|
Az erdőben
barika 2008.02.09. 21:26
Ron dühösen csörtetett a sötét erdőben, talpa alatt hangosan ropogtak a száraz gallyak. Egy nyugodt, csendes helyet akart, ahol kiürítheti elméjéből zavaros gondolatait, ahol elbújhat a hangoskodó, önfeledten szórakozó vendégsereg elől.
Fejében egyetlen mondat visszhangzott szakadatlanul: Nem lehet igaz! Egyszerűen nem lehet igaz! Úgy ismételgette, mint valami mantrát.
Pár perc öntudatlan bandukolás után egy fákkal szorosan körülölelt, magányos tisztásra ért. Középen alacsony domb emelkedett, fűvel sűrűn benőtt felszíne tompán derengett a csillagok hunyorgó fényében.
Ron a domb túloldalán telepedett le, hátát egy meredekebb lejtős résznek vetette. Szorosan behunyta a szemét, s tehetetlenül hagyta, hogy megrohanják a kínzó emlékek…
Mintha napok teltek volna el azóta, hogy megpillantotta Hermionét – a gyönyörű ruhájában, szélfútta hajával. Pár másodperces csodálkozó bénultság után boldogan indult el a lány felé, fejében a kedves tervvel, hogy majd lassan a háta mögé lopakodik, befogja a szemét, s halkan a fülébe súg…
De valaki megelőzte.
Ő megtorpant, hitetlenkedve meredt maga elé – a legváratlanabb pillanatban érte a támadás a legfájóbb pontján. A bolgár! Olyan volt az egész, mintha egy lassított felvételt nézne, szaggatott képekben. Látta, ahogy Krum a lány vállára teszi a kezét, és Hermione megfordul. Látta, ahogy karját a lány köré fonja, arcát az övéhez tolja.
Ront azonnal heves émelygés fogta el, láthatatlan kötél tekeredett a tüdeje köré – s csak szorította, szorította. Nézni őket, ahogy szorosan ölelkeznek, ahogy egymás karjaiba simulnak, olyan érzés volt, mintha jó erősen gyomorszájon öklözték volna. A légszomj megfeszítette a tüdejét, majd görcsös remegés formájában felkúszott a torkán, s szabadulásra várva ott lüktetett egy másodpercig… kettőig… Tehetetlen dühében kiáltani, üvölteni akart.
De nem tette. Helyette gyors hátraarcot vett, s jó nagy ívben kikerülte őket. Talán meg sem állt volna a következő faluig, ha az apja meg nem állítja, s a többiekhez nem ráncigálja. Az esküvő elkezdődött, ő pedig csapdába került.
A ceremónia minden perce kész gyötrelem volt, az idő ólomlábakon vánszorgott. Látta a boldog arcokat, bátyja büszke mosolyát, hallotta édesanyja szaggatott szipogását – de mindez csak fakó képekben és tompa morajlásként jutott el a tudatáig. Vére a fülében dobolt, szíve a gyomrában lüktetett, s minden önuralmát mozgósítania kellett, hogy nyugton ülje végig a szertartást. Nagy volt a kísértés, hogy felpattanjon a székről, s mindenki szeme láttára Krumra vesse magát. Lehetett a bolgár messze földön híres kviddicsjátékos, Ronnak mégsem volt egy szemernyi kétsége sem afelől, melyikük nyerné a fizikai csatát. Az izmaiban vibráló dühös remegés akkor és ott minden mást háttérbe szorított.
Az esküvő végét is csak kábán észlelte; a családja hangos jókívánságokkal köszöntötte a fiatal párt, emberek nevettek, gratuláltak, a sokaság, mint valami áradó folyó, megindult a sátrak felé. Ron szándékosan lemaradt. Tudta, összeszorult torkával egy falatot sem bírna lenyelni. Nem, ha Hermione meg a bolgár is ott vannak… Nem akarta végignézni boldog turbékolásukat… el is hányta volna magát…
A tisztáson hideg szél támadt, a fűszálak lágyan hullámzottak, mintha csiklandoznák őket. Ron a jóleső áramlat felé fordította arcát, hátha az megtisztítja elméjét a zavaros gondolatoktól, hátha kifújja belőle a csalódottságot.
