|
Esküvő 1
barika 2008.01.27. 18:15
Ron és Hermione már régóta a legjobb barátok, hátuk mögött sok-sok közösen átélt kalanddal és előttük a nagy kihívással, amire bátran, a veszélyek tudatában, immár felnőtt fejjel vállalkoztak. De ha egymás iránti érzéseikről van szó, józan eszük újból és újból csődöt mond, és ők mindig gyerekesen viselkednek. A vakáció vége és az esküvő talán az utolsó nyugodt, önfeledt időszak, mielőtt Harryvel egy bizonytalan, csapdákkal teli útra lépnek. Vajon kihasználják ezt a lehetőséget, hogy felfedjék gyengéd érzelmeiket, vagy hagyják, hogy egy félreértés újból közéjük álljon?
Szerző megjegyzése: A legelső és legkönnyedebb hangvételű novellám. Kicsit átdolgoztam, kicsit felfrissítettem. Jó volt újra kamasznak érezni magam. :)
Hermione növekvő nyugtalansággal szemlélte csapzott tükörképét. De rémes! Fejét elfordította jobbra, majd balra, nyakát oldalra biccentette, le és fel, még hunyorított és bandzsított is hozzá… De hiába! A vigasztalan látvány egy jottányit sem javult.
- Ó, a manóba az egésszel…! – Csalódott sóhajjal megpördült, s kérlelő tekintettel barátnőjére meredt. – Semmi értelme, hidd el… Úgy nézek ki, mint valami harmadnapos felmosóvízbe áztatott partvis…
Ginny gyorsan a szája elé kapta a kezét – egy tizedmásodperccel később, semhogy sikerüljön elrejtenie az arcára kiülő önkéntelen, mégis bántóan széles vigyort.
Hermionénak több se kellett.
- Most azonnal eltüntetem! – kiáltotta nagy hévvel. És már nyúlt is a pálcájáért…
- Hermione, nyugi! – Ginny szájáról egy csapásra eltűnt a széles vigyor. – Maradj már veszteg, és várj még egy kicsit! Komolyan nem értem, mi ütött beléd. Ma olyan izgága vagy, mint valami… epilepsziás sajtkukac!
Hermione arcára duzzogó koboldkifejezés merevedett – némileg zokon vette, hogy így leteremtették, ám ellenkezni nem mert. Barátnőjének fenyegetően villogó tekintete ugyanis egy különösen pazarnak ígérkező rémdenevér-rontást helyezett kilátásba. Nem szólt hát, de egy pillanatra sem hagyta abba a nyugtalan feszelgést; szünet nélkül izgett-mozgott, mintha egy különösen aktív rángató-rontást bűvöltek volna a popójába. Az ülőhelyéül szolgáló, tükör előtti kényelmetlen kis szék nyikorgott-nyöszörgött alatta, így tiltakozva talán az őt ért méltatlan bánásmód ellen.
Hermione eközben nagyokat szusszantott, képtelenül arra, hogy leplezze csalódottságát. Az előkészületek nem alakultak olyan simán és gördülékenyen, ahogyan korábban eltervezte. A hajára kent gyanús kinézetű barna lé lefojt a homlokán, és a szemébe csöpögve szüntelen pislogásra ingerelte; csípős szaga bevette magát az orrába, és kellemetlenül csavarta belülről. Különben sem akart ekkora felhajtást! Úgy tervezte, hogy egyszerűen összefogja, és feltűzi a haját, esetleg készít valami diszkrét kis copfot… De Ginny ragaszkodott ehhez a kencéhez, és neki nem volt elég ereje tiltakozni. Pedig három éve ünnepélyesen megfogadta, hogy soha többé nem folyamodik ilyesféle ócska trükkhöz. De most már késő… Lemondó sóhajjal az asztalon álló különös formájú üvegre pillantott, s a címke láttán keserűen elfintorodott.
Debodor Frizuráló Főzet – hogy csak ott kunkorodjon, ahol kell!
