Harry türelmetlenül sietett végig a Roxfort Varázsló- és Boszorkányképző Szakiskola zsúfolt folyosóin. A tanév utolsó napja volt, a Roxfort Expressz már indulni készült, mindenfelé megkönnyebbült, nevető diákok tülekedtek, hogy búcsút vegyenek egymástól, és elinduljanak hazafelé. Harry úgy érezte magát, mintha sebes sodrású folyóban kellene árral szemben úsznia, ő ugyanis nem a főbejárat felé tartott, hanem a Griffendél-tornyot vette célba, hogy megtalálja Ginnyt. Megbeszélték, hogy ott találkoznak, és már alig várta, hogy megpillantsa a meglepetést és örömöt a lány arcán, amikor bejelenti neki, hogy rájött, mit szeretne kezdeni az életével, ráadásul megvette első közös otthonukat.

A klubhelyiségben már csak alig néhány diák lézengett, a hálóterem pedig teljesen üres volt, és néhány ismerős bőröndön, kalapdobozon meg Arnoldon, a törpegolymókon kívül csak egyvalaki volt bent.

- Ginny!

- Harry! Már úgy vártalak!

Harry hihetetlen elragadtatással ölelte át a lányt, és teljesen belefeledkezett a vörös hajzuhatagból áradó levendula-illatba. Bár második otthonának tartotta a Roxfortot, mégis egyre inkább úgy érezte, hogy az iskola Ginny és őközé áll, és elválasztja őket egymástól. De most már vége ennek, Ginny hazaköltözik az Odúba, és mindennap láthatják egymást!

Amikor nagy sokára szétváltak, és kalapáló szívük is megnyugodott kissé, Ginny kíváncsian nézett a fiú szemébe. - Mi az a nagy újság, amit nem akartál levélben megírni?

- Előbb te – ajánlotta fel Harry. - Ha jól tudom, te is készültél valami meglepetéssel.

Ginny sejtelmesen, titokzatosan elmosolyodott.

- Ne csigázz már! - méltatlankodott a fiú.

Ginny nagy levegőt vett, aztán belevágott. - McGalagony is csak tegnap szólt róla. Nem fogod elhinni, mi történt!

Harry boldogan mosolygott vissza rá. Akármi legyen is az, Ginnyt teljesen tűzbe hozta. - Megtudni se fogom, hacsak el nem mondod végre.

- Worple távozásával megint szabaddá vált a Sötét varázslatok kivédése tanári poszt. Sem Piton, sem Flitwick nem akarja elvállalni jövőre, úgyhogy McGalagony már hetek óta keresi az utódját. És Harry – folytatta izgatottan Ginny -, nem fogod elhinni, ki lesz az!

- Hát, nem – mosolygott Harry zavartan. Ki lehet az? Talán megint Lupin?Ő igazán jól csinálta. De a válasz egyáltalán nem az volt, amire számított.

- Hát én! - jelentette be Ginny diadalittasan. Harry csak bámult rá, még kérdezni is elfelejtett. Ginny pedig csak lelkendezett tovább.

- A vizsgabizottság szerint annyira jól sikerült a vizsgám, hogy McGalagony meg sem várta a nyár végét az eredményekkel, hanem tegnapelőtt megkeresett, és felkínálta az állást. Már ki is utalta a szobámat, úgyhogy igazából nem is kell hazapakolnom, és körbevezetett a tanteremben meg az irodában. - Ginny annyira izgatott volt, hogy levegőt is alig vett beszéd közben. - Azt mondja, tudja, hogy nagyon fiatal vagyok, és még sokat kell tanulnom, de szerinte mégis alkalmas lennék a poszt betöltésére. Azt is mondta, hogy az év végi korrepetálásokkal már bizonyítottam, és úgy véli, hogy nagyon jó munkát végeznék! - Derékon ölelte Harryt, és a büszkeségtől ragyogva a szemébe nézett. - Hát nem csodás? Fantasztikus ugye, Harry?

Harry hitetlenkedve nézett rá. - Szóval már el is fogadtad? - nyögte ki rekedten.

- Még kérdezed? - kérdezett vissza Ginny, és mosolyogva bólogatott. - Te talán nem csaptál volna le egy ilyen remek ajánlatra?

Harry nem hitt a fülének. Ebben az állásban azóta nem maradt meg senki egy évnél tovább, hogy Dumbledore megtagadta az ifjú Tom Denemtől. Még Piton is, amikor visszatért tanítani, inkább a bájitaltant választotta! Mi lesz, ha Ginnynek valami baja esik?

Határozottan megrázta a fejét. - Ezt nem gondolhatod komolyan. Hát nem vetted észre, hogy senki sem bírja ebben az állásban egy évnél tovább? Átok ül rajta, Voldemort megátkozta! Volt, aki bele is halt!

