- Csakhogy megjöttél, kedvesem! – kiáltott fel Mrs. Weasley, és a kinyíló ajtóhoz sietett. - Már azt hittük, el se jössz, és mégis a szüleiddel karácsonyozol. Gyere beljebb, melegedj meg a kandallónál, én meg hozok egy kis forró teát.

Hermione bátortalan mosollyal bólintott, aztán kirázta a hajából a havat, majd beljebb került és hagyta, hogy az egyik iker elszedje tőle a kabátját. Tényleg hideg volt odakint. A dél-angliai időjárás ismét különlegességet produkált: szentestére lehullott a hó, és fehér karácsony lett. – Köszönöm, Mrs. Weasley, és boldog ünnepeket!

Az Odú pontosan olyan volt, mint egy mesebeli otthon a mugli karácsonyi üdvözlőlapokon: ablakaiból vidám sárga fény ömlött ki a havas kertre, odabent pedig rumos puncs és mézes sütemény illata terjengett. A meleg szobákat a népes Weasley-család vidám kacagása töltötte be.

Hermione villámgyorsan körülpillantott a földszinten, és a mosolya egy pillanatra megfakult. Ron még nincs itt. Rajta kívül már minden családtag megérkezett, még Charlie is Romániából – ezúttal is egyedül. Vajon mikor fog végre megállapodni? Molly annyira szeretne minél több unokát. Bill a terhes felesége mellett üldögélt; Fleur buzgón számolt be állapota összes részletéről mindenkinek, aki hallótávolságban volt.

- Gyere, szívem, ide a tűzhöz – tüsténkedett Mrs. Weasley, és egy csésze forró teát nyomott Hermione elgémberedett kezébe. A konyhai tűzhely továbbra is elsősorban közlekedési eszközként funkcionált, de a nappali kandallójában vidáman ropogott a tűz, a kandallópárkányon pedig szép sorban lógtak a karácsonyi zoknik. Az ott Roné. Majd csempészek bele egy kis mindenízű drazsét, azt nagyon szereti.

Sejtette, hogy Harry és Ginny hivatalos eljegyzését nem csak azért időzítették épp karácsonyra, hogy az összes Weasley-testvér itt lehessen, még Charlie is. A család elsődleges célja az volt, hogy összebékítsék őket Ronnal. Hermionénak a maga részéről semmi ellenvetése nem volt ez ellen. Maga is rég szeretett volna találkozni Ronnal, csak sosem tudta, hogyan tegye, és levelet írni sem akarózott neki azok után, amiket mondott neki. Tudta, hogy Ron a nyáron kibérelt egy kis lakást Roxmortsban és elköltözött hazulról. Kapóra jött, hogy most, a legjobb barátai eljegyzésén úgyis találkoznak – és azt remélte, hogy kibékülnek majd. Nem hitte ugyan, hogy ott folytathatják, ahol abbahagyták, de abban bízott, hogy elölről kezdhetik majd, és újra barátok lehetnek.

- Föld hívja Hermionét. Hermione, itt vagy? – nevetett Harry.

Hermione összerezzent, és a kezére löttyentett egy kis forró teát, ami magához térítette. – Persze, Harry, csak kicsit elgondolkoztam. Gratulálok az eljegyzésetekhez! Örülök, hogy végre nem kell tovább titkot tartanom.

Harry és Ginny kézenfogva ültek a kandalló mellett egy kanapén. Jelentőségteljesen összenéztek, de nem kommentálták a furcsa jelenséget; Hermionéra ugyanis egyáltalán nem volt jellemző, hogy gondolkodás közben ne tudjon még legalább három másik dologra is figyelni.

De a jelenség nem múlt el, sőt, fokozódott. Hermione rendkívül izgatott volt, minden ajtónyitásra a fejét csavargatta, és láthatóan alig bírt megülni a fenekén.

- …úgyhogy arra gondoltam, jövőre én is beiratkozom arra a mugli egyetemre, amire Harry, pedagógiát tanulni – magyarázta Ginny lelkesen. - Szeretek tanítani, és sikerélményeim is vannak, de folyton úgy érzem, hogy jobban is csinálhatnám. Szeretném a legjobbat kihozni magamból. Te mit gondolsz erről, Hermione?