Ha kipróbáltál már mindent, hogy megzabolázd égnek meredő hajszálaid, hogy lelapítsd bozótos fürtjeid, ha hasztalan válogattál nagymamád csodaszerei között, ha üstököd ellenállt még a legerősebb taroló átoknak is, akkor se keseredj el! Itt az üvegbe zárt megoldás. Cégünk büszkén mutatja be minden idők legsikeresebb hajápoló termékét, a titkos recept alapján készülő főzetet, ami idén immár ötödször nyerte el zsinórban a Szombati Boszorkány közönségdíját.
…
(A terméket a mellékelt használati útmutató segítségével alkalmazd.)
Ha varázsszerünk elnyerte tetszésed, ne habozz kipróbálni Csiniboszi termékcsaládunk többi tagját sem!
Hermione egyre türelmetlenebb lett, a lecsurgó folyadék már nagyon csípte a szemét. Ó, a fenébe az egésszel! – gondolta végső elkeseredésében. Ültében előrehajolt, ujjai közé kaparintotta varázspálcáját, és már emelte is a halántékához, hogy mindenestől eltüntesse azt a nyamvadt kencét, amikor mozdulata hirtelen félbeszakadt. Valami különös, csiklandós érzés bizsergette meg a bőrét, mintha egy ezerfős hangyanaszád masírozott volna végig a fején. Gubancos hajszálai minden átmenet nélkül egyszeriben vigyázzállásba merevedtek – egy röpke pillanatig Hermione úgy festett, mint a mugli képregények áramütést szenvedett figurái –, aztán kilazultak, és simogatóan omlottak le a lány vállára. Csupán két oldalt keretezték szabályos csigákba kunkorodó fényes fürtök meglepett arcát.
- Na látod! – vigyorgott Ginny magabiztosan (ám hangjába némi megkönnyebbülés is vegyült). – Igazán kár volt annyira ellenkezned, a szer most is kitűnően működött.
Hermione dühösen fújt. Ennyi felhajtást egy frizura miatt!
- Könnyű neked! – Megpördült a kisszéken, s felnézett Ginnyre, aki még mindig mögötte ácsorgott. – Én három éve megfogadtam, hogy soha többé nem nyúlok ehhez az izéhez. Nem ér annyit az egész, de ma… – Ijedten elharapta a mondatot. Majdnem kicsúszott száján a zavarba ejtő indok, amiért ekkora feneket kerített ennek az estének. Érezte, hogy az ideges pirosság meleg hullámokban felkúszik a nyakára, és elönteni készül felhevült arcát. Hangosan köszörülgette a torkát, miközben lázasan kutatott a fejében valami kényelmes és frappáns befejezés után.
- De ma? – vonta fel a szemöldökét Ginny, pupillája érdeklődve kitágult.
- Nos… – Hermione vállat vont. Igyekezett közömbösnek tűnni. – Ma van Bill és Fleur esküvője. És az alkalom megkívánja, hogy… nos… ő… Szóval megkíván bizonyos formaságokat! – fejezte be sután. – Nem igaz?
Ginny nem válaszolt, csak röviden felsóhajtott, majd egy féloldalas vigyort morzsolt el a szája sarkában. Aztán minden előzetes engedély nélkül felkapta a fésűt, és Hermione fölé hajolt. Óvatosan megfogta a két göndör tincset, kisimította az arcából, majd egy csinos kis csattal hátul rögzítette a frizurát.
- Tudom, azt tervezted, hogy feltűzöd – szólt szelíden –, de szerintem hagyd leengedve. Így csinosabb.
Hermione, aki mindezt rezignált belenyugvással tűrte, bizonytalanul biccentett, válaszul hümmögött is valamit, amit ő maga sem értett. A gondolatai szép csendben kikerülték a frizuratémát, s messzi vándorútra indultak. Lábai ugyanígy cselekedtek. Hermione szórakozottan a kitárt ablakhoz ballagott. A párkányra támaszkodva mélyen kihajolt, és elmélázó mosollyal nagyot szippantott a nyár mindent betöltő, édes loncillatából.
A nap már lemenőben volt, búcsúzó sugarai aranyvörös fénnyel simogatták a kéjesen nyújtózkodó dombhátat. A hűvös esti szellő, mintha erejét próbálgatná, fel-feltámadt, szárnyain halk zeneszót sodort a ház felé.
