Hermione és Ron fanfiction
Hermione és Ron fanfiction
Levél nekem

                     

E-mail címem: zoi_gorog@hotmail.com

Írhattok történeteket, és én szívesen felrakom!!!

 

  Főoldal

szerelemteszt

KÉPEK

KÉPEK2

Vendégkönyv

Videók

Pályázatműveim

Kritikák

Díjaim

Itt reklámozd az oldalad

 

 

 

 
Szavazás
Lezárt szavazások
 

Bűbájok, átkok, idézések

Receptek

Személyek

Szereplők

Szülinapok

 

Rupert Grint

Emma Watson

Daniel Radcliffe

James és Oliver Phelps

Tiana Benjamin

Jessie Cave

 

 

 
Társoldalak

www.stupor.gportal.hu

 
Köszönet

 
css

CSS Codes

 
e
cursor
 
f
 
Ron&Hermione - Irány Ausztrália
Ron&Hermione - Irány Ausztrália : Tizennegyedik fejezet 1

Tizennegyedik fejezet 1

barika  2009.01.04. 20:15

TIZENNEGYEDIK FEJEZET
MÚLTON MERENGVE
HERMIONÉNAK RÖVID A SZOKNYÁJA
SZERELMESEK AZ ÚT TÚLOLDALÁN
A DIAGNOSZTIZÁLT RON
FOTÓ
RON BOCSÁNATOT KÉR

Hermione

„A múlton merengve mindig a szép és boldog emlékek jutnak eszünkbe, mert hinni akarjuk, hogy régen minden olyan volt.”
Hogy ki írta ezt az örökséget, már nem tudom, de nagyobbat nem is tévedhetett volna, az tuti biztos. Én a kínos emlékeket látom a legélesebben, a közelmúlt szégyenteljes epizódjai villognak bennem a legélethűbben minden közelmúltra vetett pillantás alkalmával. Ha becsukom a szemem… de nem, még csak becsuknom sem kell, anélkül is magam előtt látom azt a lidérces estét, annak minden megalázó, fájó és döbbenetes képével együtt. Dinah megszeppent, kipirult arcát, ahogy a ruhája gallérját összefogva áll a kisház előtti gyepen, kóvályogva és szemmel láthatóan kábán… az őt átölelő, két karral védelmező, vérző orrú Jacket… a ziháló Ront, aki a felrepedt ajkát tapogatta, és bőszen kerülte mindannyiunk tekintetét.

A tarkómon még mindig érzem a lezuhanó karnis ütését, a tompa puffanás emlékét, ami sötétségbe fordította a tűzszaggatta valóságot. Csak egy fél perc lehetett, Ron így mondta később – ennyi időt töltöttem eszméletlenségben, földre bukva, Dinah elterült testén keresztülvágódva. Ahogy elsötétült az én világom, úgy világosodott ki az övé; rögtön magához tért, amint rázuhantam, és nyomban segítségért kiáltott.
A következő világos pillanat már a ház tornácának tövében ért utol, oda húztak ki, és ott pofozgattak eszméletre a csillagfényben hunyorgó égbolt alatt. Nem éreztem fájdalmat, sem feszülő égésnyomokat a testemen. Igazság szerint lobogó lángokat sem láttam, nem fogadott pusztulás vagy az üszkös romhalmaz képe, amit az a gyilkos indulattal ropogó tűz indokolt volna, amibe belevetettem magam – csupán néhány halódó tűznyelv pislákolt az ablak narancsfényű üvege mögött.

Aztán a következő pillanat megtelt robajló zűrzavarral. Emberek jöttek, sokan; pánikszerű áradatuk úgy vett körül négyünket, mint iramló folyó a mozdulatlan sziklát. Ott volt Mr Carmichael, halálra rémülve szólongatta a gyerekeit; Mr Fergusson, borzas, kék létől csöpögő bajusszal és legalább olyan rémülten; a mulatozó sokaság első hulláma, ajkukon a sokat ismételt kiáltással: Tűz van! Ide mindenki! Segítség!

De akkor már nem volt tűz. Az utolsó narancsvörös lobbanás is kialudt a kisház elsötétülő mélyén; egy kupacnyi hamu, egy foltnyi korom sem maradt utána. Semmi sem emlékeztetett a pár perccel korábbi pusztításra, arra a hirtelen bekövetkező tűzvörös robbanásra, ami a semmiből támadt fel, és ami egy szempillantás alatt gyújtotta lángra a hosszú vászonfüggönyt. A tűz amilyen gyorsan életre kelt, olyan gyorsan el is enyészett, és a csodálkozó-értetlen hangokat („De hát lángolt a tető… Tűzben állt az egész ház!”) magyarázat nélkül hagyva, káprázatként tűnt tova. Csak Dinah megpörkölődött ruhája és mellkasának égővörös, felhólyagzott bőre szolgált látható bizonyítékul a korábban lezajlott eseményekre.

Mr Carmichael valószínűleg sosem állt még annyira a határozottság tetőfokára, mint mikor észrevette lánya sebesülését. Dinah ellenkezésére ügyet sem vetve elvonszolta őt az összeverődött, tátott szájjal csodálkozó csődületből, és Jack díszkísérete mellett beültette kocsijába, hogy aztán elvigye a kórházba.
Dinah utolsó, hátraküldött pillantása valószínűleg örökre beégett a memóriámba: a megszeppent arc és a lassan ébredő felismerés, ami a vád és szégyenkezés kétoldalú érméjeként csillogott a szemében. A restelkedés úgy támadt fel bennem, ahogy korábban a tűz; mart és égetett belülről, de képtelen voltam elszakítani róla a tekintetemet. És Jack… Őt látva a szégyen lángja úgy nyalt fel a nyakamon, mintha még mindig az égő karnis alatt feküdnék. Jack nem nézett rám, még csak egy futó pillantást sem vetett felém, miközben kikormányozta Dinah-t a tömegből – de én észrevettem a vonásai közt feszülő csalódást és kiábrándulást. És még csak nem is kárhoztathattam érte. A hazugságaink és megtévesztő színjátékunk jóvoltából Jack teljes joggal érezhette magát becsapottnak, elárultnak és kihasználtnak. Isten látja a lelkem, soha nem biztattam, nem kapott tőlem bátorítást sem szóval, sem tettekkel. Nem, de az igazságot ugyanúgy megtagadtam tőle, és ezzel, úgy hiszem, akaratlanul is hamis reményeket plántáltam belé…

Úgy vélem, könnyen belátható, hogy miért nem ezekkel az emlékekkel fogom szórakoztatni magam öreg koromban. Ha csak rajtam múlna, olyan mélyre temetném el azt a balszerencsés éjszakát, amilyen mélyre csak lehet, s hagynám, hogy a feledés pora vastagon belepje, mígnem csak egy érzéketlen folt maradna az emlékezés mélyén… Csak hát ez nem így működik. Az ember emlékezete nem parancsszóra alkotja meg magát, készakarva sem lehet megszépíteni a…

- Ébresztő, Hermione! – A hátam mögött felcsendülő hang pofonként térít vissza a jelen idejű valóságba. A kisház és a rosszemlékezetű jelenet eltűnik lelki szemeim elől, s én újra a munkahelyemen találom magam – kiskötényben és egy tálcával a kezemben.
- Ne haragudj, Gil – szabadkozom. – Kifizetem a tisztításukat.
De a főnök csak legyint.
– A szalvétákat nem bánom, csak porold le őket használat előtt. De ha a poharakat is levered a pultról, azt már kénytelen leszek levonni a fizetésedből.

Ron

Odaát nyugi van, nem látok semmi mocorgást. Na nem mintha mást vártam volna, Hermione és a drágalátos kis „Gil”-je ilyentájt mindig odament ügyködnek, „előkészülnek” – ahogy Hermione mondaná –, s nyitásig ki sem dugják az orrukat.
De nem csak náluk pang az élet, a főutca teljes hossza olyan kihalt, mintha egy teremtett lélek sem maradt volna a városban.

Biztos az eső tehet róla. Ez a szemetelő, lusta szemekben hulló felhőszivárgás, ami mintha nem is csapadék, hanem nedvesen szitáló homály lenne. Nyálkás szürkeség, ami rátelepszik mindenre: az ember bőrére, hangulatára és lelkivilágára. A napot és a fényt valami maszatos rosszkedv mögé száműzi, a nappalt egyetlen hosszúra nyúlt és színtelen alkonyattá mossa össze.
Összességében nagyon is hasonlít az otthoni körülményekhez, az angliai késő ősz szokott épp ilyen csatakos és vigasztalan lenni. Szóval a nyomott kedélyállapotom nem az idegen városnak, vagy ennek szürke és nedves időjárásnak tudható be, sokkal inkább arról van szó, hogy az utóbbi hónapokban túlságosan is hozzászoktam az ausztrál alföld felhőtlen, örökké száraz és napfényes melegéhez. Rosie mamáéknál és a Carmichael birtokon is mindig száz ágra sütött a nap, a reggeli csípősség gyorsan elillant, napközben meleg és száraz idő köszöntött ránk – a sivatagi barangolásunkról nem is beszélve. De ez a hely… Ez olyan más. Mintha nem is egy másik megyében, de egy külön kontinensen lenne.