- Mi? Hogyan? – nézett körül Hermione kábán. – Ne haragudjatok, az ikreket néztem – szabadkozott.

- Az ikreket? Miért, mit csinálnak?

Hermionénak az igazat megvallva fogalma sem volt róla, így most rájuk pillantott. Harry és Ginny félig hátrafordultak a fotelban és Hermione tekintetét követve a nappali közepén elterülő kopott szőnyegre pillantottak, ahol Fred és George törökülésben kuporogva egy vörösesbarna kismacskát szórakoztatott a pálcájukból kicsapó szikrákkal – vagyis inkább a kismacska szórakoztatta őket azzal, hogy megpróbálta levadászni a szikrákat.

- Hát ez meg honnan került ide? – csodálkozott Ginny.

- Bandita! – kiáltott fel Hermione, mire minden családtag szeme őrá szegeződött. Hermione bűntudatos képpel magyarázkodni kezdett. – Kint felejtettem az előszobában egy fedeles kosárban. Úgy tűnik, kiszabadult, nagyon intelligens macska. Csámpás egyik kölyke. Nektek hoztam ajándékba, ha nem baj; nem is tudom, hogy mehetett ki a fejemből… Ginny, te mindig is szeretted a macskákat…

Ginny hálásan megölelte Hermionét, és megindult, hogy megszeretgesse a kismacskát. Harry is mosolyogva köszönte meg a személyre szóló ajándékot, Hermione pedig gondolatban alaposan megruházta saját magát. Végy már erőt magadon, nem a pasik körül forog a világ! Igen, Ron még nem érkezett meg, de meg fog, neked pedig nem kellene nevetségessé tenni magad miatta. Összeszedte magát, és elhatározta, nem hagyja, hogy még egyszer elkalandozzon a figyelme. – Lupinék hol vannak? – kérdezte. – Nem úgy volt, hogy ők is itt lesznek?

- Lupinék? – kérdezett vissza Harry. – Még nem is mondtuk! Képzeld el, tegnap megszületett a pici. Két héttel korábban a vártnál, de teljesen egészséges. Remusszal madarat lehetne fogatni, nem hajlandó elmozdulni a családja mellől, a baba meg még túl fiatalka, hogy társaságba menjen, úgyhogy nem tudtak eljönni. De küldtek róla egy képet. – A varázslófényképen egy újszülött izgett-mozgott rózsaszín pólyában, elégedett, vidám arcocskával, két kezét az anyja felé nyújtogatva. Hermione szíve teljesen ellágyult, és szélesen elmosolyodott.

- Tündéri! - mosolygott Hermione boldogan. - Tiszta anyja, csak kopasz és kicsi változatban. Milyen jó, hogy a mugli hiedelemmel ellentétben a vérfarkasoknak is lehetnek gyerekeik, és a lycantrópia nem öröklődik.

- Ha nem így lenne, Remust erővel sem lehetett volna rávenni, hogy feleségül vegye Tonksot – mondta Harry. – Azt már nem bírta volna a lelkiismerete.

- Gyönyörű kislány, igaz? – kérdezte a melléjük lépő Mr. Weasley. – Már alig várom, hogy Bill és Fleur kisfia is megszülessen, de addig még van négy hónap. Molly teljesen el fogja kényeztetni! A többi gyermekem azonban nem nagyon igyekszik, hogy nagypapát csináljon belőlem, főleg Charlie. Mondtam is Percynek, hogy miért nem hozta el Verityt, már épp itt lenne az ideje, de ez a nagy mamlasz csak arra volt képes, hogy elpiruljon, mint egy kislány.

Mr. Weasley ezután letelepedett melléjük a kandallóhoz, és komoly beszélgetésbe elegyedett Harryvel az üzenetrögzítő működéséről.

