Hermione öt nappal az esküvő előtt érkezett. Ron aznap reggel húga türelmetlen hangjára ébredt.
- Kelj fel, Ron!... Hallod!? Már nyolc óra is elmúlt.
- Nyolc óra…? – dünnyögte Ron alvástól rekedten. – Hogy jutott eszedbe ilyen kora hajnali órán felkelteni?… Eredj innen, és hagyj aludni! – Azzal vakon rúgott egyet a hang irányába.
- Ne nyavalyogj már! – Ginny kirántotta karjaiból a kispárnát, s keményen fültövön vágta vele. – Anya küldött fel, mert kész a reggeli.
Anyjának említése a lecsapó párnánál is viharosabb gyorsasággal oszlatta szét Ron fejében az álmos ködöt. Megadóan felnyögött. Az lesz a legjobb – jött a józan sugallat –, ha önként felkel, és nem várja meg, amíg az édesanyja személyesen is intézkedik. Vele packázni legalább annyira ajánlatos, mint hason csiklandozni egy kifejlett durrfarkú szurcsókot.
- Egy perc… hah… és… hah… megyek… – motyogta, makacs ásítássorozattal viaskodva.

Pár másodpercnyi ábrándozó lustálkodás után rá is szánta magát a cselekvésre: lerúgta a takarót, kinyújtotta elmacskásodott végtagjait, s hozzá nagyokat szusszantott. Lassan feltornázta magát ülő helyzetbe, majd nagyon óvatosan – a reggel fénynyilait kerülgetve – résnyire nyitotta a szemét. Meg akarta kérdezni Ginnyt, hogy mire ez a nagy sietség, de a lány addigra már kiment a szobából.
Miután élesre dörzsölte látását, tekintete a naptárra tévedt… és a megértés villanófénye valósággal végigkaristolta ébredező agyát: Az esküvő, hát persze! Mi más lenne ilyen fontos!? Bill és Fleur öt nap múlva összeházasodnak, és a szertartást itt, az Odúban tartják majd.
Most már mindenre emlékezett. Ma érkeznek a sátrak, amiket a nyugati dombháton fognak felállítani. És hát nem kétséges, hogy neki is kardinális szerepet szántak ebben az embert próbáló feladatban… meg a vele járó cipekedésben… no meg a takarításban…

Ron sötét hangulatban látott neki az öltözködésnek, a fárasztó munka közelgő réme cseppent sem derítette fel amúgy is nyomott kedélyállapotát. Kelletlenül farmert és pólót húzott, kapkodva megmosta az arcát, majd megindult lefelé a lépcsőn, útközben ujjaival lapítgatva égnek álló tincseit.

A többiek már valamennyien a konyhaasztalnál ültek.
- Jó reggelt! – Bill vidám arccal intett felé. Fleur a vőlegénye mellett ült, s a maga megszokott ragyogó mosolyával üdvözölte az újonnan belépőt.
- Reggelt. – Ron csupán ennyit tudott kipréselni magából. A lány ugyan már több hete velük lakott, így neki bőven lett volna ideje hozzászokni a látványhoz, ám reggelenként Fleur jelenléte még mindig egy pohár hirtelen benyakalt whisky bódító erejével hatott. Álmosan és felkészületlenül valahogy nehezebb volt ellenállni a véla ősökkel büszkélkedő lány delejes bűbájának.
Gyorsan elfordította hát a fejét, nyelt egy nagyot, és leült a legközelebbi székre. Álmosan végigfuttatta tekintetét a többieken. Az asztalfőn nem ült senki – az apja már biztos elment dolgozni –, de Charlie otthon volt, és Harryvel beszélgetett, Ginny pedig az anyjának segített a tálalásban. Ron pillantása a két üres székre esett.
- Fred és George hol vannak? – fordult az anyjához. – Azt hittem, ma ők is segítenek?
- Nem tudtak elszabadulni az üzletből, valami fontos ügy közbejött – válaszolt az asszony sietve, aki ma reggel különösen harapósnak tűnt.
Ron hangosan horkantott. Ez jellemző az ikrekre, gondolta irigykedve, ha munka van, Fred és George mindig találnak valamilyen kifogást.
- Szép mese. Azt nem mondták, hogy a mágiaügyi miniszterrel van tárgyalásuk?
Édesanyja elengedte füle mellett a rosszindulatú megjegyzést; pálcájával épp egy nagy tál francia pirítóst igyekezett az asztalra egyensúlyozni. Miután végzett a művelettel, nem ült a reggelizők közé, hanem csípőre tett kézzel az asztaltársaság fölé tornyosult.
- Igyekezzetek az evéssel! – szólt megszokott pattogó modorában. – Ma nagyon sok dolgunk van. Charlie, Bill, ti ma felállítjátok a sátrakat, Ginny és Fleur, ti a takarításban segítetek nekem. És… – itt Ronhoz fordult – valakinek Hermione elé is el kell mennie.

