Hermione és Ron fanfiction
Hermione és Ron fanfiction
Levél nekem

                     

E-mail címem: zoi_gorog@hotmail.com

Írhattok történeteket, és én szívesen felrakom!!!

 

  Főoldal

szerelemteszt

KÉPEK

KÉPEK2

Vendégkönyv

Videók

Pályázatműveim

Kritikák

Díjaim

Itt reklámozd az oldalad

 

 

 

 
Szavazás
Lezárt szavazások
 

Bűbájok, átkok, idézések

Receptek

Személyek

Szereplők

Szülinapok

 

Rupert Grint

Emma Watson

Daniel Radcliffe

James és Oliver Phelps

Tiana Benjamin

Jessie Cave

 

 

 
Társoldalak

www.stupor.gportal.hu

 
Köszönet

 
css

CSS Codes

 
e
cursor
 
f
 
Ron&Hermione - Irány Ausztrália
Ron&Hermione - Irány Ausztrália : TIZENÖTÖDIK FEJEZET 1/2

TIZENÖTÖDIK FEJEZET 1/2

barika  2009.01.24. 19:53

TIZENÖTÖDIK FEJEZET (1/2)
IDEGENEK A BUSZON
EGY NYŰGÖS BETEG SIRÁMAI
A HÍVOTT SZÁM KICSÖRÖG
BOZIE, AKI MEGMONDJA NEKED A TUTIT
CSAVARGÓ DÉLUTÁN
RON LEGIFJABB HÓDOLÓJA
TOVÁBB AZ ÚTON
CHLOE TÖRTÉNETE
RON LELÉP

Ron

(Tamworth, éjjel 1 óra 25 perc, hat órával és harminchét perccel az ékszíjszakadás előtt)

Hermione fél lépéssel lohol előttem. A karja úgy jár, akár a dugattyú, szinte löki magát előre a várost kitöltő sötétségben. Olyan iramot diktál, hogy alig bírok lépést tartani vele. A tüdőm szúr és éget a megerőltető tempótól; a fejemben távolinak érzett fájdalom lüktet, mintha egy nagytestű hal ficánkolna odabent; a kezem, lábam zsibbadt – haszontalan végtagok, amik inkább hátráltatnak, mintsem segítenek az előrejutásban.
- Lassíts… – nyögöm légszomjtól gyötörten. A buszállomás egyre hízó fénysávja már különálló fénypontokra szakadt a tekintetem előtt; a lámpák narancsgömbjei émelyegve hintáznak a látóterem peremén. – Mindjárt ott vagyunk… már nem kell… nem kell úgy sietni…
Hermione meg sem fordul, úgy vakkantja hátra a választ.
- De bizony kell, Ron – és még egy kicsit rá is kapcsol. – Nem lassíthatunk. A rendőrség már biztos kiért… ostobaság lenne itt maradnunk…

Nem ellenkezem – az erőm és a meggyőződésem is kevés lenne hozzá. Minden gőz kiszállt belőlem, az indulatomat mintha elfújták volna, csak valami mélyben lappangó, fakuló keserűség élte túl az utóbbi fél órát. Minden olyan gyorsan történt és olyan váratlanul; az egyik pillanatban még ott álltam a nyüzsgő sötétség kellős közepén (vagy inkább a szélén, ha teljesen őszinte akarok lenni magamhoz, és az, hogy „álltam” sem stimmel igazán), tele ideges, kirobbanni készülő energiával, ökölbe szorított kézzel és a bosszúvágy kiélésének ígéretével. Aztán mintha függönyt eresztettek volna elém; jött a zsibbadtság s vele a hidegzuhany, hogy ennek nem lesz jó vége. Hát nem is lett.