Az utca túloldalára is alig lehet átlátni. A bár két oldalán sorakozó üzleteket felhőszürke fátyol mögé rejti a szünet nélkül szemerkélő eső. A kirakatüvegnek nyomom az arcom, úgy kémlelem végig a főutca hosszát: a zöldségest, drogériát és a zálogházat az egyik oldalon, szupermarketet, olcsó áruk boltját és a grillbárt a másikon. Mind ott vannak a szokott helyükön, a főút fényesre ázott aszfaltcsíkja mögött – s nekem hirtelen gusztusom támad egy bőven megrakott marhahúsos hamburgerre. A grillbárban készítik a legjobbat, s én már legalább hat órája nem ettem semmit.
A testem már fordítaná is magát, indulna a kijárat felé, amikor…

- Az ebédidő már rég lejárt, újfiú – fúródik hátamba a gyűlöletes hang. – Vagy te egy másik időzónára állítottad be az órádat?
Hátraarcot veszek, és lassan, hogy legyen időm előkészíteni a szenvtelen arckifejezésemet, felemelem a fejem.
- Nem – mondom a tőlem telhető legnyugodtabb hangon –, eszembe se jutna ilyen merészségre vetemedni, a szabvány kelet-ausztrál időszámítás nekem is tökéletesen megteszi… Az ebédidőről pedig – fojtom belé a szót felemelt kézzel – csak annyit, hogy azt nem állt módomban érdemleges kihasználni. Ugyanis amíg ti odaát falatoztatok, én négykézláb csúsztam-másztam a raktárban, és töröltem a padlón terjengő hidrogén-peroxidot, amit valaki véletlenül kiöntött. Talán még emlékszel…
- Csak nem engem gyanúsítasz? – A vastagon kirúzsozott száj szenvelgő vigyorba húzódik. – Mert ha igen, mondd csak meg bátran. A felső vezetés elé visszük az ügyet, és ott majd eldöntik, kinek van igaza. Biztosra veheted, hogy pártatlan lesz a bíráskodás… feltétel nélkül elhiszik majd a panaszodat, hiszen te már itt dolgozol két éve, hiba nélkül, mindenki tökéletes megelégedésére, nemde? Jaj, nem is – kapja kezét a szája elé kuncogva –, az én vagyok!

Összeszorítom a szám, és rendkívüli önfegyelemmel megállom, hogy ne üvöltsem világgá a nyelvemre tóduló spontán kifejezéseket. Te seggnyaló, pedálozó főnök-kedvence, te!
Tudom, mi lenne a felpanaszolás eredménye: a végén nekem kellene fizetni a kiömlött és hasznavehetetlenné vált vegyszer ellenértékét is, a letolás arcpirító perceiről nem is beszélve.
- Nem érdekes – szűröm a fogaim közt, miközben minden porcikám dühtől remeg. – Borítsunk rá fátylat.
- Én is így gondoltam, újfiú, örülök, hogy egyetértesz velem. – A vigyor irritálóan szélesre tágul. – Az ebéd miatt pedig ne fájjon a fejed. Miután szárazra törölted Mr Marconi lábát, aki még mindig nem gyógyult ki sajnálatos bőrbetegségéből, már úgysem lesz gusztusod az evésre. Azt pedig – mutat a hátam mögötti kirakatüvegre – töröld le. Ez egy magasan minősített, jó nevű életmódszalon, ha nem tudnád, és a homlokod zsíros lenyomata nem része a cégérünknek. Na, csá!
Azzal lebbenő copffal hátraarcot vesz, és végtelenül önelégülten elvitorlázik.

- Hogy a dementor csókolna téged szájon…! – küldöm utána elsuttogott jókívánságomat. Aztán mély lélegzetet veszek, és megpróbálok megálljt parancsolni az egész testemet rázó, robbanáskész ingerületnek. Még egy hete sem dolgozom itt, de ez a máglyára való nőszemély máris előkelő helyet foglalt el a szívből utált ellenségeim ötös toplistáján. (Összehasonlításul annyit, hogy még maga a Sötét Nagyúr is hátrébb csúszott miatta a rangsorban.)

A szóban forgó némber, név szerint Luella (a továbbiakban csak Szörnyella) a munkatársam, és… mit is mondhatnék róla? Meglátni és megutálni egy pillanat műve volt. A raktárpadlóra kidöntött hidrogén-peroxid nem az első húzása; valamilyen kifürkészhetetlen okból már kezdettől fogva unszimpatikus voltam neki. Amikor csak teheti, gáncsot vet nekem, vagy más módon hoz kellemetlen helyzetbe, és árgus szemekkel figyeli minden mozdulatom.

Talán furcsának tűnik a hasonlat, de Szörnyella szakasztott mása az egyik roxforti diáktársamnak. Ugyanaz a gőgös modor, ugyanaz a fölényes viselkedés. Nem számít, hogy Szörnyella lány, idegesítő allűrjei Zacharias Smith-szel teszik egyenrangúvá, mintha csak a távol élő mugli ikertestvére lenne. Még a hajuk is egyforma, világos szőke, az orruk turcsi, az arcuk mindenkor okvetetlenkedő és tudálékos. De Szörnyella talán még Smith-nél is rosszabb, igazi minden lében kanál típus, aki mindig mindenbe beleártja magát, és képtelen szó nélkül hagyni a dolgokat, ha van köze hozzá, ha nincs. Rémes perszóna, akit a hátam közepére se kívánok.
Ha tehetném… de úgysem tehetem, így hát legyűröm magamban a késztetést, hogy most azonnal benyújtsam a felmondásomat. Hosszú sóhajjal kifújom a levegőt, és elindulok a dolgomra. A munka az munka, a pénz pedig elengedhetetlenül szükséges, hogy folytathassuk az utunkat. A szépségszalonbeli „mindenes fiú” szerepkör ugyan nem fizet olyan jól, mint a pincérnői státus – de koldus ne válogasson, úgyhogy…

- Adja a lábát, Mr Marconi – térdelek le nehéz sóhajjal az áztatóvizes lavór mellé. – Megtörlöm, aztán már mehet is Stacyhez.
Azzal törülközőt tartó kezembe veszem a csöpögő lábfejet, és szakszerű mozdulatokkal felitatom róla a csípős szagú, gyógyszeres oldatot. Mr Marconi negyvennyolc éves helybeli lakos, aki rendesen egy papír- és írószerboltot üzemeltet, és két éve folytat sikertelen küzdelmet két lábfejre kiterjedő köröm- és bőrgombájával.
Próbálok nem odanézni, csak végezni a dolgom mechanikusan, miközben ezredszer is megfordul a fejemben, hogy mégis mi a fészkes fenét keresek én itt. Ronald Weasley, a Sötét Rend ellen folytatott és sikeresen megvívott harc egyik hőse a kemény kőlapon térdepelve egy vadidegen ótvaros lábát törülgeti, és egy turcsi orrú, protekciós liba fenyegetésétől beijedve lapít, miközben a barátnője az út túloldalán a bár főnökével kokettál, és nem mellesleg legalább háromszor annyit keres, mint ő.
Magamnak nem tudok hazudni: a kettőnk fizetésében mutatkozó aránytalanság szörnyen bosszant engem.

Bárcsak másként alakult volna. Bárcsak fogtuk volna a beígért fizetségünket, és úgy hagytuk volna magunk mögött a Carmichael birtokot, ahogy azt elterveztük. Olyan kevés hiányzott, olyan kicsin múlott, hogy ne sikerüljön. Ha minden rendben alakult volna, akkor most a Perth-i utat terveznénk, talán már a buszjegyet is megvettük volna, és az éj leple alatt, amíg Hermione ágyában és mellette fekszem, azon drukkolnék, hogy minél jobban sikerüljön a szüleivel való találkozás. Ehelyett… hát igen.
- Készen vagyunk, Mr Marconi – sóhajtom feltápászkodva. – Hozom a papucsát, és már mehet is függöny mögé. Stacy beizzított reszelővel várja.

Az utóbbi egy hét teljes és soha nem tapasztalt magánéleti válságban telt. Hermionéval nemhogy nem alszunk egy ágyban, de még csak szót sem váltunk egymással. Eddig minden kezdeményezésünk vitába fulladt, azt az estét azóta sem beszéltük meg; arra a kérdésemre, hogy mégis mit keresett Jack karjában, Hermione továbbra sem tudott kielégítő magyarázatot adni. Kificamodott a bokája, na persze! Amikor elszalajtottam a gyöngyös táskájáért, nem úgy tűnt, mint akinek különösebb mozgásszervi problémái lennének, és azóta sem hallottam, hogy akár egyszer is a sérülésére panaszkodott volna. Valamit titkol előttem, és ez lassan az őrületbe kerget.

