Potter.

A bájitaltanár haragos szemmel meredt egykori tanítványára. Hogy merészeli ide dugni a képét, azok után, hogy fél órával azelőtt mocskos árulónak nevezte?

- Beszélnünk kell, professzor – mondta Harry komoran.

Nahát, egyszerre de meghunyászkodott! És mintha szedett volna magára egy kis udvariasságot is. Vajon minek köszönhető a változás? – Igazán? Na és miről, ha szabad kérdeznem?

Harry egyszerűen félretolta, és benyomakodott mellette az ajtón. – Most nincs erre idő, professzor. Sürgősen a segítségére van szükségem, nincs vesztegetni való időnk. Ne aggódjon, még örülni is fog annak, amire kérem.

Piton elképedve meredt rá. Mi lehet az, amit Potter kérhet tőle, és ő örömmel tenné meg? Örömmel kitekerném a nyakát - igen, ha ezt kérné tőlem, boldogan a kedvére tennék, gondolta.

Harry betette maga mögött az ajtót, aztán nekivetette a hátát. Először nem szólt egy szót sem, csak körbejáratta a tekintetét a szobán, a falakat körbefutó polcokon, a rácsos, magasan fekvő ablakokon.

Piton elveszítette a türelmét. - Mi az, Potter, Mrs. Norris elvitte a nyelvedet?

Harry erre összeszedte a bátorságát, és a férfi szemébe nézett. – Azt akarom, hogy végezzen velem.

Percekig tartó csönd borult a szobára. Piton csípősen vissza akart vágni, de a szokásostól eltérően nem találta a szavakat. Mit akarhat tőle Potter valójában? Csőbe akarja húzni a Minisztérium megbízásából? Nevetségessé akarja tenni, ki tudja, milyen szándékkal? – Én nem vagyok hóhér. Ha halálvágyad van, Potter, rossz helyre jöttél. Erre a célra ott van a Csillagvizsgáló torony, úgy hiszem, az elég magas.

- De a célnak nem felel meg. Mugli módszerek most nem segíthetnek, tanár úr, azokkal nem küzdhetek Voldemort ellen. – Piton meglepve közbe akart vágni, de Harry megelőzte. – Igen, Voldemort ellen. Mert tavaly nyáron nem sikerült végeznem vele. – Sietve az asztalhoz ment, és nagy zajjal levágta rá a Legsetétebb Mágiát, majd kinyitotta a kérdéses résznél, és rábökött. – Olvassa!

Piton ellenkezni akart, de aztán felülkerekedett benne a kíváncsiság. Mi van, ha a kölyök tényleg komolyan gondolja? Azután is kidobhatja, hogy megtudta, mit is akar pontosan. Miközben az évszázados sorokat olvasta, végigfutott rajta a hideg.

Harry keserűen folytatta. - A teste meghalt, igaz, de a lelke továbbra is életben van, mégpedig bennem. A sebhelyem és a vérem miatt történt, ami összekötött bennünket, és a legilimencia miatt, amivel el akartam pusztítani. Ezért nincs varázserőm, mert ő éli fel, és ha nem sietünk, hamarosan teljesen kitúr a saját testemből!

Piton felé fordult, hirtelen megragadta a tanár bal csuklóját, és kifelé feszítette.

- Gondolja végig, professzor! Láttam, amikor a Sötét Jegyhez kapott. Felizzott, ugye? Az én sebhelyem is megfájdult. Amikor Voldemort meglátta önt, elöntötte harag, és elárulta magát előttem. Ő nevezte árulónak, nem én.

Piton kirántotta magát Potter kezei közül, és járkálni kezdett fel-alá a szobájában. A kölyök tényleg komolyan gondolja. Teljesen elfelejtette, hogy szokásos gúnyos modorában válaszoljon valamit. – Szóval azt állítod, Potter, hogy a Sötét Nagyúr ott rejtőzik benned? És ezt eddig nem vetted észre? - kérdezte komolyan.

- Észre kellett volna vennem, de Voldemort nagyon ravasz. Ügyesen titkolta a jelenlétét, hogy legyen ideje megerősödni. Ugye, tud a horcruxokról?

Piton szeme megvillant. Dumbledore beavatta a titokba, elvégre őhozzá fordult, amikor Mardekár Malazár gyűrűjének elpusztítása közben olyan súlyosan megsérült, hogy használhatatlanná vált a pálcás keze. Kettőjüknek végül sikerült megtalálniuk a horcruxok elpusztításának varázsigéjét, de ez a volt igazgatón már nem segített. Piton bólintott.