Hermione most megtorpan, felém fordul, s ujjait a felkaromra kulcsolva jó erősen megragad.
- Én megveszem a jegyeket – közli gépies hangon, s a tekintete konokul kerüli az enyémet. Egy jól irányzott lökéssel betaszít az állomást karéjozó szúrós sövénykerítésbe. – Te addig itt maradsz, nem mész sehova, és nem állsz ki a lámpafénybe. A jegyedet visszahozom, azon majd rajta lesz a járatszám és az indulási idő. Külön szállunk fel, megértetted? Én az elsők között, te viszont csak a legvégén, majdnem utolsóként. Nem ülünk egymás mellé, és nem hívjuk fel magunkra a figyelmet semmilyen más módon. Fogtad az adást? Ron, megértetted, hogy miért van erre szükség?
- Tökéletesen megértettem, Hermione – biccentek fáradtan, és addig fixírozom kitartó tekintettel, míg végül elszakítja pillantását a járda kövéről, s a szembe néz. – Sajnálom…
- Hát sajnálhatod is. – A máskor derűs, barna szem most hidegen villan, s Hermione haragba dermedt arckifejezéssel fordít nekem hátat. Mire felocsúdok, már csak távolodó lépteinek elhaló hangját hallom, Hermione nyomtalanul beleveszik az állomás lámpafénnyel pöttyözött sötétjébe.

Hirtelen bénult fáradtság vesz rajtam erőt. Meg sem próbálok talpon maradni, hagyom magam bedőlni a kemény, merev ágak közé. A sövény példásan kitart a súlyom alatt, s én csak süllyedek benne egyre mélyebbre és mélyebbre. Úgy érzem, egy szempillantás alatt elbírnék aludni, talán még a szememet sem kéne becsukni hozzá. Az elmúlt tizenkét óra hajtása most érezteti rajtam a hatását, mintha a nap összes fáradalma egyszerre támadná meg lestrapált szervezetemet. Újra érzem magamban a lázat, a szememet csípi a homlokomról lecsorgó verejték; erőm sincs letörölni róla. A gyomrom háborog, ám arra, hogy ma egyáltalán ettem-e valamit, nem tudok visszaemlékezni; az este eseményei összefolynak a tudatomban.

Kisvártatva visszatér Hermione, hogy meddig volt távol, megsaccolni sem tudnám. Durván a kezembe löki a buszjegyet, és további kommentár nélkül azon nyomban el is csörtet. Utána kiáltanék, de józan eszem még időben féket rak a nyelvemre, elvégre mi most két idegen vagyunk, akik egymástól függetlenül és teljesen véletlenül utaznak ugyanoda – de hova is?
Kimeresztett szemekkel próbálom kisilabizálni a jegyre nyomtatott apró betűket. A járatszám nagyobbal van szedve (45 – Grafton), azzal könnyebben boldogulok, ám az indulási idő mellett álló számok a bolhavesénél is apróbbak, jó párszor ki kell dörzsölnöm szememből a makacsul visszakúszó homályt, mire sikerül elolvasnom: egy óra negyvenöt. Vagyis az órám tanulsága szerint még tíz percem maradt indulásig. Talán elég lesz, hogy kivackolódjam a sövényből.

(Tamworth, éjjel 1 óra 54 perckor, még hat órával és nyolc perccel az ékszíjszakadás előtt)

Úgy tettem, ahogy Hermione mondta. A sövény mögül kikukucskálva megvártam, míg a várakozók csapata – ami a lehetetlen időpont ellenére meglepően népes volt – felszállt a buszra, s csak azután somfordáltam ki a parkoló fényébe. Egy összecsavart rongyszőnyeget markoló pasas mögött léptem fel a fedélzetre, és – továbbra is Hermione utasításait szem előtt tartva –, egy tőle különálló helyet foglaltam el, a közlekedő-folyosó átellenesen oldalán.
Hermione a balszélen ül, egy sorral előttem, az ablak mellett és útitárs nélkül – akárcsak én. Mikor elhaladtam mellette, még a fejét sem emelte fel, makacsul az ölében pihenő, két összekulcsolt kezét fixírozta, és azóta sem fordult hátra, hogy legalább egy ellenőrző pillantást vessem felém. Én bezzeg kitartóan bámulom ablaküvegen tükröződő arcának homályos mását, amit a széktámlák közti résen éppen látok – s amelyen sárgásfehér szemekként villognak az utat kísérő lámpák tovasuhanó fénypöttyei. Mintha Hermione engesztelhetetlen haragjára akarnák figyelmeztetni.

Elfordítom a fejem, hogy ne is lássam a lehangoló valóságot. Helyette a saját ablakrészemen bámulok kifelé, nézem az egyre foghíjasabbá váló köztéri világítás lüktető csíkját. A szemem előtt egybefolynak a részletek; alig fél perce indultunk el, de jóformán máris kívül vagyunk a városon.
Hát ennek is vége… és még szerencsésnek is mondhatjuk magunkat, ha ennyivel megússzuk.