- Harry, ne légy nevetséges – ráncolta a szemöldökét mosolyogva Ginny. - Ez csak egy pechsorozat, Mógus különben is megérdemelte. Tonksnak, ha emlékszel, semmi baja sem lett, csak férjhez ment. Egyébként azt tervezem, hogy felkeresem őt és Lupint, és a segítségüket kérem a tanterv kidolgozásában. Hermione is biztosan segít majd. Nem volt túl sok jó tanárunk, csak ők, na meg persze te, amikor még a DS-t vezetted. Úgy szeretném igazán jól csinálni…

Harry Ginnyre meredt, miközben a lány tovább folytatta a lelkendezést és a tervezgetést. A DS. Végigfutott rajta a keserűség. Szeptemberben Ronnak sikerült megvalósítania az egyik dédelgetett álmát, most Ginnynek a másikat. Neki nem sikerült. Neki semmi sem sikerült. Ginny meg sem kérdezte őt, és másokhoz fordulna segítségért... Mielőtt jobban végiggondolta volna, hirtelen kifakadt. - Nem engedem, hogy elvállald!

A lány kibontakozott az ölelésből, és hátralépett. - Honnan veszed magadnak a jogot, hogy így parancsolgass nekem? - kérdezte hűvösen. - Egyébként is elkéstél vele, Harry. Igent mondtam, és nem vonom vissza a szavam.

- Azt hittem, az a tény, hogy össze akarunk házasodni, feljogosít arra, hogy megmondjam a véleményem! - vetette ellen a fiú.

- A véleményed, azt igen, Harry. De ne mondd meg nekem, hogy mit tegyek az életemmel. Különben is, Voldemort már halott, és lehet, hogy velem az átok is megtörik. Egy éven belül kiderül. – Ginny halványan elmosolyodott, hogy enyhítse a feszültséget, és a fiú karjára tette a kezét. - Ne aggódj már annyira, Harry! Meglásd, még sok évig fogok a Roxfortban sötét varázslatok kivédését tanítani.

- Még sok évig? És akkor mi lesz velünk?

- Hogyhogy mi lesz? Hát mi lenne? Nem azt mondtad az imént is, hogy össze akarsz házasodni velem? A lakosztály elég nagy, és bármikor lehet tovább bővíteni. De ha esetleg megunnánk, hogy a Roxfortban lakjunk, megvehetünk egy kedves házat lent, Roxmortsban is.

Harry elkomorodott. - Azt hittem, tetszik neked az a ház, amit eddig béreltem. Ott is élhetnénk. Tudod, hogy ráköttettem a kandallóját a hopp-hálózatra.

- Tetszik is, aranyos ház. Valami ilyesmit képzeltem el kettőnknek – felelte Ginny gyanútlanul.

- Az jó, ugyanis megvettem - mondta Harry, és várta a hatást – ami nem is maradt el.

Ginny úgy tört ki, mint egy évezredek óta szunnyadó vulkán. - Kettőnknek? Anélkül, hogy megkérdeztél volna, Harry? Mégis, hogy képzelted!

Harry nem értette Ginny haragját, hiszen amit ő eltervezett, az mindkettőjük számára kivihetőnek és logikusnak tűnt. - De én mugli egyetemre fogok járni! Úgy döntöttem, hogy továbbtanulok, és beadtam a jelentkezésemet pszichológia szakra. Szeptembertől egyetemista leszek.

- Ezt valahogy elfelejtetted közölni velem, Harry – mondta Ginny sértődötten. - Mégis mikor szándékoztál beavatni a terveidbe, esküvő előtt, vagy után?

- Épp ma! - vágta rá Harry dühösen. - És épp ezért mi nem lakhatunk a Roxfortban, de még lent a faluban sem. Én, ellentétben veled, muglik között fogok dolgozni. Telefonálni fognak nekem, leveleket kapok a bankkártyámmal meg a társadalombiztosításommal kapcsolatban, mint minden mugli. Mit gondolsz, mit szólnának, ha közölném velük, hogy a feleségemmel egy olyan helyen lakunk, ami rajta sincs a térképen, és ahol nemhogy a telefon, de egy kenyérpirító sem képes működni? Vagy hogy nézne ki a személyi lapomon, hogy „lakcíme: Roxmorts, Bűbáj utca 12, telefonszám: nincs, hagyjon üzenetet a Bögyös Bagoly Postafiókban, vagy küldjön patrónust”?

Ginny tekintete elsötétedett. - Szóval így képzeled el a közös életünket, Harry. Te megmondod, hol éljünk, hogyan éljünk, anélkül, hogy rám tekintettel lennél, vagy akár csak megbeszélnéd velem! Hogy az én életemmel, az én karrieremmel mi lesz, az nem fontos! Már nem a középkorban élünk, Harry, és nem te mondod meg nekem, hogy mit tehetek, és mit nem. Én leszek a sötét varázslatok kivédése-tanár, és nem érdekel, mit szólsz hozzá!