Becsapottnak érezte magát, semmi sem úgy alakult, ahogy eltervezte, vagy ahogy a lány megígérte.
De Hermione nem ígért semmit! – súgta belül egy cinikus hang, és Ron bármennyire is szeretett volna, nem tudott vele vitába szállni.
Hermione tényleg nem tett ígéretet, szavakkal legalábbis nem… De tettekkel igen! Minden mozdulata, arcjátéka, testének legapróbb rezdülése is arról árulkodott, hogy ez az este lesz a fordulópont a kapcsolatukban…
Reccsenés hasított az éjszakába, nem messze a tisztástól. Ron hirtelen kiegyenesedett, előkapta pálcáját, és apró lángot varázsolt a hegyére. Kinyújtott karral végigkémlelte a környező fákat – de a lágyan hullámzó ágakon kívül semmit sem látott. Pár másodpercig mozdulatlanul fülelt, saját légzését és a sűrű erdőn foszlányokként átszűrődő zenét hallotta – mást nem. Megnyugodva dőlt hát vissza, eloltotta pálcáját.
Tompa sajgás támadt a csípőjében, mintha valami az oldalába fúródott volna. Kezével a zsebébe nyúlt, ujjait ráfonta a kicsi szögletes tárgyra – előhúzta. Bambán nézett a markára… Erről teljesen elfeledkezett.
A szalaggal átkötött doboz Hermione ajándékát rejtette. Ma akarta odaadni, mint előrehozott születésnapi ajándékot. Tulajdonképpen már hónapok óta őrizte a fiókjában, egészen pontosan azóta, hogy tavaly, a karácsonyi szünet előtt Roxmortsban megvette. Amint a kirakatban meglátta, rögtön Hermione jutott eszébe… Tudta, hogy minden spórolt pénze rá fog menni, mégsem bírta otthagyni.
Keserű sóhaj szakadt ki belőle. Akkor nem voltak olyan viszonyban, ahogy most sem.
Hermione komoly fejtörést okozott neki. Így volt ez mindig. S most különösen. Hogyan viszonyuljon hozzá ezek után? Nem teheti meg többé, hogy szó nélkül elkerüli, vagy tudomást sem vesz róla. Ők ketten nemrég olyan útra vállalkoztak, amit Harryvel közösen kell megtenniük, egymást segítve és támogatva. Az ügy túl fontos volt ahhoz, hogy holmi szerelmi civódás az akadálya legyen. Ha a lány mást választott, azt neki el kell fogadnia.
Összeszorított szájjal tűrnie kell.
Nem tehet mást.
Ki fogja bírni.
De hogyan?
Ron abban a reményben hajtotta fejét a tenyerébe, hogy pár perc csendes töprengés után majd választ talál a kérdésre.
***
A fák elmosódott, alaktalan foltként suhantak el a szeme előtt, a bokrok kiálló ágai, mint megannyi gonosz ujj, belekaptak a hajába, s felkarcolták csupasz bőrét.
Hermione hangosan zihált, már percek óta bolyongott a sűrű erdőben, célt vesztetten, vaktában megcélozva a holdfény szaggatta sötétséget. Miután otthagyta Viktort a ceremónia helyszínén, rögtön Ron keresésére indult – egy pillanatig sem akart várni. Ám az izgatottan hullámzó tömeg újra és újra elzárta szeme elől a fiút, hiába nyújtogatta kétségbeesetten a nyakát. Mindenki egyszerre tódult a sátrak felé, s a lépésben haladó, összetorlódott sorban lehetetlen volt előrejutni. A talárok színes kavalkádjában néha felvillant a fiú magas alakja, de képtelenség volt megállapítani, merre, hová tart.
Az utolsó dolog, amit látott, Ron elvesző árnyéka volt, ahogy beolvad a fák sűrűjébe. Hermione nem habozott: amilyen gyorsan csak tudott, kivált a tömegből, és gondolkodás nélkül utána futott. Beszélnie kellett vele!