Még mostanában is előfordul velem, hogy hirtelen rám tör az a féktelen harag, ami akkor és ott, a kisház padlóján, Dinah vonagló teste felett heverve magával ragadott. Mintha egy húr pattant volna el bennem, valami fék, amivel korábban az indulatomat uraltam. Látni őket összeölelkezve, egymás karjában, valóságos gyújtóbomba volt, amit a régóta gyarapodó ellenszenv és féltékenység bennem készülődő gyúlékony elegyének közepébe hajítottak. Robbantam, abban a pillanatban, a magyarázat – már ha volt egyáltalán – nem érdekelt.
Emlékeim nem maradtak az ökölharcról, hacsak a felrepedt számat, és a szétnyílt szemöldöksebemet nem számítjuk; csak a fülemben harsogó vér robaja és a feltóduló forróság őrződött meg az elmémben; hogy hol és hogyan ütöttem meg Jacket, és miként kerültünk egymást birkózva a földre, nem tudom. A világomat elborító tűzpiros árból Dinah segélykilátása rángatott ki, az ő hangja térített magunkhoz mindkettőnket. És már talpon voltunk. Ő Dinah-t nyalábolta fel, én Hermionét szorítottam magamhoz, ijedten, halálra rémülve az eshetőségtől, hogy talán… De hál isten, magához tért. És a pici púpot leszámítva nem esett komolyabb baja, még a haja sem perzselődött meg a tűzben, nem égett meg a bőre a lezuhanó karnistól, ahogy mi sem pörkölődtünk meg Jackkel, miközben a tűznyelvek közé ugorva kirángattuk őket az a kisházból.

A lángok természetellenes hirtelenséggel aludtak ki, elpislantak, amint kívül voltunk, amint a lelkemben lecsillapodott a gyilkos indulat. Nem szokványos tűz volt – én tudtam ezt, rájöttem abban a pillanatban, amikor befutottak a többiek, és hozták a döbbenetes hírt, hogy a felcsapó lángokat a nyírószínből is látni lehetett. S ahogy megfogalmazódott bennem a felismerés, úgy jött a rádöbbenés is, hogy ebből még irtó nagy baj lehet. Ennyi szemtanút meggyőzni arról, hogy csak a szemük káprázott, elképzelhetetlennek tűnt; utólagos égésnyomokat kreálni pedig egyenesen őrültségnek. Nem várhattuk meg, amíg kérdezősködni kezdenek, nem várhattuk meg a tűzoltókat, aki akkor már úton voltak; el kellett tűnnünk, mielőtt valakinek eszébe jutott volna firtatni a tűz okát, és ránk terelni a gyanút. S bár a bekormozódott függönyön és Dinah sérülésén kívül semmiféle nyoma nem maradt a különös lángoknak, én tudtam, hogy a papírjaink, vagyis inkább azok hiánya könnyen bajba sodorhat minket.

A tetejében gondosan őrzött inkognitónk is lelepleződött. Jack és Dinah ugyan nem szóltak semmit, de hát erre nem is volt szükség, az arcukra volt írva, hogy összeadták a kettő meg kettőt. Jacknek abban a pillanatban leeshetett, hogy nem vagyunk Hermionéval testvérek, amikor szó nélkül rávetettem magam. Az a sajnálatos körülmény, hogy én történetesen épp az ő húgán hevertem, miközben in flagranti kaptam őket, semmit sem vont le a tettem üzenetértékéből. Hermione tudja, mi történt. Töviről hegyire elmeséltem neki, hogy mit keresett alattam Dinah, s ha elhitte, ha nem, szemlátomást beletörődött, és nem firtatta tovább a dolgot.
És pont ez az, ami zavar. Én ki tudtam magyarázni magam, nekem volt felmentésem a helyzetre, mégis úgy tűnik, mintha továbbra is ő neheztelne rám emiatt – vagy ki tudja miért. Persze lehet, hogy csak…

- Hé, újfiú! – csattan fel újra az undok hang. Na, pazar! Szörnyellának megint sikerült elcsípnie azt a másodpercet, amikor épp nem ég mindkét kezem alatt a munka. – Ahelyett, hogy lazsálnál, inkább eredj a kettes részlegbe, és öblítsd le Mrs Clayton haját. A festék hatóideje már másfél perce letelt. Ugye nem akarod, hogy a fejbőre is lejöjjön az alufóliával együtt?
- A világért sem – kanyarítom rá legszívélyesebb vigyoromat. Megvárom, hogy elforduljon, s csak azután lendítem be neki az öklömet.

Hermione

- Nem fordítod meg a táblát? Mindjárt két óra… nyitni kéne.
Válaszul egy vállrándítás és egy bágyadt fintor érkezik. Úgy látszik, a főnökömet megint leteperte a melankólia. Ezen már meg sem lepődöm, Gilbert alkatánál fogva hajlamos az ilyesmire.
- Jó, akkor majd én megfordítom – vállalom magamra a feladatot. A bejárathoz lépek, és kikémlelek az utcára. – Elállt az eső… és kelet felől már szakadozik a felhőzet. A nap is mindjárt kisüt. Ki kéne hordani a székeket… hallod?
A válaszreakció most is kimerül egy fáradt sóhajban – így hát egyedül látok neki a feladatnak. Odakint kitekerem a napellenzőt, az egymásra fordított asztalokat leemelem, és szépen elrendezgetem, majd négyes stószokban megkezdem a székek kihordását.

Nyolc után – ez a bár neve, ahol most dolgozom, immár hatodik napja. A bioritmusom azóta áll a feje tetején. De nem panaszkodom, a sorsom alakulhatott volna sokkal rosszabbul is. Persze nem azt mondom, hogy könnyű volt alkalmazkodni a bár nyitva tartásához; a nappali alvás még most is nehezemre esik, az esti órákban pedig gyakran rám tör fáradtság, hogy szinte álltó helyemben el tudnék aludni. Mégis úgy vélem, szerencsém volt. Gilbert, a bár tulajdonosa és csaposa kedves fickó, összehasonlítva a Broken Hill-i munkaadóimmal, Mr és Mrs Cuncimókussal, ő valóságos angyal, aki rendesen fizet, emberszámba vesz, és nincs egyetlen idegesítő heppje sem. Néha rátör ugyan a búskomorság, de attól csak még szelídebb lesz.
Kezdettől fogva jól kijövünk egymással, mondhatni, szimpátia volt első látásra. Gil hamar a bizalmába fogadott, megértő beszélgetőtársra talált bennem, és csakhamar beavatott magánéletének minden nyomasztó-gyötrő részletébe. Hogy mivel érdemeltem ki feltétlen bizalmát, magam sem tudom, de nem is kerestem az okát. Nyíltan fordult hozzám, és én ugyanolyan őszintén viszonoztam a kedvességét. Kiöntöttem neki a lelkem, beszámoltam sok mindenről, ami mostanában történt velem. Többek között Ronról és a titkairól, a Carmichael farmról és hogy miért jöttünk el, hogy merre tartunk és miért. Csak az inkognitónkat érintő kínosabb részleteket titkoltam el, azt például, hogy a szüleim mágikus emlékmódosítás áldozatai és kárvallottjai lettek, akik egy kitalált történet keltette rögeszme miatt menekülnek a boszorkány lányuk elől, nem mondtam el, ahogy a tűz valódi okairól is hallgattam.

Annak a hosszú éjszakának a perceit és óráit még önmagamban sem szívesen ismételgetem. Minden olyan gyorsan történt, terv nélkül és hirtelen. Dinah-t elvezette az apja, a kíváncsiskodó tömeg oszolni kezdett, a hangzavar elült. Én kábán meredtem magam elé; minden erőm elhagyott; nem én verekedtem, mégis úgy éreztem magam, mint akit felökleltek. Az agyam lassan forgott, ám valahol hátul, az elmém kavargó mélyén formálódni kezdett a sejtelem, hogy mindennek: a tűznek, ahogy az fellobbant és kialudt, jelentősége lesz, és nekünk talán számot kell adnunk róla. De mozdulni, cselekedni képtelen voltam. Leblokkoltam, a bensőm kiürült, a lelkem üresen pangott belül, mint egy szakadt doboz Mindenízű Drazsé, amiben csak néhány szégyen és félelem zamatú darab maradt; kóvályogva néztem körül az elcsendesedő éjszakában, homályosan láttam Ron vérmaszatos, feldagadt arcát, lesütött szemét, a homlokát, ami sűrű ráncba gyűrődött – és akkor ő megszólalt. A harci tűz már nem lobogott a tekintete mélyén, szeme kékje komor volt és eltökélt. Azt mondta, hozd a cuccodat, Hermione, és pucoljunk innen.