Hermione boldogan nézett körül a nappaliban. Ginny a szőnyegen kuporogva szeretgette a kismacskát, aki megbűvölten bámulta az ikrek szikra-tűzijátékát, Fleur még mindig lelkesen magyarázott, ezúttal Percynek, Mrs. Weasley pedig a konyhában tett-vett és időnként benézett rájuk. Hermione egy szeretetteljes, elégedett, boldog családot látott maga előtt, és szinte irigyelte Harryt, amiért nemhivatalosan közéjük tartozik, sőt, nemsokára már hivatalosan is. Ron Weasley, te lusta disznó, hol maradsz már!

Mrs. Weasley megállt az ajtóban, aztán vidám hangon megszólalt. – Drágám, kezdheted.

Mr. Weasley ekkor felállt Harry mellől és elővett egy üveg pezsgőt, Bill meg egy másikat - mindkettő Fleurnek volt köszönhető -, aztán ünnepélyesen nekiláttak, hogy felbontsák. – Azt hiszem, eljött az a perc, amiért ma este összegyűltünk – mondta Mr. Weasley elégedetten, miközben a dugóval birkózott, természetesen mugli módra, fehér kendővel, és hatalmas vigyor jelent meg a képén, amikor a dugója egy határozott durranással kilőtte az egyik gyertyatartót. Az örökké tüsténkedő Mrs. Weasley már hozta is a poharakat.

- Itt az ideje, hogy koccintsunk az ifjú jegyesekre – jelentette be a családfő.

Hermione zavarodott tekintettel bámult rájuk, majd végig az egész családon. Úgy viselkedtek, mintha minden rendjén volna, mintha már mindenki megérkezett volna. Csak neki tűnt fel, hogy Ron hiányzik? Mi folyik itt?

Mrs. Weasley tálcát tartó karjára tette a kezét, és tétován megszólalt. - Ö… Ront nem várjuk meg?

Molly szomorúan és egy kicsit zavartan nézett a lányra, és a tálca megállt a levegőben. – Ron nem lesz itt ma este, kedvesem.

- Ezt nem értem. Hogyhogy nem lesz itt? Hiszen az egyetlen húga meg a legjobb barátja eljegyzését ünnepeljük! – fakadt ki Hermione. - És karácsony van! Mi lehet neki ennél fontosabb? – Talán mégis félreismerte volna? Talán Ron mégsem változott meg, ahogy a leveleiből kitűnt, és most valamelyik kocsmában vígad a haverjaival, ahelyett, hogy itt lenne?

- Ron úgy döntött, hogy nem lesz itt, hanem otthon marad. Tudta, hogy nem akarod látni, és nem akarta elrontani számodra ezt az estét – adta meg a választ Harry feszengve.

- Micsoda? – kapkodott levegő után Hermione. Ezt nem tudom elhinni! - És te ezt engedted, Harry?

Harry tehetetlenül bámult maga elé. Sokat vitatkoztak Ronnal, majdnem össze is vesztek emiatt, de Ron egy jottányit sem engedett. A forrófejű kölyök, aki valaha volt, eltűnt, és egy átkozottul makacs fiatal férfi maradt helyette. Ez az új Ron tisztában volt azzal, hogy a tetteinek következményei vannak, és viselte is őket. – Tudni sem akar rólam, Harry, nemhogy egy egész estét a társaságomban töltsön – mondta keserűen az egyik ilyen vita alkalmával. – Az a legkevesebb, amit megtehetek érte, hogy békén hagyom, hadd örüljön veletek. - Nem akarta elrontani Harry és Ginny eljegyzését Hermione - és ezzel mindenki más - számára, ezért nem akart ott lenni.

- Szerinted átkoztam volna meg és cipeltem volna ide akarata ellenére? – rázta a fejét Harry. - Felnőtt ember már, és tudja, mit akar. Nem akar a terhedre lenni, ezért is nem írt több levelet.

Így volt. Ron valamikor december elején felhagyott a mindennapi levélírással. Utoljára még bocsánatot kért Hermionétől, amiért megbántotta, és ilyen sokáig zaklatta a kéretlen levelekkel, egyúttal megígérte, hogy nem ír többé, békén hagyja. Válasz erre a levélre sem jött. Ron úgy érezte, hogy darabokra hasad a szíve, de kénytelen volt tudomásul venni, hogy Hermione tényleg, örökre végzett vele, és soha többé nem akarja látni, sem mint kedvesét, sem mint barátját, de még mint Harry barátját sem.