- Voldemort lelkének utolsó darabja most énbennem van, így gyakorlatilag én lettem az utolsó horcrux - folytatta Harry. - Ugye tudja, hogy ez mit jelent? Ha Voldemort átveszi az uralmat a testem felett, akkor biztosan megnyeri a háborút. Nem szabad hagyni, hogy bekövetkezzen. Minden horcruxot el kell pusztítani. – Harry fáradtan leroskadt egy székre.

- Nem biztos, hogy sikerrel járnék, ha leugranék a Csillagvizsgáló toronyból. Mi van, ha túlélem, csak a lábam vagy gerincem töröm, esetleg Voldemort közbelép, és megállít? Az Adava Kedavra végzetes és visszafordíthatatlan, és most pont ez kell. Gyorsan kell cselekednünk, vagy kifutunk az időből. Végeznie kell velem, professzor, itt és most. – Felnézett, és keserűen elmosolyodott. - Vegye úgy, hogy végre elégtételt vehet az apámon. És nem lesz több kis Potter sem, aki bájitaltanra kellene tanítania. Ez azért kellemes kilátás, nem?

- Rendkívül hízelgő, hogy ilyen nagy tekintettel vagy rám, Potter – jegyezte meg Piton gúnyosan, végre magához térve. – Nem vall rád. De miből gondoltad, hogy én vagyok a legalkalmasabb arra, hogy megöljelek? Miért nem fordultál azokhoz a híresen hűséges barátaidhoz?

- A Halálos Átkot nem elég kimondani, azt komolyan is kell gondolni, tudja jól. Magában megvan irántam a kellő gyűlölet, ne is tagadja. Más módját nem ismerem a horcruxok elpusztításának, mint a fizikai megsemmisítés. Ha Dumbledore ismerte is a varázsigét, az vele együtt a sírba szállt.

- Szokás szerint elfelejtesz gondolkozni, Potter. Annyi eszed sincs, mint egy marék molylepkének. Dumbledore rájött, hogyan kell elpusztítani horcruxokat, és velem megosztotta a titkát.

Harry rámeredt, aztán lassan felfogta, mit hallott. Elöntötte a düh.

- Akkor maga miért nem mondta el? Megkönnyíthette volna a dolgomat!

- Mikor és hogyan, Potter? Miközben te horcruxokat méltóztattál keresni, senki sem tudott elérni téged, engem pedig árulóként köröztek az aurorok meg a Rend összes tagja. Ha megtalálnak, előbb átkoznak meg, csak aztán kérdeztek volna. Később pedig… ugye, nem gondoltad, hogy a horcruxokról kitálalok a tárgyaláson, csak hogy mentsem az irhám? Te vádolsz engem hallgatással, te, aki még McGalagonynak sem árultad el? Már így is túl sokan tudnak róla! Inkább pusztuljon velem az információ, mint hogy illetéktelenek kezébe kerüljön. Nem akarhatod, hogy valaki megint kedvet kapjon felaprítani a lelkét!

Harry felugrott ültéből. - Nem akarom, és nem is hagyom! – csattant fel dühösen. - Épp ezért vagyok itt. Ha tudja a varázsigét, itt az ideje, hogy alkalmazza.

Piton azonban vonakodott. - Figyelmeztetlek, Potter, hogy élő alanyon még soha senki nem próbálta ki. Mardekár Malazár gyűrűje is megrepedt. Nem garantálhatom, hogy életben maradsz.

- Nem érdekel. Még így is több esélyem van, mint a Halálos Átokkal szemben.

- Az is előfordulhat, hogy a varázsige a Nagyúr lelke helyett a te lelkedet zúzza szét.

- Akkor megöli, ami utánam marad, professzor. Álljon készenlétben a pálcájával. Bízom benne, hogy tudja még, hogyan kell elvégezni a Halálos Átkot.

- Csodás. És hogyan magyarázzam majd meg a Wizengamotnak, hogy Dumbledore után a nagy Harry Pottert is megöltem, akit mellesleg megszállt a Sötét Nagyúr? Remélem, lesz majd lehetőségem választani az Azkaban és a Szent Mungó elmeosztálya között.

- Biztosan kitalál majd valamit, professzor. Én a maga helyében nem becsülném le a fantáziáját – jegyezte meg Harry gúnyosan.

- Esetleg valami utolsó szó, hogy legyen mit idézni a Szombati Boszorkány lelkes olvasóinak? – Pitonnak láthatóan nehezen akarózott rávenni magát a döntő lépésre.

- Nincs utolsó szó. Ne húzza az időt, professzor, ezzel egyáltalán nem teszi könnyebbé. Tegye meg nekem is, amit két éve megtett Dumbledore-nak. Kérem...

Piton komoran bólintott, aztán kényszeredetten felemelte a pálcáját, és Harryre szegezte. A fiú kihúzta magát, nagy levegőt vett, aztán lehunyta a szemét.

