És ennyi. Ez az utolsó kép, mielőtt megszakad a kapcsolat. A kezem, amit eddig kinyújtva tartottam, most erőtlenül az ölembe hull, a pálca kiesik az ujjaim közül, és messzire gurul. A kíváncsiságom sebzett vadként iszkol vissza az odújába, és engem itt hagy egyedül a rémülettel. A tenyerembe temetem az arcom, beléfojtok egy magas hangú nyöszörgést. A szememet lehunyom – kétségbeesésemben olyan szorosan, mintha ezzel kipréselhetném a fejemben villogó döbbenetes képeket.
(tejóégtejóégtejóég)
A szívem mintha a dobhártyámon lüktetne, a dübörgő hang betölt mindent. Bam-bam-bam-bam – csak ennyit hallok. Várok, várok, várok, hogy a döbbenet alábbhagyjon, hogy elmúljon ez a fojtogató érzés a gyomrom tájékán, ami elviselhetetlenül kínoz; a szorítás a mellkasomban, amitől szédülök, amitől keserű méreg árad szét bennem.
(Ezt nem akartam látni. Tényleg nem!)
(El akarom felejteni! El akarom felejteni! El akarom felejteni!)
De nem megy. Lelki szemeim előtt még mindig pörög a jelenet – mint egy rendkívül eleven lidércnyomás. Megnyugodni sem tudok, mert az agyamban egyre eszeveszettebb ütemben szól a tamtam dob, s a gyomrom a ritmusra rángatózik, mint valami bekokózott breaktáncos…
Émelygés kerülget… és nem is ez a legrosszabb. A zöld szemű szörny sincs már messze, itt ólálkodik körülöttem, mert érzem, ahogy a döbbenetemből fokozatosan harag… a haragomból düh… a dühömből pedig adrenalin szagú indulat lesz. Elborít a féltékenység, s olyan erővel kerít hatalmába, hogy tízméteres lángcsóvát tudnék lehelni.
(Lavender, te hülye liba!)
bam-bam-bam-bam
(te céda!)
bam-bam-bam
(te cemende!)
bam-bam
(te rima!)
bam

Ahogy az esztelen szitkok kiürülnek a fejemből, a tamtam dob is elcsendesedik. A beálló csendben már hallom, ahogy Ron a nevemen szólongat:
- Heer-mii-oo-nee… Heer-mii-oo-nee…
A hangja szakadozottan jut el a tudatomig. Vajon mióta ismételgeti a nevemet? És én most mi a fenét csináljak? Hogyan reagáljak?
Gyorsan végiggondolom a helyzetet, és rádöbbenek: nagyon szánalmasan festhetek itt a kanapé szélén kuporogva, tenyerembe temetett arccal. Még nem nyugodtam le, Ront sem akarom igazán látni… De nem ülhetek így az örökkévalóságig! Erőt veszek magamon, kinyitom a szemem, de nem nézek fel.

Összekulcsolt kezeimen kívül semmit se látok, Ron pillantását azonban magamon érzem.
- Hermione…? – próbálkozik bizonytalanul. – Elég sápadtnak tűnsz… Jól vagy? – Hangjában igazi aggodalmat hallok.
- Prímán! – vágom oda indulatosan. És rögtön dühös is leszek magamra. Ez túlságosan gúnyosra és hangosra sikeredett! Ron nem tudhatja meg, mennyire felkavartak azok az emlékek!
Szemem sarkából látom, hogy Ron apró gombóccá zsugorodik, s szinte elveszik a karosszék sötét hátterében. Alig hallhatóan megkérdezi:
- Haragszol?
Megrázom a fejem.
- Nem… – Ezt határozott kijelentésnek szántam, de leginkább egy száraz károgásfélére hasonlított.
- Tényleg nem haragszom – bizonygatom kis szünet után. – Nem fogok jelenetet rendezni… ne félj. Ez csak egy szerencsétlen emlékválasztás volt… Másra számítottam, ennyi az egész. De nem baj… gyakorlásnak kitűnő volt…
Mindezt az ölemben összekulcsolt kezeimnek motyogom. Még mindig nem tudok Ronra nézni – és nem is akarok. Ha látná a szememet, rögtön tudná, hogy pofátlanul hazudok. A düh elpárolgott ugyan, de a féltékenység velem maradt. És a nyugtalanító kérdések még most is gyötörnek: Meddig jutottak akkor? Lavender lehúzta végül a cipzárt? És utána mi történt?
Csak magamat kínzom mindezzel, tudom jól… De képtelen vagyok kiverni a fejemből a jelenetet! Mi van, ha messzebb jutottak, mint ahogy eddig hittem? Ha olyasmik történtek, amelyről úgy gondoltam, az ilyen emlékek csakis hozzám kötődhetnek, mert azokon a területeken én jártam először? Soha nem kérdeztem rá konkrétan, egyrészt kínos lett volna, másrészt én sem akartam hasonló kérdésekkel szembesülni.
De most a legrosszabb is megfordul a fejemben. Hisz Ron egészséges fiatal férfi, és az volt már abban az időben is, bőségesen ellátva hormonokkal, tele vágyakkal. Lavender pedig… ah! Ez a legrosszabb az egészben. Belőle bármit kinézek, mert a jelleme azon két szerencsétlen tény metszéspontjában helyezkedik el, ami kiszámíthatatlanná teszi az ő személyét. Egyrészt a körme hegyéig csupa kacérság, másrészt annyi esze sincs, mint egy porcelántyúknak – és ez a legveszélyesebb kombináció.

Eljutottam arra a pontra, amikor azt kívánom: bárcsak kitörölhetném Ron fejéből az összes nem velem kapcsolatos emlékét, hogy egyedül én foglalhassam el azt a helyet, ahol szerelmének intim képeit őrzi. Én akarok lenni a Kizárólagos, az Egyetlen, az Első!
Persze végtelenül önző dolog ilyesmire gondolni – ezt én is tudom. Nem akaszthatok a nyakába MAGÁNTULAJDON feliratú táblát, és a sliccére sem tehetek lakatot, ahogy az emlékeitől sem foszthatom meg. Lavender különben is már a múlthoz tartozik; egy poros emlék volt csupán, amely lezárva pihent egy dobozban. Én nyitottam ki felelőtlenül, és szabadítottam ki a szellemet, ezért csakis magamnak köszönhetem, hogy most szenvedek. Próbálom azzal bátorítani magam, hogy ebből is tanultam valamit: „Ne dörzsölgesd a csodalámpát, ha félsz a dzsinntől!”
Uh… Remélem, Lavender sem dörzsölgette a csodalámpát… hogy kibújjon a dzsinn...
Ó, pofa be, Hermione!
Komolyan nem értem magam… Mért csinálom ezt? Miért kínzom magam szántszándékkal?
A féltékenységed tehet róla, válaszolja egy józan belső hang, az a gyűlöletes érzés, ami fogva tart téged, kifordít önmagadból, és kétkedéssel tölt el. Ami nem hagyja, hogy önzetlenül gondolj a múltra.
Ne rágódj ilyesmin!, folytatja az okosabbik és józanabbik felem. Ez nem olyasmi, mintha megcsaltak volna, Ron nem bánt el méltatlanul a szerelmeddel, csak megőrzött egy emléket. Ami volt, elmúlt. Az egész…
- …nem jelentett semmit – szólal meg Ron váratlanul, mintha be akarná fejezni a gondolataimat.

Felnézek, de nem a szó hagyományos értelmében, inkább olyan vagyok, mint egy lassított felvétel. A tekintetem óvatosan felkapaszkodik Ronra, lépésenként, akár egy létrán, fokról-fokra: egy pár kopott talpú 45-ös cipő… barna gyapjú zokni… kitérdesedett vászonnadrág… övbe bújtatott ing… gomb, gomb, gomb… nyitott gallér… mozdulatlan ádámcsutka… áll, száj, orr és végül az azúrkék szempár. És már előttem is van teljes életnagyságban: Ron, a bűntudat szobra.
Arcán óvatos, tartózkodó kifejezés lapul, mintha valamilyen megjegyzéstől tartana. Felhúzott vállaival pontosan úgy fest, mint egy ijedős teknősbéka, készenlétben arra, hogy a legapróbb fenyegetésre is menten visszahúzódjon biztonságos páncéljába. Amikor látja, hogy nincs szándékomban a torkának ugrani, és elátkozni sem fogom, halványan elmosolyodik. Előrehajol.
- Felejtsük el – javasolja kedvesen, és legyint is hozzá egyet – nincs semmi jelentősége.
- Tudom – hagyom rá, a képzeletbeli fehér zászlót lengetve. Mert tényleg nem akarok veszekedni, csak elfelejteni az egészet. – Nincs jelentősége…

Sikerül egy biztató mosolyt kipréselnem magamból, mire Ron szemmel láthatóan megkönnyebbül. Leengedi a vállát, hátát a karosszék támlájának veti. És csak mosolyog, mosolyog – azzal a csodálatos féloldalas, ragyogó mosolyával, ami csupa ártatlanság – és én hagyom, hogy sértett dühöm alábbhagyjon, hogy a féltékenység visszahúzódjon abba a kis dobozba, ahol az idő nagy részében összehajtva tartom, mint egy szégyenletes, hozzám nem méltó ruhadarabot. Addig mosolyog, amíg érzem, hogy cseppenként elpárolog belőlem az összes méreg.