Harry tudott a levelekről, és szívesen megbeszélte volna Hermionéval, hogy mit gondol erről, ha akár csak egyszer is szóba tudta volna hozni Ront, amikor beszélgettek, de sohasem sikerült neki; a lány mindig gyorsan más témára váltott, vagy kerek-perec kijelentette, hogy nem akar róla beszélni.

- De hát szenteste van! Mrs. Weasley – fordult Hermione könyörgő szemmel az asszonyhoz -, ugye nem akarja azt mondani, hogy Ron karácsonyeste teljesen egyedül van a lakásában, és ezt mindenki szó nélkül tűri? Hogy senki nem tesz semmit?

- Én próbáltam beszélni vele, kedvesem, de Perselus Pitont nagyobb eséllyel győzhettem volna meg, hogy karácsonyozzon itt, mint Ront. Még ma délután is átmentem hozzá, hogy a lelkére beszéljek, de hiába. Azt mondta, hogy majd holnap reggel, ajándékbontásra átjön.

Hermione legszívesebben ököllel ment volna a falnak, de csak fel-alá járkált dühében a nappaliban, mint egy ketrecbe zárt oroszlán. Dús, kócos haja sörényként lobogott utána. Hogy lehet valaki ilyen átkozottul fafejű és makacs? Miért csinálja ezt? – Miért csinálja ezt? – kérdezte meg hangosan is.

Az egész család egy emberként összenézett. A választ mindenki tudta, de senki sem merte kimondani. Még Fleur is hallgatott, ami rendkívül szokatlan volt, a francia nő ugyanis soha egyetlen alkalmat sem hagyott ki, hogy kifejezze eltérő véleményét.

Hermione olyan dühös volt, mint még soha. – És mikor akartátok elmondani nekem, hogy nem lesz itt? Azt hittétek, fel se fog tűnni, sőt, még örülök is neki? Hát miféle szívtelen szörnyetegnek tartotok ti engem?

Nem kapott választ most sem, sőt, ezúttal a család minden egyes tagja gondosan kerülte a tekintetét. Hermionénak rendkívül rossz érzése támadt. Mintha őt hibáztatnák azért, ami történt. És talán igazuk is van.

Az elmúlt hónapokban sokat gondolkodott azon, hogy jól tette-e, hogy minden érintkezést megszakított Ronnal, és most először jutott arra a következtetésre, hogy talán mégsem tette jól. Ronnal nem csak együtt jártak, hanem barátok is voltak, és Hermione abbéli igyekezetében, hogy megoldást találjon a szerelmi kapcsolatuk problémáira, egy füst alatt sikeresen felrúgott egy régi barátságot. Nem megoldást talált, hanem elmenekült a problémák elől, és ahelyett, hogy segített volna Ronnak felnőni, egyszerűen magára hagyta.

Cserben hagyta a legjobb barátját.

Pedig ha Ron nem is, ő legalább viselkedhetett volna felnőttként. Ahelyett, hogy sértődötten kizárta volna a fiút az életéből, barátként melléje állhatott volna, de nem. Azzal hízelgett magának, hogy szereti Ront és a javát akarja; pedig ha valóban szerette volna, akkor türelmes lett volna, nem fuvalkodott volna fel, nem kereste volna a maga hasznát és nem rótta volna fel a rosszat. Ha tényleg szeretett volna, sosem adta volna fel, hitt volna, remélt volna és tűrt volna. Ha tényleg szeretett volna, a szeretete nem fogyott volna el.

Ez olyan fájdalmas gondolat volt, hogy Hermione egyáltalán nem tudta elviselni. Tennie kellett ellene valamit. Ron miatta nincs most a családjával, miatta bujkál egyedül a lakásában. A legkevesebb, amit megtehet, hogy hazahozza.

Nagyot toppantott, és dacosan felszegve a fejét Mrs. Weasley-hez fordult. - Megyek, és idehozom. Addig ne kezdjenek se koccintani, se vacsorázni, amíg a fülénél fogva ide nem rángatom Ron Weasleyt, akár akarja, akár nem!

