Hermione és Ron szótlanul baktattak a folyosón, szorosan egymás mellett.
„Most mit csináljak? Nem zavarja, ha megfogom a kezét? Vagy neki kéne megfognia az enyémet? Á, hiszen ha igazán szeret, felvállal mások előtt és nem kínos neki kezet fognia velem!”
A lány önmagát noszogatva gyengéden megfogta barátja kezét, de az hirtelen elhúzta sajátját és lopva körülnézett.

- Ő… Hermione… izé… most ne, jó?
- Mi a bajod már megint? Ha szeretsz, nem szégyellsz mások előtt! Arról nem is beszélve, hogy az előbb még a folyosón csókoltál meg!
- Jaj… - Ron nagyot sóhajtott, miközben a földet kémlelte. – Az… az más volt…
- Más volt? Mégis hogyhogy más? Még Barbara McConan is látta, azt hiszed, nem tudja már az egész iskola, hogy járunk?

Ron a járunk szó hallatán egy pillanatra megtorpant, majd megszaporázta lépteit. Hermionénak szinte futnia kellett, hogy lépést tartson langaléta barátjával. Valamit muszáj volt megkérdeznie. Tudta, hogy nagyon fog fájni, ha nemleges választ kap, de ezt tisztázniuk kellett.

- Ron… Ron… figyelj… szóval, mi… nem is járunk?

„Nem hiszem el! Miért kell ilyen kérdésekkel traktálnia? Most mit mondjak erre, ha magam sem tudom a választ?” A fiú egy újabb sóhaj kíséretében válaszolt:

- Nem… nem tudom… vagyis… majd… majd meglátjuk. Nem kell úgy elsietni... – vonogatta a vállát.
- Micsoda?! Hogy nem kell elsietni?! Hát igen, végül is csak több mint öt éve ismerjük egymást!

Hermione válaszában nemcsak gúny, hanem felháborodottság is csengett. Nem tudta, hogy sírjon-e vagy nevessen. De inkább bőgni lett volna kedve. „Tudtam, hogy nem lesz Ronnal könnyű dolgom, de hogy ennyire?? Egyik pillanatban megcsókol, másikban meg… a vállát vonogatja!”
Mikor látta, hogy a fiú nem válaszol semmit, megragadta Ron talárjának az ujját és jó erősen tartotta, hogy a fiú ne mehessen tovább.

- Ronald Weasley! – Hermione úgy fúrta tekintetét Ronéba, mintha olvasni tudna a gondolataiban. – Ha szeretsz, akkor nem szégyellsz és nem vonakodsz, mikor megkérdezem, hogy járunk-e! Szólj, ha végre felnőttél és fel tudod vállalni az érzelmeidet anélkül, hogy csorba esne az eget verdeső büszkeségeden vagy mondd meg, ha nem érzel irántam többet barátságnál!
- Hermione… kérlek, fogd már be! Ha nem vennéd észre, mindenki minket bámul! – a fiú újra körülsandított.
- Neked pillanatnyilag ez a legnagyobb problémád? – a lány nem akarta tudni a választ, ezért tovább kiabált: - Á, tudod, mit? Menj csak egyedül a gyengélkedőre, én majd máskor megyek!
- Jaj, Hermione… - csóválta fejét Ron a távolodó lány után nézve. Tudta, hogy ezt jól elszúrta, és erre jobbik énje sem felejtette el emlékeztetni: Na, tessék. Te és a férfiúi büszkeséged. Lehet, hogy megmaradt, viszont Hermionét ezzel talán végleg elveszíted. Ron elindult a gyengélkedő felé és megpróbált nem gondolni arra, amit jobbik énje mondott, de az utolsó szavak továbbra is ott visszhangzottak a fejében: Hermionét ezzel talán végleg elveszíted…


