nézzenek együtt a tévében. Mióta megvette ezt a házat – nem sokkal Mr. Weasley születésnapja és Ron tapintatlan szavai után -, gyakorta összejártak a testes ápolóval tévét nézni, pizzázni, és közösen beiratkoztak egy edzőterembe is: Greg fogyni, Harry izmosodni. Ez egyáltalán nem jelentette azt, hogy Harry elfeledkezett volna Ronról és a varázsvilágról; a kandallót ráköttette a hopp-hálózatra, és továbbra is sok időt töltött az Odúban Weasley-ékkel, de nagy megkönnyebbülést jelentett, hogy nem kellett naponta húsz mérföldet ingáznia, sem pedig az otthonát rejtegetnie a mugli kollégái elől.

A kórházba beérve Harryt a szokásos napi munkája és Greg várta, akivel azon a héten egy műszakban dolgozott. Csöndes hétfő délelőtt volt, nem volt sok munkájuk; mintha minden elesésre hajlamos nyugdíjas és balesetre hajlamos autós odahaza maradt volna, hogy a létrától és a konyhakésektől távol, a hátsó kertből élvezze a szép koranyári napot. Tíz óra körül beültek Greggel egy kicsit falatozni a teakonyhába.

- Furcsa dolog történt ma reggel, nem hallottál róla? – kérdezte Greg két korty tea között. – Gyilkosság történt a Queen Street-en, nem messze a katedrálistól. Biztos ismered Pervis Scrubbyt, az ócskást. – Harry összerezzent. Persze, hogy ismerte, nála találták meg Percy ellopott pálcáját. – Megölték, és kirabolták a boltját. De senki se tudja, hogyan. Az ajtót belülről zárták be, az öregen meg semmiféle külsérelmi nyom nem volt. Ide hozták boncolni, hátha majd kiderül, hogyan végeztek szegény ördöggel…

- Adava Kedavra – motyogta Harry magában, és sötéten bámult maga elé. Úgy látszik, a halálfalókkal nem pusztultak ki a gyilkos hajlamú varázslók a világból.

- Abrakadabra? – ámult Greg. – Hát ezt meg miért mondtad?

- Ö… ezt mondtam volna? Csak sajnáltam szegény öreget.

- Én is, rendes alak volt. Még a mamus is kedvelte, hitted volna? A mamusról jut eszembe, a minap említette, hogy másfél éves szakápolói tanfolyam indul az ősszel, amin szakképesítést lehet szerezni – mondta Greg. - Asszem, én belevágok. Már eleget hányódtam ide-oda, most szeretném megvetni a lábam. Na meg az anyám is rágja a fülemet miatta. És te? Lenne kedved hozzá? Jó poén lenne együtt tanulni!

Harry letette a teáját, és elgondolkodott. Elmondja neki? És ha igen, hogyan mondja úgy, hogy ne bántsa meg a barátját? - Tudod… valami többet szeretnék. Mást. Szívesen lennék például… orvos. Mentőorvos vagy sebész, teszem azt. Úgy értem, ez a munka is fontos, amit most végzek, de úgy érzem, többre lennék képes.

Igazság szerint Harry már sokat gondolkodott a továbbtanuláson. Naiv fejjel bement több egyetem tanulmányi osztályára is, hogy a felvételiről érdeklődjön. Most, hogy belekóstolt, komolyan vonzotta az egészségügyi pálya - de az orvosi egyetemről erre az évre már lekésett. Legközelebb csak októberben jelentkezhet, és a rákövetkező szeptemberben kezdheti az iskolát, már ha egyáltalán felveszik. Az exeteri egyetem tanulmányi osztályán ellenben arról tájékoztatták, hogy a pszichológia szakon maradt üres hely, ahová pótfelvételivel bekerülhet, és szeptemberben már kezdheti is a tanulmányait.

De nem tudta, mit tegyen. Volt emiatt jópár rossz éjszakája, még a régi koporsós álma is visszatért egyszer-kétszer. Nem érezte magát elég érettnek arra, hogy mások fejében turkáljon, és bölcseket mondjon nekik. Ez hatalmas felelősség! Pedig döntenie kell, mégpedig gyorsan. Ha nem fogadja el az egyetem tanulmányi osztálya által felkínált helyet a pszichológia szakon, azt átadják másnak, és a továbbtanulásnak egy egész évre lőttek.