Aztán, mielőtt bárki köpni-nyelni tudott volna, felkapott egy marék zöld port a kandallópárkányról, a tűzbe szórta és elkiáltotta magát: Roxmorts, Bűbáj utca 5, majd eltűnt a zöld lángok között.

Mrs. Weasley kimerülten rogyott le egy karosszékbe. Az egész család azt remélte, hogy ezen az eljegyzésen Ron és Hermione is ott lesz, és végre kibékülnek, vagy legalább megbékélnek egymással. De úgy tűnik, béke helyett az évszázad legnagyobb hurrikánja volt kitörőben.

o-o-o-o-o

Azt mondják, hogy ha igazán szeretünk valakit, elengedjük. És ha nem jön vissza, miután elengedtük, akkor nem is volt igazán a miénk. Ron Weasley sosem olvasott Valentin-napi idézeteket az internetnek nevezett mugli virtuális könyvtárban, mégis minden porcikájában érezte és tudta ennek a mondatnak az igazságát.

Kétségbeesetten ragaszkodott Hermionéhoz, két kézzel kapaszkodott belé, bár érezte, hogy nem tarthatja meg. És minél jobban kapkodott utána, a lány annál jobban kicsúszott a kezei közül. Olyan volt, mintha egy rohanó patakot akart volna feltartóztatni puszta kézzel, vagy a szelet megállítani.

Így hát nem próbálkozott tovább, elengedte. És Hermione nem jött vissza. Ron mindent megtett, amire csak képes volt, hogy bocsánatot nyerjen és legalább részben visszanyerje a szimpátiáját, de most már csak egyetlen dolgot tehetett: megadja a lánynak, amit kíván, és távol tartja magát tőle. Idővel majd csak könnyebb lesz, és talán talál majd valami örömet is az életben.

Ha most alkut köthetne egy istenséggel, boldogan megtenné. Örömmel odaadna mindent, a virágzó kviddicskarrierjét, a jóleső tudatot, hogy ő is képes kiemelkedni a többiek közül a képességeivel, a sok-sok galleont, amiben végre nem szűkölködik, akár még a varázserejét is, ha cserébe visszakaphatná Hermionét. De gyanította, hogy semmilyen istennek nincs szüksége arra, amit ő felkínálhat, ráadásul Hermionét önként akarta, nem valamiféle varázslat, bájital vagy rábeszélés eredményeképp. Önként, szerelemből.

Talán egyszer, évek múlva, mondjuk Harryék esküvőjén, talán akkor már nem fog annyira fájni, és talán akkorra Hermione is megbékél és nem fogja gyűlölni ennyire, talán egyszer még képesek lesznek civilizált emberként beszélni egymással, mint régen, amikor még barátok voltak…

Hirtelen zajt hallott a kandalló körül. Remélem, nem anya akar megint rábeszélni, hogy menjek haza, gondolta magában komoran, miközben arra fordult. Amint megpillantotta, ki az, riadtan pördült meg az ágyon.

- Hermione! Hát te meg mit keresel itt?

Hermione megpróbálta visszafogni magát, hogy minél kevesebb érzelem látszódjék az arcán, és szétnézett a szobában. Ron az ágyon ült, és láthatóan semmi értelmeset nem csinált, hacsak a gyertyába bámulást nem nevezzük annak. - Én inkább azt kérdezném, hogy te mit keresel itt – mondta keményen. - A családod és a barátaid eljegyzést ünnepelnek, és neked is ott kellene lenned velük.

- Te is nagyon jól tudod, hogy miért nem vagyok az Odúban – felelte Ron, és visszafordította tekintetét a gyertyára.

- Nem, nem tudom! Miféle makacs, gyerekes játékot játszol már megint?

Ron elkerekedett szemmel bámult Hermionéra. Hát nem tudja? Hát sejtelme sincs róla? Tehát tényleg nem olvasta a leveleket, tehát tényleg olvasatlanul a tűzbe dobta mindegyiket, különben tudná, hogy mi az, ami Ront ebben az üres lakásban marasztotta karácsonyeste.