Szúrt az oldala, légzése egyre kapkodóbbá vált; neki úgy tűnt, már órák óta kóborol az ismeretlen erdőben. A hajlongó árnyak és a beazonosítatlan eredetű neszek megrémítették, pánik kezdett elhatalmasodni rajta torokszorító erővel. Mintha a rémületesen köré záródó erdő figyelné őt…
Hirtelen megtorpant – hangokat hallott. Figyelmesen hegyezte fülét, talán egy teljes percen át – de saját kapkodó zihálásán kívül semmi sem törte meg a csöndet. Egyedül volt, a sötétben, a félelem fojtogató csápjainak fokozódó szorításában. Tüdeje égett, mintha folyékony tüzet lélegezne, lábai remegtek a megerőltetéstől, s már tudta, hogy eltévedt.
Körülnézett, pillantása ide-oda rebbent a fák fenyegetően fölétornyosuló árnyalakjai között, elkeseredetten kutatott valamilyen nyom után, amin elindulhat, ami kivezeti innen…
És akkor hirtelen meglátta. Egy rövid villanás hatolt át a fák sűrűjén, pontosan az orra előtt.
A megkönnyebbüléstől felsóhajtott. Ő lesz az! Ron!
Türelmetlen mozdulattal félresöpörte az útjában álló bozótot, és ügyet sem vetve a hajába, bőrébe karmoló ághegyekről, futva indult a kilobbanó fény irányába.
***
Ron felkapta a fejét, bizonytalan léptek zaja hallatszott a fák mögül. Valami hangosan roppant… néhány hosszú ág megrezdült… majd egy botladozó alak vált ki a vaksötét rengetegből. Fényes selyemruha csillant meg a holdfényben – Hermione rohant felé zihálva.
- Végre megvagy…! – kiáltotta futtában, s csak akkor lassított le, mikor csupán pár lépés távolság maradt kettőjük között.
Ron felpattant, sorompóként kitartott kezével lefékezte a még mindig lendületben lévő lányt.
- Már egy… örökkévalóság… óta… kereslek… – Hermione elfúló hangon zihált, óriási erőfeszítéssel préselve ki magából a szavakat. Azután összegörnyedt, fél kezével térdére támaszkodott, a másikkal szúró oldalát markolászta. Haja kócosan hullámzott vörösen lüktető arca körül.
Ron a rémület hirtelen tűszúrását érezte az oldalában.
- De miért? Mi történt? – kérdezte a lányhoz hajolva. Hermione feldúlt állapota arra utalt, valami szörnyűség történt. – Talán… talán meghalt valaki? – mondta ki a legrosszabbat, ami csak eszébe jutott.
Hermione vadul megrázta a fejét.
- Nem, dehogy. Senki. Én csak… én csak aggódtam érted…
Ron megnyugodott; nem támadtak halálfalók a családjára. Aztán a nyugalom hirtelen átadta a helyét egy másik, sokkal intenzívebb érzésnek. Keserű düh kavarodott fel újult erővel a gyomrában; két keze ökölbe szorult.
- Miattam felesleges volt aggódnod – sziszegte Hermione arcába. – Menj szépen vissza, és élvezd az estét!
Hermione felkapta a fejét. Két szeme a döbbenettől tágra nyílt, s a bágyadt holdfényben gyanúsan megcsillant, jelezve, hogy a könnyek már közel járnak a felszínhez.
De Ron már nem bírt féket rakni lávaként feltörő indulatára. Szabályosan érezte, ahogy a harag égető lángtengere lassanként szétáramlik a zsigereiben, s felemészti minden józan gondolatát. Agyában egymást kergették a sértő, durva megjegyzések, csak arra várva, hogy a lány fejéhez vághassa őket.
- Igen, menj csak vissza… – folytatta gúnyosan. – Vissza a te Viktorkádhoz… De előbb szedd rendbe magad, mert… mert egyszerűen szörnyen nézel ki!
Az utolsó félmondatot valósággal a lány arcába köpte – aztán hátrált egy lépést, s visszafojtott lélegzettel figyelte szavai hatását.
Hermione összerándult – mintha korbáccsal vágtak volna végig rajta –, száját keményen összeharapta, ám vadul hullámzó arcvonásit így sem tudta kordában tartani.