Ron felkapta a fejét, egy nagy falat, félig megrágott pirítós valahol megakadt a torka közepén.
- Hermione ma érkezik? – köhögte meglepetten. Izgatottság kezdett felbuzogni a gyomrában. – Nem is tudtam…
Elkeskenyedő szemmel nézett Ginnyre. Miért nem szólt neki!?
Ron jól tudta, hogy a lányok rendszeresen leveleznek, hogy a vakáció szabad heteiben is fenntartják a kapcsolatot. A húga nem egy alkalommal kérte kölcsön e célból Pulit, és a kis hülye madár mindig vastag levéllel a csőrében tért vissza félnapos útjáról. Ron ilyenkor félig-meddig abban reménykedett, hogy a saját nevét pillantja meg a borítékon – de mindig csalódnia kellett. Hermione őt nem részesítette olyan kitüntető figyelemben, mint a drágalátos húgocskáját, egy árva sort sem volt képes írni ezen a nyáron… neki legalábbis nem! Abból, amit Harry elmondott és Ginny egy-egy elejtett utalásából Ron csak annyit tudott kihámozni, hogy a lány jól van, és a szüleivel nyaral valahol. De egyvalamit még mindig nem értett.
- Hogy érted azt, hogy el kell érte menni? – Értetlenül meredt anyjára. – Hát nem a Hop-hálózaton jön?
(Hermione korábban is vakációzott már velük, s akkor mindig a tűzön keresztül érkezett. Az apja a Mágiaügyi Minisztériumnál el tudta intézni, hogy ideiglenesen a hálózathoz kössék Grangerék kandallóját.)
- De hát nem tud… – válaszolt az asszony. – A fidelius-bűbáj miatt – fűzte hozzá gyorsan, Ron értetlen arckifejezését látva. – Hermione még nincs beavatva. Arthurral úgy gondoltuk, hogy nem lenne biztonságos levélben értesíteni. Ezért a faluba fog hoppanálni, és hát valakinek ide kell kísérnie… De ha te inkább itthon akarsz segíteni, úgy is jó! Majd Ginny kimegy elé…

Ronnak nem tetszett az ötlet.
- Nem! Én megyek! – A tiltakozás olyan hirtelen röppent ki a száján, hogy már nem tudta visszanyelni. Egy kicsit bele is pirult. – Ginny inkább maradjon itthon. Így… izé… praktikusabb.
Ginny felrántotta a vállát.
- Nekem mindegy – sandított széles vigyorral Ronra. – De jobb lesz, ha sietsz – Hermione kilencre ígérte magát.
Ron felnézett az órára, és gyorsan lenyelte az utolsó falat pirítóst – már majdnem fél kilenc volt. Csupán harminc perce maradt, és ő még egy kicsit rendbe akarta szedni magát, mielőtt elindul.
190 centijének minden vehemenciájával talpra szökkent (az asztalt kis híján felborult), kiviharzott a konyhából, és meg sem állt a folyosó végéig. A fürdőszobában alaposan fogat mosott, kicsit bevizezte, és ujjaival hátrafésülte homlokába hulló haját, majd miután tükörképét kielégítőnek találta, útnak indult.