- Azt hittem, elég nyilvánvaló, hogy miért – válaszolta színtelen hangon. – Tudom, hogy nem hiszed, de szeretlek, Hermione, és ezért nem akarok olyat, ami neked rosszul esne. Egyértelművé tetted, hogy tudni sem akarsz rólam. Azt szerettem volna, hogy… legyen egy kellemes estéd velük, hogy jól érezd magad, anélkül, hogy rám kellene nézned.

Hermionénak a torkán akadt a szó erre a vallomásra. Milyen régen várt már erre! Az alatt a másfél év alatt, míg együtt voltak, Ron sosem mondta ki, hogy mit érez iránta. De szereti, Ron ennyi idő után is szereti; annyira, hogy képes lemondani is róla. Összeszorult a szíve. Nem gondolta, hogy ekkora fájdalmat okozott a fiúnak. Tényleg, őszintén azt hitte, hogy Ronnak jobb lesz nélküle, egy okoskodó, parancsolgató, unalmas lány nélkül, aki nem való hozzá. A napnál is világosabb azonban, hogy hatalmasat tévedett.

- És magamat sem éreztem elég erősnek, hogy találkozzam veled – folytatta Ron eltökélten, mint egy elszánt halálraítélt. – Nem hiszem, hogy kibírtam volna, hogy mindenkivel kedves vagy, rajtam meg átnézel, akármennyire is megérdemeltem. Úgyhogy jobban teszed, ha most visszamégy és nem váratod őket.

Hermione csak egy pillanatig habozott. - Nem megyek vissza, Ron – szólalt meg halkan. – Nélküled nem. Az nem lehet, hogy te nem vagy ott karácsonykor a családoddal, és nem vagy ott az egyetlen húgod meg a legjobb barátod eljegyzésén. Ezenkívül… nekem is hiányoznál. Hiányzol.

Ron hitetlenkedő szemmel meredt rá.

Hermione szeméből nagy cseppekben megindultak a könnyek, de ő észre sem vette. - Annyira vártam már ezt a mai estét. Szerettelek volna újra látni, beszélni veled, hogy rendbe jöjjenek köztünk a dolgok. Én… ott voltam minden meccseden, ezt még Harry sem tudta. Úgy örültem minden védésednek! Olyan büszke voltam rád. És minden leveledet olvastam. Olyan más lettél, ugyanakkor meg nem változtál semmit, még mindig a régi Ron vagy, és én annyira sajnálom, hogy sosem válaszoltam…

Nem bírta tovább erővel, szertefoszlott a kemény külső, és lerogyott egy karosszékbe. Csak úgy kavarogtak benne a gondolatok és érzések, és úgy érezte, mindent ki kell adnia magából. - Időnként nagyon erős vágyam támadt rá, hogy levelet írjak, hogy válaszoljak és megvitassunk egy-két dolgot, amiről írtál, vagy hogy megosszam veled az élményeimet, de sose küldtem el. Nem volt bátorságom hozzá – horgasztotta le a fejét. - Igazad van, egy griffendéles sohasem mondana ilyet – javította ki magát sebesen, amikor Ron közbeszólt volna. – Nem a bátorság hiányzott valójában, hanem a… a tiszta lelkiismeret. Kegyetlen voltam veled, Ron, nem viselkedtem úgy, ahogy egy barátnak kellene.

Ron félig felemelkedett az ágyról, hogy ellentmondjon, de Hermione most is gyorsabb volt. - Várj, hadd mondjam végig! Meg voltam sértődve, és ilyenkor visszaüt az ember. Amikor fáj valami, bármit megtennél, hogy elmúljon a fájdalom, és én azt hittem, ha nem látlak többé, ha még csak nem is gondolok rád többé, minden rendbe jön, de csak még rosszabb lett minden. Nem voltál sehol, és annyira hiányoztál… - Ezen a ponton Hermionénál végképp eltörött a mécses, és zokogásban tört ki.

Ron odalépett mellé, és óvatosan átölelte a vállát. - Te is hiányoztál nekem, Hermione – mondta kedvesen. – Mindened hiányzott. A könyveid és a bölcs megjegyzéseid, a kócos hajad, amit annyira szeretnél kiegyenesíteni, pedig nekem épp így tetszik. Az örökös erőfeszítésed, hogy megmutasd nekem, ami téged fellelkesít, hogy osztozzam az örömödben… Most már látom. És arra kérlek, ne változz meg soha, mert így szeretlek, ahogy vagy.

