Ron remegő kézzel markolta a pergament; szorította, mintha irtózatos súlyt kellene tartania emberfeletti erővel. A fejében egymással ellentétes gondolatok kavarogtak szédítő sebességgel. Az elmúlt tíz percben annyi minden történt, hogy azt még nem tudta feldolgozni. Mintha érzelmeinek hullámvasútján száguldott volna végig; a néma kétségbeesés sötét mélyéből indulva a dühös vagdalkozás égbenyúló magaslatán át egészen a csendes beismerésig. Ez már a végállomás?… Nem tudta.
A pofon térítette magához öntudatlan dühöngéséből. Elég volt egy pillanat, hogy mélységesen elszégyellje magát durva viselkedése és sértő szavai miatt. Rögtön magyarázkodni akart, mentegetőzni, valahogy kiengesztelni Hermionét – így amikor látta, hogy a lány menni készül, megrémült. Nem engedhette el szó nélkül! Anélkül, hogy végiggondolta volna, mit tesz, megfogta a karját, és visszarántotta. Hermione elvesztette az egyensúlyát, a földre zuhant. És azóta itt ülnek a fűben, veszekedéstől kimerülten, némileg lecsillapodva, megnyugodva.
De Ron mégis félt, hogy egy darab papír képes lehet szétzúzni ezt a törékeny békét.

Bizonytalanul pillantott a levélre… Egy maroknyi pokol az ártatlan pergamen fecnire vésve? A józanész azt diktálta, ne olvassa el, hiszen nem az övé, nem neki szól. De volt egy másik sugallat is, valami erősebb, ami szüntelenül szurkálta belülről… És ő nem tudott ellenállni a kíváncsiságnak, remegő kezei már bontogatták az apróra összehajtott papírdarabot. A szeme sarkából homályosan érzékelte, hogy Hermione eközben feláll, s ideges járkálásba kezd.
Ron fényt varázsolt pálcájának hegyére, kisimította térdén a pergament, vett egy mély levegőt, és olvasni kezdett…

Már az első bekezdésnél elakadt. Többször végigfutott a rövid sorokon, de a jelentésük egyszerűen nem jutott el a tudatáig, a szavak halmaza nem állt össze feldolgozható egységgé… Aztán hirtelen minden értelmet nyert, mintha ablakot nyitottak volna elméjének gondosan lezárt szobájára. Meglepett hörgés tört fel a torkából: Hermione neki írta a levelet!
Valami újszerű, addig ismeretlen érzés árasztotta el tetőtől talpig, ami egyszerre volt döbbent és ujjongó.
Szíve eszeveszett ütemben kezdett verni, felugrott a torkába, s majd’ megfojtotta a boldogságtól. Tekintete sebesen száguldott a sorokon, szemei szinte falták a betűket. Folyamatosan győzködnie kellett magát, hogy ez nem álom, nem képzelgés, mert a valóság annyira hihetetlen volt. És mégis!
A szavak valósággal életre keltek a fejében, hogy aztán szétterjedve apró örömtüzeket gyújtsanak a zsigerei mentén.
Újból és újból elolvasta az utolsó mondatokat, egyszerűen nem tudott velük betelni. Minden ott volt a papíron, amit valaha is remélni mert, s amit ő maga is érzett.
Ezt Hermionénak is tudnia kell! – sürgette a lelkiismeretes belső hang. – Nem hagyhatod őt kétségek között egy percig sem!

Ron olyan gyorsan pattant fel, hogy egy csokorra való fekete virág bontott szirmot hirtelen a szeme előtt. Megszédült, minden vér a fejébe szökött. Megrázta magát, s torkában dobogó szívvel nézett a lányra.
Hermione szemei – két izgatottan csillogó, fényes pont a sötétben – őt fürkészték. Kezeit idegesen tördelte, láthatóan nehezére esett nyugton maradni.
Ron szólni akart, világgá kiáltani boldogságát, a magasba kurjantani örömét – de a gombóc a torkában elállta a szavak útját. Elbizonytalanodott. Mit mondjon? Hogyan viszonozza a lány szenvedélyes szavait? Kinyitotta a száját, de csak egy sóhaj tört elő. Kellett még egy perc, hogy összeszedje a gondolatait.
Hermione arca idegesen megrándult, beharapta a szája szélét, szemei csillogtak a visszatartott könnyektől.
Ron a pánik bénító határára sodródott, kezével görcsösen, mint valami mentőövet, markolta, gyűrögette a levelet. Egyre sürgetőbb késztetést érzett, hogy szó nélkül karjába kapja Hermionét, és hagyja, hogy csókjai beszéljenek helyette.
Még nem! – rázta meg a fejét. Előbb elmondja, milyen sokat jelentett neki a levél, tartozik ennyivel.