Hermione lábujjhegyre állt, s derékban megdőlve még merészebb kihajlással kukucskált a mélybe: a nyugatra elterülő széles lankán már minden készen állt a kezdésre. A sátrak takaros rendben egymás mellett sorakoztak – selymes vászonfaluk lampionként fénylett a száz meg száz gyertya kiszűrődő világától. Középütt, a fodrozódó réten precíz vonalba állított székek várakoztak, a félkörívben magasodó nyírfák, mint egy ölelő kar védelmezték őket. Ma minden olyan gyönyörű és békés volt… Szokatlanul békés.
Hermione tekintetét valósággal magához láncolta a lenyűgöző látvány, lelkébe mintha beköltözött volna a táj meghitt, muzsika szaggatta csendje. Csupán a hirtelen belehasító gondolat, hogy talán nagyon hosszú ideig ez lesz az utolsó nyugodt és boldog éjszakájuk, vont némi felhőt boldogságának napsütötte egére. Hisz tudta, sötét árnyak közelednek mindenfelől, hogy elpusztítsák mindazt, ami biztonságot jelentett ebben a világban. És ő nem szégyellte bevallani magának, hogy fél, sőt retteg attól, hogy nem lesz ideje megtenni valamit, egy nagyon fontos dolgot, ami mindennél többet jelentett neki…
- Hermione! Ne ácsorogj az ablakban, hanem öltözz fel! A többiek már biztos elkészültek.
Ginny sürgető hangja kirántotta baljós gondolatainak vasmarkából. Lassan elfordította tekintetét a megkapó látványtól, és egy hosszú lépéssel a szekrénynél termett. Levette köntösét, majd egy ügyes mozdulattal belecsusszant vadiúj, külön erre az alkalomra vásárolt selyemruhájába. A cipzár a varázspálca röpke intésére könnyedén felcsúszott a hátán.
- Na, mit gondolsz? – Hermione lámpalázasan lépett barátnője mögé. A gyomrára mintha szoros gumigyűrűt húztak volna – annyira izgult az első reakció miatt. A ruhát még senki sem látta rajta.
Ginny, aki időközben átvette helyét a tükör előtt, most lassan megfordult, s pillantását valami őrjítő nyugalommal húzta végig Hermione toalettjén – a lábujjától kezdve fel egészen a ruha nyakkivágásáig.
- Nocsak! – kiáltotta őszinte meglepetéssel az arcán, aztán jó darabig csak bámulta a lányt, tökéletesen szótlanul.
Hermione komolyan megrémült: Csupán ennyi lenne a hozzáfűznivalója? Ez elég sovány…
Ginny, látva barátnőjének elképedését, jóízűen felkacagott – majd talpra ugrott, és karon ragadta a lányt.
- Hermione, te egyszerűen GYÖNYÖRŰ vagy!
A megkönnyebbülés rövid, rekedtes sóhajjal buggyant ki Hermione torkán. A váratlan dicsérettől fél percre még a lélegzete is elakadt. Örömében úgy érezte, láthatatlan kezek ragadják meg a vonásait és húzzák ellenállhatatlan erővel egyre magasabbra.
- Tényleg tetszik? – vigyorgott szélesen. Nem tehetett róla, egyszerűen fülig ért a szája.
Ginny lelkesen bólogatott.
- Igen, tényleg nagyon jól áll… irtó csinos… ilyesmit még nem is láttam rajtad. – Itt a mély nyakkivágására mutatott, majd rövid szünetet követően némi féltékenységgel a hangjában még hozzátette: – Bárcsak rajtam is így állna!
Hermione feltámadó szégyenérzettel hajtotta le a fejét. Tisztában volt vele, hogy ruhája túlságosan is nagy belátást engedélyez, hogy finoman szólva is „kirakta a pultba az árút”. Na nem az egészet… de legalább a felét. Kezdte bánni, hogy ezt a fazont választotta – a magamutogató, hivalkodó stílus annyira nem illett hozzá. Mindkét kezével megragadta hát ruhájának dekoltázsát, és dühös lendülettel ráncigálni-cibálni kezdte.
- Ne! Hagyd úgy, ne húzd feljebb! – kiáltott rá Ginny jószándékúan. – Nem azért mondtam.