Harry hosszasan, kifürkészhetetlen tekintettel ránézett Ginnyre, aztán szó nélkül hátat fordított, és gyors léptekkel elment.

o-o-o-o-o

A diákok nagy része már útban volt a roxforti expressz felé, csak néhány kacajt lehetett hallani a folyosókon, de Harry nem volt olyan hangulatban, hogy akár egy mosolygó arcot is lásson. A lábai más irányt vettek, hogy elkerülje őket, és az igazat megvallva maga sem volt tudatában, hogy merre jár.

Mit képzel? – füstölgött magában, miközben vakon rótta a Roxfort üres folyosóit. – Meg se kérdez, csak úgy bejelenti… Mintha az én véleményem nem is számítana…

Amint befordult az egyik sarkon, nagy lendülettel nekiütközött valaminek, ami magas volt, fekete, és erőteljes szárított mocsári dudva-szag érződött rajta.

- Jellemző – szólalt meg Perselus Piton, és Harryt eltolva magától látványosan leporolta koromfekete talárját. - Harry Potter, a csodagyerek, aki azonban az orráig sem lát. Gondolom, a nagynénédék nem tanítottak meg arra a szóra, hogy pardon?

Harry nem akart beszélgetésbe elegyedni vele. Épp elég baja volt amúgy is. Rá se nézett, csak morgott valami elnézésfélét, aztán tovább akart menni, de Piton megragadta a karját, és nem eresztette.

- Hallottam, Ginny Weasley elvállalta a Sötét Varázslatok Kivédése tárgy oktatását – fintorgott a bájitaltan-tanár. – McGalagony professzor a legszebb lakosztályt adta neki. Nem akarsz te is ideköltözni, Potter? Biztos neked is találnánk megfelelő állást. Hoppá, már tudom is: te lehetnél az új gondnok! Biztos tudnád olyan eredményesen végezni, mint Frics, erre még egy kvibli is képes!

Harryben felizzott a harag, és egy rántással kiszabadította a karját. - Örülne neki, mi? Akkor minden nap kínozhatna, ahogy csak a kedve tartja. - Közelebb lépett, mire Piton kivonta a pálcáját. – Tudja, csak egy gyáva ember támad önmagánál gyengébbre! Te mocskos áruló! Már alig várom, hogy végezzek veled, mégpedig jó lassan!

Harry legnagyobb riadalmára azt vette észre, hogy az utolsó mondatot nem angolul mondta, hanem sziszegve, párszaszóul.

Piton úgy bámult rá, mintha akkor látná először, és lassan leengedte a pálcáját. – Mi a…?

Harryt hihetetlen mértékű utálat öntötte el Piton iránt; eddig a pillanatig nem is álmodta, hogy létezik ekkora gyűlölet. Aztán hirtelen a homlokához kapott. Éles fájdalom hasított a sebhelyébe, úgy, ahogy hónapok óta nem. Ezzel egyidejűleg Piton is a bal alkarjához kapott, oda, ahol a Sötét Jegy volt. Harry a fájdalomtól félig kábán is elcsodálkozott: miért? Miért nevezte árulónak Pitont, amikor nem is úgy gondol rá, és a tanár halálfaló-jegye miért fájdult meg ugyanakkor, amikor az ő sebhelye a homlokán? Hiszen Voldemort tavaly nyár óta halott… Harry pedig azt hitte, hogy minden varázsképessége végleg odavan. Úgy tűnik, mégsem. Úgy tűnik, hogy az, amiben leginkább hasonlított Voldemortra, még mindig megvan.

És akkor hirtelen, egy szörnyű pillanat alatt minden összeállt benne. Voldemort halott teste, az ő eltűnt varázsereje, az ugyanakkor kezdődő furcsa rémálmok, most pedig a fájdalom, a párszaszájúság és ez az idegen érzés, amikor Pitonra néz, ami mintha nem is az övé lenne… Nem, ez nem lehet igaz! Könyörgök, ne legyen igaz!

