Ron a tisztás legszélén, egy terebélyes fa törzsének támaszkodva álldogált. Már végzett minden rásózott feladatával; megfékezett egy kitörni készülő tüzet, összeterelte az elszabadult kotlósokat, majd – mintegy ráadásként – merő önszorgalomból magához térítette alkoholtól bűzlő bácsikáját is.

Ron elrugaszkodott a fatörzstől, tekintetét félkörívben végighordozta a dombháton. Amikor egy órával ezelőtt kiért a rétre, még csak a horizont mentén húzódó narancsos ragyogás jelezte a naplementét, ám azóta teljesen besötétedett. A nappal utolsó fényei is felolvadtak a nyugati égbolton, helyet adva az éjszaka sápadt arcú uralkodójának. A méltóságteljes Hold már magasan trónolt odafent, palástként földre engedett fénye ezüstös derengésbe öltöztette a lankát, kiterjedt udvartartása milliárdnyi csillagkövettel képviseltette magát a pompázatos égi bársonyon.
Kisebb-nagyobb embercsoportok ácsorogtak egymástól nem messze, vidám hangjuk megtöltötte a balzsamos levegőt. A koraeste kellemes idővel járt a kedvükben: a nappal fullasztó melegét gondosan felszippantotta a tájról, helyébe simogatóan hűvös szellőt eregetett.

Ron elmélázva, arcán boldog mosollyal szemlélte a ligetet. Tudta, ennél romantikusabb helyet keresve sem talált volna, itt minden adva volt a tökéletes estéhez.
A szertartást ezen a helyen, az Odúval szomszédos széles mezőn, a szabad ég csillagszeplős kupolája alatt fogják megtartani. A székek két oldalt már szabályos sorokban álltak, középen fényes, fehér szőnyegnek tűnő sáv húzódott. Közelebbről megnézve látni lehetett, hogy apró virágszirmok alkotják a tejfehér folyamot, ami egészen az örökjégből faragott oltárig vezetett. Az erdő szélén felvert sátrakban barátságosan lobogtak a gyertyák, jelezve, hogy odabent minden készen áll a ceremóniát követő fényűző vacsorára, no meg a hajnalig tartó mulatozásra.

Ron most már percenként ellenőrizgette az óráját, s folyamatosan egyik lábáról a másikra állt. Jóleső izgatottság telepedett meg a gyomrában, bizsergett mindene, mintha édes mézbort csepegtettek volna az idegvégződéseire. Hermione – Hermione – Hermione. A név úgy pörgött benne, mint valami csodás erejű üveggolyó, a boldogság szivárványszíneit vetítve lelke hófehér vásznára.
Várta őt – nagyon! A viszontlátásnak már pusztán a gondolatától is majd’ kibújt a bőréből. Amikor elhagyta a szobáját, futólag Ginny ajtajára tapasztotta a fülét, s hallotta, hogy a lányok még nagyban készülődnek. Biztosan tudta, hogy semmiképp sem kerülhették el egymást, mégis idegesen fürkészte a tömeget. Annyira szerette volna, ha a ceremónia alatt végig egymás mellett állnak! Igazából minden fennmaradó percet Hermionéval akart tölteni. Úgy érezte, nincs az az idő, amely most elegendő lenne kettőjüknek, hogy az univerzum táguló dimenziói sem elég szélesek a rengeteg bepótolnivalóhoz, az elpazarolt lehetőséget újrateremtéséhez.

A temetés óta minden megváltozott, mintha az a szomorú esemény széles ösvényt húzott volna aközé, ami eddig volt, s aközé, ami ezután lesz. Dumbledore professzor halála rádöbbentette saját és társainak halandóságára. Akkor értette meg úgy istenigazából, hogy amire ők hárman vállalkoztak, az már nem játék, és nem is volt az soha. Gyermeki ártatlanságuk nem von védőhálót cselekedeteik köré, a harc válogatás nélkül szedi áldozatait, nem kímél senkit és semmit. Nem szívesen gondolt bele ebbe – de tudta, könnyen megeshet, hogy nem lesz több lehetősége megvallani az érzéseit.

Pedig Hermionénak tudnia kell! Ebben már biztos volt. A lány tekintetében ma látni vélt valamit, ami elsöpörte a kétségeket, utolsó mondata pedig vakmerően magabiztossá tette. Lelkének gondosan megépített védőgátjai leomlottak, szívén sem volt többé páncél, ami megvédje saját érzelmeitől. Jóleső izgatottság öntötte el minden egyes gondolattól, amit a lány emléke csalt elő.

- De hol vagy már? – szaladt ki félhangosan a száján.
Szüntelenül ide-oda rebbenő tekintette most precíz alapossággal siklott végig a tömegen. Felfedezte Harryt és Ginnyt, akik gyakran vonultak félre, ha azt hitték, senki sem látja őket… ott voltak a Rend tagjai… Fleur szülei… már a távoli rokonok is megérkeztek. Csak Hermione nem volt sehol.

Szíve egyre türelmetlenebbül zakatolt, ereiben szédítő sebességgel száguldott a vér. Különös hiányérzet hatalmasodott el rajta, mintha a múló idő lassan elszorítaná életerejének ütőerét. Úgy érezte, csontjai nem férnek a bőre alá, hogy nincs annyi levegő az egész világon, ami most teletölthetné a tüdejét, csillapíthatná légszomját.
Hogy lehűtse vadul forrongó belső világát, egy pillanatra becsukta a szemét, vett egy mély levegőt – hagyta izgatottságát felolvadni a kitartott, hosszú légvételben… aztán felpillantott.

Az első dolog, ami a szétnyíló tömegben magára vonta a tekintetét, egy magas, karcsú alak volt.
Ron lélegzete elakadt, szája a csodálkozástól bambán elnyílt – a látvány teljességgel felkészületlenül érte.

Hermione állt a széksorok végében, neki félig háttal, elegánsan, büszkén kihúzott vállakkal. Hosszú barna haján ezernyi apró szikralábbal táncolt a csillagfény, fedetlenül hagyott bőre bársonyragyogással ismételte meg a hold tompa tündöklését. A lágy szellő belekapott a ruhájába, s mint valami láthatatlan kéz, szorosan a testéhez simította a vékony anyagot – beszívta a hajlatokba, rácsókolta a domborulatokra…
Ron soha nem látott még gyönyörűbbet. A vágy lehengerlő erővel söpört végig rajta; meg sem tudott tőle mozdulni, az elragadtatás valósággal a földhöz szögezte. Csak nézte őt, minden pórusával itta, szomjasan szívta magába a lányból áradó tökéletességet…

A való világ csak lassan, színfoszlányokként, hangtöredékekben tért vissza a tudatába, mintha mély álomból ébredne. De már nem volt visszaút.
Hogy tervéhez lendületet nyerjen, Ron mély levegőt vett, kiegyenesítette vállát – majd hosszú, elszánt léptekkel elindult Hermione felé.