- Akkor hát megbocsátasz nekem? – nyögte ki Hermione, a könnyeit nyeldekelve.

- Csak ha te is megbocsátasz nekem – válaszolta Ron derült képpel.

Hermione a könnyein át is elmosolyodott. – És most mi lesz?

- Te mit szeretnél?

- Mindent. Téged.

- Akkor nem értünk egyet – mondta Ron hirtelen elkomorodva, amitől Hermionénak összeszorult a szíve. – Mert én meg téged akarlak – folytatta Ron széles mosollyal, aztán még közelebb húzta magához a lányt, egyre közelebb. – Mindennél jobban.

Ha járt volna valaki odakint a Bűbáj utcán, arra lett volna figyelmes, hogy míg az összes ablak fényárban úszik, az ötös szám alatti félhomályos szobában az egyetlen gyertya is kialszik.

o-o-o-o-o

Ezenközben az Odúban a Weasley-család – plusz Harry - tűkön ült a nappaliban, mellettük a kihűlt vacsora, a poharak és a két üveg kibontott pezsgő. Hermione már több, mint egy órája elment, azóta semmit sem tudtak róla.

Mrs. Weasley végül nem bírta tovább a feszültséget, és felpattant. – Én utánuk megyek – jelentette ki a kezeit tördelve. – Talán valami bajuk történt, és azért nem jelentkeznek.

- Én nem mennék a helyedben, anya – próbálta megnyugtatni Bill. – Ha valakinek valami baja történt, az különben sem Hermione.

- Én is csak akkor aggódnék, anya, ha Hermione már visszajött volna – kapcsolódott be a beszélgetésbe Ginny is. – De mivel nem jött, úgy nagyjából biztosak lehetünk benne, hogy egyikük sem átkozta meg a másikat, és szerintem beszélgetnek. Meg kell adni, épp ideje volt – tette hozzá fanyar mosollyal.

Alig mondta ki az utolsó szavakat, amikor meglobbant és zöldre színeződött a kandalló lángja, és pár pillanat múlva elegánsan kilépett belőle Hermione, majd utánazuhant Ron is.

- Szívem! – kiáltotta Molly elragadtatva, és a karjába kapta legkisebb fiát, miután az feltápászkodott a földről. – Hát mégis eljöttél! Boldog karácsonyt! – Eltolta magától, hogy jobban megnézze. - Ron drágám – mondta óvatosan. – Fordítva van rajtad a pólód.

Ron mélységesen elvörösödött, amikor végignézett magán. – Igen? Nahát, tényleg – mondta, és megpróbált úgy tenni, mintha ez lenne a világon a legtermészetesebb dolog, majd miután kiszabadította magát az anyja karjaiból, gondosan begombolta magán a kardigánt.

Az ikrek összenéztek, aztán egyszerre nevetésben törtek ki. – Hermione, legalább te odafigyelhettél volna rá! Bár mi se hittük, hogy egyedül még öltözni sem tud.

Ron védelmező ösztöne azonnal közbelépett, még mielőtt az agya végiggondolhatta volna, hogy mit is készül mondani. – Hermionét hagyjátok békén! Különben is, elaludt a gyertya, ő meg nem találta a… - Hirtelen elhallgatott, és még mélyebben elvörösödött, ha ez egyáltalán lehetséges, miközben a család többi tagja láthatóan azon törte a fejét, hogy Hermione vajon melyik ruhadarabját nem találta meg Ron lakásában, ahol addig még sohasem járt.