Greg is letette a teáját. – Hát, Harry, szerintem te nem vagy sebésznek vagy ilyesminek való. Ahhoz túl sokat beszélgetsz a betegekkel. Más csak lerántja az ágyneműt és szó nélkül tisztára cseréli, te pedig a gyerekeikről meg az unokáikról kérdezősködsz, és munkaidő után leülsz melléjük a padra beszélgetni.

Harrynek eszébe jutott az amputált lábú férfi, aki miatt ide került. Azóta se tudta, mi van vele, hogy kiengedték a kórházból, és hirtelen elfogta a bűntudat, maga sem tudta, miért.

o-o-o-o-o

Dél körülre járt az idő, Greg pár perce mehetett el ebédelni a kórházi büfébe, amikor Harry fülét izgatott kiáltások, nyüzsgés zaja csapta meg. Kitekintett a betegfelvétel elé: vagy fél tucat rendőr volt az. Legtöbbjükön furcsa dudorok éktelenkedtek, az egyik telis-tele volt kék-zöld foltokkal, volt, akinek füstölt a füle, és egymás szavába vágva hevesen magyaráztak valamit.

- Nem láttam méheket, csak ez a fura szirupos vacakot, biztos a méhektől származik, hoztam is belőle egy üveggel… hozzá ne nyúljon! – kiabálta az egyik rendőr, akinek a bal füle a duplájára nyúlt. - Még a cipőm is feldagadt tőle.

- Az ajtó belülről volt bezárva, és a bolt sokkal nagyobb volt, mint kívülről gondoltam volna – vágott a szavába egy másik rendőr izgatottan, vállon ragadva a főnővért. - Aztán megbotlottam egy seprűben, és ránk dőlt az egész polc… Biztos ott tanyáztak a méhek.

Egy harmadik rendőr csak lerogyott egy székbe, úgy magyarázta a történteket a körülötte összegyűlő egészségügyi személyzetnek. - Mintha csak elaludt volna a székében, de a szeme, az a halálra rémült szeme… Ilyet eddig csak olyanokon láttam, akiket megöltek. A boltját meg kirabolták, ez egyértelmű. Ne hülyéskedjen, már hogy füstölne a fülem? Vizsgáltassa meg a szemét! Maguknál ez nem követelmény?

Harry nem sokat tétovázott. Igaza volt Mr. Weasley-nek, a muglik annyira vakok tudnak lenni, ha varázslatról van szó, még azt sem veszik észre, ami az orruk előtt történik. Sürgősen el kellett érnie valakit, bárkit a varázsvilágból, hogy értesítse a vészhelyzetről, de pálca nélkül ez gyakorlatilag lehetetlen volt.

Hirtelen eszébe jutott, hogy Ron apjának mobiltelefont ajándékozott a születésnapjára. Micsoda szerencse! Gyorsan feltárcsázta Mr. Weasley telefonszámát. A telefon hosszan kicsöngött. Nagyon hosszan. Mi van, ha elfelejtette, hogyan kell felvenni? Végül sikerrel járt.

- Mr. Weasley? Már azt hittem, hogy otthon felejtette a telefonját… Nagy baj történt a kórházban… Igen, Exeterben. Megöltek valakit a gyilkos átokkal. És ez még nem minden. A helyszínelő rendőrökre rátámadt egy megvadult seprű, és rájuk borított több üvegnyi lejárt szavatosságú dudordagasztó szirupot, meg még ki tudja, mi mindent, mert van, akinek a füle is füstöl… Értem, akkor értesíti az illetékeseket? Köszönöm. A boltot sem ártana megnézni, úgy tűnik, tértágító bűbájjal kezelték. Akkor további szép napot.

Harry megnyugodva tette le a telefont. Hamarosan megérkezik a varázsbaj-elhárító osztag, és megakadályozzák, hogy az orvosok méhcsípés ellen kezeljék a dudordagasztó szirup és a többi félresikerült varázslat áldozatait, aztán felejtés-átkokkal rendbehozzák majd ezt a balesetet.

o-o-o-o-o

Amikor Greg visszatért félórás ebédszünetéről a harmadik emeleti büféből, nagyon furcsa állapotokat talált az osztályon. Az egyik vizsgáló tele volt vidám rendőrrökkel, akik fagylaltot ettek és olyan elégedett képet vágtak, mint egy csapat jóllakott óvodás, valamint néhány furcsa ismeretlen jött-ment egyik helyiségből a másikba. Nem tudta volna megmondani, hogy mitől olyan furcsák; igaz, hogy mindegyiknek hosszú ceruza volt a kezében, és ahogy öltözködtek, az valahogy… nem stimmelt. A szűkülő szárú, bokán felül érő nadrág például már évekkel azelőtt kiment a divatból.