Most már tényleg nem haragszom. Különös, hogy milyen hatással van rám ez a fiú. Már pusztán a látványa; az, ahogy itt ül előttem fénylő szemekkel, elég ahhoz, hogy mindenről megfeledkezzek. Egyre gyakrabban kapom magam azon, hogy őt nézem, bámulom, szinte már iszom a látványából. Tanulás közben, a tanórákon, és a szünetekben is előfordul, hogy minden különösebb ok nélkül elszakítom pillantásomat a könyvről, a tanárról, vagy amivel éppen foglalkozom, és az arcába nézek, elmerengve. Ilyenkor szinte nekem ugrik a kérdés: Hová lett az a csupa térd és könyök, füligszáj kamasz, akit hat éve megismertem? Már nem az esetlen fiút látom magam előtt, hanem a férfit, akivé nemsokára válni fog – a lezserül komoly, vegyes érzelmeket keltő férfiideált.
Mintha egyik pillanatról a másikra történt volna, hogy felnőttünk. A gyerekkor nevetve szaladt el mellettünk, s az időt nem lehet már visszapörgetni. Ha erre gondolok, mindig megmagyarázhatatlan bizonytalanság fog el, és olyan kérdésekkel gyötröm magam, melyekre nem ismerem a választ. Mit tartogat vajon a jövő? Mi lesz velünk? Mi lesz kettőnkkel? És végül a csúf kétség: Biztos, hogy én kellek neki? Félek, hogy meggondolja magát, és nem kér belőlem. Félek, nem hagyja majd, hogy fészket rakjak a szívében, mert ő még repkedni akar, szállni virágról-virágra, begyűjteni élete tavaszának minden kínálkozó lehetőségét.

Miközben nekem ilyen butaságokon jár az eszem, Ron tekintete továbbra sem engedi el az enyémet. Nem szól, de a pillantásából azt olvasom ki, hogy alaptalan az aggodalmam, hogy feleslegesen nyugtalankodom. Fényesen csillogó szemei mintha azt üzennék: „Ne butáskodj már!”

Ó, mennyire tetszenek ezek a zafírkék szemek! Mintha egy ékkövekkel teli ládikóba nézne az ember, olyan ragyogóak.
Sokszor eltöprengek azon, Ron vajon tudja-e, hogy mennyire odavagyok érte? Hogy teljesen elbűvöl, hogy valahányszor célba vesz ezzel a tekintettel, nekem megremeg a lábam, és a gyomromban egy flottányi pillangó egyszerre kezdi bontogatni a szárnyait? Nem számít, hogy mióta ismerem, ez a pillantás mindig az újdonság erejével hat rám, mintha először látnám.
De nem az égszínkék szempár az egyetlen dolog, ami tetszik rajta. A tekintetem lejjebb siklik, megállapodik a nyitott gallér alatt. Hmmm… Ron felsőteste lenyűgöző változásokon ment keresztül az utóbbi egy évben. A rendszeres testmozgás és a kviddics valóságos csodát művelt vele. A kemény izommunka hatására csupa dudor, hajlat meg bemélyedés, amin úgy feszül a bőr, mintha csak az tudná visszatartani a dagadó muszklikat. És hogy még teljesebb legyen a látvány, nemrégiben észrevettem, hogy a mellkasa szőrösödni kezdett. Rövid, göndörödő pihék jelentek meg a melle középső vonalában. Most is látok néhányat, az ing mögül előkunkorodva. És nem tudom, hogy selymes tapintásuknak a gondolata, vagy az a borostyánszínű ragyogás tehet-e róla, amivel a tűzfény megcsillan rajta, de egyszerűen nem tudok betelni a látvánnyal. Kigúvadt szemmel, szégyentelenül bámulom, s talán még percekig nézegetném arra gondolva, hogy bárcsak többet látnék belőle, ha nem támadna különös érzésem…

Elszakítom tekintetem a fókuszpontról, és felnézek. Ron mosolya új, magasabb régiókba emelkedik. Egyrészt mert büszkén kihúzza magát, másrészt pedig a kifejezés miatt, ami öntelt vigyor formájában magabiztosan szétömlik az arcán. Olyan szédítően tudálékos, olyan büszke, hogy hirtelen belém villan: Uramisten, csak nem hangosan gondolkodtam!?
Percek óta ülünk már néma, meghitt csöndben, és csak nézünk ki a fejünkből, jobbára egymás tekintetét kutatva. Annyira elméláztam talán, hogy eközben a gondolataim maguktól megtalálták az utat a nyelvemre, és én észre sem vettem, csak félhangosan elmotyogtam őket? Ezt nemigen tudom elképzelni magamról. De akkor mivel magyarázzam Ron ingerlően mindentudó vigyorát? Honnan ez a frissen feltámadt magabiztosság?
Hirtelen az a sanda gyanúm támad, hogy… De nem, be se fejezem a gondolatot. Az nem lehet. Hisz nincs is kezében a varázspálcája, és még a legképzettebb mágusok sem képesek anélkül ilyesmire.

De bármennyire képtelen is az ötlet, az összes többi lehetőség kizárása után (most már biztos vagyok benne, hogy nem beszéltem magamban) csak ez a megoldás marad. Teszek egy próbát.
Tudatosan ügyelve arra, hogy nehogy megszólaljak, Ron szemébe nézek, mélyen, pislogás nélkül – és hagyom, hogy betöltse a fejemet a korábbi kívánságom; nem gondolok semmi másra, csak erre az egy mondatra: „Bárcsak kigombolnád az inged! Bárcsak kigombolnád az inged!” Folyamatosan ezt ismételgetem magamban, miközben várok.

Oké, úgy tűnik, semmi sem fog történni. Az egész kísérlet ostobaság! A gondolat, hogy Ron valami rejtélyes módon képes venni az én hangtalan üzenetemet, csak egy nevetséges agyszülemény, amit a túlfűtött képzeletem hitetett el velem. Kezdem kényelmetlenül érezni magam, a szemem is szúr…

De hoppá! Ron most megmozdul. Felemeli a kezét, és a széttárt gallér alá nyúl. Babrálni kezd a gombokkal, és mintha csak egy hirtelen ötlettől vezérelve tenné, kibújtat még kettőt a lyukból. Az ing ennek eredményeképpen széles V alakban feltárul, én pedig immár teljes mellszélességben élvezhetem a látványt. Magamban hökkenten konstatálom, hogy teljesült a kívánságom.
De hát ez nyugodtan lehet véletlen is!, tiltakozik racionális énem. Tegyük fel, hogy melege van… hogy az ing zavarta, mondjuk, csiklandozta a mellszőreit, vagy teszem azt, a durva szövet ingerelte a mellbimbóját…

Na elég ebből! Koncentrálj, Hermione! Te is tudod, hogy ez nem igaz. Még hogy melege van!? A tűz mindjárt kialszik, és lassan olyan hideg lesz, hogy a nemesebbik feleteknél fogva fogtok a kanapéhoz fagyni! És az isten szerelmére hagyd abba a melléről való fantáziálást, tégy inkább még egy próbát, hogy kiderüljön az igazság!

Na jó!, adom meg magam magamnak. A korábbi módszert alkalmazva, most azt kívánom: „Bárcsak érezném az illatod! Bárcsak érezném az illatod!”

Erre mi történik!? Alig ismétlem el magamban kétszer a kívánságomat, Ron már fogja is maga alatt a széket, és közelebb csúszik hozzám. Két lapáttenyerével oly hévvel kezdi legyezgetni magát, mintha tényleg melege lenne. A mozdulat felkavarja a levegőt, és egy ismerős illatfoszlányt küld felém. A teste illatát érzem, ami olyan friss és édes, mint a kukoricaföldön átfújó kora nyári szellő. Mmm… Odavagyok érte. S miközben ezt gondolom, nem kerüli el a figyelmem, hogy Ron büszkébb, mint valaha. Olyan elégedetten dülleszti ki a mellkasát, mintha épp most kotorta volna ki a szemétdombon a gyémánt félkrajcárt.

