Hermione lábujjhegyen – ügyelve, nehogy zajt csapjon – az ajtóhoz settenkedett, s finoman lenyomta a kilincset. Válla felett még hátrasandított… Ginny halkan felnyögött álmában, majd lustán a másik oldalára henteredett – de nem ébredt fel.
Hermione óvatosan maga felé húzta az ajtószárnyat, majd oly nesztelenül surrant ki az üres folyosóra, mint egy léptek nélküli, testetlen szellem.

A házban tökéletes csend honolt, most még az örökké recsegő falak is szundikálni látszottak. A Hold magasan járt az égen, sápadt arca bekukucskált az ablakon, s fénye szőnyegként omlott végig a lépcsősoron – épp csak annyira világítva meg a falakat, hogy Hermione gond nélkül letalálhasson az ebédlőbe.
A földszintre érve körül sem kellett néznie, anélkül is tudta, hogy egyedül van. Az óra még a hajnali négyet sem ütötte el, rajta kívül mindenki más mély álomba merülve feküdt az emeleti hálószobákban. Hermione úgy számolta, hogy legalább három órát tölthet egyedül, mielőtt a többiek felébrednek. A gondolat szeretetteljes mosolyt csalt az arcára. Tapasztalatból tudta, milyen sokat érnek ezek a nyugodt kora reggeli órák; később, a mindent betöltő Weasley-zsivajban aligha lesz majd alkalma nyugodtan olvasgatni.

Még mindig széles mosollyal az arcán a kandalló melletti karosszékhez lépett, s a szőnyegre ejtette degeszre tömött táskáját. Lassan körbefordult – tekintetével egy alkalmas üvegedény után kutatott, amit ideiglenesen éjjeli lámpává alakíthat. Nem kellett sokáig keresgélnie; a kandallópárkányon álló átlátszó talpas pohár pont megfelelőnek tűnt. Félhangosan elmormolt egy rövid varázsigét, s hozzá finoman megpöccintette pálcáját. Fél másodpercbe sem telt, a fényes, kék láng máris vidáman pislákolt az üvegbe zárva.

Hermione lábait maga alá húzva, macskamódra lekucorodott a kényelmes székbe. Lehajolt, a táskájából egy vastag, súlyos kötetet húzott ki.

Önvédelmi fogások válogatott gyűjteménye – hirdette cirkalmas betűkkel a borítóra vésett cím.

Kedvtelve pillantott le az elnyűtt, öreg könyvre. Még nem olvasta ugyan, de elég volt egy, a tartalomjegyzékre vetett röpke pillantás, hogy tudja, nagy szolgálatokat tesz majd hármójuknak mindaz, ami a sűrűn teleírt lapokon fekszik.
Izgatottan lapozta végig a vastag kötetet, két szeme szinte falta a betűket… A támadó és védekező varázsok kevésbé elterjedt fajtáinak teljes tárházát kínálta a könyv, sőt több helyen – és ez volt a legjobb az egészben – non-verbális változatokat is felsorolt. Igazán jó ötlet volt megvenni, gondolta elégedetten. Harrynek minden segítségre szüksége lesz, s talán még Ron is érdekesnek találja.

Ron…
Hermione hosszú, merengő pillantást vetett a lépcső felé. A fiú nevének már a puszta gondolata is elég volt hozzá, hogy figyelme egyetlen zökkenéssel mellékvágányra tévedjen, s megállíthatatlanul sodródjon az emlékezés nosztalgikus birodalmába.
Hermione elszontyolodott. A tegnapi viszontlátás nem úgy sikerült, ahogyan eltervezte. Pedig minden olyan jól indult. Már az a tény, hogy Ron várt rá a faluban, önmagában kellemes meglepetésként érte – ráadásul a fiú őszintén boldognak tűnt, hogy újra láthatják egymást. Sőt volt egy különös pillanat, a bőrönd fölött meghajolva, amikor rövid időre összekapcsolódott a tekintetük, amikor mindketten elvesztek egymás szemének tükrében…
Igen, Hermione emlékezetébe mélyen bevésődött az a fél perc. Ron arca olyan közel került az övéhez, hogy orrát meg-megcsapta a fiú finom illata, s még az állán megcsillanó rövid, aranyszínű borostát is látta. Soha azelőtt olyan férfiasnak, olyan vonzónak nem találta még Ront, mint abban a pillanatban. A vágy, hogy megérintse a számára oly kedves arcot, annyira sürgető, annyira erőteljes volt, hogy csak a legutolsó pillanatban tudott ellenállni a kísértésnek. Inkább elkapta a tekintetét… Igen, így történt. Ostobának tűnő tétovázása egyszerűen zavarba hozta, ezért az út hátralévő részében igyekezett elkerülni a fiú pillantását, elrejteni előle égő arcát. Ron próbált ugyan beszélgetést kezdeményezni, de ő nagyon szűkszavúan válaszolgatott, annyira félt, hogy egy hosszabb mondat közepén áruló hangszálai egyszerűen cserbenhagynák.

A fiú jelenlétében egyre gyakrabban fordult elő, hogy furcsán gyengének érezte magát. Kitartóan próbált elfogadható magyarázatot találni erre az érzésre, de az önvizsgálat nem hozott megnyugtató eredményt. Újra és újra ellentmondásokba ütközött; lehetetlennek tűnt, megoldást találni. Többször próbált más szemmel nézni a fiúra, próbált úgy gondolni rá, mint egyszerű jó barátra, de az önámítás csak még fájdalmasabbnak bizonyult.