- Akkor hát… Extracto mentis totus! – kiáltotta Piton. A pálcából égővörös sugár lövellt ki, hasonlóan az Adava Kedavra zöld fénysugarához, és belecsapódott Harry mellkasába. A fiú azonnal összerogyott, és nem mozdult többet.

Piton közelebb lépett, és pálcáját továbbra is Harryre szegezve a fiú fölé hajolt. Harryn semmi külsérelmi nyom nem látszott, teljesen úgy tűnt, mintha csak aludna.

Kivéve, hogy nem lélegzett.

Piton fölébe hajolt, és megfogta a csuklóját. Nem érzett pulzust, ezek szerint Potternek a szíve is leállt. – Ennervate! – kiáltotta, a kölyökre szegezve a pálcáját. Ez a varázsige mindenkit magához térít, aki elveszítette az eszméletét, ám most hatástalan maradt. Potter nem tért magához, és az életnek semmi jelét nem mutatta.

Meghalt.

Piton nem értette önmagát. Örülnie kellett volna. Amióta csak Harry Potter betette a lábát a Roxfortba, mindig szálka volt a körme alatt, végig meg akart szabadulni tőle. És most, hogy sikerült, nem tud örülni neki, sőt… sajnálja. Lassan leeresztette a pálcáját.

Valami nagyon furcsát érzett a mellkasában. Mintha életre kelt volna belül valami szerkezet, ami egyszerre szorítja össze a szívét és szúr bele apró, pici, jéghideg gombostűket, hogy alig kapott levegőt. Életében eddig egyetlen egyszer érzett ilyet: amikor megtudta, hogy a Sötét Nagyúr hogyan értelmezte azt a próféciát, amit ő kihallgatott a Szárnyas Vadkanban, és Lily Evans, az egyedüli, aki az iskolásévek alatt emberi lényként bánt vele, meghalt. Őmiatta.

Most pedig megölte a fiát is. Ha létezik a muglik istene, most ideküld egy villámot, hogy halálra sújtsa vele.

De nem villám érkezett, hanem Ginny Weasley és Hermione Granger robbant be az ajtón. Ginny azonnal Harryhez rohant volna, de Hermione erősen fogta a kezét, és nem engedte beljebb.

- Mi történt vele? – zihálta az ajtóban állva, és Pitonra emelte a pálcáját. – Mit csinált vele?

Piton hátrált egy lépést, de egyébiránt nem védekezett. - Nem többet, mint amire kért. Hogy öljem meg.

- Mi? – sikoltotta Ginny. - Nem! - Ezúttal nem lehetett visszatartani, és Harry Potter holttestére borult. A férfi látta, hogy a lányt hangtalan zokogás rázza, és azon kapta magát, hogy nem tudja nézni. Elfordította a tekintetét, és Hermionéra pillantott.

- Tessék, olvassa – mondta Piton egykedvűen, aztán az asztalon heverő könyvre mutatott. Hermione odarohant, sebesen végigfutotta a sorokat a szemével, aztán felnézett. – Adava Kedavra? – kérdezte halkan.

- Nem. Extracto mentis totus. A horcruxpusztító bűbáj, amit Dumbledore talált.

- Mikor történt? – kérdezte a lány, miközben a zokogó Ginnyt gyengéden félretolva letérdelt Harry mellé, és a pulzusát kereste, aztán a mellkasára hajtotta a fejét.

- Két, vagy… talán három perce.

Hermione felnézett. - Akkor igyekeznünk kell. Ginny, én már láttam ilyet. Szedd össze magad, és tedd pontosan azt, amit mondok. Megnyomom a mellkasát ötször, így, ahogy mutatom, aztán szünetet tartok, te hátrahajlítod a fejét, pedig befogod az orrát, teli tüdőből belefújsz a szájába, aztán hagyod, hogy kiáramoljon az elhasznált levegő. Értesz engem? – Ginny könnyes szemmel, feldúltan bólintott, Hermione pedig azonnal belekezdett az újraélesztésbe. – Egy, kettő, három, négy, öt, befúj! – vezényelte.

- Mit csinálnak? Én már próbáltam, de késő, vége, nem tudják visszahozni – tiltakozott Piton, és maga is meglepődött, milyen tompa és színtelen a hangja.

- Maga csak… egy varázsló… nem értheti… - lihegte Hermione. – Mugli… módszer… - És tovább csinálta, nem adta fel, nem volt hajlandó feladni, amíg a legkisebb remény is volt rá, hogy sikerrel járhat. Tudta, hogy Harry sem adta volna fel.