Nem akadékoskodtam, és nem kérdőjeleztem meg az elhatározását, csak cselekedtem. Futólépésben, kificamodott bokámra ügyet sem vetve loholtam vissza a nagyházba. Senki nem ált az utamba, senki nem tartott fel. Nem volt ott senki, akit érdekelt volna, hogy mit csinálok. A ház összes lakója a sérült Dinah-ért aggódott, vele mentek a kórházba, ott volt a helyük.
Nem tartott tovább öt percnél; a gyöngyös kistáska vonakodás nélkül nyelte el a beléhányt ruhákat, cipőket és miegymást. A rászórt tágító bűbáj kifogástalanul működött, mint az eltelt egy évben mindig; tetemes beltartalmától függetlenül úgy kaptam fel, mintha súlytalan lenne, és már ott sem voltam, még búcsúpillantást sem vetettem a szobámra.

Ron a ház tornáca előtt várt. Ahogy leértem, szó nélkül karon ragadott, és elvonszolt az első utunkba akadó kisbusz felé. A városba! – adta ki az utasítást az újságba temetkező sofőrnek, aki kérdés nélkül teljesítette a parancsot: kitolatott a parkolóból, és mielőtt rádöbbenhettem volna, hogy mi tulajdonképpen búcsú, köszönet vagy éppen bocsánatkérés nélkül távozunk a birtokról, már javában robogtunk a főúton. A fizetségünkről szemrebbenés nélkül mondtunk le, meg sem fordult a fejünkben, hogy hazavárva a többieket kiköveteljük a részünket. Hogy azután, a városba érve mi lesz velünk, nem foglalkoztatott minket. Az ösztönünkre és nem a józan eszünkre hallgattunk; szembenézni a felelősségre és kérdőre vonással, akkor túl nagy kihívás lett volna a lelkiismeretünknek; egyszerűbb volt megfutamodni, mint szembenézni a következményekkel. Még kettőnk közt sem esett szó, nem néztünk egymás szemébe, nem faggattuk a másikat, holott, tudom, mindketten majd szétrobbantunk a visszafojtott kérdésektől.

A következő néhány óra szaggatott pillanatképek kusza halmazaként maradt meg az emlékezetemben, akár egy skizofrén kollázs. Az is nehezemre esik, hogy időrendi sorrendbe szedjem magamban a történteket, minden olyan előzmények nélkül és ösztönösen történt; így utólag visszatekintve azt mondanám, elképesztően felelőtlenek voltunk. Hisz még azt sem tudtuk, melyik városba tartunk, hogy a sofőr – aki igen egyszerű, de félreérthető instrukciót kapott – nem Griffith-be, hanem a birtokhoz nagyjából ugyanolyan közel fekvő, másik szomszédos városba, Narradenába fuvaroz minket. Ez pláne nem volt benne a tervben, ahogy az sem, hogy ott felszállunk az első távolsági autóbuszra, és elrobogunk észak-keletre – tökéletesen ellenkező irányba, mint ahogy logikus lenne. Nem gondolkodtunk, nem vettük számba a következményeket. A félretett útiköltséget, amiből az Adelaide-i buszjegyünket fizettük volna, mielőtt Dinah-ék közbeléptek, egy az egyben elkótyavetyéltük egy olyan utazásra, ami a szorult helyzetünkből kivezetett ugyan, ám a végső célunktól csak még messzebb sodort minket.

A busz gyorsan hasította az éjszakát, jöttek sorban a városok: Ardlethan, West Wyalong, Marsden, Forbes, Peak Hill, Dubbo, Gilgandra, végig a 39-es főúton, neki északnak, fel Új-Dél-Wales észak-keleti csücske felé. Már több mint háromszáz kilométert hagytunk magunk mögött, de mi csak haladtunk tovább; a busz vitt előre, az éjszaka érzéktompító sötétjében olyan volt az egész, mintha nem is mi mozognánk, hanem a külvilág folyna keresztül rajtunk, mintha az száguldana velünk szembe, s nem mi igyekeznénk az ismeretlenbe.
Az ég egybefüggő sötétjét foltokban már felszaggatta a közelgő pirkadat, mikor rátérve a 34-es főútra keletnek fordultunk, és másfél órányi szótlan buszozást követően leszálltunk itt, a járat végállomásán, a Moonbi-hegység lábánál fekvő városban, Tamsworth-ben.

Nyolc órás, szünet nélküli utazástól kipurcanva, elgémberedett tagokkal kászálódtunk le a buszról. Kétlem, hogy bármelyikünk is tudta volna, hol vagyunk abban a pillanatban; csak álltunk ott, a megálló lassan elcsendesedő, lámpafényes közepén, bizonytalan lábainkon egyensúlyozva, mint két végletekig elcsigázott tájfutó, akiket megfosztottak minden térképtől és iránytűtől, akik céltalanul bámulják a fogyatkozó sötétséget, valahol egy kontinensnyi ország idegen pontján, mérföld-ezrekre a kitűzött végcéltól.
Mint egy dominó, amit valami láthatatlan erő taszított meg, úgy indultunk el, ki a buszállomás fényszigetekkel szabdalt aszfaltjáról, egyenesen a város főútjának déli végére, ami – akkor ezt még nem tudtam – helyet adott ennek a bárnak is, aminek most a teraszán állok, és ami – valami különös véletlen folytán – utcája volt Ron szemben álló munkahelyének is.
Ködszitálást idéző cseppekben hullt az eső. Az ég, akár az ázott teafűből olvasott jövő, szürkén és baljóslatúan komorlott felettünk. Szállás kell – ötlött fel bennem az első logikus gondolat, s ezzel karöltve jött a keserű felismerés, hogy minden pénzünk elfogyott, ilyesmiért nem tudunk fizetni, amíg nincs állásunk. Talán a sátrunkba alhatnánk, mondtam Ronnak, mágia nélkül is felverhetjük, hisz Kviddics Világkupa döntőjén is összehoztuk valahogy. De ő megrázta a fejét, azt mondta, ne aggódja emiatt, van néhány félrerakott dollárja, szállásra és ételre elég lesz egy darabig. Akkor kellett volna megkérdeznem, hogy honnan van; akkor kellett volna forszírozni a dolgot, de nem tettem, és azóta sem mertem újra felhozni a témát.
Egy városszéli motelt választottunk, az olcsóbb kategóriából. Az apró, de tűrhetően tiszta szobához egy zuhanyzó és egy különálló vécé tartozik, a kiegészítő szolgáltatásokról, úgymint a reggeli és a vacsora, vagy a parkoló használata, lemondtunk. Az alváson kívül másra nemigen használjuk azt a helyet, a két különálló ágyat – melyek összetolására még csak kísérletet sem tettünk – kizárólag egymagunk vesszük birtokba, és soha, még egy gyengébb pillanatunkban sem esünk kísértésbe, hogy osztozkodjunk rajta.

Ahogy most is: csupán hatméternyi aszfaltcsík, meg párlépésnyi járda választ el minket, mégsem hidaljuk át a távolságot, hogy ráköszönjünk, vagy rámosolyogjunk a másikra. Pedig most mindennél jobban esne az ismerős arc, a megszokott kedves hang, egy kis becézés. Gil barátsága ide vagy oda, nagyon magányos vagyok, és olyan végtelenül kiszolgáltatott, amilyennek, úgy gondoltam, soha többé nem fogom érezni magam. Halálfalók elől bujkálni összehasonlíthatatlanul félelmetesebb és nyomasztóbb volt ennél, ez kétségtelen, mégis érzek némi hasonlóságot. Ahogy a sátoros hónapokban, mikor örökké mozgásban maradtunk, s egyik menedékhelyről a másikra vándoroltunk, úgy most sincs biztos talaj a lábam alatt. Nincs otthonunk, nincs állandó címünk, csak egy motelszoba, ami nem nyújtja ugyanazt a biztonságérzetet, amire a roxforti hálónk, vagy éppen a Carmichael birtokon lévő emeleti szobám képesek voltak.
Varázspálca és pénz nélkül védtelennek és könnyen eltaposhatónak érzem magam. Kóborlásunk során most először merült fel bennem komolyan a gondolat, hogy feladom: írok haza Gordie-nak, és esengve kérem rá, hogy húzzon ki a csávából, küldjön pénzt, hogy végre az utam végére érhessek. De a büszkeség túl mélyen gyökerezik bennem, hogy ilyen egyszerűen könyörgésre adjam a fejem. Nem, nem teszem, mert még sikerülhet. Egyedül, saját erőfeszítésünk árán is meg tudjuk oldani.
Vannak optimista pillanataim, amikor megingathatatlanul hiszek ebben; a hangulatom ilyenkor az időjárás mintájára kiderül, s borúlátásom felhői között előtűnik egy darabka a remény kristálytiszta kék egéből, a bizakodás tisztán csorduló fényeitől átragyogva.