Widra St Capdel egy, az Odútól keletre fekvő apró falucska volt, amit egy kellemesen széles ösvényen lehetett a leggyorsabban megközelíteni. Ron remek hangulatban indult el, a viszontlátás öröme minden korábbi bosszúságát háttérbe szorította. És az időjárás, mintha csak az ő reményteljes gondolatait akarta volna megrajzolni, egy gyönyörű verőfényes nappal ígéretét hordozta magában. A napkorong épp csak kibukkant a magas fák csúcsai mögül, de sugarai máris melegen simogatták a lengedező széltől felborzolódott mezőket, s a levegőben nektárként szórták szét a fűről felszálló harmat balzsamos illatát.

Ron halkan fütyörészve, hosszú léptekkel haladt az úton, az ösvény fölé boruló fák lombjai jóleső árnyékot adtak délelőtti sétájához. A falu kényelmes tempóban is legfeljebb tizenöt percnyire feküdt, de ő semmit sem akart a véletlenre bízni. Egyszerűen égett a vágytól, hogy viszontláthassa Hermionét.
Már több mint egy hónapja nem találkoztak, egészen pontosan azóta, hogy a King’s Crosson elbúcsúztak. Akkor elhatározták, hogy az előttük álló nyári szünetben felváltva „vigyáznak” majd Harryre. Így is tettek. Először Hermione látogatott el a Privet Drive-ra, ahol két hétig maradt – aztán Ronra került a sor. Ám amikor megérkezett Harry nevelőszüleihez, csalódottan kellett tapasztalnia, hogy a lány már elment. Azóta hetek teltek el, és Hermionétól nem érkezett egyetlenegy levél sem – neki legalábbis nem.

Tíz percbe sem telt, s Ron máris a falu főterén találta magát. Tanácstalanul nézett körbe a napfényben fürdő, macskaköves parkban, ahol e kora délelőtti órán csupán néhányan lézengtek. Most jutott eszébe, hogy meg sem kérdezte Ginnyt, pontosan hol várakozzon. Maradjon a téren… vagy nézzen körül a falu szélén a házak között? Az előbbi ötletet gyorsan elvetette; Hermione volt annyira okos, hogy ne a falu legforgalmasabb pontján hoppanáljon. Csinált hát egy gyors hátraarcot, és elindult a posta irányába. Majdnem elérte a sarkot, amikor a levegőt megrázó halk pukkanás megállásra késztette.
Ron a hang irányába fordult, kezével leárnyékolta a szemét, s a templomkert melletti bozótos felé hunyorgott… Egy vékony, furcsán féloldalas alak bontakozott ki a fák árnyékából.

- Ron! – hallatszott a meglepett, de ismerős hang. – Szia…
Hermione volt az. Jobbjával a degeszre tömött iskolai bőröndjét vonszolta, bal hóna alatt pedig egy ketrecet szorongatott, benne egy óriási, narancsszín bundájú, villámló szemű macskával.

Ron sután odaintett, majd lezsernek szánt hosszú léptekkel elindult a lány felé. Egyáltalán nem volt fáradt, és kicsit sem volt melege, szívverése mégis érezhetően felgyorsult, s arcába is több vér szökött, mint amit egy frissítő reggeli séta ésszerűen indokolt volna. Karjai esetlenül himbálóztak a törzse mellett, és ő hirtelen úgy érezte, nevetségesen fest hosszú, céltalanul lengő karjaival. Hogy zavarát palástolja, hanyagul elegánsnak szánt mozdulattal zsebre süllyesztette lapátkezeit. Szájára féloldalas, nemtörődöm vigyort erőltetett, és nagy igyekezettel próbált lezsernek tűnni. Nem nagyon sikerült.
- Hermione, szia! – szólt a lány elé érve. Hangja, mintha messze maga mögött hagyta volna, erőtlenül és tompán csengett. Nyelt egy nagyot, s jó erősen megköszörülte a torkát, hogy életet verjen elzsibbadt hangszálaiba.
- Khm… Zökkenőmentes utad volt? – A kérdés már valamivel határozottabban csengett.
Hermione röviden biccentett, félhangosan elhümmögött egy igent. Lerakta a ládáját, és várakozó mosollyal nézett fel a fiúra.