Bingó, kiáltom némán és kissé enerváltan. Nem érzek igazi diadalt.
Most hogy a gyanúm beigazolódni látszik, nem tudom, mit gondoljak. Ha mindez igaz… ha Ron tényleg hallja a ki nem mondott gondolataimat, akkor… akkor annak kiszámíthatatlan következményei lehetnek. Kiismerhet engem, megérthet, átérezheti az örömömet, bánatomat – ez jó, viszont félelmet is kelt bennem. Mert akkor nyitott könyv vagyok előtte, akinek titkai sem lehetnek. És most nem a Viktorral kapcsolatos emlékeimet féltem. Nem. Amitől összeugrik a gyomrom, az ennél sokkal komolyabb, sokkal összetettebb. Attól félek, hogy a legmélyebb érzéseimet is oly egyszerűen olvassa ki a tekintetemből, mint szavakat a nyitott könyvből, úgy, ahogy azokat a szívemben őrzöm, a maguk csupasz valójában. Hiába vagyunk immár hivatalosan is egy pár, ez a lehetőség akkor is megrémít. Sebezhetőnek és kiszolgáltatottnak érzem magam tőle.
Ron persze tudja, hogyan érzek iránta. Mondtam már neki azt a szót, és én is hallottam tőle ugyanazt, nem is egyszer. Halk, remegő hangon előadva, a sötétség leple alatt, egymás karjában, amikor elég csak elsuttogni, hogy a másik füléhez eljusson. Így szoktunk mi szerelemet vallani: lopva, szinte titokban. Az igazi szenvedély még mindig a tekintetünkben, a mozdulatainkban és nem a szavainkban van. De én nem bánkódom emiatt. A kifejezőképességünk még nem tud lépést tartani a szívünkkel, pláne nem az ösztönünkkel. Ez a szerelem még fejlődik, érik – és jól van ez így. A komolyabb érzések ott vannak a felszín alatt, a mélyben, arra várva, hogy a kellő időben előtörjenek. Majd valamikor később…

Ráadásul az is nyugtalanít, ahogy rám néz. Nem úgy, ahogy a legtöbb ember szokott, akiknek a pillantása felületes és jelentés nélküli, olyan pillantás, ami beszélgetés közben egyszerűen csak megpihen rajtad, majd könnyedén tovasiklik. Nem. Ron egy másik embertípusba tartozik. Az ő tekintetének súlya van, megérzed magadon, még ha háttal állsz neki, akkor is. Úgy tud nézni, mintha beléd látna, mintha minden idegszálával figyelne. Az ilyen pillantás delejes erővel bír, a hatalmába kerít, és mozdulatlanná dermeszt. Ha elég sokáig nézek a szemébe, a levegő felforrósodik a tüdőmben, a bőröm kipirul, a szívem pedig csapdába ejtett madárként verdes, amit a tekintete ejtett rabul.

Így történik ez most is. A világ szürke tónusban tovaúszik mellettem, csak az ő indigókék szemeit látom, semmi mást. És miközben itt ülök bénultan, szemben Ronnal, tekintetének a tűhegyére szúrva, olyan megmagyarázhatatlan feszültség gyűlik fel bennem, amit nem tudok tovább tartogatni. Szinte kirobban belőlem a kérdés:
- MI AZ!? – Hangom élesen, kissé hisztérikusan cseng.
- Mit mi az? – jön az ártatlan válasz. Ron egy pillanatra sem zökken ki.
- Miért nézel rám ilyen furcsán? – fogalmazom meg a problémámat valamivel konkrétabban, de még mindig nem teljesen világosan. Azt akarom, hogy ő mondja ki először a gyanúmat.
Ron felvonja a szemöldökét, homloka eltűnik az arcába hulló hajtincsek mögött. Ártatlan, tágra nyílt szemekkel néz rám, mint aki semmit sem ért.
- Furcsá-á-án…? – idétlenkedik.
Miért van olyan érzésem, hogy csak játszik velem? Hogy borzasztó jól szórakozik, miközben én vagyok az, aki semmit sem ért? Nem válaszolok, helyette „jaj, ugyan már úgyis tudod” képet vágok. Reményeim szerint a szigorúbb fajtából.
Ront ez sem hatja meg. Arcán bosszantóan bennfentes mosolyával a fülemhez hajol. Amikor megszólal, hangja suttogóra van fogva, mintha bizalmas titkot akarna közölni.
- Miközben néztelek az előbb, az járt a fejemben… – Itt hosszú hatásszünetet tart. Én visszafojtott lélegzettel várom, hogy előálljon a vallomással. – …hogy milyen jó lenne megcsókolni téged.
- Ó… – Ennyi az én megjegyzésem az üggyel kapcsolatban. Ron kétségtelenül ért hozzá, hogyan kell elterelni a figyelmemet.

A karosszék rugói élesen megnyikordulnak, ahogy Ron kimászik belőle, s térdre ereszkedik előttem. Még így is magasabb nálam. Lehajol, arcát az arcomhoz tolja, orromat megcsapja hajának frissen mosott, tiszta illata. Még érzem forró leheletét az arcomon, mielőtt ajkát az enyémre tapasztja, és csókol, csókol szenvedélyesen, amíg az összes korábbi kétségem semmivé nem foszlik. Ez a csók attól különleges, hogy nem csak a szája, hanem a szíve is megérinti az ajkam. Olyan csók ez, ami kimossa a féltékenység keserű ízét a számból, ami elfeledteti velem a múltat. Ez a csók olyan, hogy belebizsereg a fejem. Ez a csók szinte tökéletes.
Szinte…
Néha azt kívánom, bárcsak egy kicsivel lassabb lenne, hogy minden pillanatát kiélvezhessem; egy leheletnyit puhább, hogy soha ne akarjam abbahagyni.
És mintha csak a kívánságom teljesítené, Ron ütemet vált: lágyabb lesz a csókja, simogatóbb. Hagyja, hogy levegőt vegyek, hogy lépést tarthassak vele. Úgy csókol, hogy már az egész testemmel érzem; átjár tetőtől-talpig, mint a legédesebb gyümölcsbor, elkábít, elszédít, és magával ragad.
Ron közelebb húzódik hozzám, karjai körülölelnek. Ahogy előredől, a súlya beleprésel a kanapéba, és a hátam kényelmetlenül megfeszül. Mielőtt megkérhetném, Ron már cselekszik is, a derekam alá támaszt egy kövérre tömött párnát. Így már sokkal jobb.
Újabb szenvedélyes csókban forrunk össze, csak rövid, lélegzetvételnyi szünetekre szakadunk el egymástól, a mozdulataink egyre sodróbbak, egyre lendületesebbek lesznek. A szívem vadul kalapál a mellkasomban. A bőröm bizsereg, a testem apró remegésektől hullámzik, a csók már nem elég neki. És a több rétegnyi ruha, ami elválaszt minket egymástól, hirtelen zavarni kezd.
Meg sem lepődöm, amikor Ron mintegy vezényszóra rögtön neki is áll a vetkőztetésemnek. Gombonként kihámoz a taláromból, és néhány pillanat alatt megszabadul a többi útjában álló ruhadarabtól is. A nyakkendőm kioldva a földön, a blúzom végig kigombolva, széttárva.
Ron a hátamra csúsztatja a kezét, ujját a melltartóm kapcsa alá akasztja… és itt megtörik a lendület. Mindig ez van. Miután könnyedén átverekedte magát az öltözékem felső rétegein, a melltartónál elkezd vacakolni. Mert ahelyett, hogy két kézzel csinálná, ő mindig egy vagány egykezes trükkel próbálkozik, aminek általában pirosra csipkedett bőr meg jó sok sziszegés lesz az eredménye. Pedig csak annyit kellene tennie, hogy a hüvelyk és mutatóujja közé fogja a csatot, nyomja össze, és finoman csúsztassa el egymáson, hogy a pöcök kiakadjon a pici kampóból. (Ha már mindenáron sokat tapasztalt szeretőnek akar tűnni.)
És épphogy végiggondolom, mit kellene tennie, a kapocs már ki is nyílik, pontosan úgy, ahogy elképzeltem. De mielőtt Ron keze a melltartó kosara alá siklana (ami, tudom, varázslatos gyorsasággal terelné el a figyelmemet), összeszedem, ami józan eszemből még megmaradt, és egy precíz nindzsamozdulattal torkon ragadom. Ügyet sem vetve a bugyborékoló és harákoló hangokra, amik feltörnek belőle, eltolom magamtól, hogy láthassam a szemét.