Az első benyomásnak nem mindig szabad hinni, az épp úgy lehet csalóka, mint a kétségbeesés szülte gondolat. A legékesebb példaként itt van mindjárt ez harmincötezer fős, kisváros, Tamsworth. A szürke esőfüggöny mögött csodás természeti látványosság bújik meg, egy káprázatos darabka Ausztrália hegyes-völgyes, folyókkal szabdalt vadregényes arcából. Tiszta időben, amikor a hegyoldalról alázúduló észak-keleti szél elsöprűzi az esőhordó felhőket és szétkergeti a fátyolszerű ködöt, szívbe markolóan szép és lenyűgözően változatos táj tárul fel a szemlélő csodálattól elkerekedő szeme előtt. A keleti horizontot uraló zöld hegyoldalak, szürke bércek és csipkézett sziklacsúcsok; a nyugati láthatárban felolvadó, smaragdzöld gyeppel és árnyas ligetekkel borított völgy, közepén a bővizűen iramló folyóval – ezek fogják körül az idetévedőt. Az utcák tisztára áztatott köveit két esőzés között bőven hulló aranysárga napsugarak szárítják fel, s a levegő megtelik a vadélettől zsongó környezet dús, ásványos illatával.
Ilyen egy átlagos télvégi nap a világnak ezen a szegletén, és néha szinte bánom, hogy nem valamelyik nyári hónapban tévedtünk ide, az ausztrál klíma száraz időszakában, amikor a természet ezen szépségeit a komoran szemerkélő eső és a szürkén gomolygó pára lehangoló közjátéka nélkül élvezhetnénk.
Akkor talán mi is könnyebben meg tudnánk oldani a gondjainkat. Egy zavartalan napfényes délelőtt végre én is kiönthetném a lelkem, és rákérdezhetnék végre Chloéra és az ő szerepére ebben a bizarrá váló, hosszúra nyúlt utazásban.

Ron

Ó, mindenható Merlin, add, hogy öklendezés nélkül kibírjam ezeket a perceket! Mr Marconi gombás lába is elég nagy csapás volt a gusztusomnak, de ami most a kezemben van, az egyenesen megugorhatatlan akadálynak tűnik – már ami a hányinger visszafojtására tett ismételt kísérleteket illeti.
Mr Fincher, aki meggyőződésem szerint a déli félteke legvisszataszítóbb emberpéldánya, ezen a héten már harmadszor tér be hozzánk, és hogy, hogy nem ismét az én kezeim között kötött ki. Hétfőn a lábát kellett megszárítanom, mielőtt a manikűrös kezelésbe vette volna sárkánykaromnak is beillő szaruképződményeit, szerdán pedig a szoláriumot kellett kitörölnöm utána, miután minimum háromliternyi zavaros levet eresztett izzadó pórusain át a plexire.

Most hátrahajtott irdatlan koponyáját tartom a hajmosó tál felett, és iszonyodó mozdulatokkal próbálom ledörzsölni róla a brillantin és zsír alkotta miazmás egyveleget, ami úgy megkötött a fején, akár az ipari cement. Ide több sampon kell.
- Nagyon habzik, Ron! – hangzik fel mögöttem a figyelmeztetés abban a pillanatban, ahogy a mosóvízbe zuttyantott zsíroldó méteres buborékhalmot képez a befogadó közeggel. – Hányszor mondjam még: kevesebb sampon, intenzívebb ujjmunka és kétsoros átmosás!
- Oké-oké – sietem megnyugtatni a fodrászunkat, aki most a vállam felett átkukucskálva figyeli, elég intenzíven dörzsölöm-e a vendég haját. – Nem felejtettem el, amit mondtál, látod? – És szemléltetésként olyan hévvel kezdem el mozgatni az ujjaimat, mintha az ausztrál himnuszt akarnám elzongorázni Mr Fincher hepehupás koponyáján.
Luigi helyeslően belemormol a fülemben, visszaereszkedik a talpára, és a rá jellemző csendes léptekkel szépen elvonul.
Mr Fincher ezalatt apró nyögésekkel adja tudtomra, mennyire élvezi a fejmasszázst; a homlokán terjengő bíborvörös anyajegy – ami a gazdájának hangulatváltozásit követve hol kivilágosodik, hol pedig elsötétül, és néha még az alakját is megváltoztatja – most kedélyes mályvaszínben virít, és jókedvűen pulzál.

Részben önvédelemből, részben, mert a hajmosói feladatköröm korántsem köti le teljes mentálkapacitásom, elmerengek, és hagyom, hogy az emlékezés rebbenő szárnya messzire röpítsen a szépségszalon zsivajgó világából és a benne kavargó emberektől. Gondolatban újra a Carmichael birtokon vagyok, a nagyház előtt állok az éjszakai égbolt alatt, és a kurta lábait szaporán kapkodó nagyapa távolodó hátát nézem.
Mr Fergussont végül elnyeli a sötétség, s én a kisház felé veszem az utamat – még mit sem sejtve, azzal az ártatlan szándékkal, hogy szusszantok egyet, összeszedem a gondolataimat, és kieresztem magamból az alkohol indukálta dühös gőzt, mielőtt megkeresném Hermionét.

Igen, minél többször veszem elő ezt az emléket, annál inkább erősödik bennem a meggyőződés, hogy ott, abban a pillanatban kellett volna máshogy döntenem. A fák közé érve bal helyett jobbra fordulni, és rögtön Hermione után eredni. Felkutatni őt akkor rögtön, meglelni egyedül, vagy rajtakapni Jackkel azon az ösvényszéli padon, amin állítólag „csak” beszélgettek, és amiben végül „kificamította” a bokáját. Úgy most legalább tudnám, tisztában lennék a részletekkel, és nem kínozna a bizonytalanság.
De én balra indultam tovább, és jórészt lehajtott fejjel tettem meg a kisházig vezető rövid utat. Egyetlen kép jutott el akkor az agyamig: egy távoli ösvényen üldögélő, összeboruló párocska látványa, akiknek csak a körvonalait lehetett kivenni. Máig marja az agyam a sejtelem, a szörnyű gyanú, hogy azok talán ők voltak, hogy talán Hermionét láttam, ahogy Jack mellkasára hajolva csókra kínálja az ajkát.
Ő persze tagadja, és én hinni akarok neki, de ez nem megy ilyen egyszerűen. A bizalmatlanság túlságosan belém ivódott Jackkel szemben, hogy egy pártatlan harmadik szemtanú vallomása nélkül készpénznek vegyek bármit is, ami kettejük viszonyát érinti.

Mindegy. Illetve nem az, korántsem mindegy, de mást nem tehetek, minthogy megpróbálom száműzni a fejemből azt a képet. Akkor este ez nem jelentett gondot, rá se hederítve a párocskára caplattam tovább, és amikor a kisházból kiszűrődő fényeket megláttam, már minden figyelmem – és igazság szerint minden haragom is – Chloe ellen irányult. Sziklaszilárd meggyőződésem volt ugyanis, hogy az ajtón átlépve őt találom majd a nappaliban.
De ehelyett Dinah várt rám, furcsán izgatott kifejezéssel az arcán, aminek akkor nem tulajdonítottam különösebb jelentőséget. Még örültem is, hogy ő van ott, és nem Chloe, akivel így nem kellett egy újabb meddő vitába keverednem. Megkönnyebbülten vetettem le magam a kanapéra, és még csak nem is firtattam Dinah látogatásának okát. Épp ellenkezőleg, úgy rémlik nekem, hogy még mondtam is valami olyasmit, hogy jó, hogy látom, s még talán bókoltam is neki.

Na azt nem kellett volna! A későbbi események fényében ez egyértelművé vált számomra. Ott siklottak félre a dolgok. Olyasmire bátorítottam Dinah-t, amire hiba volt, és olyan tüzet tápláltam akaratlanul, amit szándékomon kívül lobbantottam benne. Igen, tompítsd le a világítást, egyezetem bele mit sem sejtve; hát persze, miért bánnám, ha mellém ülnél, ugyan, rántottam meg a vállam továbbra is értetlenül, és igen, ha akarsz, nyugodtan gyújts meg egy gyertyát – és csak akkor kezdtem el gyanakodni.
Dinah arca tűzvörösre gyúlt; elhaló hangon motyogni kezdte, hogy ő is mennyire örül, amiért találkoztunk, s idejöttünk a farmra; hogy akárcsak nekem ő, úgy neki is én voltam és vagyok a legjobb dolog, ami az utóbbi időben történt vele, és mennyire sajnálja, hogy hamarosan el kell mennünk, és nem maradhatunk tovább. Aztán, még suttogásnál is halkabban, megkérdezte, hogy lenne-e kedvem egyszer visszajönni ide, hozzá, nem mint a nagyapa asszisztense, hanem vendégként. Még egy kicsit előre is dőlt, úgy várta a választ. Nekem izzadni kezdett a tenyerem, a döbbenetem tetőfokára hágott, és máig nem tudom, miért, de hirtelen ijedtség fogott el… igen, szó szerint rémült arccal hőköltem hátra.