Ron értetlenül bámult vissza. Fülében egyre hangosabban dobolt a vér, gyomra jó úton halad afelé, hogy öklömnyire zsugorodjon – s neki fogalma sem volt, mit kéne tennie. Hermione miért áll szótlanul?… Talán üdvözlő csókra vár?
Az ötlet nem volt ellenére, tulajdonképpen már ő is gondolt rá, hogy hat év szoros barátság meg a sok közös kaland elegendő alapot biztosíthat egy új üdvözlési formának, valami melegebbnek és szívből jövőbbnek, mint egy rövid integetés vagy egy félvállról odavetett „szia”.
Tett egy bizonytalan lépést előre, és már félig lehajolt, amikor a lány hangja megszakította a mozdulatot.

- Nem akarsz adni nekem valamit? – kérdezte Hermione nevetősen.
Ron megdermedt. Nyugtalanul kellett tapasztalnia, hogy a helyzet kezd igen komikus lenni. Ő görbe háttal, kezeit könyékig a zsebébe süllyesztve, arcán bamba vigyorral hajol Hermione kinyújtott keze fölé, miközben halvány fogalma sincs, mi történik körülötte. Mit kellene odaadnia?
Aztán az értelem fényes szikraként felgyúlt a fejében; Ron keményen a homlokára csapott.
- Dehogynem! Tessék, ez a tiéd.
Azzal kihúzott a farzsebéből egy félbehajtott papír cetlit, és a lány markába nyomta. Furcsán csalódottnak érezte magát. Gyomrában tátongó üresség támadt, mintha a reggelire benyakalt pirítósrakomány egyszeriben felszívódott volna.

Hermione egy pillanatig némán meredt a lapra, amin egyetlen mondat szerepelt csupán:

Az Odú Widra St Capdeltől másfél mérföldre, nyugatra található.

Behunyta a szemét, az ajkába harapott, egy pillanatig úgy tűnt, mintha erősen koncentrálna valamire (Ron eközben lélegzetvisszafojtva nézte átszellemült arcát), aztán hirtelen kipattantak a szemei, és szélesen elmosolyodott.
- Így mindjárt más – nézett fel Ronra. – Akkor most már mehetünk is.
Ron kurtán biccentett, s hogy megszabaduljon a tagjaiban szétáradó zsibbadtságtól, gyorsan a bőröndhöz lépett.
Hermione a jelek szerint nem várt tőle ilyen udvarias gesztust, mert ő is lehajolt, hogy felvegye a poggyászát, így aztán fejük kis híján összekoccant.
- Inkább én! – nyögte Ron erőtlenül, miközben gombóccal a torkában meredt a lányra.
Hermione keze – csakúgy, mint az övé – még mindig a koffer fogantyúját markolta. Úgy tűnt, egyiküknek sem akaródzik elengedni azt. Fél percig mindketten mozdulatlanul álltak, tekintetük összefonódott, majd Hermione – olyan hirtelen, mintha valami megcsípte volna –, elrántotta a kezét, és kissé rekedten köszönetet mondott.
- Semmiség. – Ron csupán fojtott motyogást tudott kipréselni összeszorult torkából, s nagy erőfeszítést igényelt, hogy még hozzátegye: – Boldogulsz Csámpással?
- Ühm – bólintott kurtán a lány, s hirtelen lendülettel az Odú irányába fordult. Ron nem tudta, hogy a fények vagy a meleg okozza, de mintha halvány rózsás pírt látott volna átsuhanni az arcán.