Pitonra meredve hátrálni kezdett, aztán hirtelen megfordult, és hanyatt-homlok a könyvtár felé vette az irányt. A tanár megfejthetetlen tekintettel bámult utána.

o-o-o-o-o

Hol lehet, hol lehet? Harry őrülten keresgélt a könyvek között, egyik polcot a másik után kutatta át. Hol olvasta azt, amire most hihetetlenül szüksége lenne? Megvan! Legsetétebb mágia. Ez volt az egyetlen könyv az egész roxforti könyvtárban, amiben Hermione legalább említést talált a horcruxokra vonatkozóan, még hatodikban. És ott volt, amit keresett, feketén-fehéren, a tizenkettedik fejezetben:

„Ha egy varázsló szelleme erőnek erejével kivettetik a testéből, hajlamos új szállást keresni magának, ha pediglen bűbáj, átok vagy vérrokonság útján kötve vagyon egy másik varázslóhoz, új szállását abban veheti, akár teljesen ki is túrhatja a test régi gazdáját. Pokoli lelemény ez, rossz varázs, mely gonoszságban csak ama másik rút ördöngös leleményhez fogható. A mikéntjéről említés se essék.”

Harry hirtelen elhányta magát. Szó szerint. De nem könnyebbült meg tőle: továbbra is úgy érezte magát, mint aki lenyelte egy éjjeliedény tartalmát. A könyv sorai világossá tették előtte, hogy mi történt: tavaly nyár óta magában hordozta Voldemortot. Ők ketten egyébként is kapcsolatban voltak a villám alakú sebhely révén, ezenkívül Voldemort újjászületett testében Harry vére folyt. Az utolsó csata estéjén pedig az elméjük is összekapcsolódott, így amikor a gonosz varázsló teste elpusztult, a lelke utolsó darabja nem: az Harrybe költözött, és Harry varázserejét használta az életben maradáshoz, mint valami parazita. Észrevétlen meglapult, hogy megerősödjön; Harry tudata elől sikerült is teljesen elrejtőznie, az áruló Piton láttán felcsapó dühe azonban leleplezte. Most pedig arra készül, hogy teljesen birtokba vegye áldozata testét, és ismét félelemmel és rettegéssel töltse el a világot.

Harry zsibbadtan állt, hirtelen mozdulni sem bírt, miközben tekintete egy másik, láthatóan mugli könyvre tévedt, ami ironikus módon a Legsetétebb mágia mellett állt a polcon. Talán ebben megleli a választ. Maga sem tudta miért, de levette a könyvet, és tétován kinyitotta valahol a vége felé. Azonnal a szemébe akadt egy vastagon kiemelt sor. Nincs senkiben nagyobb szeretet annál, mintha valaki életét adja az ő barátaiért.

Összeszorult a gyomra, és akkorát dobbant a szíve, hogy szinte fizikai fájdalmat érzett. A szeretet, amivel legyőzheti Voldemortot, így működik tehát. Milyen végtelenül egyszerű. Hiszen az anyja is ezt tette: az életét adta, hogy a fia élhessen. És a válasz végig itt volt az orra előtt. Hogy is szólt a prófécia: „egyik sem élhet, míg él a másik”. Egyik sem. Én sem.

Pedig már azt hitte, hogy van jövője, hogy túlélte, és talán mégis megéri azt a kort, amikor felesége, gyermekei, saját otthona lehet, saját családja, amire mindig is vágyott. A sors fintora, hogy kapott ugyan egy évnyi haladékot, de az ő számára nem terem békés öregkor.

Nincsenek évei, sőt, az is lehet, hogy már csak órái, percei vannak hátra, amíg Voldemort újra vissza nem tér – mégpedig az ő testében. Lassan egy éve gyűjtögeti az erejét; vajon mikor fog lépni? Vajon ki fog először lépni, ő, vagy Voldemort?

Hirtelen belehasított a felismerés, hogy sietnie kell. Annyit sem várhat, hogy személyesen búcsúzzon el. Ha vár, talán az ő keze lesz az, ami megöli Ginnyt.

Pennát és papirost vett elő. Nem kellett sokáig gondolkoznia azon, hogy mit írjon, hiszen az kavargott a fejében, a szívében, az uralta a gondolatait.

Drága Ginny!

Nagyon sajnálom, hogy nem válthatom be az ígéretemet, és nem maradhatok örökre veled. Rájöttem, hogy tavaly nem sikerült elpusztítanom Voldemortot, épp ellenkezőleg: az én testemben húzódott meg és élt tovább. Most ki akar törni, de nem engedhetem. Ha olvasod ezt a levelet, az azt jelenti, hogy sikerrel jártam, és Voldemort végre tényleg elpusztult, velem együtt. Tudom, hogy azonnal ellenkeznél, de mielőtt megtennéd, gondold végig, te mit tennél a helyemben? Ugye az életed árán se hagynád, hogy Tom győzzön, és ő uralja a világot? Hát én sem hagyom. És nincs más lehetőségem.

Amikor megírta, gondosan összehajtogatta és sietve zsebre tette. A poros, régi Bibliát úgy, ahogy volt, kinyitva otthagyta a könyvtárasztalon, ő maga pedig a Legsetétebb mágiát felkapva futva elindult a pince felé.