***



Hermionénak iszonyúan meg kellett emberelnie magát, hogy ne törjön ki zokogásban a folyosón. Pár méterrel a klubhelyiség előtt meglátta az éppen kilépő Harryt és Ginnyt kézenfogva. Hermione szíve, ha lehetséges, az eddiginél is jobban összeszorult. „Bezzeg egyeseknek sikerül…” – gondolta keserűen. Nem is tudta, mit érez pontosan… irigységet, féltékenységet? „Bezzeg Harry hajlandó az érzelmeit mások előtt kinyilvánítani! Benne feleannyi büszkeség sincs mint Ronban, pedig ő legalább lehetne mire büszke… Ron a nyomába sem ér…” Hermione ebben a pillanatban legszívesebben felpofozta volna önmagát. „Úristen, hogy gondolhatok ilyet?? Igen, Ronnak vannak hibái, de attól még, hogy Harrynek esetleg kevesebb van, én Ront szeretem! Pontosabban szeretném, ha hagyná… Ő nem szeret igazán. Mert ha igazán szeretne, a büszkeség nem nyomhatná el benne a szerelmet!” Hermione sima, puha bőrén csillogó könnycseppek csordogáltak vontatottan végig. A lány egy kézmozdulattal letörölte őket, majd belépett a klubhelyiségbe, ahonnan azonnal a néptelen hálókörlet felé vette az irányt. Rádőlt baldachinos ágyára, párnájába temette arcát és zokogni kezdett. Sok-sok percig áztatta párnáját, míg álomba nem sírta magát.



***



- Szeretlek, Hermione. Tiszta szívemből.

Ron megragadta az előtte álló lány két vállát, magához húzta, majd gyengéd csókot lehelt Hermione ajkaira. Ezt egyre vadabbak követték, a fiú már barátnője nyakát csókolgatta, mikor Hermione hirtelen borzasztó fájdalmat érzett nyakában: mintha két apró, éles kés döfte volna át. Ron felemelkedett, két megnyúlt, hegyes szemfogából csöpögött a vér. A lány sikítva és zokogva érintette meg nyakát. Egy lépést hátrált, de talárja túl hosszú volt, elbotlott benne. Ron, mint egy óriás tornyosult fölé, szemfogaiból csöpögő vér Hermione arcába hullott.

- Hazudtam! – hallatott egy velőtrázó kacajt a vámpír-Ron. – Utállak, gyűlöllek, megvetlek! Nem akarok veled szégyenkezni mások előtt!

Hermione egy kisgyermeket meghazudtolva bömbölt. Arcát kezébe temette, hogy azt megvédje a vértől.

- Ne, bánts, kérlek, ne bánts! – rikoltotta kétségbeesetten.
- Sajnálom, de már késő: a szívedet darabokra téptem!
- Hermione!! Itt vagyok, megmentelek! Capitulatus!

A vámpír-Ron nekicsapodótt a falnak és eszméletlenül rogyott a földre.

Hermione felült és hátranézett. Harry állt mögötte, de szinte felismerhetetlen volt. Lenge ingjén felül pár gomb hiányzott, ezzel szabadon hagyva Harry izmos mellkasát. A fiú felsője ujjatlan volt, így előrenyújtott, pálcát tartó karján a feszülő deltáit is jól ki lehetett venni. A napfényben csillogó hollófekete haja már nem volt olyan rakoncátlan és szemüvege sem volt rajta. Aggódva nyújtotta kezét Hermione felé, aki elfogadta a segítő jobbot. Keze Harry kezében maradt, úgy nézett vissza a vámpír-Ronra. Könnyeit megmentője finoman letörölte. A lány kicsit megremegett barátja érintésétől, és akkor is, mikor belenézett Harry az eddiginél is igézőbb zöld szemébe.

- Gyere, menjünk – simított végig Hermione haján a fiú.

Elindultak így, kéz a kézben. A lány még egyszer visszapillantott Ronra, akinek véres szemfogai visszahúzódtak és még mindig eszméletlenül feküdt a földön. Hermionénak újra eleredtek a könnyei, de nem fordult vissza. Tovább ballagott barátjával a végtelen messzeségbe.

Hermione felriadt. Megdörzsölte duzzadt, vörös szemeit és nagyot sóhajtott. „Csak álom volt…” - gondolta megkönnyebbülten.



***



- Fiatalember, mégis mit csinált a szájával? Alig maradt ép bőr rajta!
- Nem érdekes… - vonta meg a vállát Ron.
- Mindenki ezt mondja, ha nem akar bajba keveredni… - csóválta a fejét a javasasszony.

Madame Pomfrey egy pálcamozdulattal elállította a fiú ajkainak vérzését, majd hosszasan kutakodott a gyengélkedő egyik szekrényében, végül egy apró fiolát nyomott Ron kezébe, aminek tetejét dugó helyett egy ecset zárta el, az ecset sörtéje pedig belelógott az üvegcsében lévő zöldeskék folyadékba.