Egy szívdobbanásnyi ideig tartott, s Ron már tudta, hogy a lány félreértette a fejmozdulatot.
Hermione felnyögött, s mindkét kezét a szája elé kapta, hogy elfojtsa a feltörő zokogást. Elszakította döbbent tekintetét a fiúról, és már fordult is, hogy elrohanjon.

- Hermione! – Ron hangja ijedt visszhangot vert a csendbe. – Táncolunk? – kérdezte gondolkodás nélkül. Nem számított, mennyire furcsa és oda nem illő az, amit mond, csak egy célja volt vele – és azt elérte.
Hermione megtorpant. Bátortalanul visszafordult.
- A zene hangosabb lett. Te is hallod? – Ron egyetlen ugrással mellette termett, szétvetett lábakkal, mint valami egyszemélyes torlasz, elállta az útját, nehogy megszökhessen.


Hermione csak kábán észlelte a külvilágot, a döbbenet buborékja vette körül, s mosta el a valóság körvonalait. Az idő mintha lelassult volna azután, hogy Ron kezébe nyomta a levelet. Minden perc rettenetes idegölő feszültségben telt, minden szívdobbanás fájdalmas, mellkasra mért kalapácsütésnek tűnt. Mindennél jobban vágyott már a megerősítésre, hogy végre felszabaduljon kétségeinek fullasztó terhe alól, hogy tüdeje kiadhassa magából a napok óta visszatartott levegőt.
Amikor Ron szorosan hozzálépett, esélye sem volt ellenkezni. Könnyei függönyén át homályosan látta a fiú merev arcát, érezte, ahogy kezei határozottan a dereka köré fonódnak, ahogy gyengéd erőszakkal közelebb vonják, egészen a mellkasáig. És ő megadta magát a szelíd erőszaknak; feje előrebukott, s jólesően megpihent a hullámzó bársonytaláron – a fiú szívverése lágyan dobolt a fülében.
Percekig álltak mozdulatlanul, egymás biztonságot adó testmelegében, szívük sebes iramú szinkronvisszhangjába burkolva. És Hermione nem tudta többé féken tartani a testét elöntő megkönnyebbülést: könnyeinek kövér cseppjei kibuggyantak felduzzadt szemhéja alól, s ő csak sírt némán, összeharapott szájjal, kétségbeesetten kapaszkodva az erős karokba.

- Ne sírj. – Ron a lány fülébe suttogott. Nem látta az arcát, sem a könnyeket, de érezte, hogy egész testében remeg, s hallotta szaggatott, rosszul titkolt szipogását is. Állát Hermione összeborzolt fejére fektette, karjait szorosabbra vonta rázkódó vállai körül. Olyan aprónak és törékenynek tűnt a lány, remegő teste szinte elveszett az ölelésében – lénye mégis betölteni látszott mindent. Ron soha többé nem akarta elengedni őt, az idők végezetéig ölelte és szorította volna, amíg a forrongó világ megnyugszik, amíg a háború véget ér, hogy aztán nyugodt szívvel engedhesse szabadon, s aggodalom nélkül vegye birtokba ismét.
Hermione testén újból és újból végigfutott a sírás rezgéshulláma, megremegtetve minden egyes porcikáját. Ron hosszú mozdulatokkal simogatni kezdte a lányt, nyugtató keze végigfutott a hátán, le és fel, derekától a nyaka kecses vonaláig, minden egyes alkalommal egyre feljebb vándorolva. Majd megállapodott a tarkóján, ujjaival beletúrt a dús, selymes fürtökbe.

Hermione felemelte a fejét, arcát Ron nyakába fúrta. Gyöngyöző könnyei csiklandozták a fiú bőrét.
- Nem tudtam, hogy eljön – szólt náthás hangon. – Fleur hívta meg. Higgy nekem!
Ron apró csókot lehelt a halántékára.
- Tudom – súgta gyengéden. És tényleg tudta, a szíve legmélyén mindig is sejtette, csak magának sem merte bevallani. Viszont Hermionétól hallani valami csodálatosan felszabadító érzés volt.
- Hiszek neked, tényleg hiszek – bizonygatta szenvedélyesen.
Hermione mellkasa magasra emelkedett, a levegő hatalmas, megkönnyebbült sóhajjal tört ki belőle.
- Ron, a levelem… – Rekedt volt a hangja, s szinte rögtön elfulladt, nem fejezte be a mondatot. A ki nem mondott kérdés lassan mégis megformálódott a semmiből.
Ron fejében újra szólásra emelkedett egy belső hang, de a szavakat – csakúgy, mint az előbb – most sem találta meg mondandójához. De Ron már nem akart beszélni. Helyette kezébe vette a lány állát, finoman felemelte, s mélyen a szemébe nézett. Ujját végigfutatta Hermione ajkain, majd lassan lehajolt.