Karbantartók lehettek, mert megkérdezték tőle, hogy nem tapasztalt-e valami furcsát mostanában. Greg közölte velük, hogy az egyik férfivécé eldugult, de egyébként minden rendben van, erre ott hagyták.

- Ennyire ráérsz, fiam? – reccsent rá a főnővér, aki mintha a semmiből bukkant volna fel mellette. – Kiürült a kötszeres szekrény, gyerünk, töltsd fel. Hát mindent a szátokba kell rágnom?

Greg célba vette a raktárat, és már épp be akart nyitni, de hirtelen beszélgetés hangjai ütötték meg a fülét. Harry Potter vitatkozott valakivel, és amikor Greg belesett a résnyire nyitva hagyott ajtón, látta, hogy az is hosszú ceruzás alak, de ezen normális farmernadrág van, és Ireland feliratú póló.

- Már nem vagyok az, aki voltam, Seamus. Sok mindent elvesztettem, és megváltoztam – hallatszott Harry hangja. - Nem vagyok varázsló, és boldog vagyok itt. Csak annyit tudok nyújtani magamból, ami most vagyok, többet nem, és Ginnynek ennyi elég. Neked miért nem?

- De Harry, itt akarod elvesztegetni az életed, ágytálak között bujkálva? Te ennél többet érdemelsz, főleg azok után, amit tettél! Visszajöhetnél és olyan életed lehetne, mint egy királynak!

- Mint egy királynak, mi? Akinek minden lépését árgus szemekkel figyelik az újságírók? Áruld el, mégis mi jó van abban, hogy minden héten a Reggeli Próféta címoldalára kerülök, és még azt is megírják, hogy mit reggelizem? Én nem vagyok Lockhart!

Greg elámult. A barátjáról újságok cikkeztek? Talán valami álruhás herceg lenne, aki megunta a puccos életet és a paparazzikat? Óriási! De miféle újság lehet az a Reggeli Próféta?

Harry hallhatóan elkomorodott, de határozottan folytatta. - Ha szimplán csak megvakultam volna…

- Azt ki tudják kúrálni a Szent Mungóban – vetette közbe Seamus.

- Ha szimplán csak megvakultam volna, nem unszolnál, hogy próbáljak meg mégis látni, hanem elfogadnád, hogy azzal akarok valamit kezdeni, amim még megmaradt.

- Igen, de ha megvakultál volna, nem vonulnál vissza a Vakok Intézetébe, hogy ott bujkálj és többé egyetlen látóval se kerülj kapcsolatba!

- Seamus, elfelejted, hogy kettőnk közül nem én vagyok az, akinek titkolni kell a világ előtt, hogy kicsoda-micsoda. Ha jól tudom, az apád családja még most sem tudja, minek tanultál, és úgy tudják rólad, hogy szigorúan titkos államügyeket intézel, ezért nem beszélhetsz a munkádról. Nekem legalább már nem kell titkolóznom, és az lehetek, aki vagyok.

Titkos államügyek? Greg elgondolkodott. Harry mégsem álruhás herceg lenne, hanem titkos ügynök? Igaz, érettebbnek tűnt a koránál, és ha nem tudja róla, hogy még csak 19 éves, simán 21-22 évesnek nézte volna, de még akkor is nagyon fiatal volt ahhoz, hogy titkos ügynök legyen. Pláne nem kiugrott titkos ügynök.

- Úgy beszélsz, mintha te nem titkolnád a muglik előtt, hogy ki vagy. Hiszen te vagy az, aki megölte Tudjukkit!

Megölte? A békés, csöndes Harry egy hidegvérű gyilkos? Greg kezdett megijedni, és nagy ijedelmében fel sem tűnt neki, hogy nem tudja, mi az a mugli… vagy kugli? Talán valami bérgyilkos szakzsargon. Harry egy maffia tagja lenne, aztán megpróbált kiugrani, és a csöndes Devonba menekült? Te jó ég!

- Igen. És én vagyok, akinek Tudjukki - mondta Harry gúnyos felhanggal - megölte a szüleit, a keresztapját, az iskolatársait meg még számos más embert, és akkor még nem számoltam Ginnyt, Mr. Weasleyt és persze saját magamat, akiket csak meg akart ölni.