Piton tágra nyílt szemmel bámulta, amit a két lány csinált. Sose hitte volna, hogy a muglik mi mindent képesek kitalálni. Időközben magától is megértette, hogy miben munkálkodnak: egyikük a kölyök szívét igyekezett mozgásban tartani, míg a másik lélegezni próbált helyette. Nem hitte ugyan, hogy Potter ettől magához fog térni, de a módszer mégis forradalmian új, feltétlenül be kell számolni erről Poppynak és a Szent Mungónak!

Ám hamarosan aggódni kezdett. Ginny Weasley szemmel láthatóan kezdett kimerülni a nagy fújkálásban, és rövid időn belül Hermione Granger is a nyomába fog lépni, ha ilyen hevesen nyomkod. Akkor pedig neki, Pitonnak kell majd felváltania őket! Potter mellkasát még csak-csak elnyomkodná egy ideig, ha nagyon muszáj, na de hogy szájból szájba… Azt már nem!

Már épp erősítő bűbájt szórt volna a lányokra, hogy ne kelljen más módon besegítenie, amikor váratlanul köhögést hallott, és Ginny Weasley felemelkedett Potterről. – Harry!

- Sikerült! – kiáltotta ezzel egy időben Hermione.

- Félre! – parancsolta Piton, és odébb söpörte a lányokat. Fennállt a lehetősége, hogy a két lánynak a Sötét Nagyurat sikerült visszahoznia az életbe, nem pedig Harry Pottert. Márpedig ha ez a helyzet, akkor mégsem kerülhetik el a Halálos Átkot. – Legillimens!

Lassan, óvatosan nyomult előre áldozata elméjében. Ellenállásra, heves harcra számított, mint korábban minden alkalommal, amikor Potterrel gyakoroltak, de épp az ellenkezőjét érezte: a fiú engedte, szinte hívta, hogy nézzen körül alaposan. És Piton szétnézett. Látta saját magát, amint egy mit sem sejtő kisfiú fölé tornyosul, és gonoszan azt kérdezi, hol találhatni bezoárt; látta Percy Weasleyt csatakosan, soványan állni egy konyhaajtóban, és akkor sem talált ellenállásra, amikor Ginny Weasley a nyakába ugrott, hogy megcsókolja… Ekkor úgy döntött, hogy már épp eleget látott, és visszahúzódott.

- A Sötét Nagyúrnak nincs nyoma – jelentette ki. – Szerencséd volt, Potter. Már megint – biggyesztette le az ajkát. Ginny ennek hallatán Harry nyakába borult, és úgy kapaszkodott belé, mint fuldokló a mentőövbe, csaknem megfojtotta. Hermione csak állt, és csöndes mosollyal nézte őket.

- Köszönöm, professzor – mondta Harry a padlóról. – Megmentette az életemet. Már megint.

Piton erre tovább biggyesztette az ajkát, már ha ez egyáltalán lehetséges. – Ne nekem köszönd, Potter, a drágalátos barátaid voltak, akik életet pumpáltak beléd. Én hagytalak volna meghalni.

- Megtehette volna, hogy egyszerűen csak megöl, mégsem tette. Mindent megpróbált, amit csak tudott, hogy csak Voldemort pusztuljon el, én pedig ne. Ám a bűbáj tényleg nyomot hagy az élő horcruxon is – folytatta Harry, és óvatosan eltolva magától Ginnyt, kigombolta az ingét. A mellkasa bal oldalán, épp a szíve tájékán villám alakú sebhely vöröslött, hasonló a homlokán lévőéhez. – Most már kettő van belőle – vigyorodott el.

- De a másik nem fog bekerülni a történelemkönyvekbe – tette hozzá Ginny megkönnyebbült sóhajjal, és letörölte a könnyeket az arcáról. – Azt csak én fogom nézegetni.

- Milyen szerencse – jegyezte meg Piton gúnyosan. – Most pedig lesznek szívesek máshová vonulni ünnepelni, mert szeretném befejezni a… amit elkezdtem korábban. Az ember azt hinné, hogy az iskolai szünetben legalább békén hagyják!

Hermione és Ginny feltámogatták Harryt, aztán elindultak kifelé.

- Miss Granger! – szólt Piton a távozó Hermione után. – Azt azért még árulja el, hogy honnan tudott erről az… újraélesztő módszerről.

- Egy filmben láttam, a televízióban – pirult el Hermione.

- Teve… micsoda? – kérdezett vissza Piton.

- Mugli szórakoztató eszköz. Olyasmi, mint a rádió, csak kép is van hozzá.

- Hm. Értem. Hasznos dolog lehet. Viszlát! – Ezzel Piton becsapta mögöttük az ajtót.

o-o-o-o-o

- Honnan tudtátok, hogy Piton szobájában kell keresnetek? - kérdezte Harry később, amikor kettesben maradtak Ginnyvel a lány frissen kiutalt szobájában.