Majd valami rejtélyes okból hatalmas, cinikus vigyor ömlött szét az arcán, és félvállról odavetve még megjegyezte:
- Ronnak biztosan tetszeni fog…
Hermione idegesen felcsuklott; gyorsan elfordította a fejét. Nem akarta, hogy Ginny lássa, milyen szégyentelenül széles mosolyt csalt az arcára ez a kijelentés. A gondolat, hogy Ron olyan szemmel nézhet rá, jóleső bizsergő érzéssel töltötte el, s szíve ujjongva dobolt a mellkasában. Ron és őközötte megváltozott valami az utóbbi időben, ezt mindketten tudták. A sok-sok apró szikra és feszült rezdülés valami váratlan – vagy talán nagyon is várt – fordulatot sejtetett. Az az ölelés Dumbledore temetésén olyan természetes könnyedséggel fakadt belőlük, Ron simogató keze annyi néma ígéretet hordozott. De mindez gyötrően kevés volt… és az elmúlt öt napban annyi egymásnak ellentmondó jelet kapott a fiútól… Hermione mindennél jobban vágyott már a bizonyosságra. Megköszörülte a torkát, s újból Ginnyhez fordult.
- Ezt meg miből gondolod? – Mintegy mellékesen vetette oda a kérdést, de bizonytalanul ugráló hangja elárulta, mennyire vágyik a válaszra.
Ginny mindentudó mosollyal nézett vissza, szemében jókedvű fények táncoltak.
- Ugyan már, Hermione! – incselkedett. – Lehet, hogy a bátyám érzelmi színvonala alig haladja meg egy teáskanálét, de azt még ő is biztosan észreveszi majd, hogy milyen ellenállhatatlan vagy ma este. De hát te pontosan ezt akartad, nem igaz?
Hermione válasz nélkül hagyta a felhúzott szemöldökkel útnak indított kérdést, inkább lesütötte a pillantását. Nem akart most ebbe belebonyolódni, ahhoz túlságosan is izgatott volt. S mivel Ginny sem forszírozta tovább a dolgot, ő is próbált kicsit felengedni, kavargó gondolatait nyugodtabb mederbe terelni.
Miután Ginny visszaült fésülködőasztalának nyikorgó székére, Hermione az ajtóra szerelt nagyalakos tükör elé lépett. Szeretett volna még egy utolsó pillantást vetni magára, mielőtt lemennek a lépcsőn… s főleg mielőtt találkozna Ronnal. Nem csekély szívdobogással emelte magasra a tekintetét – annyira félt attól, milyen látvány tárul elé. Hisz tetőtől-talpig, frizurástól még nem is látta magát. Vett egy nagy levegőt, és valami konok eltökéltséggel a lelkében farkasszemet nézett tükörképével…
Egy elegáns, csillogó szemű fiatal nő nézett vissza rá. Olyan fiatal nő, akinek az arcára egy komoly elhatározás csalt rózsaszín-bársonyos pírt, akinek légvétele egy határozott tervtől lett egyre szaporább és szaporább. A kamaszlány eltűnt ebből a látványból, helyét átadta az érettebb, érzelmeivel kibékült felnőttnek.
A ruha tulajdonképpen csak ráadásként szolgált, feltűnő csomagolásba rakva mindazt, ami eddig az iskolai talár alatt észrevétlenül lapult meg. Hermione különös élvezettel simított végig magán… A lágy esésű, hosszú selyem szorosan követte telt alakját, a megfelelő helyeken izgalmasan kidomborodott; tompán aranyló fénye pedig kiemelte napbarnított bőrének simaságát. Mégiscsak jó választás volt, ismerte el magában megkönnyebbülten.
Mire Ginny is végzett a fésülködéssel, Hermione bensőjében már olyan magasra emelkedett a várakozásteljes izgalom remegős hulláma, hogy alig bírt magával. Eljött hát a pillanat! Végre elhatározásra jutott, amitől senki és semmi nem tántoríthatja el – ezúttal nem engedi.