Határozottan maffia, gondolta Greg. Most már biztos. Itt, Exeterben! Ez kész agyrém!

- Seamus, most végre olyan életet élek, amilyet mindig is szerettem volna. Életemben először végre senki sem akar megölni, és nem bámulnivaló híresség vagyok, hanem simán Harry. És megtanultam boldognak lenni így, ahogy vagyok. Miért nem vagy képes megérteni? Te sosem érezted még azt az elégedett örömöt, amikor a saját kezeddel végeztél el valamit, ahelyett, hogy egy varázsütésre megkaptad volna, minden erőfeszítés nélkül?

Seamus érezte, hogy elveszíti a vitát, és nem tud tovább érvelni. - Savanyú a szőlő, mi? – vágott vissza mérgesen, de abban a szent pillanatban megbánta. Harry elfehéredő arcát látva bűntudatosan magyarázkodni kezdett. – Harry, nem úgy értettem… igazán nem akartam, ne haragudj, csak kicsúszott a számon…

- Tudom – mondta Harry nagyon halkan. – És talán igazad is van, savanyú a szőlő.

- Ne haragudj…

- Nem haragszom. – Erőtlenül Seamusre mosolygott. – Tényleg nem. És ne hidd, hogy nem hiányzik. Nincs olyan napja az életemnek, amikor ne jutna eszembe, hogy mi lett volna, ha. De ez nem vezet sehová. És tudod, Seamus, ha Ginnynek jó vagyok így, akkor az egész egy csöppet sem érdekel. Hidd el, hogy az én helyem ott van, ahol szükség van rám, és az nem a Reggeli Próféta címoldala.

Greg ekkor óvatosan visszahúzódott az ajtórésből, és a falnak vetette a hátát. Harry tehát megölte a családja gyilkosát, aztán otthagyta azt a szervezetet, és ide jött, hogy beteg embereken segítsen. Alaposan végig kellett gondolnia, amit hallott, de csak úgy zúgott a feje, és nem tudta, mit higgyen.

Egyszer csak kinyílt az ajtó, és lehajtott fejjel kijött rajta az a Seamus nevű alak, majd az orrát lógatva elkullogott. Egy-két perc múlva Greg nagy zajt és dühödt kiáltást hallott, és érezte, hogy a háta alatt megremeg a fal. Harry belerúgott vagy ököllel belevágott volna? Bizonyára, mert egy pillanat múlva a jobb kezét dörzsölgetve lépett ki a raktárból.

Meglepődött, amikor meglátta, hogy valaki várja az ajtó mellett.

- Én csak… - kezdte Greg hebegve. – Kötszerért küldtek, és véletlenül meghallottam, mit beszéltél a haveroddal.

Harry riadt tekintettel nézett rá. Mi mindent hallgathatott ki Greg? Talán lepleződött előtte a varázsvilág, és most felejtésátokkal kell kezelni a barátját? – Meghallottad?

- Izé… Én senkinek sem fogom elárulni, hogy megölted azt a maffiózót – suttogta Greg.

Harry egy pillanatig értetlenül bámult a nagydarab fickóra, aztán megkönnyebbülten fellélegzett. Szóval Greg azt hiszi, valami maffiaügyről van szó… Akkor talán mégsem kell kipucolni az agyát.

- Tudod, van vér a pucádban, hogy volt bátorságod kiszállni – folytatta Greg. - Én aszittem, hogy azt nem lehet, mer’ akkor kinyírnak.

Harrynek hirtelen eszébe jutott Karkarov. Olyan lehet ez, mint halálfalónak lenni, gondolta. Aki egyszer beáll közéjük, az élete végéig hozzájuk van kötve. Pitonnak és Dracónak is csak azért sikerülhetett, mert Voldemorttal együtt a halálfalók sincsenek többé. – Az a szervezet már nem létezik, felszámolták, az utolsó szálig.

- Akkor jó – mosolyodott el Greg megkönnyebbülten. - De hogy kerültél közéjük, Harry? Még olyan fiatal vagy, és egyáltalán nem az a típus.

- Én nem voltam a tagja, Greg, sohasem. Csak valahogy… belekeveredtem, még gyerekkoromban. A szüleimet egyéves koromban megölték, rokonok neveltek fel. Aztán engem is meg akartak ölni, többször is. Nem volt választásom, vagy én végzek vele, vagy ő velem. Meg kellett védenem magam, és azokat, akiket szeretek. Ráadásul végtelen hatalomvágya volt, mostanra talán már ő lenne a mu… a miniszterelnök.