Ron aljas gyönyörűséget érzett. Ez az! Sikerült végre fájdalmat okozni a lánynak! S ő meglovagolta ezt az érzést, hagyta, hogy sértettsége utat találjon a nyelvére – feltartóztathatatlan lendülettel továbbfröcsögött.
- Viktorka még meggondolja magát, ha ilyen állapotban meglát téged… kócosan… piszkosan… izzadtan… Bizony, mert… – Itt rövid szünetet tartott, gondolatban a legélesebb fegyver után kutatva, amivel megadhatja a végső döfést. Aztán keserű fintorral odavetette: – Mert a kviddicssztárok nem mutatkoznak ám akárkivel!
Ez telibe talált. A sötétben is látta, ahogy Hermione elsápad, ahogy szemei megtelnek csillogó könnyekkel. Ron keserű elégtételt érzett, valahol belül egy ördögi hang vadul felüvöltött… aztán a diadal kurta mámora elszánt, s féltékenység mart jeges ujjakkal a gyomrába. Hát ennyire szerelmes abba fajankóba?! Még a feltételezést sem bírja elviselni, hogy a drágalátos szerelme esetleg elhagyhatja!?
A gondolat túl sok volt, túl fájdalmas – Ron egyszerűen nem bírta tovább. Az elkeseredett düh forrpontra jutott a bensőjében, majd’ szétvetette. Tudta, valami jóvátehetetlent követ el, ha nem szabadul meg hamarosan a lánytól.
- Menj már innen! – ordította Hermione arcába. – Hallod!? Látni sem bírlak!
Karját dühösen kinyújtotta, hogy remegő ujjaival mutassa az irányt. A markában szorongatott ajándékról az esztelen vagdalkozás közepette teljesen megfeledkezett. A kis doboz kicsúszott izzadt tenyeréből, majd nyílegyenes repülést követően, tompa puffanással a lány vállának csapódott.
***
Hermione kábán a vállához kapott. Inkább érezte, mintsem látta, hogy valami kemény nekiütődik, és a mellkasán végigbukdácsolva a lába elé pottyan.
Szemeit teljesen ellepték a könnyek, szúrták, égették belülről – aztán nagy nehezen kibuggyantak, és keserű cseppekben peregtek le az arcán. Bénultan állt, képtelen volt szólni, mozdulni vagy bárhogy reagálni. Ron szavai annyira fájtak, annyira az elevenére tapintottak, hogy ledermedt tőlük, még levegőt sem tudott venni. Mintha erős vaspántok szorították volna össze a tüdejét, a döbbenet megbénította a rekeszizmait.
Aztán történt valami – mintha egy jéghideg buborék kidurrant volna. A fojtogató érzés olyan hirtelen múlt el, ahogy keletkezett. A levegő hangosan sípolva ömlött a tüdejébe, s könnyeinek szakadatlan özöne – mintha egy csapot zártak volna el – hirtelen elapadt. Dühe felülkerekedett józan eszén, és amikor megtalálta a hangját, már nem akart magyarázkodni – még kevésbé finomkodni.
- Mi a fene bajod van!? – üvöltötte torkaszakadtából, egyenesen Ron arcába. A fiú hátrahőkölt, de Hermione ettől csak még inkább feltüzelve érezte magát. – Teljesen elment az eszed? Végiggondoltad egyáltalán, miket beszélsz? Én csak meg akartalak keresni! – Torka belesajdult a kiabálásba, hangja regisztert váltott, a magasba ugrott, s az utolsó szavait már újrainduló könnyei kísérték.
Ron egy darabig szótlanul meredt rá, szemében dühös szikrák jártak őrült táncot.
- Azért, hogy megadd a kegyelemdöfést? – szólt ingerülten. – Hogy elújságold, megérkezett a szerelmed?… Nos, arra semmi szükség – folytatta gúnyosan, mielőtt Hermione közbevághatott volna. – Mindenki látott titeket.
Ron szavaitól kitisztult a feje, Hermione gondolatai egyetlen rándulással helyrezökkentek. Azért jött, hogy megakadályozzon egy félreértést, és nem veszekedni! Lázasan kutatott elméjében a megfelelő mondatok után, amivel megmagyarázhatja a helyzetet.