Felemelte a nehéz bőröndöt, majd komótos tempóban megindult az ösvényhez vezető macskaköves úton. Hermione fejét lehajtva, szótlanul lépkedett mellette.
- Nagyon érdekes varázslat lehetett… – szólalt meg hosszú szünet után. – Mármint a Fidelius-bűbáj – fűzte hozzá sietve.
Ron egy pillanatig nem is értette, miről beszél, aztán…
- Igen, tényleg az volt! – vágta rá lelkesen.
Hálásan ragadott ezen témán, vagy bármilyen más semleges témán. Hermione hirtelen feltűnése ugyanis kizökkentette normális gondolatmenetéből – valahogy elbódult. Persze mindig tudta, hogy Hermione csinos lány. Olyan dolog volt ez, ami egy idő után beékelte magát a tudatába, s mindennapos ténnyé vált, de több hét szünet után viszontlátni őt, mégiscsak egy kisebbfajta kábító átok hatásával ért fel.
Nem tudta nem észrevenni, hogy milyen szép csokoládébarnára sült a bőre, s hogy ez barnaság a rövidnadrágból elővillanó lábain milyen jól megfigyelhető… Apropó rövidnadrág! Ehhez a látványhoz egyszerűen nem volt hozzászokva. Az iskolában mindig talárt hordtak, és a családja is meglehetősen konzervatív elveket vallott, ha az öltözködésről volt szó. Ő meg a bátyjai szívesen bújtak ugyan farmerbe és pólóba, de szüleik mindig hosszú ruhában jártak. Ginnynek is volt rövidnadrágja, de Ronnak be kellett látnia, hogy az nem ugyanaz. Közelről sem.
A gondolattól melege lett. A hosszú combok ütemesen emelkedtek fel és le… fel és le… A látvány teljesen magával ragadta. Talán egész hazáig a lábak szédítő táncát bámulta volna, ha Hermione fel nem teszi a kérdést.
Így hát Ron nagy nehezen kiszabadította magát a látvány nyújtotta kábulatból, megköszörülte a torkát, s töviről hegyire elmesélte a hosszú procedúrát.
- …s végül apa a titokgazdává vált – fejezte be a történetet. Várakozóan meredt a lányra – de Hermione, tőle teljesen szokatlan módon, egy szóval sem kommentálta a beszámolót, csak szórakozottan rábólintott. Ron meg mert volna esküdni, hogy egy árva szót sem hallott az egészből.

A hazavezető út további részét jóformán teljes csendben tették meg. Ron udvariasan érdeklődött ugyan a lány családja felöl, de Hermione csak kimért, rövid válaszokat adott. Nagyon úgy tűnt, mintha valahol máshol járnának a gondolatai. S Ron egyszerűen nem értette, mivel érdemelte ki ezt a hűvös, visszafogott viselkedést.
Lelassította hát lépteit – épp csak annyira, hogy kikerüljön a lány közvetlen látószögéből –, majd oldalra döntött fejjel tanulmányozni kezdte az arcvonásait… Hermione határozottan szórakozottnak tűnt: alsó ajkát hol beharapta, hol lebiggyesztette, hogy aztán újból a fogai közé vegye. Szabadon maradt kezével egy kósza tincset szorított a füle mögé, résnyire kinyitotta a száját, egy pillanatig úgy tűnt, mondani készül valamit, de aztán mégsem szólalt meg.
Még öt percig gyalogoltak így, teljesen szótlanul, amikor Ron egyszerűen nem bírta tovább – megtörte az egyre nyugtalanítóbbá váló csöndet.
- Miért nem küldtél egyetlenegy levelet sem a nyáron!? – A kérdés olyan élesen hasított a kora délelőtt mozdulatlan levegőjébe, hogy nyomában egész madárraj röppent fel ijedten az erdőszéli bozótból.
Ron várakozóan fordult a lány felé. Tudta, hogy hangja túlságosan is bírálóan csengett, de egy cseppet sem érdekelte. A bizonytalanság már hetek óta kínozta. Magyarázatot akart. Itt és most.

Hermione lépte lelassult, szinte már egy helyben járt – de a tekintetét nem szakította el az ösvény kanyargó vonaláról, még csak fél szemmel sem nézett Ronra.
- Külföldön voltam… – hallatszódott a kurtán furcsa felelet. – De Ginnynek megírtam, hogy…
Ron meg sem várta, hogyan fejezi be a mondatot.
- Külföldön voltál?! – visszhangozta gúnyosan. – Érdekes! S mondd: mióta nem jár a bagolyposta külföldre?! Tudod, Hermione, tőled igazán jobb kifogásra számítottam!
Az utolsó szavakat már úgy kellett kipasszíroznia összeszoruló fogai közül. A bensőjében lángra kapott valamiféle indulat, amit alig-alig bírt féken tartani. Legszívesebben a lány arcába ordította volna csalódott dühét.
Hermione végre elszakította tekintetét az útról, felkapta a fejét. Bőre falfehérre sápadt, csupán két piros folt virított az arccsontja körül.
- Nem úgy van, ahogy gondolod! Én… én… – Ajka megremegett, mintha képtelen lenne megbirkózni a soron következő szavakkal. Nem is fejezte be a mondatot, helyette segélykérően meredt Ronra.
Ron dühösen legyintett.
- Felejtsd el! – vakkantotta oda. – Nem érdekes!
Azzal megszaporázta a lépteit, s minden további magyarázat nélkül faképnél hagyta a döbbent lányt.