- Miután elrohantál, elgondolkoztam, aztán utánad mentem. Azt mondták, láttak Pitonnal veszekedni, meg hogy sziszegtél neki valamit, aztán a könyvtár felé indultál. Útközben találkoztam Hermionéval, aki egy nekem szóló levelet hozott, amit a folyosón heverve talált. Aztán meghallottuk Madam Cvikker kiabálását, teljesen kiborult, mert valaki összehányta a padlót a zárolt részlegben, és ott volt az asztalon a nyitott Biblia… - Ginny összerázkódott. – Gondolni sem merek rá, hogy mi történhetett volna. Hogy majdnem mi történt. Elveszthettelek volna.

Nagy levegőt vett, és mélyen Harry szemébe nézett. - Nem érdekes, hogy hol lakom, és mit csinálok. Amíg veled lehetek, tőlem lakhatunk a világ végén is, és inkább koldulok veled, mint legyek a Roxfort igazgatója, de nélküled.

Harry közbe akart szólni, de Ginny felemelte a kezét, és elhallgattatta. – Ne! Hadd mondjam végig. Igazad volt. Nem lakhatsz olyan helyen, ahol a mugli ismerőseid nem tudnak elérni vagy meglátogatni. Önzőség és ostobaság volt tőlem azt kérni, hogy te alkalmazkodj mindenben énhozzám, és a tanári állást is meg kellett volna beszélnem veled. Megmondom McGalagonynak, hogy nem vállalom el, keressen valaki mást.

- Én is önző voltam, Ginny, és én se beszéltem meg veled a terveimet – szólalt meg gyorsan Harry. - Úgy viselkedtem, mintha egyedül lennék, és senkire sem kellene tekintettel lennem. Ne haragudj. Az utóbbi két évben olyan sokat kellett egyedül döntenem, hogy megszoktam. De… jól meggondoltad? Tényleg vissza akarod mondani a sötét varázslatok kivédése tanítását? Biztos vagyok benne, hogy remekül csinálnád, és most, hogy Voldemort végre TÉNYLEG elpusztult, talán az átok is…

Harry szava hirtelen elakadt, miközben az agya őrült vitustáncot kezdett járni. Voldemortnak vége… Nincs többé Voldemort, aki eddig az ő varázserejéből táplálkozott… Ha Voldemortnak vége, akkor talán… - Ginny, add ide a pálcád!

- Minek az, Harry?

- Csak add ide! – Miután a kezébe fogta, hosszú pillanatokig csak nézte. Most kiderül, gondolta. Fellángolt benne a remény, de egyúttal rettegett is. Mi lesz, ha az derül ki, hogy mégsem tért vissza a varázsereje? Milyen érzés lesz újra elveszíteni? Jobban félt, mint amikor szemtől szemben állt Voldemorttal. De aztán Ginny szemébe nézett, és ettől elszánta magát. Ha nem, hát nem, gondolta. Nem dől össze a világ, és különben is, Ginny mellettem lesz.

– Lumos! – mondta remegő hangon.

A pálca vége kigyulladt, és vakító fényt árasztott. Harry tátott szájjal nézte, ujjongani is elfelejtett.

Ami azt illeti, Ginny ujjongott őhelyette is. Előbb összecsókolta, aztán körbetáncolta örömében a szobát, majd ismét a csókok jöttek. – Megint tudsz varázsolni, megint tudsz varázsolni! – ismételte sírva.

Harry nem talált szavakat. Mit jelent ez? Befejezheti a Roxfortot? De hiszen arról már van bizonyítványa. Megint varázsolhat… Már olyan régen nem tette, annyira hozzászokott, hogy mindent mugli módon intézzen, hogy hirtelen fel sem fogta a történtek jelentőségét, és nem tudta, mit is kezdjen a visszanyert képességével. Csak nézte, ahogy Ginny egyszerre sír és nevet örömében.

- Hát nem érted? – kiáltotta Ginny, amikor Harry még mindig csak állt és hüledezett. - Mindent megtehetsz, amiről eddig azt hitted, hogy nem lehet. Oda hoppanálsz, ahová csak akarsz, nem vagy a hopp-hálózathoz kötve, aztán megint kviddicsezhetsz, nem kell kézzel mosogatnod és takarítanod, meg tudod védeni magad, ha valaki rontást akar szórni rád, és egyedül is be tudsz menni a Foltozott Üstbe meg a 9 és ¾-ik vágányra! Csodálatos! Sőt! – Ginny elkomolyodott. – Te sokkal jobban értesz nálam a sötét varázslatok kivédéséhez. Én csak egy vámpírt lepleztem le, te viszont legyőzted Voldemortot. Nem akarsz beszélni McGalagonnyal, hogy…

- Nem! – vágta rá Harry hevesen, habozás nélkül. – Nem – folytatta csendesebben. – Nem akarok sötét varázslatok kivédését tanítani. Auror is csak azért akartam lenni, hogy könnyebben el tudjam kapni Voldemortot. Sosem akartam életem végéig bűnözőkre vadászni. Emlékszel, amikor tavaly arra biztattál, hogy keressek magamban más képességeket is? Hát találtam. Hermione megmentési kényszernek nevezné – nevette el magát.