- Ezt hogy csinálod? – fakadok ki indulatosan. Utálom, ha valamit nem értek. – Ez egyszerűen lehetetlen… Valami trükk, igaz?
Ron még nincs teljesen magánál. Fátyolos szeme mintha sűrű köd mögül nézne rám, és a bamba kifejezés, ami az arcán ül, sem árulkodik túl sok mentális aktivitásról.
- Hermione… – nyöszörgi a torkát markolászva. Aztán köhög még párat, majd mintha mi sem történt volna, megpróbál újból rám ugrani. De én most nem hagyom, hogy egy újabb csóktrükkel elterelje a figyelmemet. Nem, amíg magyarázatot nem ad! Az inge alá nyúlok, és egy 90 fokos mellbimbó-csavarintással megserkentem kicsit az agyműködését.
- AU! – Ron rögtön felélénkül. – Mi van má’?
Hogy nagyobb méltóssággal szólhassak, kiegyenesedek, még a taláromat is magamra húzom.
- Előzetes jóváhagyásom nélkül olvastál a gondolataimban, ráadásul varázspálca és varázsige nélkül – ismertetem a tényállást, mintha a bűneit sorolnám fel. – Mit tudsz felhozni a mentségedre, Ron?
Ron elgondolkodik, szemöldöke összeszalad a homlokán.
- Furcsa, sőt érdekes… – motyogja – Mintha sugarakat bocsátanál ki magadból… olyan izé… gondolathullámokat, mint egy rádióállomás. Én csak ráálltam a hullámhosszodra, ennyi az egész.
Majd felvidulva még hozzáteszi:
- De neked tetszett, nem igaz?
- De… de… – dadogom, mert egyelőre fogalmam sincs hova akarok kilyukadni. – De ez akkor is olyan furcsa! Természetellenes dolog, hogy hallod a gondolataimat, miközben én… vagyis mi… Ettől olyan csupasznak érzem magam, na!
- Mert csupasz is vagy – jegyzi meg kajánul. – Vagyis mindjárt az leszel…
- Mész innen! – csapok a kezére, amikor nyilvánvaló szándékkal a talárom felé közeledik. – Tudod, hogy nem így értettem! Ilyesmiről még nem is hallottam… Varázslat nélkül nem volna szabad működnie… Ez már… izé… Telepátia!

Miközben én próbálok nevet adni a jelenségnek, Ron oda sem figyel, miket beszélek. Fölém tornyosul ismét, megragad a csípőmnél fogva, és úgy ránt vízszintesbe a kanapén, hogy ne bírjak ellenkezni. A két lábamat a magasba emeli, az egyiket a nyakába akasztja, miközben a másikról megpróbálja lehúzni a cipőt.
- Felőlem úgy hívod, ahogy akarod… – elmélkedik félhangosan, miközben az egyik cipőm a földön landol. (Puff!)
- …gondolatolvasás vagy telepátia. A lényeg, hogy működik. (Puff!)
Ron most a szoknyám alatt felnyúlva megkísérli a hozzáférést a harisnyám derekához.
- Engedd szabadjára a fantáziádat… – javasolja tökéletesen rezzenéstelen arccal – gondold ki, hogy mit szeretnél, aztán szépen hozzálátunk.

Huh! Ez a kegyetlen profizmus egyszerűen letaglóz engem! Mukkanni sem tudok. Így hát, amíg Ron a harisnyám leráncigálásával van elfoglalva, én szép csendesen eltöprengek a dolgon. Hirtelen ezernyi gondolat villan át a fejemen. Pro és kontra; megfontoltság az ismeretlen ellen; az erény szemben a temérdek gyönyör lehetőségével. Miközben így párbajoznak az érveim, a homlokcsontom mögött, a már említett irányítópultnál ismét műszakváltás történik: most egy pajzán, bevállalós nőszemély üti ki nyergéből a józan megfontolású parancsnokot, és én elhatározásra jutok. Ron teljesíti minden kívánságomat! Úgy, ahogy én szeretném! Úgy, ahogy nekem jó! Nem hiszem, hogy akadna olyan ember, aki ne élne ezzel a lehetősséggel. Én sem utasítom hát vissza.

A gondolattól remegni kezd a gyomrom, és egy kicsit restelkedem is. Biztos, hogy szükség van erre? Hisz semmi okom a panaszra, Ron minden külön trükk nélkül is figyelmes és türelmes szerető. Nem egy sokat próbált Casanova ugyan, néha talán kissé heves, de ennek ellenére soha nem éreztem úgy, hogy én lennék a porcelánbolt, ő meg a becsörtető elefánt.
De mégis. Mire Ron sikeresen megküzd a harisnyaszörnnyel, én már csak az előnyöket látom. A lehetőség, hogy szavak nélkül közöljem a vágyaimat, egy csomó lelki gátlás alól old fel.

Ron lihegve mellém dől a kanapéra. Az oldalára fordul, szabad kezével simogatni kezd – és én úgy irányítom az ujjait, hogy közben nem kell katonai parancsokat osztogatnom. Semmi hangosan kimondott „most jobbra”, „most balra”, „gyorsabban” meg „lassabban”; a keze tökéletes szinkronban mozog a gondolataimmal. Úgy ér hozzám, akár a selyem, szelíden simogat végig. Arcát belefúrja kibomlott hajamba, érzem puha ajkát a nyakamon. A libabőr ezernyi apró lábbal fut végig a karomon, amikor finoman belém harap. Ez nagyon jó! Arra biztatom, csinálja még. És Ron engedelmesen cselekszik: otthagyja foglenyomatát a fülcimpámon, a nyakam mentén, én pedig beleborzongok újra és újra. Az izgalom úgy lobban fel a gyomromban, mint egy forró lángrózsa, a vérem szabadesésben zuhan egyre lejjebb. Most már egyetlen pontban lüktet.

Úgy döntök, itt az ideje, hogy Ron érdeklődését a női test anatómiájának alsóbb régiói felé kormányozzam… És nem kell sokat noszogatni, Ron keze úgy siklik le a combomra, mint vakmerő síelő a domboldalon. Lassú körkörös mozdulatokkal cirógatni kezd… aztán a körökből elnyújtott nyolcasok lesznek, ahogy a szoknyám fedezéke alatt egyre feljebb araszol… Harisnyanadrág nem lévén az útjában, Ron már az első védelmi vonalat ostromolja, keze becsúszik a két combom közé, és azután…

Nos, azután ijedten elrántja a kezét, mintha megharapta volna valami. Felpattan, és a karosszékig hátrál tőlem. A „meglepődött” kifejezés nem fejezheti ki elég hűen azt a döbbenetet, ami az arcára van írva.
- Hermione… mi a fene ez? – hüledezik tágra nyílt szemekkel.
Úgy teszek, mintha nem tudnám, miről beszél.
- Na de Ron! Én azt hittem, tudod. Hisz’ találkoztatok már korábban is…

Ron még mindig transzban van, a tekintetét mereven egy bizonyos pontra függeszti – olyan mintha hipnotizálná a látvány.
Muszáj nevetnem – legalább egy kicsit. Nem gondoltam, hogy ekkora sokkot fogok okozni ezzel a kis meglepetéssel. Hiába no, Ron nem erre számított. Ez most nem az a józan kislányos pamut bugyi, amihez hozzászokott, hanem egy szatén textilipari remekmű, egy karmazsinvörös, fekete csipkével szegett miniatűr, ami annyira anyagtakarékos és parányi, hogy láttán még egy sztriptíztáncosnő is szemérmesen elpirulna.
Ron is vörösödik, de nem szégyenében, hanem a felfedezés izgalmától. Kezd megbarátkozni a látvánnyal… Újból megközelít, fölém hajol, lassan, rezzenéstelen tekintettel, végig a fókuszpont bűvöletében. Majd előre nyújtja a kezét, és a bombát hatástalanító műszerészek óvatosságával megérinti a vékony anyagot… aztán rájön, hogy nem harap.
- Ez elképesztő, Hermione – leheli a mennybe ment emberek hangján.
- Hát, ha már nem fogadhatlak földig érő csipkeneglizsében, gondoltam, ez is megteszi…

Ron még dünnyög valamit, azután felveszi a korábbi pozícióját, mellém henteredik, és hamisítatlan megelégedésemre ott folytatja, ahol abbahagyta. A keze bejárja az egész testemet, szégyentelenül, az én saját ütememre, az én hangtalan kívánságomra. A lélegzete meleg hullámokban súrolja a bőrömet, miközben az ajkaival kényeztet. Hömpölygő forróság önt el tetőtől talpig, a lélegzetem felgyorsul, s a szívem mintha ott dobogna minden porcikámban: a mellkasomban, hogy hajtsa a véremet; a halántékomnál, hogy beleszédüljek; a gyomromban, hogy beleborzongjak – de legerősebben az ágyékomban lüktet, forrón és sóvárogva, hogy könyörögjek: „Érints meg!” „Ron, kérlek!”
A kívánságom szinte sikolyként szól a fejemben. Ron össze is rezzen, de hát griffendéles bátor oroszlán lévén nem retten meg egy kis kihívástól, cselekszik. Keze egérutat talál a csipke és szatén rétegek között, s ujjai úgy találnak a helyükre, mint a szerelmesek ajkai: nedvdús cuppanással. Ez a hang azt jelenti: „Isten hozott nálam, kerülj beljebb, és nézz körül nyugodtan!” És Ron eleget is tesz a szíves invitálásnak…
A világ lassú hullámzásba kezd velem, ahogy a forróság ott lent, a testem legmélyebb pontján szirmot bont, s fodros löketekben elborít mindent. Arcunk egymás vállgödrében pihen, lélegzetünk forrón súrolja a másik bőrét.