Ennél sértőbb válaszreakciót nem is tanúsíthattam volna, ha megismételhetném a pillanatot, másodszorra már biztosan sokkal tapintatosabban és finomabban szerelném le Dinah-t – de akkor ösztönösen cselekedtem. Az arckifejezése volt a legrosszabb, mintha egy forgószél dúlta volna fel a vonásait. A szembogara óriásira tágult, és csordultig telt a megbántottság élesen fénylő könnyeivel; egy darabig nem mozdult, a kínosan lassan vánszorgó időt sűrű nyeldekléssel és szapora pislogással töltöttük meg. Aztán hirtelen, mintha rugó lökte volna a magasba, Dinah felpattant, és a dohányzóasztalra állított gyertya fölé hajolt, hogy elfújja a pislákoló lángot. De rosszul célozta be… vagy csak a sok fodorral nem számolt, ami előredőltében lezúdult, és egyenesen a gyertya lángjába hullott. A bodros anyag azonnal tüzet fogott, s mire feleszméltem, már szinte lobogott Dinah mellkasán – aki persze nyomban pánikba esett, és ahelyett, hogy lehemperedett volna a földre, hogy elfojtsa a lángokat, csak toporgott egy helyben, és ijedten csapkodott a karjaival.

Egyetlen lendülettel ugrottam talpra és tepertem le a földre. Ne haragudj, ne haragudj – ezt szajkóztam egyfolytában, miközben a padlón hemperegtünk, így szabadkozva mindenért: hogy félrevezettem, hogy megbántottam, s hogy miattam még a ruhája is kigyulladt.
És a többi már történelem. Ott a birkabőrökön, a kisasztal és a kanapé között birkózva bekövetkezik a pillanat, ami sarkaiból fordította ki a valóságot. Kinyílik az ajtó, s betolat rajta a barátnőmet a karjaiban tartó Jack; látom őket a hajam függönyén át, hallom mozdulataik súrlódó zaját, még az alattam ficánkoló Dinah nyöszörgése mellett is.
Na igen, az a tűz, ami másodperceken belül elszabadul, nem a gyertyából és még csak nem is Dinah lángra kapott majd eloltott ruhafodrából származik. Valami más hívja életre a lángokat, valami, ami…

A gondolatsor befejezetlen marad. Mr Fincher rosszalló morgása visszatérít a valóságba, az élet kegyetlen realitásai közé. Már nem a birtokon vagyok, hanem itt, Tamsworth-ben, egy „Minden testi jó” fantázianévre hallgató szépségszalonban, mint a létesítmény legújabb alkalmazottja – a lóti-futi újfiú, aki végzi a kulimunkát, és nyeli a békát, amíg az egyik a torkán nem akad.

Már a buszról leszállva látszott, hogy ez nem a végtelen lehetőséget városa. Ám mégis, ennél jobbra vagy legalábbis másra számítottam. Úgy képzeltem, hogy majd valami férfierőt igénylő, komoly melót vállalok el – másnap jelentkeztem is az építkezésen, de a nyúzott, bevert képem, ami akkor már a félig érett szilva zöldeskék és nem túl megnyerő árnyalatában pompázott, nem vívta ki az éles szemmel fürkésző munkavezető osztatlan tetszését. Valószínűleg egy nyughatatlan, balhéra hajlamos alkatot sejtett a sebhelyek mögött. Szóval fogtam a nem sok jót ígérő fizimiskámat, és gyakorlatilag végigkuncsorogtam az egész várost: jelentkeztem a benzinkútnál, a drogériában és a bisztróban, de sehol sem jártam sikerrel. Lesz, ami lesz alapon benéztem ide is, sok reményt nem fűztem a dologhoz, és szívem szerint nem is bántam volna, ha elküldenek, de legnagyobb meglepetésemre nem így történt. Dollie, a szalon végtelen energiájú tulajdonosa meglátta a bennem a fantáziát (igazából az akcentusom tetszett meg neki), és mert úgyis kisegítőhiánnyal küszködött, hát minden további nélkül alkalmazásba is vett. Nem kért papírt, és a tartózkodási engedélyem sem érdekelte. Kezembe nyomott egy zöld alapon mosolygó napraforgófejet mintázó kötényt, és azt mondta, eredjek a dolgomra, majd Luella – aki már aznap kiérdemelte a Szörnyella megnevezést – kiokosít a teendőimet illetően.
Na, akkor kellett volna sarkon fordulnom, és elmenni, amíg még méltósággal megtehettem volna. Mégis maradtam. Hermione már az érkezésünk napján, szombat este lezsírozta a saját melóját, én meg még hétfőn is úgy futkároztam, akár a mérgezett patkány a kanálisban. Nem volt választásom, a Chloétól kapott pénznek alaposan a nyakára hágtunk már, Hermionétól pedig nem akartam kölcsön kérni. Szóval fogtam a kötényt, magamra öltöttem, és a korábbi férfias elvárásokból jócskán lefaragva, hozzáláttam, hogy árnyalat szerint szétszortírozzam az akkor beérkezett háromszáz darabos körömlakk szállítmányt.

A tevékenységi köröm azóta persze alaposan kibővült: mint a szalon mindenese univerzálisan bevethető vagyok, azaz bárki, bármelyik részleg szakembere igényt tarthat a szolgálataimra. Mi itt mind egy cég vagyunk. A fodrászat, Luigival az élen, akit eredetileg Lawrence-nek hívnak, de csak a művésznevére vagy a Mester megszólításra hallgat; a manikűr és pedikűr szekció, Stacyvel és Suzanne-nel, akik megállás nélkül vihognak, és végtelenül idétlenek; a barnító egység, a gépek kezelőjével, egy rémisztően kozmásfeketére sült csajjal, akit csak Miss Csokinak hívok, mert az anyakönyvi nevét még nem sikerült megtanulnom; aztán ott a fitness terem, benne ennek az egész kócerájnak a teljhatalmú úrnőjével, Dollie-val, aki edző, egészségterapeuta és vizuáldiagnoszta (!) egyben. Egy kifogyhatatlan energiájú, hiperaktív, roppant egészségtudatos nőszemély, aki ránézésből, azaz a páciens testén szabad szemmel látható jelekből képes következtetni a felszín alatt lappangó betegségekre. És ezzel a különleges képességével nagymértékben alkalmas arra, hogy iszonyúan kellemetlen perceket szerezzen az embernek – én már csak tudom.

Tegnap zárás előtt például öt álló percen keresztül fürkészett összevont szemöldökkel, miközben én az iszappakolásnál használt bemocskolt lepedőket gyűjtöttem össze, hogy azokat a megállapodásunk szerint hazafelé menet beadjam a mosodába, majd mikor végeztem, véresen komoly képpel elém állt, és teljes meggyőződéssel közölte velem, hogy a sápadt körömágyam és az orrcimpám „deviáns” formája alapján felállított villámdiagnózisa erősen valószínűsíti, hogy zsenge korom ellenére máris előrehaladott veseelégtelenségben és krónikus vashiányban szenvedek. Ezután rögtönzött táplálkozástudományi kiselőadást tartott, és fél órán át ecsetelte, miért ér fel rosthiányos étkezésem az önként vállalt lassú kínhalál ígéretével. Majd megrendülten és részvét teli hangon kijelentette, hogy szinte látja, amint a szabad gyökök apránként felfalják a szervezetemet, majd antioxidánsokban gazdag, testkontroll diétát javasolt, hogy mentsük, ami még menthető. Külön felhívta a figyelmemet a közértben vásárolt magas zsírtartalmú tej jelentette veszélyekre (mellyel reggeli szomjamat szoktam csillapítani), arra a kemikáliákkal telepumpált szennylére, amit a mai, növekedésserkentőkkel feldoppingolt tehenek adnak. Szerinte szigorúan csakis pí-vízen és frissen kaszált zöldtakarmányon tartott biobocik kézzel fejt produktumát szabadna innom, mert csak az ilyen tehenek adnak teljes kiőrlésű tejet, vagy mi a szöszt. A hosszúra nyúlt monológ végén aztán hozzám lépett, megfogta a csuklómat, eltöltött két gyászos hangulatú percet a pulzusomat vizsgálva, majd tompított hangon, mintha egy haldoklóhoz szólna, elköszönt, és ott hagyott egyedül, koszos lepedőkkel teli kézzel, sírással és nevethetnékkel viaskodva az üres szalonban.

Azóta amennyire csak lehet, kerülöm, és az étkezéseimet is igyekszem stikában lebonyolítani. A munkahelyi koszt ugyanis (amit mindannyiunknak fogyasztanunk kellene) nem áll másból, csakis szuperegészséges és extrakímélő fogásokból, mint például a csírás spenótsaláta és a frissen facsart búzafűlé. Ezekből valamennyien ingyen válogathatnánk, benne foglaltatik a munkahelyi juttatásokban, csak úgy, mint az ötven százalékos árkedvezménnyel igénybe vehető narancsbőr-kezelés vagy az aromaterápiás karcsúsító program.
Talán felesleges hozzátennem: jómagam egyik szolgáltatást sem vettem igénybe, és nem is fogom, ha csak rajtam múlik.