- Viktor és én csak barátok vagyunk… – kezdte szenvedélyesen, aztán – ahogy egyre jobban megoldódott a nyelve – hadarni kezdett. – Semmi sem történt, hidd el! Nem úgy van, ahogy gondolod! Félreértetted, az egész csupán egy szerencsétlen véletlen… én nem is tudtam… sejtelmem sem volt…
Ahogy a lendülete elfogyott, úgy csavarodott Ron arca egyre görcsösebb fintorba.
- Kár a gőzért, Hermione! – legyintett türelmetlenül. – Láttalak titeket csókolózni…
Hermione hátratántorodott. A fiú szavaiból áradó teljes közöny úgy érte, mint egy jéghideg arculcsapás. Csókolózni? Mégis miről beszél…? Erőtlenül tiltakozni akart, de a fiú villámló tekintete beléfojtotta a szót.
Ron tett egy lépést előre.
- A barátok nem csókolóznak – szólt vészjóslóan halk hangon. Hermione összerezzent. – Vagy igen?! – (Hosszú csend.) – Szólj már, Hermione!
Hermione valósággal megbénult a sokktól, képtelen volt megszólalni.
Ron előreugrott, megragadta a felkarját, durván megszorította, arcát az övéhez tolta, pupillája tűhegynyire szűkült.
- Mi is barátok vagyunk – suttogta sztoikus nyugalommal a hangjában. – Barátok!... Nem igaz?! – Most már kiabált, s minden szavának egy-egy durva rántással adott nyomatékot. Tekintete szikrázott a haragtól. Majd újból suttogóra fogta a hangját, még közelebb hajolt, és Hermione arcába sziszegte: – Akkor engem is megcsókolsz?
Hermione a gyűlölködő szemekbe bámult. Ron pengevékonyságúra préselte az ajkait, ujjait fájdalmasan a húsába mélyesztette. Hermione bénultsága egy csapásra feloldódott, vörös köd borította el az agyát. Egyetlen erős rántással kiszabadította sajgó kezét, s mielőtt meggondolhatta volna magát, lendületet vett, s teljes erejéből pofonvágta a fiút.
A csattanás erős visszhangot vert az üres csöndbe, a levegő egy pillanatra megfagyott, mintha körülöttük minden – a fák, a csillagok, az egész világ – visszatartaná a lélegzetét.
Ron hitetlenkedve meredt maga elé, kezét az arcára szorította, szájával némán tátogott.
Hermione feltámadó szégyenérzettel nézett a fiú döbbent szemeibe. Megijedt saját reakciójától. Semmi mást nem akart már, csak elszaladni – elrohanni olyan gyorsan, ahogy csak remegő lábai bírják. Megragadta hát szoknyája alját, és sebesen megpördült. Felemelte lábát, előredőlt, hogy lendületet vegyen a futáshoz – ám ekkor egy erős marok határozottan megragadta a felkarját, és pillanatnyi habozás után durván visszarántotta.
Hermione elvesztette az egyensúlyát, bokája kicsúszott alóla, a világ oldalt billent, az ég helyet cserélt a földdel. Nem maradt ideje kinyújtani a kezeit, így a zuhanás erejét sem tudta tompítani. A csípője fájdalmasan nekiütődött a kemény földnek, karjai természetellenes szögben a teste alá szorultak. A kín vöröset lobbant a szeme előtt. Hermione hangosan felnyögött.
Meg sem próbált felkelni, forró arcát a harmatcseppes fű hűvösébe temette – s várta, hogy a döbbenet sokkszerű hulláma elvonuljon, hogy a fájdalom tűszúrásai felolvadjanak a tompa bizsergésben. Szeme sarkából látta, hogy Ron melléugrik, térdre ereszkedik, és segítőkészen kinyújtja a kezét.
- Ne haragudj – suttogta csendesen. – Nem akartam. Gyere, felsegítelek…
- Hagyj! – Hermione durván félrelökte a fiú kezét. Dacosan, a saját erejéből a könyökére támaszkodott, majd lassan ülő helyzetbe tornázta magát. Tekintete akaratlanul is a fiú arcára tévedt.