Felnézek… Ron szemében ott a vágy, felhős tőle a tekintete. Teste duzzad a tettre kész erőtől, érzem rajta, hogy szinte sóvárog az érintésért. És én szeretném viszonozni a kényeztetést. Hagyom, hogy a kezem a hátáról a mellére, és onnan a nadrágja frontvonalára csússzon.
- Hermione, ne – szól halkan, és gyengéden lefejti ujjaimat a gombokról. Kezemet visszavezeti a tarkójára. – Ez most a te köröd…
Szóhoz sem jutok. Ez az önfeláldozó magatartás meglep. Ron ugyan soha nem volt önző az ilyesmiben. De hozzáállása a testi szerelemhez engem mindig az édességekhez fűződő viszonyára emlékezetett: ha már egyszer kibontotta a csomagolást, nehezen állja meg, hogy ki ne élvezze az utolsó morzsáig. Ez most olyan, mintha nekem tenné félre az összes finomabb falatot.

A lehetőség túl csábító ahhoz, hogy visszautasítsam, túl izgalmas, hogy leállítsam.
Nem ellenkezem tehát, elengedem magam, s úgy csinálunk mindent, ahogy javasolta. Félreteszem a szégyenérzetemet, szabadjára engedem a fantáziámat, s hagyom, hogy a gondolataim révén Ron is a részese legyen annak. Én elképzelem, mit kéne tennie, és ő végrehajtja, én diktálom a ritmust, ő pedig ütemre lejátsza rajtam. Most minden mozdulata tökéletesen kiszámított, az ujjai úgy mozognak, ahogy a gitáros játszik a húrokon – G-dúrban. Mindez olyan hangokat csal elő belőlem, amelyeknek a létezéséről eddig még csak sejtelmem sem volt.
Kezdetben lágyan és lassan mozog, majd ahogy egyre fogy a levegőm, ahogy egyre szédítőbben forog velem a világ, Ront is gyorsabb ütemre biztatom. Ő felkel a kanapéról, és úgy hajol fölém, hogy csak fél kézzel tudja tartani magát – könyöke lehetetlen szögben, karján pattanásig feszülnek az izmok, az erőkifejtéstől meg-megremegnek. Kényelmetlen és fárasztó pozíció ez neki, de egy centit sem mozdít rajta – csak hogy nekem jó legyen.
Néhány ujj és egy apró mozdulat – ez minden, mégis mennyi energia van ebben az aktusban! A veríték vékony hártyaként burkol minket, kezem alatt érzem bőre forró nyirkosságát. Az arca az enyém mellett, lehelete forrón éget… az öreg szófa aprókat reccsen… parázsfény mélyvörösen táncol a falakon… a testem napfény járja át… kavargó forróság… Ron érintésének meztelen valósága… Már csak ennyi maradt a valóságból, és annak szédítő körforgásából. Sikoltani tudnék, a nevét ismételgetni: Ron! Ron! Ron!, mint egy dallamot, mert ez…
hihetetlenül…
elképesztően…
észvesztően…
JÓÓÓÓÓ!
- Cssss… – Ron a fülembe suttog. – Csendesebben, Hermione. Még azt fogják hinni, hogy házi manót gyilkolunk.
És elővigyázatosságból a számra tapasztja a száját, egy csókkal elnémít. És ez a csók most annyira tökéletes, amilyen még soha nem volt; ez a pillanat most annyira mámoros, hogy szeretném örökre az emlékezetembe vésni, valamiféle műemléket akarok állítani neki, hogy az emlékezetem csarnokát díszítse, hogy etalonként szolgáljon a jövőben. A pillanat mámorában egyszerűen nem tudom megállni, hogy ne hasonlítsam össze ezt az érzést múltam minden romantikus pillanatával… Ez annyival jobb, annyival mámorítóbb, mint… mint…
(Kivel is?)
És ekkor eszembe jut Viktor. Teljesen akaratlanul, minden alantas szándék nélkül – de mégis itt van. S mielőtt észbe kaphatnék, valami bizarr láncreakció részeként, egy távoli, homályos emlék kezd körvonalazódni előttem… Megpróbálom elhessegetni és kiűzni a fejemből – talán sikerült.
Jaj ne!

Ron mozdulatlanná dermed. Túl későn reagáltam, ő pedig észrevett valamit – ez most már biztos. A fejemben megsokszorozódnak a pattogó hangok. Eddig csak halványan, távolról hallottam őket, de most hirtelen felerősödnek, betöltik az egész fejemet, és én a szó szoros értelmében érzem, ahogy Ron lelki ujjaival óvatosan végigsimít a gondolataim felszínén… majd hirtelen megtorpan… azután egy durva mozdulattal belemarkol az emlékláncba, és húzza, húzza mohón, amíg az egész napvilágra nem kerül. Én próbálok utána kapni, de mielőtt visszaránthatnám, már régen késő. A mozi peregni kezd:

…a könyvtár legeldugottabb sarkában vagyok, ahová nem ér el a fáklyák fénye, ezért itt állandó félhomály uralkodik. Hátamat a könyvespolcnak vetve ácsorgok, várok valakire…
…egy magas, csapott vállú alak fordul be a sarkon, és a két polcsor között egyenesen felém kacsázik. Már látni lehet kemény vonású arcát…

(jajistenem!) (nem akarom!) (nem akarom!)
Próbálok mocorogni, hogy valahogy megszabaduljak ebből a kínos helyzetből, hogy megállíthassam Ront, de mintha megbénultam volna, egyetlen izmom se reagál.

…már olyan közel van hozzám, hogy a dús szemöldökkel keretezett, sötétbarna szeme is jól kivehető. Viktor az. Az egyébként durva vonású, sápadt arcot most kedves mosoly szépíti meg…

Valahogy megtörik a tagjaimat fogva tartó bénultság, így rögtön cselekszem. Felhúzott térdemet nekivetem Ron mellkasának, és olyan messzire nyomom magamtól, amennyire csak tudom. De ez sem segít, a képek továbbra is peregnek a szemem előtt. Egyszerűen képtelen vagyok megállítani!

…Viktor lassan felém hajol, én a nyaka köré kulcsolom a kezem. Ajkaink összetapadnak, és lassú, óvatos csókban olvadnak össze…

„RON, AZONNAL HAGYD ABBA!”
Már komolyan a pánik szélén állok, ezek a legféltettebb titkaim, amiket a legkevésbé akartam Ronra bízni. Csapdába esett állatként vergődök, próbálom lelökni magamról, de ő túl nagy, túl erős hozzám képest, és továbbra is úgy olvas a fejemből, mintha ez a világ legtermészetesebb dolga lenne.

…a csók hevesebb és szenvedélyesebb lesz, az ölelés szorosabb és bizalmasabb. Viktor hosszú mozdulatokkal simogatni kezd, keze ott van mindenütt… a derekamon… a csípőmön… a fenekemen… aztán feljebb siklik, a blúzomra… majd be alá…

És ennél a pontnál Ron egyszerűen megkegyelmez nekem, a képek elhomályosodnak, mintha vetítőből rántaná ki a diafilmet, egy-két alaktalan villanás, s végül teljesen eltűnnek.
Ron villámgyorsan elhúzódik tőlem, talpra ugrik, és olyan szálfaegyenessé merevedik, mint akinek méretes karót dugtak a hátsó felébe. Arcán tengernyi döbbenet tükröződik. Vonásai idegesen meg-megrándulnak, szája hitetlenkedő grimaszba csavarodik.