- Szóval a térded is akkor sérült meg, és nem baleset volt, igaz?

Harry keserűen elmosolyodott magában. Lehet, hogy az osztálytársának igaza volt, és nem is Seamus az, akinek egész életében titkolózni és hazudozni kell, hanem neki? A térde. Ha csak annyit lett volna! – Igen, akkor – hagyta rá. Nem akart hazudni, de a varázsvilág felfedése nélkül nem tehetett mást.

- És ezért most nagyon híres vagy valahol, ugye?

Harry bólintott. – Valahol nagyon messze.

A nagydarab ápoló továbbra is töprengve ráncolta a homlokát. – És az a fura haverod… neki mi köze a maffiához?

Még több hazugság. – Semmi. Ő a rendőrségnek dolgozik. – Ez végül is félig igaz. Csakhogy nem a mugli rendőrségnek, ahogy Greg gondolja.

- Aha, értem.

- Én most… nekem most el kell mennem – mondta Harry - Kiveszek egy kis szabadságot. Megmondanád a mamusnak… tudod, mit? Ne mondj neki semmit. Majd később elintézem. – Ezzel Harry sarkon fordult, és faképnél hagyta Greget, aki tátott szájjal nézett utána.

o-o-o-o-o

Harry céltalanul kóborolt a város utcáin. Nem tudta, mit keres itt, egyáltalán nem vallott rá, hogy szó nélkül ott hagyja a munkát, de annyira zúgott a feje, hogy amúgy sem lett volna képes dolgozni. Túl sok mindent kellett átgondolnia.

Mit csináljak? Menjek, maradjak? Várjak még egy évet, vagy vágjak bele most abba, amire lehetőségem nyílik? Menjek vissza a varázsvilágba, vagy kötelezzem el magam a mugli élet mellett? Mit tegyek?

Gondolt rá, hogy hazamegy az Odúba, és megbeszéli Mrs. Weasleyvel, esetleg felkeresi Lupint… de tudta jól, mit mondanának. Nem fognak dönteni helyette, ellenben arra biztatnák, hogy kövesse, amit a szíve és a józan esze diktál.

A muglik vajon hol keresik a választ az életük nagy kérdéseire? – kérdezte magában. Elhaladt a meggyilkolt ócskás boltja előtt is, de igazából úgy elmerült a gondolataiban, nem látott semmit, csak együtt lépkedett a tömeggel: ha ők megálltak egy piros lámpa előtt, ő is megállt, ha elindultak, velük indult.

Felnézve egyszer csak egy templomot pillantott meg az utca másik oldalán. Nem a belváros fölé magasodó gyönyörű, gótikus katedrális volt, hanem egy egyszerű, sokkal kisebb és zömökebb templom, vörös téglából építve. Harry hirtelen elhatározással átvágott az utcán, és belépett a templomba, majd helyet foglalt az egyik hátsó padban. Nem is tudta, mit keres itt; se Dursley-ék, se Weasley-ék nem voltak templomba járó emberek.

Miután eltöltött vagy tíz percet az istentiszteleten, még mindig nem tudta, mire jó ez az egész, bár úgy tűnt, rajta kívül mindenki tisztában van ezzel. A gyülekezet szinte egyetlen organizmusként viselkedett: egyszerre álltak fel és ültek le, egyszerre vették elő az énekeskönyvet. Egyedül itt mutatkozott meg valami abból, hogy mégiscsak különálló személyekből állt a közösség, mert egyszerre énekelniük, azt nem sikerült: az egyik lemaradt az orgonától, a másik sietett, a legtöbben pedig egymással versenyeztek, hogy ki tud hangosabban és hamisabban énekelni. Ez jól elszórakoztatta Harryt, mert más nemigen: nem értette, miért teljesen tiszta, aki egy hosszú út után lábat mos, azt sem, hogy a pap minek a kitöltetésén örvendezik annyira, amikor pedig latinul is megszólalt, akkor Harry végképp elvesztette a fonalat, és inkább a templom díszítésében kezdett el gyönyörködni. Egészen addig csak bámészkodott, amíg valami különös nem ütötte meg a fülét. A pap már jó ideje beszélhetett, amikor Harry felkapta a fejét, és ezúttal ő is értette, miről van szó.