- És te minek neveznéd? – kérdezte Ginny.

- Szeretek segíteni másokon. Boldoggá tesz az a tudat, hogy tehettem másokért valamit, amitől kicsit könnyebb az életük, még ha csak egy fürdetés vagy egy kedves szó is az. Tovább akartam tanulni, hogy többet is tehessek… Mert rájöttem, hogy nem az tesz boldoggá, amim van, hanem az, amit másoknak adok. Lehet nekem varázserőm, gyönyörű házam, repülő motorbiciklim, az életet mégsem ezek teszik széppé, hanem azok a dolgok, amiket egymásért teszünk. Érted?

- Értem. De hogy függ ez össze azzal, hogy mihez kezdesz a visszanyert varázserőddel?

- Én továbbra is ezt szeretném csinálni. Segíteni szeretnék az embereken, hogy jobb legyen az életük. És tudod, a varázslat nem old meg mindent. – Elgondolkodott pár pillanatra. - Gondolj bele, hogy Hermione milyen ügyesen ötvözte a mágiatörténetet a mugli történelemmel. Korábban mindenki messze távol tartotta magát a mugli dolgoktól, pedig az én életemet is egy mugli módszer mentette meg.

Ginny elmosolyodott. – Hová akarsz kilyukadni?

- Vannak olyan sebek, amiket a varázslat sem tud meggyógyítani. Itt senki sem foglalkozik hivatásszerűen azokkal, akiket veszteség ért vagy lelki gondjaik, családi problémáik vannak. Ezekre a fájdalmakra nincs bájital vagy ráolvasás. – Fáradtan megdörzsölte a homlokát. - Még nem vagyok biztos benne, és alaposan át kell gondolnom, de… engem továbbra is érdekel a pszichológia szak, így is, hogy visszanyertem a varázserőm. Mit szólsz hozzá?

Ginny nem sokat tétovázott. – Azt, hogy szeretlek. - Harry kérdő tekintetére hozzátette: - Erre tényleg nagy szükség van. Ilyesmivel senki sem foglalkozik a varázsvilágban, és büszke vagyok, hogy bele mersz vágni.

- Komolyan ezt gondolod? – kérdezte Harry meghatottan. - Mert ha belevágok, hosszú lesz, hosszabb, mint ha a varázsvilágban tanulnék gyógyítónak. Nem tudom, ki bírod-e várni. Még hosszú évekig kellene tanulnom a muglik között...

Ginny szorosan hozzábújt, és befészkelte magát Harry mellé. – Akkor pont jól jön, hogy vettél egy szép, napfényes házat, ami közel van a buszmegállóhoz, és rá van kötve a hopp-hálózatra – mondta mosolyogva. – Életem végéig is várnék rád.

o-o-o-o-o

Szótlan együttlétüket izgatott kopogás zavarta meg, aztán anélkül, hogy bebocsátást nyert volna, beesett a szobába Ron. Zaklatott volt és láthatóan futva érkezett, mert erősen zihált. – Hermione küldött egy… levelet, és… valami baj…. Mi történt?

Ginny felállt, leültette a bátyját, varázsolt neki egy pohár vizet, aztán megkérte, hogy mondja el újra.

Ron összeszedte magát. – Hermione írt nekem egy levelet. Azt hittem, megbocsát, de csak annyi állt benne, hogy azonnal jöjjek, mert Harryvel valami nagy baj történt. A szobájához mentem, de akárhogy dörömböltem, nem engedett be. Mi az a nagy baj? – kérdezte, és aggódva járatta a szemét a húga és a legjobb barátja között. Mindketten éltek, és látszólag semmi bajuk sem volt.

Harry beavatta a történtekbe, amit Ron elsápadva hallgatott végig, és nem győzött hüledezni. Újra és újra el kellett mondani neki az elmúlt pár óra eseményeit, de alig tudott magához térni.

- Erről nem beszélhetsz senkinek – figyelmeztette Ginny. - Senki sem tudhatja meg, hogy Voldemort nem tavaly nyáron pusztult el. Akkor beszélnünk kellene a horcruxokról is, és azt nem tehetjük. Ezt az információt nem szabadíthatjuk rá a világra.