Én megsemmisülten és rettegve nézek fel. A gyomrom remeg; a szívem, mint egy riadt kismadár, összevissza verdes a mellkasomban. Minden porcikám reszket.
(Most mit csináljak? Mi a fenét csináljak!?)
Összeszoruló torkomban mintha ellentétes akaratok csapnának össze: a bűntudatom a hangért, a döbbenetem a némaságért küzd; egyik felem magyarázkodna, a másik tudja, hogy hiábavaló lenne az egész… s ami végül elhagyja a számat, az nem több értelmetlen nyöszörgés és artikulálatlan makogás keverékénél.
- Ron… én… nem… véletlenül…
Fejemben cikáznak a különböző mentségek, de egyik sem tűnik elfogadható magyarázatnak.

És Ron csak néz rám, pislogás nélkül, tágra nyílt szemekkel – mint aki még mindig nem tudja elhinni, amit látott. Orrcimpái ritmikusan kitágulnak, a levegő hangos szuszogás kíséretében áramlik ki és be az orrán. Ujjait ütemesen ökölbe szorítja, majd ellazítja, alkarján kötegekben rándulnak az izmok. De nem szól, ajkát keményen összepréseli, a két vértelen csík olyan, mint egy vízszintes felkiáltójel.

Nekem sincs erőm beszélni. A csend pedig csak gyűlik, halmozódik, úgy lebeg körül minket, mint egy vihart ígérő gomolyfelhő. Ron konokul bámul maga elé, s hogy mi történik közben az arcával, az szinte leírhatatlan: először rózsaszín lesz… majd élénkpiros… azután vértolulásos bíborszín… és amikor már azt hiszem, ennél több vér nem szökhet a fejébe, akkor az arca egy kicsapó lángnyelv drámaiságával a frissen égetett tégla vörös színét ölti magára. De a legfélelmetesebb mégis a hidegen villogó szempár, amely mint két jégszilánk világít ki tüzelő arcából, meg az undorodó pillantás, amitől egy gusztustalan, lefolyócsőből felpiszkált, szennyvíztől bűzlő hajcsomónak érzem magam.
Igyekszem mákszemnyire zsugorodni. A taláromat magam köré csavarom, lábam a fenekem alatt, nyakam behúzva, és olyan mélyre fúrom magam a kanapé mélyére, hogy még a kezem is beszorul.

Ron megmozdul. Én összerezzenek. Felemeli kinyújtott mutatóujját, s olyan fenyegetően hadonászik vele, mintha halálos átkot bűvölt volna a hegyébe.
- Te… te… – kotkodálja természetellenesen magas hangon. Szemmel láthatóan nem találja a szavakat, amivel illusztrálhatná gyalázatos viselkedésemet.
- Te… te… – kezdi ismét, de újfent elakad.
Majd lemezt cserél:
- Mi a… mi a… – De ezzel sem boldogul.
A feszültség pedig csak gyűlik, feltartóztathatatlanul, és én visszafojtott lélegzettel várom, hogy végre kirobbanjon belőle a düh. Ron arca – ha ez egyáltalán lehetséges – még egy árnyalatnyival sötétebb lesz, a szája széle rángatózik, a képe tarjagos, mint akit gutaütés kerülget. Nem kell lélekszakértőnek lennem, hogy lássam, Ron lassan robbanásra kész, elérkezett a telítettségi ponthoz, innen már nincs visszaút. Az agyához kapcsolt képzeletbeli feszültségkijelzőn pirosba szalad a mutató – a víz felforrt, a gőz kitörésre kész. Magamban visszafelé számolok: három… kettő… egy… Ééés:
- HOGY AZ A… …
MEG A… …
ÉS… …
Ronból dobhártyaszaggató erővel árad a káromkodás; úgy mocskolódik, mint egy részeg kocsis. Még soha nem hallottam ilyet. Hangjába szabályosan beleremeg az ablak, s ha így folytatja tovább, a vakolat darabokban fog lepotyogni a plafonról. Felhúzott vállaimba temetem a fülem, és összekuporodva várom, hogy elapadjon dühének mocskos vizű patakja.

Huh. Öt teljes perc – ennyi telt el, és Ron csak mondta, mondta és mondta. A csúnya szavak és a mocskolódó kifejezések gyűjteménybe illő halmaza olyan összefüggően dőlt ki belőle, mintha madzagon rántották volna ki a torkából. Ha nem rémített volna meg annyira dühének hevessége, talán még értékelni is tudtam volna ékesszólását. Indulatainak csúcsain ugyanis olyan szenvedéllyel, oly művészi alapossággal válogatta meg a gyalázkodó szavakat, és fűzte őket dallamos láncba, hogy az már-már a költészet magasságába emelte a káromkodást. Így utólag csak azért nem tapsolom meg, mert egynémely sértő kifejezését még így, ebben a felfokozott idegállapotban is túlzásnak találtam. Sőt. A goromba szitkok egy része, amelyben meglehetős gyakorisággal került említésre egy bizonyos külföldi kviddicsjátékos, kifejezetten népgyalázó volt. (Elmondta mindenfélének szerencsétlen bolgárokat.)
Én persze némán tűrtem a tirádát, túlságosan rémülten és bűntudatosan ahhoz, hogy tiltakozzak. Egyébként sem lett volna értelme. Amikor Ron ilyen impulzív hangulatba kerül, az észérvek sem hatnak rá. Beszélhet hozzá az ember, az egyik fülén be a másikon ki. Lecsillapítani lehetetlen, olyan, mint egy húsklopfoló félúton a levegőben.
És az egészet egyes egyedül csak magamnak köszönhetem. Hogy lehettem ilyen óvatlan!? A lehető legintimebb pillanatban jut eszembe ilyesmi? Nem csodálom, hogy dühös, én is kiakadtam volna. De legalább ebből is tanultam valamit:
Soha, soha, de SOHA ne fantáziálj még véletlenül se a korábbi szerelmedről, ha a jelenlegit csókolgatod! Különösen akkor ne, ha ez a jelenlegi történetesen épp egy gondolatolvasó!
Olyan alapigazság ez, amit nyugodtan beállíthatok a varázslótársadalom örökérvényű bölcsességeinek sorába. Olyan igazságok közé, amit sok mágus a saját kárán tanult meg, mint például:
„Egy bájital érzékszervi próbáját ne azzal kezdd, hogy megkóstolod!”
„Ne úgy köss közelebbi ismeretséget az elektromos árammal, hogy megcsókolod a konektort!”
Vagy pedig: „A sárkányod ittas állapotát ne úgy ellenőrizd, hogy felszólítod: Lehelj rám!”

Már tíz perce halotti csönd van. Meg se mukkanunk. A hangulatot illetően sokféle jelző jut az eszembe – de karneválinak semmiképp sem nevezném.
A kandalló tüze időközben teljesen elhamvadt, néhány parázs még ott kuksol a sercegő hamuban, mint valami vöröslő tekintetű őrszem, hogy halovány fényt pislogjon ránk – ezt leszámítva teljes a sötétség.
Úgy tűnik, Ron a mérge javát már a kiabálással kiürítette magából. Most csendesen füstölögve gubbaszt a karosszékben, mozdulatlan, még a lélegzetét sem lehet hallani. Egész lényéből árad a megbántottság. Tekintete a falakon cirkál, céltalanul, néha a plafonra siklik, hogy aztán újból a padlón kössön ki. Egész egyszerűen nem vesz rólam tudomást; nem szól hozzám, még csak ide sem néz – levett a térképről, mintha nem is léteznék.
És hogy én mit csináltam eközben? Nos, megpróbáltam hasznosan tölteni ezeket a szótlan perceket. Ahogy korábban már említettem: abbéli igyekezetemben, hogy minél biztosabb menedéket leljek, olyan mélyre fúrtam magam a kanapéba, hogy a kezem akaratlanul is a hát- és ülőtámla közti gyanús kinézetű résbe tévedt. Büszkén jelenthetem hát: ritka és értékes kincseket sikerült felszínre hozni! Kibányásztam például Ron hat napja eltűntnek nyilvánított barna egyujjas orkánkesztyűjét. (Hát mit mondjak… Ront ez sem derítette jobb kedvre. Kezdem azt hinni, hogy szándékosan veszítette el.) Mindenesetre ez nem szegte bányászkedvemet! Hárompercnyi kitartó turkálás után előkerült még:
- 3 általam kötött manósipka (mindegyik kifogástalan, érintetlen állapotban),
- 1 dinoszaurusz tojásra emlékeztető megkövült valami (minél többet nézem, annál biztosabb vagyok benne: ez földi maradványa azon szuvenírek egyikének, amiket húsvét táján Mrs Weasley szokott oly lelkiismeretesen küldözgetni),
- 4 maréknyi elporladt ételmaradék (minden további toxikológiai vizsgálat nélkül kijelenthetem: nem mérgező),
- valamint 1 egész darab döglött törpegolymók (tökéletes állapotban mumifikálódva, egyébként).