Ron a barátja volt… Igen. A legjobb – és annál is több! Mégsem írt neki egyetlenegy levelet sem egész nyáron. Nem tudott. Nem volt rá képes még akkor sem, ha tudta, ezzel megsérti. De hogyan is magyarázhatná el neki, mit érzett minden egyes sikertelen kísérlet előtt, közben és után? Vajon mit szólna, ha tudná, hányszor fogott bele lelkesen a levélírásba, és hányszor hagyta abba ugyanolyan lendülettel? Nem jöttek a megfelelő szavak, elcsépelt frázisokból pedig már eddig is túl sokat elpuffogtattak.

Hermione bensőjében bizseregni-vibrálni kezdett valami – egy különös ösztönző erő, ami végigfutva az ujjain, mintha csak arra biztatta volna: ragadjon pennát, s most rögtön öntse szavakba formátlan gondolatait! Hermione ezúttal nem keresett kibúvót, a belső sugallat olyan erővel kerekedett józan megfontolásai fölé, hogy nem is tudott volna ellenkezni. Végig sem gondolta, mit tesz – máris azon kapta magát, hogy mélyen lehajol, táskájából egy keskeny pergamendarabot kotor elő, s meredten bámul maga elé, fejben a mondatokat fogalmazva, amelyek szabadulásra várva már ott dörömböltek a homlokcsontja mögött.
Ma sem volt könnyebb elkezdeni, mint korábban, a toll meg-megremegett kezében, bizonytalan volt minden gondolat… Majd hirtelen áttört a gát, keze nekivágott a papírnak, s a szavak lendületes folyama megállíthatatlanul ömlött ki pennája hegyéből.


Kedves Ron! (áthúzva)
Ron! (áthúzva)
Szerelmem!

Itt ülök a sötét szobában a kandalló mellett, az ölemben pergamen, kezemben penna, s félúton vagyok a halk kétely és az üvöltő bizonytalanság között. Tudom, te is itt fekszel tőlem néhány méterre, oly őrjítően közel – de mégis úgy érzem, ami elválaszt tőled, az áthatolhatatlanabb, mint néhány fal meg pár lépcsőfok. Bárcsak ott fekhetnék melletted, arcommal mellkasodon, hogy halljam szíved lassú ritmusát! (utolsó mondat áthúzva)

Jól ismersz engem; tudod, olyan ember vagyok, aki mindig mindent legjobb tudása szerint igyekszik elvégezni. De itt és most teljesen tanácstalan vagyok.
Oly végtelenül fontos vagy nekem, én mégsem találom a megfelelő szavakat, hogy ezt megmondjam Neked, ezért ragadtam hát tollat, hogy gyáva módon levélben tolmácsoljam érzéseimet.
De félek, túl messzire megyek, és nevetségessé teszem magam. Már-már azt kívánom, bárcsak máshogy éreznék… Látod, milyen szánalmasan gyáva vagyok! Annyira félek a visszautasítástól, hogy inkább felvállalnám a tettetők némán szenvedő szerepét.
És mégis, a közösen eltöltött idő van annyira értékes számomra, hogy őszinteségemmel megtiszteljelek.
De neked segítened kell, hogy átléphessem a józanész gátjait!

Arcomat a szék támlájába fúrom… fahéj és frissen sült kenyér illata… Rád emlékeztet. Képeket varázsol elém – Rólad. Látom féloldalas, kedves mosolyod, látom szikrázóan kék szemeidet.
Mit tegyek? Segíts nekem, kérlek, hogy elmúljon ez a tátongó űr itt, a bordám mögött!
Egy könnycsepp esett a papírra, érted hullott.
Lassan elfogynak a szavak.
Nem beszélek, torkom mégis kiszáradt. Rád szomjazom. (az egész bekezdés áthúzva)

A fejemben és a gondolataimban óriási zűrzavar uralkodik. Nem tudom, mit gondoljak felőled.
Egyik pillanatban izzó remény tölt el, úgy érzem, szárnyalok, a következőben a tomboló kétely taszít vissza a sötét mélybe.
Miért gondolok éjt nappallá téve arra, hogyan reagálnál vajon vallomásomra? Kegyetlenül arcomba nevetnél talán, vagy úgy tennél, mintha mi sem történt volna? Ebben már van gyakorlatunk… Jól sejted, ha azt gondolod, hogy én egy harmadik megoldásban reménykedem.

Mondd, miért van több a sorok között, mint bennük? Miért hisszük, hogy a kimondatlan szó megvéd minket? Segíts nekem! Túlcsordulok az érzésektől, és félek, kifakad ez a láthatatlan burok itt a szívem körül, s én elvérzek. Nem érhet így véget.

Szeretlek! Tudnod kell.
Hermione

Hermione felpillantott a levélből; könnyeinek vékony hártyája, amely már az első bekezdés alatt konokul, kipisloghatatlanul megtelepedett a szemén, elhomályosította látását. Nem hitte, hogy ennyire fájdalmas lesz kitárnia a szívét; lelkének legmélyebb rezdülései még sajátmagát is meglepték.
Újból a levélre nézett…
A kusza betűk szinte olvashatatlanok voltak, könnyei eláztatták a hullámzó sorokat, a sok áthúzás pedig furcsán rendetlenül hatott. Soha nem fogja elküldeni – tudta ezt, még mielőtt belefogott. Túl sokat fedett fel magából; Ron soha nem értené meg. Félbehajtotta hát a pergament, s a könyv borítója alá csúsztatta. Holnap majd elégeti…

A gondolatok s a szüntelenül pergő könnyek kimerítették; szemhéja ólomsúllyal nehezedett fáradt, sírástól kivörösödött szemeire. Pihenni akart, kialudni magából az érzések kusza kavargását. Karjával szorosan átölelte felhúzott térdeit, fejét a szék karfájára hajtotta, és egy perc sem telt bele, máris jóleső, öntudatlan álomba zuhant.