- Igaz – hagyta helyben Ron, és egy pillanatra Harryre vigyorgott. - Ígérem, senkinek sem fogom elárulni, hogy tavaly meg sem érdemelted a Merlin-rend arany fokozatát. - De hamar lelohadt a mosolya, és elgondolkodott. - Nem bírom felfogni, hogy Voldemort egész idáig benned volt, és senki sem vette észre, még te sem...

- Emlékszel a rémálmaimra? - kérdezte Harry. - A tudatos énem előtt sikerült titokban maradnia, de a tudatalattim előtt nem. Ha jobban odafigyeltem volna rá, talán hamarabb ráébredtem volna, mi a helyzet... bár akkor lehet, hogy nem lett volna kéznél Piton a horcruxpusztító bűbájjal. - Megrázkódott. - Akkor talán már rég halott lennék.

Ron még mindig nem tért teljesen magához. - És egy mugli módszer mentette meg az életedet, ez az újraélesztés... Nem értem, miért nem hatott az Ennervate varázsige, de nagy mázlid volt, hogy Hermione tudta, mit kell csinálni. - Hirtelen elkomorodott, lehajtotta a fejét, szinte még a füle is lekonyult. – Fantasztikus lány.

Harry és Ginny egymásra nézett, de nem tudtak mit tenni. Ami Ron és Hermione között elromlott, azt csak ők maguk tudnák helyrehozni.

- Nem bírom ki nélküle! – fakadt ki Ron váratlanul. Nem volt rá jellemző, hogy ilyen nyíltan szavakba öntse az érzéseit. – Olyan üres minden. Nem érdekel a kviddics sem, unalmasak a haverok a csapatban, folyton rám akarnak akasztani valami hülye boszorkányt. Nem értik meg, hogy nekem nem kell senki más, csak ő. - Ginny felé fordult. – Csak egy újságcikk volt, az is túlzott, mindenki tudja, hogy a Szombati Boszorkány kábé havonta egyszer ír igazat! Te a barátnője vagy, veled szóba áll, biztos elmondta, mi a baja velem – könyörgött. - Mit tehetnék, hogy visszakapjam?

- Vissza? Az a nagy kérdés inkább, hogyan tudtad először elnyerni a szívét.

Ron elgondolkodott, és megpróbált visszaemlékezni. A kérdés jogos volt. Igazából ő soha nem nyerte el Hermione szívét, egyszerűen csak… összejöttek. Mivel mindig is együtt voltak, hetedikben pláne kettesben, Harry nélkül, a nagy változást csak az jelentette, hogy ezentúl csókolóztak is, és ennyi. Ron mindig is készpénznek vette, hogy Hermione ott van vele, mellette, de ezért valójában nem tett semmit, és meg se becsülte. Most jobban hiányzott neki a lány, mintha levágták volna a jobb kezét.

Ginny folytatta. - Arra meg, hogy mi baja veled, te is könnyedén rájöhettél volna. Először is folyton bíráltad, könyvmolynak nevezted, kinevetted a mágiatörténetet, amit pedig olyan lelkesen csinál. Te vajon mit szóltál volna, ha Hermione a világ legunalmasabb dolgának tartja a kviddicset, egyetlen mérkőzésedre se megy el, de azért mindegyiket alaposan leszólja?

Ron közbeszólt volna, de Ginny folytatta. - Aztán amikor rajtakaptak, hogy nyilvános helyen valaki mással csókolózol, akkor csak hebegni tudtál és idétlenül mentegetted magad! Na, te nem hagytad volna ott, ha Hermione így viselkedett volna?

Ronnak erre már nem volt ellenvetése. Úgy érezte magát, mint akit leforráztak, aztán jól megrágtak, kihánytak, és kidobtak a szemétre. Ahová való. Elkeseredetten lerogyott egy székre.

Ginny rendíthetetlenül folytatta. Ebben a pillanatban teljesen olyan volt, mint az anyja. – Téged sose érdekelt, hogy mivel foglalkozik, mi hozza tűzbe. Egyetlen egyszer sem kérdezted meg, hogyan boldogul a tanítványaival, egyetlen könyvbe se néztél bele, ami tetszett neki, egyetlen mugli koncertre sem kísérted el. Nem érdeklődtél az élete iránt, mintha Hermione másra se lenne jó, egyedül csak smárolni! Ahelyett, hogy biztonságot nyújtottál volna neki, bizonytalanságban hagytad kettőtök jövője felől. Hát most megkaptad, Ron, amit akartál. Tiéd a világ összes nője, annyit smárolhatsz velük, amennyit csak akarsz, és egyik se fog arról papolni neked, hogy ki volt Pasteur!