Viszont most már tényleg nagyon éhes vagyok, olyannyira, hogy még a csőben sült zöldspárga sem tűnik olyan rossz ötletnek.
De a csúsztatott palacsinta még inkább kedvemre való lenne, és a szomszéd bisztróban történetesen igen kiválót készítenek belőle.
Asszem, kilógok. Szörnyella sehol, Mr Fincher hajnyírása már folyamatban – szóval most kéne meglépni a dolgot. Visszafelé jövet talán még Hermionéhoz is bekukkanthatnék; a zöldséges melletti sikátorból épp be lehet látni a söntésre néző ablakon… jó volna tudni, mit csinálnak azok ketten, amikor nincs forgalom. Nem hagy nyugodni a gondolat, hogy Hermione esetleg a főnöke és nem a jatt kedvéért pettyen ki minden nap olyan feltűnően; hogy nem a drágalátos Gilje miatt frizuráskodik olyan odaadón, és hord szokatlanul rövid szoknyákat.

Hermione

Szörnyen irritáló ez a rövid szoknya, még a végén felfázom benne. És megmondom őszintén, a mély dekoltázst is csak a nagyobb borravaló reményében „hordom”, egyáltalán nincs ínyemre, hogy megbámulnak miatta. Gil nem írta elő nekem, hogy milyen öltözetben szolgáljak fel, csak a kötényhez ragaszkodott, ami jelzi a pincérnői státusomat, de a többit teljes mértékben rám bízta. Felőle akár meztelenül is flangálhatnék, őt az sem izgatná fel. Álló nap csak sóhajtozik, és a szemközti szépségszalont bámulja, mintha a pillantásával előcsalogathatná a vágyott személyt.
- Attól nem lesz jobb, ha folyton nézed – ülök le vele szemben a pult túloldalára. – Csak magadat kínzod vele… inkább próbálj meg másra gondolni.
Gil mély levegőt vesz, és összeszorított szájjal, mintha a mozdulat komoly erőfeszítést okozna neki, elszakítja tekintetét az utca túloldaláról.
- Nem értem, hogy csinálod – mereszti rám csodálkozva a szemeit, és szórakozottan törölgetni kezdi a már így is tükörfényes pultot. – Te hogy állod meg, hogy ne pillants feléjük lépten-nyomon? Neked nem hiányzik? Te nem szeretnéd elcsípni a látványát, még ha csak egy pillanatig is tart az egész?
- A motelszobánkban eleget láthatom – rántom meg a vállam, és nagyon igyekszem indifferens maradni – holott a helyzet nagyon is nyugtalanít. – És akkor sincs benne túl sok köszönet.
- Még mindig nem vallotta be neked a másik lányt, igaz?
- Nem, szóba se került.
- Jaj, Hermione… – Gil arca helytelenítő grimaszba rándul. – Komolyan nem értem, miért nem kérdezel rá nyíltan. Láttad őket, nem? Bizonyítékod van rá, hogy telefonon is tartják a kapcsolatot – hát akkor? Szembesítsd őt a tényekkel, és ne várd, hogy magától fakadjon vallomásra! A fiúk olyan gyávák… akárcsak az enyém…

A kölcsönös némaság hosszú csendje telepszik közénk. Gil újból a szemközti épület kijáratát kezdi fürkészni, én pedig lehajtott fejjel zuhanok kavargó gondolataim örvényébe. Hogy miért nem szegeztem Ronnak a kérdést, és dörgöltem az orra alá, amit tudok, ahelyett, hogy egyfolytában emésztem magam, s azon rögeszmélek, mi az igazság?
Igazából van válasz a kérdésre. Több is.
Részint félek hallani a választ; lényem egyik darabja bőszen igyekszik tagadni a valóságot, és attól tart, a kimondott szavak csak rögzítenék, valóra váltanák a gyanút, visszafordíthatatlanná tennék azt, ami most még csupán egy lehetőség, egy magyarázat a sok közül.

Ám hallgatásom másik oka még ennél is gyávább. Magam előtt is restelkedve vallom be, de félek, sőt rettegek, hogy a kérdezősködésem felelősségre vonáshoz, az pedig veszekedéshez vezetne. A veszekedést aztán – mint azon a lidérces sátorbeli esős éjszakán is – Ron távozása és nyomtalan eltűnése követné. Még belegondolni sem merek, mi lenne velem nélküle; hogy mi történne, ha újból magamra hagyna, és nekem egyedül kéne boldogulnom ebben a hatalmas, idegen országban. A legőrültebb elképzelések is megfordultak már a fejemben: hogy Ron fogja magát, megkeresi a rodeó-show-t, aminek az alkalmazásában állt, és újból beáll közéjük; hogy feltárcsázza annak a nőnek a számát, és elpályázik vele…
Olyan abszurd eshetőségek ezek, melyeket valami önkínzó és fájdalmat okozó elégtétellel ismételgetek magamban, és szinte várom, hogy megtörténjen végre, miközben józan eszem nagyon is tudja, hogy ilyesmi még egyszer nem fordulhat elő.
De mégis…

- Ez nem olyan egyszerű – szólalok meg hosszú szünet után. A hangom kásásan és erőtlenül cseng az üres bárhelyiség most még pangó csendjében. – Még csak alkalmam sem volt komolyabb beszélgetést kezdeményezni vele, mióta megérkeztünk. Hisz tudod: szombaton én már itt voltam nálad, és rögtön munkába álltam, vasárnap meg szinte egész délelőtt aludtam, akkor pihentem ki az utazást. Aztán hétfőn már neki is – itt fejemmel hátrafelé, a szalon irányába intek – volt munkája, és azóta… Nem panaszkodni akarok, Gil, de az az igazság, hogy az új időbeosztásom éppen üti az övét. Amikor én hazaérek, ő már javában alszik, és akkor kel fel, mikor én még nagyban húzom a lóbőrt. Az ebédszünetben futhatnánk esetleg össze, de láthattad, ma se dugta elő az orrát. Még csak meg sem próbál békülést kezdeményezni…
Gil apró horkantást hallat.
- Még neki áll feljebb, mi? Ő simliskedett, mégis magát állítja be áldozatnak. Igen, ismerem a fajtáját, az én Lulum is ilyen…
- Az azért más – emelem fel az ujjam, és a komor témához illő arckifejezést öltök. – A ti helyzetetek sokkal komolyabb, mint a miénk. Mi csak magunkra vethetünk, ha nem mennek jól a dolgaink, de ti ketten… – elhallgatok.

A befejezetlen mondat lustán forogva elidőzik közöttünk – s én sokadig alkalommal döbbenek rá (és szégyellem is el magam miatta), hogy az embernek lehetnek sokkal komolyabb magánéleti problémái is, mint egy-két homályos részlet, amit nem mernek szóba hozni, vagy a féltékenység, ami már-már az agyukra megy. Gilnek és a „megfélemlített” szerelmének például a szűklátó társadalmi konvenciókkal kell megküzdeniük, s ilyen körülmények közt életben tartaniuk természetellenesnek kikiáltott vonzalmukat.
Újsütetű főnököm ugyanis homoszexuális, és a párja nem más, mint Ron egyik munkatársa, a fodrász és kissé piperkőc Luigi. Őt keresi Gil a tekintetével egész nap, miatta fürkészi a szalon bejáratát minden délután, míg a leszálló alkonyat el nem rejti a szeme elől a túloldali épületet.

Sokszor megfordult a fejemben, hogy nem épp ez a körülmény segített-e engem ehhez a munkához, hogy Gil nem azért alkalmazott-e minden további nélkül, mert meglátta bennem az együtt érző lelket. Hisz gyerekkori barátomnak hála én gyakorlatilag együtt nőttem fel ezzel a jelenséggel. Gordie már nyolc évesen rádöbbent a másságára, s én végig támogattam és ösztönöztem őt, hogy bátran vállalja fel magát, ne próbáljon látszatéletet élni. Hogy egy fiú lányok helyett egy másik fiút szerethet, nekem épp olyan természetes volt, mint Ronnak az, hogy a családja baglyokkal küld levelet, és a kandallón keresztül utazik. Ez a gyerek és tini kort végigkísérő élmény kigyomlált belőlem mindenféle előítéletet. Ez a tapasztalat irányította rá a figyelmemet később az olyan elnyomott lényekre is, mint a házimanók, akiket évszázadokig használtak ki gátlástalanul a rendszerben és az igazukban megingathatatlanul hívő varázslók/boszorkák, anélkül, hogy egyszer is megkérdőjelezték volna ennek a szégyenletes, hatalmi anomáliáktól terhelt, elnyomó és kizsákmányoló intézménynek a létjogosultságát.
Ah! Sok munka vár még rám otthon, az biztos…

Ronnak egyébiránt nem számoltam be a főnököm másságáról. Nem bírtam volna elviselni a kaján vigyorát, meg a pikírt megjegyzéseit, hisz emlékszem még, hogyan viselkedett, mikor Gordie-val kapcsolatban döbbent rá a hasonló igazságra. A manók ügyét talán már képes átérezni, de a homoszexualitás még túl nagy falat lenne neki – csak poénkodna rajta, ebben biztos vagyok. Különben is: ránézésből senki sem gondolná Gilről, hogy „a másik csapatban játszik”. Az kis „Lulu”-jával ellentétben, ő nagyon is férfias jelenség: széles állkapcsával és magas termetével, no meg azzal, hogy nem hord színes vagy feltűnően szűk holmikat, bárkit megtévesztene. Ezért is furcsa, hogy pont őt pécézte ki magának egy homofób őrült.