Mr. Weasley, akinek az arca szintén égővörösben tündökölt, megköszörülte a torkát. – Akkor talán… folytassuk ott, ahol félbehagytuk. Bill, a pezsgőt. Koccintsunk Harryre és Ginnyre, akik…

- Elnézést, apa, de még nem folytathatjuk. Elég ritkán van így együtt a család, úgyhogy valamit most feltétlen el kell intéznem. – Ron megigazította kifordított pólója nyakát, megrángatta a kardigánja alját, mintha mugli öltöny lett volna, aztán Hermione felé fordult, és láthatóan nem tudott mit kezdeni a kezével: előbb zsebre tette, aztán ismét előhúzta, végül a két kezébe fogta a lány jobbját. Az ikrek persze azonnal kuncogni és füttyögni kezdtek, de Ron nem méltatta őket többre egy bosszús pillantásnál.

- Biztos, hogy el fogom szúrni… Hermione, én már tudom, milyen nélküled, és pokoli volt. Szeretném, ha az enyém lennél, végleg és örökre. Tudom, hogy hirtelen jött, és váratlanul, és téged ismerve biztos alaposan át akarod gondolni, hiszen ha ezúttal igent mondasz…

Erre az egész család hitetlenkedve hördült fel, Harryt is beleértve. Ezúttal? Ez már a második lánykérés lenne? És mikor lehetett az első?

- Ha igent mondasz, akkor kénytelen leszel velem élni, és rólam még a családomnak sincs túl jó véleménye…

- Ron! – méltatlankodott Mrs. Weasley.

- Ezért azt is megértem, ha nemet mondasz, hiszen nem érdemellek meg, bár igyekeztem, és te is sokkal jobbat érdemelsz, mint…

Ez alkalommal Hermione vágott közbe. - Már volt alkalmam átgondolni tavasz óta, Ron, és azt hiszem, nem lehetek a feleséged… - Ron szája széle megremegett. – Amíg meg nem kérsz rá.

Ron megkönnyebbülten elmosolyodott, és akkorát sóhajtott, hogy az összes szalvétát lefújta az asztalról.– Akkor hát leszel a feleségem? – kérdezte. – Tudom, hogy ilyenkor gyűrűt szokás adni, de ma estig azt sem reméltem, hogy valaha még szóba állsz velem, úgyhogy…

Hermione nem fogta tovább vissza magát, és bizalmasan odasimult Ronhoz. – A válaszom: igen – súgta a fülébe, úgyhogy Ron szája azonnal a füléig szaladt örömében. Az egész család ujjongott és tapsolt, az ikrek még egy kis tűzijátékot is elővarázsoltak valahonnan. Mikor percek múlva elcsöndesedett a hangzavar, és Mrs. Weasley is kitörölte a szeméből a könnyeket, Mr. Weasley – ezúttal nem égővörös képpel – ismét megköszörülte a torkát. - Akkor tehát… folytassuk ott, ahol félbehagytuk. Koccintsunk Harryre és Ginnyre, valamint Ronra és Hermionéra, akik…

- Apa – szólalt meg George. – Azt hiszem, nekem is be kell jelentenem valamit.

Mr. Weasley erre megadón nagyot sóhajtott, letette a kezéből a pezsgőt, aztán erőtlenül leereszkedett egy székre. – Úgy látszik, a pezsgőig már sosem jutunk el. Fred, Percy, Charlie, ha nektek is van valami mondanivalótok, akkor ki vele, amíg még ülök. De előbb te, George. Remélem, nem azt akarod bejelenteni, hogy te is nagypapát csinálsz belőlem.

- Tetszik a fantáziád, apa – vigyorgott George -, de sajnos még nem. Viszont azt hiszem, a tortából már nem lesz semmi. Nézzétek! – És a többiek háta mögé mutatott.

Bandita ugyanis ott vöröslött az emeletes tejszínes túrótorta tetején, és élénken falatozott. Mrs. Weasley szörnyülközve összecsapta a kezét, mire a macska ijedtében helyből felugrott, aztán visszaesve befejezte, amit elkezdett: teljesen széttúrta a szerencsétlen tortát.

Hermione nagyot nyelt és úgy érezte, menten elsüllyed szégyenében, de Ron csak nevetett, úgy nevetett, mintha az egész elmúlt fél évet be akarná pótolni. – Nálunk semmi sem megy egyszerűen, nem igaz? – súgta Hermione fülébe, aztán előhúzta a pálcáját, és a túrótorta romjaira szegezte. - Reparo!

VÉGE