Még mindig csend. És én már nem tudom mivel lefoglalni magam. Nagyon szeretnék végre kezet mosni (ez talán Ronnak sem ártana), de nem hagyhatom itt szó nélkül.
A falióra egykedvűen tiktakol a kandalló felett, diszkréten emlékeztet az idő múlására: éjfél múlt 20 perccel.
Ez így nem mehet tovább!
Ronra bámulok, olyan nyilvánvalóan, amennyire csak lehet. Közben gyűjtöm az elszántságot, hogy valami elfogadható magyarázatot adjak a történtekre. De ahhoz hogy bele merjek fogni, szükségem van a figyelmére, nem akarok csukott füleknek magyarázni.
De ő továbbra is úgy tesz, mintha láthatatlan lennék. Egykedvű arcot vág, nem látszik se mérgesnek, se izgatottnak. Egy avatatlan szemlélő azt hinné, unatkozik, de én tudom, hogy csak várakozik… talán arra, hogy én tegyem meg az első lépést.
Hát legyen. Magamra veszem a vezeklőinget.

Feltápászkodok a kanapéról, két rövid lépés és már előtte is vagyok. Ron rezzenéstelen marad. Állva alig vagyok magasabb, mint Ron ülve, mégis úgy döntök a legjobb lesz leguggolni. Ez így jó, olyan… olyan alázatos, és most erre van szüksége. Nagyon mélyen beletiportam az önérzetébe, ezért minden mozdulatnak jelentősége lehet, ha ki akarom engesztelni.
A térdére fektetem két kezem, felnézek az arcába. Igyekszem nem pislogni. Ron végre méltóztatik rám pillantani, és én erősen belekapaszkodom a tekintetébe. Szinte már várom, hogy újból lesüsse a szemét. De nem teszi. Van valami a nézésében, amiből tudom: nagyon szeretné tisztázni a dolgot. A kezdeményezés jogát pedig rám hárítja – ez is világos. De hogyan is kezdjem?
- Ron, én… izé… – Elhallgatok. Ez így nem lesz jó.
- Ne haragudj! – fogok bele ismét. – Azt tudnod kell, hogy nem volt szándékos. Én magam sem értem, hogyan…
És mielőtt igazán belemelegednék a védőbeszédembe, Ron durván félbeszakít:
- Így akartál elégtételt venni rajtam a Lavenderes dolog miatt?
- Nem, dehogy! – tiltakozom hevesen. Őszintén meglep, hogy ez egyáltalán eszébe jutott. – Nem akartam bosszút állni… Véletlenül történt.
Ron nem enyhül meg. Szeme elsötétül, vonásai megereszkednek, és szinte suttogva mondja:
- Nem tudom elhinni, hogy rá gondoltál, miközben mi… – Itt elharapja a mondatot, és olyan képet vág, mintha komoly fájdalmai lennének. – Talán össze akartál hasonlítani vele? Korábban is csináltad már? Mi az, talán hiányzik neked!? Nyilván… Én nem vagyok híresség… Esténként biztos álmodozol is róla!
Ron egyre inkább belelovalja magát. Hangja kezd egyre magasabb hangtartományba szökni, a nyakán pedig újra megindul felfelé az ideges pirosság. A szavai rádöbbentenek, hogy sokkal jobban megbántottam, mint eddig hittem; hogy a lehető legtévesebb következtetést vonta le ebből az egész szerencsétlen incidensből.
- …igen, biztos így van. A fényképét meg a párnád alatt őrizgeted, és álmodban az ő nevét suttogod!
- Hagyd ezt abba! – Sikerül túlkiabálnom, Ron sértetten elhallgat. – Dehogy álmodozok róla! Honnan veszel ilyesmit!? És összehasonlítani sem szoktam veled, Viktor még csak eszembe sem jut, ha te nem említed. És különben is… tudd meg, hogy az összehasonlítás nem válna a károdra… Épp ellenkezőleg! – Ezt az utolsó mondatot már összeszorult torokkal, rekedten mondom. Tényleg nagyon felkavart mindaz, amit rólam feltételezett.
- Sajnálom! Tényleg véletlen volt, nem akartam… Mit mondhatnék még?
Most már nem csak rekedt, de a visszafojtott könnyektől furcsán szirupos is a hangom. Szipogni kezdek, és nagyokat nyelek, amitől hangosan kattog a torkom. Valami szorít belülről, és én kezdem úgy érezni magam, mint egy eldugult lefolyó.

Ron hirtelen megsajnál. A hónom alá nyúl, és az ölébe ültet, könnyedén, mint egy kétévest. Karjai kígyóként fognak körül – olyan hosszúak, hogy majdnem kétszer körbeérnek. Szorosan ölel, nagyon szorosan, szinte már fáj. De semmi pénzért nem mozdulnék. És akkor sem tiltakozom, amikor fejét a mellkasomra hajtja, a jobb kezemet pedig a tarkójára vezeti. Ismerem ezt a mozdulatot, ez felhívás egy kis kiengesztelő hajkurkászásra.
Hát jó! Megkurkászom. Szétterpesztett ujjakkal végigszántok a hajában, alulról felfelé, jobbról balra, balról jobbra, oda-vissza. Újból és újból. Ron nagyokat sóhajtozik közben, kiélvezi vezeklésem minden pillanatát. Én pedig addig borzolom a haját, amíg már tisztára úgy néz ki, mint egy zaklatott sündisznó, amin több tucat orkánerejű szélroham söpört végig.
De látom, hogy még mindig bántja valami.

- Ugye tudod, hogy nem számít? Ron? Hm? – Ujjammal az álla alá nyúlok, és felemelem a fejét, hogy a szemébe nézhessek. – Nem számít! Érted? Mert ami köztünk van, az más… az nem merül ki egy csókban, egy ölelésben, vagy abban, hogy valakit egy kicsit közelebb engedek magamhoz. Semmi köze ahhoz, amit az előbb a fejemben láttál…
Ron az emlék hatására felszisszen, arcán komor árnyék suhan át. Elhúzódik tőlem.
- Jaj, Ron, ne csináld már! – Visszarántom. – Tudod, mit érzek irántad. Tudod, hogy mit jelentesz nekem, hogy…
Itt elakadok. Most a szimpla „szeretlek” nem lesz elég, annál sokkal jobban megbántottam. Egy szó kevés ahhoz, hogy végérvényesen kiverjem a fejéből a kényszerképzeteit, hogy megszabadítsam a tüskétől, amit ez a szerencsétlen emlék fúrt a szívébe. És nekem annyi mondanivalóm lenne, annyi felgyülemlő érzés zakatol a fejemben, amivel kiengesztelhetném – de nem tudom kiönteni a szívem, bármennyire is szeretném. Egyszerűen nem boldogulok a szavakkal. Mert nincs szó, amivel elmagyarázhatnám, mit érzek. A pillanat varázsa odaveszne. Ami bennem van, az olyan hatalmas, oly szerteágazó, hogy szavakba öntve összezsugorodna, és én nevetségesen érezném magam. Ilyen furcsán működik a szív, a beszéd néha az ellensége.

Ó, még ez is!
Őrülten pislogok, mert érzem, hogy könnyek tolakodnak a szemembe, egyik a másik után, látásom is elhomályosul tőlük. Ron nyugtalanul feszeng alattam, ő is érzi zavaromat. Kínomban most már legszívesebben sírnék! Miért van az, hogy a legfontosabb dolgokat a legnehezebb kimondani? Miért félek attól, hogy cserbenhagynak a szavak, hogy bármit mondok, az nem lehet elég méltó, elég igaz ahhoz, amit érzek?
Kell hogy legyen egy másik megoldás!
És van is! Ha kimondani nem tudom, hát megmutatom!

Szembe fordulok vele, s lovagló ülésbe elhelyezkedem a térdén. Két kezem közé zárom az arcát, felemelem, én pedig kissé lehajolok, úgy, hogy a tekintetünk egy vonalba kerüljön. Mélyen belenézek a szemébe, és minden erőmmel arra koncentrálok, hogy a pillantásomba sűrítsem a gondolataimat.
„Hallasz engem?”, kérdezem hangtalanul.
Ron összerándul. Lassan bólint. Hall engem.
„Figyelj most jól rám, kérlek! Olvass a gondolataimból, úgy ahogy az előbb tetted! Mert szeretnék megmutatni valamit, amit még nem mondtam el neked. Rendben?”

