Tizenötödik fejezet
Doryna Black 2008.01.06. 20:40
Hermione lábaiból, mintha kiment volna minden élet, összecsuklottak. A lány nagyot nyekkent az aszfalton… de nem érzett fájdalmat…már nem…
-Hermione, HERMIONE KELJ FEL!!!!
-Már nincs értelme… NINCS! –sírta a lány.
Ettől a látványtól bárkinek hullani kezdtek volna a könnyei. A Szt. Mungó romokban hevert, ki tudja, és a ki tudja hány ezer embert temetett maga alá. Draco érezte, hogy észnél kell lennie. A romokhoz rohant, és elkezdett köztük ásni. Semmit nem talált. Már kezdte feladni, amikor valami hangocskát hallott. Egyre közelített, amikor már tisztán kivehetően hallotta a gyermeksírást, a közeli park egyik bokrából. Lélekszakadva rohant oda. Szétnyitotta a bokrokat, és amit látott elképesztő volt. Egy apró gyermek sírt benn.
-Hát, szia! –Draco még soha életében nem örült egyetlen kisbabának sem így. 1000 közül is felismert volna. Ő volt az idősebbek Weasley, a kisfiú. Hát igen az első Weasley, aki nem vörös hajú…
-Hermione!!!!!!!!!!!!!!!!! Nézd kit hoztam!
Szaladt oda nevetve a síró lányhoz.
-ADAM!!!- sikított fel hisztérikusan a lány, majd magához ölelte a kis csöppséget.
-Nem messze a borok alatt találtam.- mondta büszkén Draco.
Erre Hermione Adam-estül, a nyakába ugrott.
-Köszönöm. –suttogta, de ekkor bevillant neki valami.
-ÉS A LÁNYOM!!!???
-Ööö…-nyögte Draco. Az igazság az volt, hogy a másik gyermekről teljesen elfeledkezett.
Erre Hermionénak csak egy könnycsepp volt a válasza.
|