A világ szédítő pörgésbe kezdett, a széleinél elhalványult, és a végtelenbe veszett. Hermione semmi mást nem látott csak a fiú aranyló szeplőkkel telehintett arcát, szemeinek végtelenül mély kékjét, elnyíló ajkait. Arcukat csupán centik választották el, a fiú szaggatott légzése már a bőrét perzselte. Hermione becsukta a szemét, s hagyta fejét oldalra biccenni.
Szájuk finoman összeért, egymáshoz tapadt, egybeolvadt. Ron ajkai gyengéden megszorították az övét, kezdetben lágyan, óvatosan, majd egyre szenvedélyesebben. Hosszú, felszínt bizsergető csókban forrtak össze, csak rövid, lélegzetvételnyi időre szakadva el néha egymástól.
Aztán – ahogy lélegzetük egyre forróbbá és kapkodóbbá vált – Ron halk nyöszörgésszerű hangot hallatott, s nyelvével finoman végigsimított a lány felső ajkán, így kérve bebocsátást. Hermione nem habozott: készségesen szétnyitotta ajkait, hogy elmélyíthessék a csókot.
Az elemi erővel feltámadó vágy egyetlen forró hullámban öntötte el, beborította az egész testét. Ron tökéletesen csókolt, felkavaróan, szenvedélyesen és mohón. Hermione mindig tudta, hogy így lesz – a fiú nyelvének édes mézbor íze mégis minden képzeletet felülmúlóan részegítő volt; felolvadt benne.

Ron eddig a pillanatig nem hitte, hogy létezhet valami, ami ennyire puha és jóízű, mint a lány szája. Egyszerűen nem tudott vele betelni, rekedten nyögött fel valahányszor csak elváltak egymástól az ajkaik.
Hermione teljes odaadással csókolt – követelőzve, szomjasan, kielégíthetetlenül. S Ronban a vágy már meghaladta az egészséges mértéket. Olyan szorosan ölelte a lányt, karjai olyan vehemenciával szorították, markolták törékeny testét, hogy félt, fájdalmat okoz neki. De úgy érezte, nem tud elég közel kerülni hozzá, vére hajtotta előre, legszívesebben a bőre alá bújt volna. Amikor Hermione kéjesen felnyögött, a fiú bensőjében új, emésztően nyers erővel olyan szintre szökkent a testi vágy, hogy az már túl sok volt neki. Kibontakozott az ölelésből, és finoman eltolta magától Hermionét.

- Beszéljünk a levélről… – szólt elfúló hangon. Képtelen volt egyenletesen lélegezni.
Hermione csodálkozva emelte rá tekintetét, pupillái elnyelni látszottak mogyoróbarna szemeit, ajkai nedvesen csillogtak a csóktól. Mellkasa hullámzott, kezei görcsösen markolták a fiú talárjának ujját.
- Tudod a tánc teljesen kimerített – magyarázkodott Ron mosolyogva. – Kell egy kis pihenő.
Hermione halkan felnevetett, ahogy megértette. Elengedte Ron talárját, és egy egészen apró hátráló lépést tett. Szemei játékosan megvillantak, s incselkedve így szólt:
- A „tánc” intenzitásából arra következtetek, hogy tetszett a levelem.

Ron visszanevetett.
Egy önfeledt pillanatig boldogan mosolyogtak egymásra, tekintetük összeforrt, s szerelmes üzeneteket váltott. Végtelen, minden mást kirekesztő, intenzív fél perc volt ez, csupán két szivárványos tükörkép egymás boldogságtól csillogó szemében, saját maguk boldog arcképe a másik tekintetéről visszapattanva.

Ron törte meg a varázst. A bensőjében valami fickándozó, kitörésre kész erő reagálásra biztatta. Hangosan nyelt egyet, csak hogy komoly hangszínt adjon mondanivalójának.
- Hermione, a leveled… – kezdte meglóduló szívvel. – Soha semmi nem tetszett még ennyire… nem is gondoltam… Nekem eszembe sem jutott, hogy… – Elakadt. Érezte, itt a régen várt pillanat, hogy vallomást tegyen. – Hermione, én…
De Hermione egyetlen mozdulattal elhallgattatta. Ujját Ron szájához emelte, s megrázta a fejét.
- Tudom – szólt csendesen. – De nem akarom, hogy kimond. Most nem.
Lehajtotta a fejét, némán meredt maga elé.
Ron lágyan megérintette az arcát, ujjaival az álla alá nyúlt, s gyengéd erőszakkal felemelte, hogy a szemébe nézhessen.
- Miért nem?
Hermione szemei megteltek könnyel, vonásait valami eltökélt komolyság feszítette meg.
- Ha most mondanád, az olyan lenne, mintha elbúcsúznál… És én nem akarok búcsúzkodni! Hát nem érted? – Kézfejével letörölte a kibuggyanó könnycseppeket. – Nem tudhatjuk, mi lesz holnap vagy azután. És én nem akarok arra gondolni, hogy… hogy mi történhet veled vagy velem. Ha meghalnék, vagy ha te…