Ron megszeppenve meredt rá.
- Jól vagy? – Aggodalom csengett a hangjában. Aztán nagyon lassan – mintha mély forrásból merítené a mozdulathoz az erőt – kinyúlt, s finoman lesöpört egy fűszálat a lány arcáról.
Hermione összerezzent az érintésétől. Fáradtan felemelte a kezét, hogy ellökje magától a fiút – de a mozdulat félúton megakadt, levegőben lógó keze megdermedt. Tekintetét egy ütemesen himbálózó, csillogó dolog vonta magára… egy vékony, ezüstös lánc akadt az ujjai közé. Hermione csodálkozva emelte szeme elé a csinos kis ékszert.
Ron a nevetés és a sóhaj rekedt egyvelegét produkálta.
- Hát végül mégis megtaláltátok egymást…
Hermione csodálkozva nézett rá.
- Nem értem – suttogta. Kábult tudata még kiütötten ténfergett gondolatainak szorítójában. Halványan derengett neki valami egy apró repülő dobozról… Vajon abból eshetett ki?
Ron még mindig nagyon óvatosan és csendesen – mintha egy hirtelen mozdulat mindenestől szétzúzhatná a sérülékeny békét – közelebb húzódott, hosszú lábait maga alá gyűrte, és hosszú, mély lélegzetvétellel erőt gyűjtött a beszédhez.
- Rögtön te jutottál róla eszembe – fogott bele csendesen –, abban a pillanatban, ahogy a kirakatban megláttam. Csodálkoztam is, hogy a nevedet nem vésték bele előre… És én egyszerűen nem tudtam az üzletben hagyni. Ma akartam odaadni…
Hermione szórakozottan forgatta ujjai közt a láncot – egy szép, könyvet formázó medál volt ráfűzve.
- Az… az enyém? – motyogta értetlenkedve.
Ron felnevetett.
- Igen. Úgy gondoltam, neked jobban állna, mint nekem. Nézd csak… – Azzal odahajolt, s két ujjával finoman felpattintotta a medált.
Hermione saját fényképét találta az ékszer belsejére ragasztva. Egyáltalán nem emlékezett rá, mikor készült a fotó.
- Tavaly nyáron csináltam – vágott elébe a kérdésnek Ron. – Te a szobám ablaka előtt olvasgattál, tudod, ahol a hátadat a széles gerendának tudod vetni. Olyan boldognak tűntél. És én… én egy emléket akartam arról a pillanatról, hogy… – Lesütötte a pillantását, hangja is elfulladt, mintha a mondat befejezéséhez nem maradt volna elég levegő a tüdejében.
Hermione szorosabbra fonta ujjait a vékony láncon. Soha semminek nem örült még ennyire. Szerette volna ezt Ronnak is megmondani, de a fiú nem nézett rá, lesütött szemével konokul a cipőjét fixírozta.
- Ron… én…
- De ha inkább Krum fényképét raknád bele, én azt is megértem.
- Nem akarom belerakni – tiltakozott Hermione. – Miből gondolod egyáltalán, hogy ilyesmi járhat a fejemben?
Ron felemelte a fejét, röviden, ironikusan felnevetett.
- Láttam a levelet, Hermione. Tudom, mit írtál neki.
A levelet? Hermione először nem értette, mire céloz a fiú – aztán a megoldás bekattant, mintha egy zárat pattintottak volna fel az elméjében. Hát ezért volt Ron olyan furcsa és szeszélyes egész héten!
Négykézlábra tápászkodott, szembefordult Ronnal, két kezét a combjára fektette.
- Szeretnéd elolvasni az egész levelet? – kérdezte komolyan. Szíve már a gondolattól is hevesebben vert.
Ron furcsa értetlenséggel meredt rá, mintha megbocsáthatatlan ízléstelenségnek találná az ötletet.
- Kérlek – suttogta Hermione némán. Majd benyúlt ruhájának dekoltázsa alá, és előhúzta az apróra összehajtott pergament.
Ron csak hosszas unszolás után, vonakodva fogadta el a felé nyújtott levelet.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
- nagyon jó!; 
- jó! ; 
- cuki! ;