- Tegnap is volt telefon? – ejtem el a kérdést, óvatosan utalva ezzel a félbehagyott témára.
Gil hosszan hümmög, amiből úgy következetek, hogy ez valószínűleg igent jelent.
- Miért nem fordultok a rendőrséghez? – értetlenkedem, s most már meg sem próbálok udvariasan érvelni. – Ha valaki zaklat titeket, és azzal fenyegetőzik, hogy ööö… miként is mondtad: „hogy a cingár beleteknél fogva fog fellógatni titeket a templom keresztgerendájára, hogy mindenki lássa, hogyan végzik Isten elfajzott teremtményei”, akkor szerintem elérkezett az idő, hogy az igazságszolgáltatásra bízzátok az ügyet. Mert ez tréfának túlságosan vaskos, s még ha az egész nem is több üres fenyegetőzésnél, akkor is cselekednetek kell. Mert ilyesmivel senki sem ijesztget másokat büntetlenül.
- Lulu nem akar nagy feneket keríteni neki – rántja meg a vállát Gilbert, és újból sebes munkavégzésre fogja a törlőrongyot. – Bízik benne, hogy ha egy időre meghúzzuk magunkat, akkor a telefonáló is felhagy a fenyegetőzéssel. Ha nem ér el vele semmit, egyszerűen megunja, és azzal kész.
- Ez rossz hozzáállás – jegyzem meg csendesen. A pult fölé nyúlok, elkapom, és megállásra késztetem portörlőt markoló kezét. – Ígérd meg, hogy feljelentést tesztek a rendőrségen. Ne hagyjátok magatokat. Azt a disznót le kell fülelni, és meg kell büntetni, hogy többé ne zaklathasson senkit.
Gil arcán hálatelt kis mosoly terül szét, ami rögtön megnyerővé varázsolja kemény vonású ábrázatát.
- Oké, megteszem – mondja –, ha te is megígéred, hogy ma beszélsz Ronnal.
- Hogy mi? – adom az értetlent. – Ez most nem számít…
- Na ne már, Hermione – húzza el a száját. – Tudom, hogy csak félsz, azért nem vonod kérdőre. De ha így van, akkor te sem vagy jobb nálam. Szóval azt javaslom, kössünk alkut: ha holnap azzal a hírrel jössz be dolgozni, hogy igen, megtettem, beszéltem Ronnal, akkor én sem keresek több kifogást, karon ragadom az én nyuszikámat, és becsattogok vele a rendőrőrsre feljelentést tenni. Oké, zsoké?

Csiklandozó mosolyinger vesz rajtam erőt. Gil külsőre férfias ugyan, de néha úgy beszél, mint egy tinédzserlány, aki túl sok körömlakklemosót lélegzett be.
- Oké – bólintok rá –, meg van beszélve. – Majd némi hezitálás után így folytatom: – Figyelj, Gil, emlékszel, mikor a minap megkérdezted, hogy szerintem mi az, ami a másságban legjobban zavarja a többi embert?
Gil várakozóan felhúzza a szemöldökét. – Igen?
- Hát – fogok bele óvatosan –, talán lenne egy-két tippem. Utálom magam, hogy ezt mondom, de mégis úgy hiszem… szóval szerintem nem kéne olyasmit mondanod mások füle hallatára, hogy „nyuszika”, meg hogy „elcsattogni”… Vannak férfiak, és itt most elsősorban az „én szőrén ülöm meg a bikát, és fogammal herélem ki őket” típusú cowboyokra gondolok, akik a legkisebb dologba is nagy előszeretettel kötnek bele. Az ő fülüket talán irritálhatja az efféle szóhasználat.
- Gondolod? – Gil ártatlan szemeket kerekít rám.
Egyem a szívét. A meleg fiúkban mindig marad valami megmagyarázhatatlan gyermeki naivitás.
- Igen – mondom szelíd mosollyal. – Igazságtalan, tudom, de előttük jobb vigyázni az ilyesmivel. Teszem azt, én a helyedben például ódzkodnék tőle, hogy egy csapat sörtől megfickósodott marhatenyésztő előtt „buksinyuszi”-nak vagy éppen „bébimókus”-nak szólítsam a páromat, aki ugye ráadásul még csak nem is nőnemű…

 
Bejelentkezés
Felhasználónév:

Jelszó:
SúgóSúgó
Regisztráció
Elfelejtettem a jelszót
 
Na, hányan vagyunk?
Indulás: 2005-06-03
 
FRISS

2010. Július 25. vasárnap

Új fejezet: R/H - Egy újabb esély

- ÚJ KÉPEK! - Képek 2-ben! - Ron and Hermione 2

- és új dolog: a kiemelt történetek mellett jelölések lesznek, íme:

  - nagyon jó!;     - jó! ;    - cuki! ;

 

Ron/Hermione

Ron/Hermione –új történetek

 

Vegyes párosítás 

 
Kedvenc Linkek
 
Más linkek
 
chat
Név:

Üzenet:
:)) :) :@ :? :(( :o :D ;) 8o 8p 8) 8| :( :'( ;D :$
 

Szeretnél egy jó receptet? Látogass el oldalamra, szeretettel várlak!    *****    Minõségi Homlokzati Hõszigetelés. Vállaljuk családi házak, lakások, nyaralók és egyéb épületek homlokzati szigetelését.    *****    Amway termék elérhetõ áron!Tudta, hogy az általános tisztítószer akár 333 felmosásra is alkalmas?Több info a weboldalon    *****    Florence Pugh magyar rajongói oldal. Ismerd meg és kövesd az angol színésznõ karrierjèt!    *****    Fele királyságomat nektek adom, hisz csak rátok vár ez a mesebirodalom! - Új menüpont a Mesetárban! Nézz be te is!    *****    DMT Trip napló, versek, történetek, absztrakt agymenés:)    *****    Elindult a Játék határok nélkül blog! Részletes információ az összes adásról, melyben a magyarok játszottak + egyéb infó    *****    Florence Pugh Hungary - Ismerd meg az Oppenheimer és a Dûne 2. sztárját.    *****    Megnyílt az F-Zero Hungary! Ismerd meg a Nintendo legdinamikusabb versenyjáték-sorozatát! Folyamatosan bõvülõ tartalom.    *****    A Cheer Danshi!! nem futott nagyot, mégis érdemes egy esélyt adni neki. Olvass róla az Anime Odyssey blogban!    *****    A 1080° Avalanche egy méltatlanul figyelmen kívül hagyott játék, pedig a Nintendo egyik remekmûve. Olvass róla!    *****    Gundel Takács Gábor egy különleges könyvet adott ki, ahol kiváló sportolókkal a sport mélységébe nyerhetünk betekintést.    *****    21 napos életmódváltás program csatlakozz hozzánk még!Január 28-ig 10% kedvezménnyel plusz ajándékkal tudod megvásárolni    *****    Szeretne egy olyan általános tisztítószert ami 333 felmosásra is elegendõ? Szeretne ha csíkmentes lenne? Részletek itt!!    *****    Új játék érkezett a Mesetárba! Elõ a papírral, ollóval, és gyertek barkácsolni!    *****    Tisztítószerek a legjobb áron! Hatékonyság felsõfoka! 333 felmosásra elengedõ általános tisztítószer! Vásároljon még ma!    *****    Hayashibara Megumi és Okui Masami rajongói oldal! Albumok, dalszövegek, és sok más. Folyamatosan frissülõ tartalom.    *****    A legfrissebb hírek a Super Mario világából és a legteljesebb adatbázis a Mario játékokról.Folyamatosan bõvülõ tartalom.    *****    333 Felmosásra elegendõ! Szeretne gazdaságosan felmosni? Szeretne kiváló általános tisztítószert? Kiváló tisztítószerek!    *****    Ha tél, akkor téli sportok! De akár videojáték formájában is játszhatjuk õket. A 1080°Snowboarding egy kiváló példa erre