Most Ronon volt a tiltakozás sora. Felemelt mutatóujjával lepecsételte Hermione száját. A lány szavai tőrként siklottak a szívébe, s egy régóta érlelődő fájdalomgócot fakasztottak fel. Valahol legbelül Ron is gondolt már erre, agyának hátsó rekeszében ott motozott ez a borzalmas lehetőség – de Hermionétól hallani mindezt sokkal rosszabb volt. Nélküle semminek sem lenne értelme!
Karjába kapta a lányt, s féltékeny ölelésbe vonta.
- Ne gondolj ilyesmire – súgta a fülébe. Apró csókokkal borította az arcát. – Soha többé!
Szájával a lány ajkait kereste, hogy újabb hosszú csókot válthassanak. Kezeit a csípőjére csúsztatta, és határozottan magához vonta.
- Nem lesz semmi baj – súgta újból, majd Hermione nyakába temette az arcát, hogy addig csókolja, kényeztesse, amíg minden kétségét el nem oszlatja.

Hermione torkában egy pillanatra bent rekedt a lélegzet, felforrósodott, lüktetett – aztán hosszú, kéjes sóhajjá göngyölődött szét. Eddig nem tapasztalt bizsergés futott végig a gerincén. A külvilág újból megszűnt létezni, csak Ron puha ajkai és erős kezei léteztek. Finoman megdöntötte a fejét, hogy a fiú hozzáférhessen a füle alatti érzékeny területhez – s Ron élt a felkínált lehetőséggel, ajkai őrjítő alapossággal láttak a feladathoz. Minden csókját rövid, rekedt sóhaj kísérte, ami testes, bódító nedűként járta át a lány testét.
Hermione viszonozni akarta ezt a lélegzetelállító érzést. Kezét felcsúsztatta Ron mellén, ujjaival céltudatosan haladt végig a talár gombjain, felfedve a fiú csupasz bőrét.

Ron lélegzete elakadt, amikor megérezte mellén a lány ajkait. A vére forrón felpezsdült, szíve őrülten kalapált. Hermione apró csókokat lehelt felforrósodott bőrére, és lassan bebarangolta a talár alól felfedett területet. Puha ajkai felvándoroltak a nyakára, Ron hangosan felnyögött, amikor Hermione ujjai felkúsztak a tarkóján, s őrjítő lassúsággal a hajába túrtak. Ez sokkal több volt, mint amire számított, több mint amennyit józanésszel el tudott viselni.

- Hermione! – nyögte elfúló hangon. Finoman elhúzódott a lánytól. Kezeit védekezően nyújtotta előre, hogy zsigernyugtató távolságot ékeljen kettőjük közé. Teste ugyan tiltakozott, de az esze megnyerte a versenyt – józan énje tudta, hogy szüksége van egy gondolatvételnyi szünetre.
Hermione zavartan nézett fel rá, csalódott nyögés hagyta el öntudatlanul a torkát.

- Mi lesz ezután? – Ron hallotta saját magát, ahogy felteszi a kétértelmű kérdést. Tudta, nem a teste mondatta ezt vele, hanem a szíve szólalt meg a száján keresztül.
- Mi lesz ezután, Hermione? – ismételte meg konokul. Hangja most is erőtlenül csengett, a könnyű esti szél lágyan felkapta, és messzire sodorta. De árnyéka köztük maradt, és sötét felhőként borult az éjszaka emlékeire.

Hermione felvonta a vállát, egy kesernyés mosoly jelent meg az arcán. Jól tudta, hogy a kérdés többet jelentett három egyszerű szónál, hogy csak egy csepp volt a kételyek ezerszínű tengerében. Nem válaszolt, szavak nélkül nyújtotta ölelésre a karjait.
És Ron nem habozott. Soha többé.

Szorosan egymáshoz simulva álltak, messze a sokaságtól, szerelemmel és vággyal eltelve, megrészegülve a boldogságtól. Ugyanaz lüktetett a fejükben, csakúgy, mint a szívükben: a gyötrő kérdés, mely formátlan, elfojtott kétségeket hordozott.
Meddig tart vajon az örömük? Lesznek-e még nyugodt percek vagy órák? Megőrizhető-e valami a későn jött boldogságból?
Mi lesz ezután?

Hermione talált rá hamarabb a válaszra. Bátran felszegte a fejét, megfogta kedvese arcát, rászegezte lángoló tekintetét, és elsuttogta első szerelmes szavait:
- Szeress engem, Ron! El se eressz holnap hajnalig!