Csak rohant előre szélsebesen, lehajtott fejjel, zihálva. Minél távolabb akart kerülni Hermionétól, minél messzebb a lány homályos magyarázataitól. Attól félt, ha mellette marad, valami jóvátehetetlent fog mondani, hogy olyat tesz, amit később nagyon megbánhat. És ő nem akart szabad utat engedni a bensőjében fortyogó indulatnak – annak a hirtelen feltámadó dühnek, amire még csak rendes magyarázatot sem talált. Mi a fene váltotta ki belőle ezt a felindulást? Miért nem tud nyugodtan szót érteni a lánnyal, miért érzi úgy, hogy folyton támadnia kell?
Lénye egy része persze tudta jól, hol van a kutya elásva. A nyári rendkívül ellentmondásos postaforgalom az oka mindennek! Mert hát eddig abban reménykedett, hogy Hermione hallgatása levélfronton nem volt szándékos, hogy mikor megérkezik, majd bizonygatni fogja, hogy csupán elkallódtak a levelek, hogy ő igenis írt… De még csak meg sem próbálta!
Ron agyába, mint egy rozsdás kampó akaszkodott ez a téma. Ő bezzeg kimeríthetetlen fantáziával gyártotta egész nyáron a képtelenebbnél képtelenebb verziókat mindenféle eltérített baglyokról meg elrabolt levelekről. Persze tudta, hogy mindez butaság… De mégis, legalább annyit elvárt volna a lánytól, hogy rendes magyarázatot adjon. Külföldön volt… Mégis milyen kifogás ez!? – dühöngött magában. Ha nem volt kedve írni, hát mondja meg a szemébe!

Hermione csak az Odú bejáratánál érte utol. Kipirult arca, lófarokból kiszabadult tincsei arról árulkodtak, hogy a teljes hátralévő utat futva tette meg. Ron kárörvendően vigyorgott, s meg sem próbálta tenyere mögé rejteni diadalittas arckifejezését. A tudat, hogy már nemcsak neki van rosszkedve, gyógyírt jelentett megsebzett önérzetére.

A nap hátralévő részében egy szót sem szóltak egymáshoz. A házba lépve Mrs Weasley egy futó, de meleg öleléssel üdvözölte a lányt, aki rögtön ezután elvonult Ginny hálószobájába.
Ron az egész délutánt a réten töltötte, ahol bátyjaival együtt a sátrak felállításával vacakolt. Hermione pedig a takarító brigádhoz csatlakozott, és az esti beszámolók alapján a ház porcicáit üldözte végkimerülésig.

Csak a vacsoránál találkoztak újból. Ron bátortalanul sandítgatott a lány felé, egy kicsit bántotta a lelkiismeret. Ám attól, amit látott némileg megnyugodhatott. Nem volt ugyan a női lelkek szakértője, de az a tény, hogy Hermione kedélyesen cseveg a többiekkel és láthatóan jókedvű, megerősítette abban a hitében, hogy semmi jóvátehetetlent nem követett el. Ennek tiszta szívből örült. Nem akarta a hátralévő nyarat veszekedéssel tölteni. Hiszen ő csak aggódott a lányért! Nagyon-nagyon aggódott. Most már tudta, hogy ezért volt annyira dühös az elmaradt levelek miatt, ezért nem tudott megszabadulni a gondolattól. Csalódott haragja tulajdonképpen már napközben elszivárgott – valamikor dél körül átadta helyét a megkönnyebbülésnek, és vacsorára már hírmondó sem maradt belőle.
Ron újabb pillantást vetett a lányra, ám ezúttal hosszút és merengőt… A szívét egy csapásra jóleső melegség járta át. Hermione itt van velünk biztonságban, gondolta. És csak ez számít.