Küldött egy utolsó bátorító mosolyt tükörképe felé, ujjait szorosabbra fonta a tenyerén pihenő, apróra összehajtogatott pergamendarabon, és Ginny nyomában elhagyta a szobát, kilépett a folyosóra, bele az izgalmas éjszakába.
***
Egy lépcsőfordulóval feljebb, a fiúk hálószobájában nem kisebb buzgalommal folytak az előkészületek.
- Hé, engem is odaengedsz végre? – Ron fél karján hosszú bársonytalárt lóbálva türelmetlenül toporgott.
Harry állt előtte, tíz hosszú perce, kisajátítva magának az egyetlen szobában fellelhető tükröt, miközben hasztalanul igyekezett fejéhez tapasztani égnek meredő tincseit.
- Maradj már, Ron! – Harry hátrasandított a válla felett, szája széles vigyorra húzódott. – Az egész délutánt a tükör előtt töltötted… Ne hidd, hogy nem vettem észre!
Ron egy röpke másodpercre elmélázott – viselkedése így szemet szúrt volna Harrynek? –, aztán meghökkenését leplezendő küldött egy lesajnáló pillantást barátja felé.
- Töröld le azt a pimasz vigyort a képedről, haver! – És hogy nyomatékot adjon szavainak, jó erősen hátba vágta Harryt. – Csak ellenőrizni akarok valamit – szögezte le barátja kérdő tekintetét látva, s felemelte a karján lógó sötét bársonytalárt.
- Ezt két éve kaptam az ikrektől… Megjegyzem, tiszta pénzkidobás volt a részükről, mert azóta egyszer sem volt rajtam, viszont szép lassan kinőttem. De anya tegnap megígérte, hogy kipróbál rajta egy olyan tágító bűbájt vagy mit.
Azzal Harry és a tükör közé beoldalazva széles karmozdulattal magára kanyarította a sötétkék ruhadarabot. Barátja méltatlankodó morgására fittyet hányva, komótos lassúsággal vizsgálgatni kezdte a tükörképét.
- Nekem úgy tűnik, rendben van… – motyogta maga elé. – A hossza jó… az ujja is… és még vállban sem szűk. Te mit gondolsz?
Harry válaszul felemelte a hüvelykujját, grimaszolt, és a széthajigált holmik között óvatosan átnavigálva kioldalazott a szobából – talán a fürdőbe igyekezett, hogy újabb kísérletet tegyen haja lelapítására.
Ron megrántotta a vállát; s figyelme nyomban visszatért saját tükörképéhez. Pillantása leltári alapossággal újból és újból végigsiklott dísztalárba bújtatott, különös gonddal frizurázott alakján. Ilyen megkülönbözetett figyelmet még soha életében nem szentelt tulajdon megjelenésének. De a mai este más volt, és ő különös – de jóleső – izgalommal várta az elkövetkező órákat. Mindennél jobban vágyott rá, hogy az összes részlet tökéletes legyen.
Elégedetten állapította hát meg, hogy egész tűrhetően fest. A Fredéktől kapott dísztalár fényévekkel elegánsabb volt, mint az az ősrégi vacak, amit a karácsonyi bálon viselt…
A gondolattól hirtelen elkomorodott. Annak a szerencsétlen estének az emléke azóta is meg-megkísértette néhanapján, pedig erősen igyekezett elfelejteni. Ó, milyen nyomorultul érezte magát akkor! Mennyire meglepődött, mikor Hermione…
Nem! Ron gondolatban megrázta magát; annak az estének az összes részletét ki akarta verni a fejéből, mindörökre.
Nem számít, gondolta növekvő magabiztossággal, három év alatt sok minden megváltozott. Példának okáért nőtt legalább húsz centit, most már ő volt a legmagasabb az egész családban. A rendszeres kviddicsedzéseknek köszönhetően pedig sokat erősödött. Széles vállaival nem volt már az az esetlen, nyakigláb kamasz.
Vajon Hermionénak is feltűnt, hogy mennyit változott?... Néha úgy tűnt, igen. Gyakran érezte magán a lány kutató pillantását, vagy látta zavartan elfordulni. Ez a dolog Hermionéval olyan régóta lógott már a levegőben, hogy felszakadni készülő felhőként tornyosult föléjük. Voltak utalások, elejtett megjegyzések és sokat sejtető pillantások, amik mind-mind reményre adtak okot. És Ron egyre biztosabban érezte, hogy nem tévedett, hogy jól értelmezte a jeleket. Néha már-már úgy tűnt, Hermione megteszi az első lépést, de aztán valami mindig közbejött.