Ron nem szól, de az ölelése szorosabb lesz. Ez igent jelent. És én belefogok, ajtót nyitok a szívemre, és hagyom, hogy Ron kiolvasson onnan minden egyes szót, minden eddig ki nem mondott gondolatot arról, hogy milyen ez a szerelem:

„…ez a szerelem felkavar engem. Tudod? Még mindig bizonytalan vagyok. Nem magamban, nem is benned. Hanem ebben a félelmetes dologban, amit úgy hívnak szenvedély. Néha úgy érzem, áradó mély vízbe vetettem magam, hogy önként ugrottam bele valami roppant erejű áramlatba, és most nincs talaj a lábam alatt, csak sodródok, sodródok tehetetlenül, miközben nincs mibe kapaszkodni… Tényleg szeretsz? Velem maradsz? Mi lesz velünk? S amikor már-már azt hiszem, belefulladok a kétségeim áradatában, jössz te, a magad sugárzó, lehengerlő valójában, és nekem elég egy pillantás a tisztán fénylő szemedbe, az őszinte mosolyodra, hogy újból levegőhöz jussak…
…ez a szerelem állandó érzelmi hullámvasút. Őrült száguldás vad, mámoros öröm és tipródás között, ahol a lehetőség – az iszonyatos lehetőség, hogy elveszítelek, hogy elszakítanak tőled –, nem hagy nyugodni. Semmire sem akarlak kényszeríteni, de ha a szerelmed kötél lenne, én magam köré tekerném, és két kézzel kapaszkodnék belé, hogy soha ne hagyhass el. Bízom benned, de ha a szerelmed bilincs lenne, én önként kattintanám a csuklómra, hogy senki se tudjon elválasztani tőled. Szabadnak akarlak tudni, de ha a szerelmed egy talpalatnyi föld lenne, én fallal venném körül, és bezárnálak oda, hogy senki se lophasson el tőlem…
…ez a szerelem egyszerre akar sokat és keveset. Hogy szerethetlek, nekem már az is elég, és hogy te viszontszeretsz, az minden… sőt több mint amennyire fel vagyok készülve. De soha nem adhatsz annyit, amit ne örömmel fogadnék, vagy amit visszautasítanék…
…ez a szerelem kiszolgáltatottá tesz engem. Olyan hatalmad van felettem, amivel szemben teljesen tehetetlen vagyok – csak egy törékeny szív maradtam, amit a tenyeredben tartasz, egy sebezhető lélek, amit a te szerelmed táplál. Egy szóval megölhetnél, egy mozdulattal szétmorzsolhatnál…
…ez a szerelem olyan, hogy egyszerre vagyok tőle önzetlen és végtelenül önző. Nem akarok már a saját életem középpontja lenni, de mindennél jobban vágyom, hogy én az legyek a te életedben…
…ez a szerelem maga a feltételek nélküli bizalom. Te vagy az, akire rábízhatom a legféltettebb titkaimat, akinek kiönthetem szívem teljes tartalmát. Szeretni téged annyit tesz, hogy nem keresem az okokat, amiért szerethetlek, vagy amiért kellene téged szeretni. Nem akarlak a magam képére formálni, nem akarom, hogy megváltozz…
…ez a szerelem csupa ellentmondás. Te és én – mint tűz és víz. Együtt maradni nem lesz könnyű, sőt valószínűleg nehezebb lesz, mint ahogy most gondoljuk. Minden nap meg kell küzdenünk érte – de én erre vágyom, mert akarlak téged, mindenestől…
…ez a szerelem örök. Szeretni téged több mint egy döntés: ez ígéret. Ígéret arra, hogy veled akarok lenni minden új nap kezdetekor. Újból és újból fel akarom fedezni magamban azokat az érzéseket, amelyeket te hívtál életre…
…ez a szerelem maga az élet. Az én életem, amit megváltoztattál egyszerűen csak azáltal, hogy a része vagy. Te vagy a másik felem, a napos oldalam, a békém, a boldogságom. Egymásba szerettünk minden különbözőségünk ellenére, és ezzel valami ritka és gyönyörű jött létre. Számomra az ilyen szerelem egyszer adatik meg az életben, az ilyen szerelem múlhatatlan, velem él, bennem lakik, a részem – leválaszthatatlanul. Amíg levegő van a tüdőmben, amíg lüktető szív van a bordáim között, amíg látom felkelni és lenyugodni a napot, én szeretni foglak…
Ilyen ez a szerelem!”

Hosszú, reszketeg sóhajban szívom be a levegőt. Egy hangos szó erejéig sem nyitottam ki a számat, a torkom mégis kiszáradt. Hát tessék, megtettem! Megmutattam mindent, amit már oly régóta dédelgetek a szívemben, aminek a kimondásához más módon nem lett volna bátorságom.
- Hallottál mindent? – kérdezem fennhangon.
Ron nem szól, talán nem is bír. Ő is, mint a legtöbb szűkszavú férfi szavak helyett a mozdulataival üzen, ha zavarban van. Szorosabbra fonja körülöttem a karjait, amitől úgy érzem, mintha satuba fogtak volna. Meghatódott, látom a szemén – gyanúsan fényes. Talán ha nem lenne annyira büszke, hagyná, hogy kicsorduljon a könnye, de ő elszántan azon van, hogy megőrizze az imázsát, és olyan szaporán pislog, hogy kisebbfajta szelet kavarnak hosszú, legyezőszerű szempillái.
- Haragszol még? – érdeklődöm, hátha mégis szóra bírhatom.
Ron megrázza a fejét, felnevet.
- Nem. Elég ügyesen kimagyaráztad magad.
Aztán hirtelen komoly tónusba öltözik a hangja.
- Hermione, nekem fogalmam sem volt, hogy te ennyire… hogy így… A fenébe is! Csak azt akarom mondani, hogy én is. Szóval hogy… – Ron igazi kínban van, látom rajta, hogy valahogy viszonozni szeretné a vallomásomat, de ő sem boldogul a szavakkal.
- Ron, hagyd ezt – szakítom félbe –, nem kell mondanod semmit. Maradjunk annyiban, hogy hibáztam, de utána jóvátettem, így most hm… egálban vagyunk.
Ron nagyot szusszant.
- Oké – egyezik bele megkönnyebbülten. – Áll az alku.

Egyelőre nem teszem szóvá, de konkrét terveim vannak arra vonatkozólag, hogyan pecsételhetnénk meg ezt az újonnan megtalált egyetértést. Olyan ritka az ilyen zavartalan pillanat, amikor nincs körülöttünk a fél iskola, amikor nem kell sorszámot húzva a Szükség Szobája előtt várakozni.
Mélyebbre fészkelem magam az ölében, közelebb csúszok hozzá, hogy érezzem vajon ez a kis közjáték mindenestől elvette-e a kedvét, vagy még maradt benne a korábbi lendületből?
Legnagyobb megelégedésemre azt tapasztalom, hogy a lelkesedése nem lohadt le teljesen, csak félárbócra ereszkedett. Nem kell sok hozzá, s a fővitorla ismét dagadozni fog.
- Azért talán megcsókolhatnál… – vetem fel a lehetőséget. – Tudod… kézfogás helyett.
- Megcsókolhatnálak – ismeri el engedelmesen. És megcsókol.
- És talán bebújhatnál a talárom alá is…
- Bebújhatnék… – ad nekem ismét igazat. És bebújik.
- És ha már úgyis ott vagy…
- Ha már úgyis itt vagyok…
- …akkor talán gondolhatnék valamire.
Ron akkorát ugrik alattam, hogy kis híján kizuhanok az öléből. Arcán rémület és megrökönyödés, szája kinyílik, valamit mondana, de hang nem jön ki a torkán. De azt hiszem, felesleges is lenne. Nem kell nagy legilimentornak lennem, a szeméből így is ki tudom olvasni, mire gondol: „Ölellek és csókollak legjobb tudásom szerint, de olyat soha többé nem játszunk, az tuti biztos!”


________________

Köszönöm, hogy végigolvastad! :) És ha már itt vagy, megtennéd, hogy írsz is valamit. Nem kell műelemzést adnod, vagy hosszas fejtegetésbe bonyolódnod - elég egy mosoly. Annyira szeretném tudni, hányan szeretitek ezt a párosítást! :)