- Minden reggel és este kenje be ezzel az ajkát! Remélhetőleg négy-öt napon belül teljesen rendbe jön.
- Köszönöm… Ja, és... elnézést, kérhetnék még egy ilyen… löttyöt? Az egyik ba… szóval… a barátnőmnek is kéne… - Ron el sem hitte, hogy kimondta, még a gondolatba is belepirult.
- Ó! Szóval maguk voltak azok, akiknek összerag… - kezdte a javasasszony, de Ron dühös pillantását elkapva inkább elharapta mondanivalóját.
- Nem tudom, miről beszél! – próbálta a fiú menteni a menthetőt. – Köszönöm, viszlát! – azzal Ron a két üvegcsével a klubhelyiségbe rohant, hátha még ott találja Hermionét.

Mivel a lány nem tartózkodott ott, felment a fiúk hálókörletébe, és ledőlt ágyára. Szemei egy idő után elnehezedtek, behunyta őket, s a fiút hamarosan elnyomta az álom.



***



- Jaj, ne butáskodj, persze, hogy megbocsátok! Szeretjük egymást és ez a fő! – nevetett Hermione, majd megcsókolta Ront.

A páros a roxforti tóban úszkált. Mindkettőjükön fürdőruha volt, Hermionén csak egy falatnyi bikini. Ron a lány derekát fogta, majd keze kicsit lejjebb csúszott, de csodák csodájára barátnője nem tiltakozott. Így a fiú merészebb lett: a felsőjét próbálta leválasztani a lányról, de az kibontakozott barátja öleléséből és úszni kezdett.

- Kapj el, ha tudsz! – Hermione egy csilingelő, gyermeki kacajt hallatott, majd lebukott a vízbe.
- Várd csak ki a végét!

Ron úgy úszott a vízben, ahogy csak bírt, de egyszerűen képtelen volt utolérni nyílsebességű barátnőjét. Aztán Hermione hirtelen megfordult és lassan a fiú felé úszott. Halfarka nőtt, vigyorgása vicsorgássá vált, ahogy fogai élesek lettek, s arca sellőszerűvé változott, de egyúttal a lány vonásait is megőrizte. Pár pillanattal később minden porcikája egy sellőre emlékeztette a fiút, még egy szigony is megjelent a kezében. Ron csak ekkor eszmélt fel, hogy levegője teljesen elfogyott, ám mikor feljebb próbált úszni, egy lánc tekeredett bal lábára, aminek a vége a tó legaljához láncolta.

- Hermione! Engedj fel, kérlek! – rimánkodott, de a válasz egy hátborzongató nevetés volt.
- Ó, talán nem hagyok neked elég teret? Nem hagylak levegőhöz jutni, ugye? Ha ezt érzed, nem szeretsz eléggé! Sosem fogok megbocsátani neked! - mondta a sellő-Hermione sípoló hangjával, összeszűkült szemmel.

Ekkor a távolból közeledni kezdett egy szintén sellőszerű lény, és mikor a lány mellé ért, Ron észrevette, hogy kísértetiesen hasonlít legjobb barátjára, Harryre. A vörös fiú, ha éppen nem fulladozott volna, még mókásnak is találta volna ilyen külsővel barátját, mivel ő még csak női sellőket látott.

- Kérlek, könyörgök… - Ron érezte, hogy lassan minden ereje elhagyja.
- Sosem fogok megbocsátani neked! Gyűlöllek, és erre rászolgáltál!

Erre Harry cinkos mosollyal magához húzta Hermionét, és egy hosszú, érzéki csókot váltott vele. Vörös barátjuknak már arra sem volt ereje, hogy odaússzon és szétválassza őket, csak tehetetlenül, fulladozva és döbbenten figyelte őket. Végül a lány felemelte szigonyát, s egy végső csapást mért szerelmére: fegyverét a fiú szívébe döfte. A tó zöldes árnyalatú vizébe vérvörös vegyült.

Ron lihegve, levegő után kapkodva ébredt fel. Szívében elviselhetetlen nyilallást érzett.

„Harry és Hermione?! Az nem… az nem lehet! Bár mióta kijöttem a gyengélkedőről, egyiküket sem láttam… mi van, ha valahova elbújtak, és ott...? Fogalmam sincs, hol lehetnek…”

Miután kicsit erőre kapott, lebattyogott a klubhelyiségbe, leült a kanapéra, majd a békésen lobogó tüzet figyelve gondolkozott, s várta, hogy Harry vagy Hermione bemásszon a portrélyukon.