A mai estét tekintve Ronnak nem volt kész terve, csak azt tudta, hogy többé nem futamodik meg, és azt sem hagyja, hogy a lány megtegye.
Hogy bátorságot merítsen az előtte álló feladathoz, vett egy nagy levegőt, és büszkén kihúzta magát:
- Igen, Ron Weasley – szólt tükörképéhez –, nem is vagy te olyan rosszképű!
- Ugyan-ugyan, mi ez a nagy szerénység, kisöcsém? – hallatszott a kaján megjegyzés valahonnan a háta mögül.
Ron olyan gyorsan fordult a hang irányába, hogy kis híján elvesztette az egyensúlyát. Annyira elmerült a gondolataiban, hogy észre sem vette: az ikrek időközben bejöttek a szobába, és most üdvözült képpel épp mögötte állnak.
- Ha már önmagadat tömjénezed, csináld rendesen! – vigyorgott Fred. – Nem rosszképű, mi? Te egy igazi csődör vagy!
- Úgy bizony – tódította George –, a napra lehet nézni, de rád nem, úgy ragyogsz, öcsi!
Ron érezte, hogy fülig vörösödik. Az ikrek rajtakapták, ahogy a tükörképéhez beszél. Hogy hozhatta magát ilyen kínos helyzetbe!? Hisz már gyerekkorában megtanulta, milyen következményekkel jár az, ha előttük csinál magából hülyét. Most majd szétkürtölik az egész házban, hogy mit mondott… Ettől a gondolattól újabb adag vér szökött az arcába. Azt nem tehetik!
- Nem tudtok kopogni!? – kiabálta dühösen. – Ha bárkinek is elmeritek mondani, hogy… én esküszöm… – Tett egy lépést előre, és fenyegetően megrázta ökölbe szorított kezét.
- Hátrább az agarakkal, Ronnie! – Fred továbbra is vigyorgott, de azért hátrált egy lépést. – Hát így viselkedik egy hősszerelmes?
Ron tett egy sértő kézmozdulatot, és az ikreket kikerülve az ágyához lépett. Mélyen lehajolt, mintha a cipőjét keresné, csakhogy addig se kelljen rájuk néznie.
- Miért jöttetek? – mordult feléjük.
Fred fájdalmasan felsóhajtott.
- Anya küldött fel minket. Megérkeztek a francia vendégek, és veszettül reklamálnak valamiért, de egyetlen szavukat sem értjük. Aurélius bácsi megivott egy egész üveg Lángnyelv Whiskyt, és megint felgyújtotta a talárját, és a csirkék is kiszabadultak – sorolta vidáman. – Szóval áll a bál, és anyának szüksége van a segítségedre.
- De ha te még nem végeztél a fésülködéssel, mi lemegyünk, és megmondjuk neki. Biztos meg fogja érteni – fűzte hozzá George röhögve.
- Nem kell! – sietett a válasszal Ron. Felkelt, és kihúzta magát. – Már kész vagyok. Menjetek előre, én is mindjárt indulok.
Fred és George tökéletes szinkronban megrántották a vállukat, vakkantottak egy indifferens okét, aztán minden további akadékoskodás nélkül sarkon fordultak. Ron nyakát nyújtogatva kémlelt ki az ajtónyíláson – megvárta, amíg az ikrek feje búbja is eltűnik a lépcsőfordulóban. Aztán fogta és magára zárta a szoba ajtaját, majd gyors léptekkel az ágy melletti komódhoz sietett. Kihúzta a felső fiókot… Pár percig csak meredten bámult maga elé, elmélázva. Gondolatban végigpörgette az elmúlt öt napot, Hermione érkezésétől egészen a ma délelőttig – majd döntött. Megragadta a szalaggal átkötött apró dobozt, és talárzsebének mélyére süllyesztette.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
- nagyon jó!; 
- jó! ; 
- cuki! ;