Harry nem szólt semmit. Egyrészt, mert úgy vélte, Ginny egymaga is elég alaposan foglalta össze a lényeget, másrészt úgy érezte, Ronnak nem még több földbedöngölésre lenne szüksége, hanem egy kis baráti támogatásra. Le is ült mellé egy székre.

- Akkor hát… szerinted nincs remény? – kérdezte Ron suttogva, teljesen összetörve.

- Arra, hogy visszaszerezd Hermionét? Próbálj egyszer nem magadra gondolni elsőként, Ron. Neki milyen férfira lenne szüksége? Ugye, te is olyat kívánnál neki, aki mellette áll, aki úgy szereti őt, ahogy van, a könyveivel és a különös érdeklődési köreivel együtt, nem? Ugye, szerinted is olyan társat érdemel, aki hajlandó kitartani mellette jóban-rosszban, élete végéig? Én a helyedben nem azon törném magam, hogy mikor smárolhatok vele újra, hanem hogy hogyan legyek az az ember, akire Hermionénak – vagy akármelyik normális nőnek - szüksége van.

Ron sokáig ült szótlanul, maga elé meredve. Amikor végül felnézett, olyan eltökélt volt a tekintete, mint még soha.

- Gyere, Harry – mondta határozottan. – Azt hiszem, jó nap ez arra, hogy alaposan berúgjunk. A vendégem vagy, én állom. Az ember nem mindennap végez a világ legsötétebb varázslójával, és hal majdnem bele, bár ebben vitathatatlanul te vagy a csúcstartó.

o-o-o-o-o

Mint utóbb kiderült, Ron ezt egyfajta legénybúcsúnak szánta. Amint másnap kijózanodott, teljesen megváltozott a viselkedése.

A meccseken és az edzéseken úgy játszott, mint még soha, törte magát, hogy a legjobbat adja, de a játék utáni nagy vajsörözésekben csak mértékkel vett részt, és rendszerint még éjfél előtt hazament. Azok a boszorkányok, akikkel a csapattársai próbálták összehozni, később egytől egyig arra panaszkodtak, hogy Ron Weasley a létező legunalmasabb lény az univerzumban, mert folyton csak beszélgetni akar, és sosem iszik annyit, hogy rendesen ellazuljon, és tisztességesen élvezze az életet. Ezen persze azt értették, hogy Ron hajlamos fogdosás helyett zsebre dugni a kezét és csókolózás helyett beszélgetésre használni a száját.

Ron Weasley újsütetű szerzetesi életén persze a Szombati Boszorkány is elcsámcsogott egy ideig. Nem volt ugyan akkora szenzáció, mint ha teherbe ejtett volna valakit vagy részegen szétvert volna egy kocsmát, de néhány hasábot meg lehetett azzal tölteni az egyik belső oldalon, hogy melyik könyvesboltból látták kijönni, és melyik mugli üzletbe bemenni.

Ron egykedvűen olvasta ezeket a cikkeket. Nem jelentettek a számára semmit, mint ahogy az sem, amikor a Chudley Csúzlik megnyerték a nemzeti bajnokságot – 1892 óta először! -, mert Hermione makacsul hallgatott.

Pedig Ron lankadatlanul írta neki a leveleket, minden nap egyet. Leírta bennük, miket gondol azokról az élményekről, amik a nap folyamán érték. Például hogy végre elolvasta Hermione karácsonyi ajándékát, Az angol királyi ház történetét, és meglepő módon élvezte.

Arról is beszámolt, amikor egyszer betévedt egy mugli koncertre. „Egy hatodik szimfóniát játszottak, amit egy Csajkovszkij nevű mugli írt. Az első öt szimfóniát biztos korábban játszották, azokról lekéstem. Azt hittem, unatkozni fogok, de nem. Furcsa egy zene, biztos megbűvölték, mert hatással volt rám, egyre vidámabb lettem, különösen akkor, amikor egy csöndes rész után hirtelen az összes zenész rázendített, a mellettem ülő mugli pedig erre felriadt, és leesett a székről. De aztán az utolsó tétel nagyon lehangolt, és ezen elgondolkoztam. Miért van az, hogy a zene úgy játszott az érzéseimmel, mintha én is csak egy hangszer lettem volna?Talán ez is valami varázslat?”

Ron egyetlen vigasza az volt, hogy ezek a levelek már nem jöttek vissza felbontatlanul, tehát elképzelhető, hogy Hermione elolvasta őket. Vagy csak egyszerűen nem vesződött a visszaküldésükkel, és olvasatlanul a kandallóba dobta mindegyiket.