- Több, mint kétezer éve azért született, hogy meghaljon. Nem értették ezt sem a barátai és családtagjai, sem ellenségei, és sokan ma sem értik; azok sem, aki Szupersztár néven egy zenés darab főszereplőjévé teszik, és azt a mondatot adják a szájába: miért kell meghalnom? Jézus sosem veszítette szem elől élete legfőbb értelmét és célját, az emberiség megváltását, ő mindig tudta: azért jött erre a világra, hogy az életét adja azokért, akiket szeret. Gyermekeim, a ti életetek sem céltalan és értelmetlen. Isten, aki mindannyiunkat megálmodott, mindenkinek teremtett helyet és teendőt a világban, és arra hív, hogy legyetek végre önmagatok, hogy éljétek végre azt a csodálatos életet, amit Ő rátok szabott és nektek szánt. Mindenki egy hatalmas kirakós egyetlen darabja, élete csak a saját helyén nyer értelmet. És Istenre figyelve, Isten segítségével akkor is képes vagy megtalálni a helyed a világban, ha nem ismered az egész kirakóst, a nem látod a teljes képet, csak a kirakós körülötted lévő néhány darabkáját. Ámen.

Harry megkönnyebbülten emelkedett fel a padból. Végre kiegyenesíthette a kényelmetlen háttámla miatt meggörbült, sajgó hátát, a legjobban mégsem ennek örült. A fejében lévő zűrzavar lassan kitisztulni látszott, mint amikor egy kaotikus könyvtárban rendet raknak, és minden könyvet a megfelelő polcra tesznek. Kilépett a padból, és elindult kifelé.

- Nekem is tetszett ez a kirakós-hasonlat – szólalt meg mellette egy hang váratlanul. Harry annyira meglepődött, hogy hirtelen megpördült, és lendületből alaposan bevágta a kezét a padba. A szájába kapta a fájó ujját, és azt szopogatva nézett az illetőre. Ismerős, de rég nem látott arcot látott: az A30-as főúton balesetet szenvedett férfi volt az – két lábon. Harry nagyot nézett, és hirtelen nem jutott eszébe semmi, amit mondhatna – még egy „jó napot” sem.

- Műláb – felelte a férfi a ki nem mondott kérdésre. - Elég nehéz volt megszokni, és még mindig fáj, ha hosszabb ideig rajtam van, de jobb, mint a mankó vagy a kerekesszék. Azt hitte, hogy igazi? Pedig maga igazán tudhatná, hogy egy végtagot csak akkor lehet visszavarrni, ha épségben megvan, az enyém meg összeroncsolódott. A Szent Mungóban legalábbis ezt mondták.

Harry erre még nagyobbat nézett, és teljesen elakadt a hangja, csak tátogni tudott. – Mi… hogy…

- Képzelheti, mekkora volt a meglepetésem, amikor karácsonykor megtudtam, kicsoda maga. A lányom hazajött az iskolából, és be sem állt a szája, csak így Harry Potter, meg úgy Harry Potter, aztán mutatott egy újságcikket a maga fényképével, és összeállt minden.

Harry döbbenten állt a padok mellett, és azt se tudta, hova nézzen. – Szóval a lánya… a Roxfortba jár? És a felesége?

- Őhozzá mentem haza a kórházból. Sőt, még most is nála lakom. Most, hogy többet vagyok odahaza, ismét kezdjük megismerni egymást.

- Ennek igazán örülök. – Harry csak most kezdett magához térni a megdöbbenésből. – Ön hogy van?

- Jobban. Gondoltam rá, hogy megkeresem magát és megköszönöm, amit értem tett – folytatta a férfi. - Nem csak azt, hogy mentőt hívott, hanem azt a beszélgetést ott, a parkban. Köszönöm, amit akkor mondott. Nem is tudja, mennyit segített vele. De nem akarom feltartani, látom, hogy éppen indult valahová.

Harry rábámult a férfira. Hová is indult? Ja, megvan. A postára, feladni a jelentkezési lapot. Azután pedig feltétlenül fel kell hívnia az ingatlan-ügynököt, hogy közölje vele: nem akarja tovább bérelni azt a kedves kis házikót Exeter külvárosában. Szeretné megvenni. Kettőjüknek Ginnyvel pont megfelel, és ha gyerekeik lennének, a tetőtérben több hálószobát is ki lehet alakítani…