Bal kezem önkéntelenül a nadrágzsebemre siklik – s az ismerős formájú dudort kitapintva nyugodtan hanyatlik le a szomszédos ülésre. Minden evilági javunkat sikerült összeszednünk, s a nagy kapkodásban még az önoltóm sem kallódott el. Degeszre tömött hátizsákomban csócsára gyűrve ugyan, de ott vannak a ruháim, hiánytalanul, ahogy a két hét alatt összegürizett pénzem utolsó fillére is, Hermione pedig a gyöngyös táskájában hozta magával tulajdon értékeit.
És ami a legfontosabb, mi is megvagyunk; Hermione és én egyben átvészeltük az éjszakát, s most ugyanazon a buszon ülünk, egymás belátható közelében. Az élet apró örömeit becsülni kell, ugyebár…
Az ugyan kétséges, hogy még valaha ebben az életben szóba állunk-e egymással, vagy hogy dühös szóváltáson túlmenően bármiféle érintkezésbe lépünk-e a másikkal… ám az mindenképpen örvendetes, hogy még mindig szabadlábon vagyunk, s ennyi sumákság, kamuzás és balhé után továbbra is őrizzük a mugliság látszatát.
Hosszú, nagyon hosszú volt ez az út, s még mindig nem látszik a vége.

A városon túli sötétség mintájára az én fejemben is kihunynak a józanság utolsó pislákoló fényei. Ólmos fáradtság nehezedik az agyamra, a szemem lecsukódik, a busz mély hangú duruzsolása lágyan álomba ringat, elsodor. Úgy csúszom át a képzelet színes mozgóképei közé, mintha langyos vízzel teli medencébe ugranék fejest.
Már nem is a buszon zötykölődöm… nem, én a motelszobánk kiöblösödött ágyában fekszem, a saját testem vájta verejtékes gödörben. Számból egy lázmérő tompa vége fityeg ki, a másik fele mélyen a nyelvem alá ékelődik. Hermione csípőre tett kézzel tornyosul fölém, pincérkedéshez viselt rövidke szoknyája hosszú, csábos szakaszt enged látni még mindig barna és zsigerdúlóan formás combjaiból. A látvány még ramaty testi állapotom ellenére is színtiszta vággyal tölti el a bensőmet. Lélegezni is alig tudok az orromat eldugító váladéktól, a fejem nyilall, és úgy izzadok, akár a versenyló, mégis az a legnagyobb szívfájdalmam, hogy nem érinthetem meg őt, nem ránthatom magam mellé az ágyra… Igen, így kezdődött ez az egész szerencsétlen nap.

- Tátsd ki a szád – utasított Hermione, mikor lejárt a várakozási idő. Engedelmeskedtem, mire ő lehajolt, s kirántotta a nyelvem alól a hőmérőt. – Harmincnyolc és fél – kommentálta a végeredményt. Hangja részvétlenül és hidegen csengett.
- Legalább negyvennek érzem – nyöszörögtem elhalóan. Hosszan meredtem Hermione arcába, óriásira kerekített szemekkel, mintegy hipnotizálva őt, hogy essen már meg a szíve rajtam, és hagyjon fel végre ezzel a jeges, idegesítő közönnyel. Péntek este óta, amikor olyan későn és azzal a satnya kifogással értem haza, valami végérvényesen megváltozott a viselkedésében. A korábbi udvariasan hűvös mértéktartást indulatos, izzó némaság váltotta fel, s a pillantása – azon ritka alkalmakkor, amikor egyáltalán rám szegeződött – mintha szavak nélküli szemrehányást intézett volna hozzám. De ott az ágyban heverve, lázasan és sajgó porcikákkal nem akartam erre gondolni. Mindennél jobban vágytam rá, hogy mellém heveredjen, és nyugtató szavakat suttogjon a fülembe, miközben hideg vizes keszkenővel hűsíti-törölgeti felforrósodott homlokomat.

De Hermionét nyilvánvaló agóniám sem hatotta meg.
- Négyszer kettőt vegyél be belőle – mutatott az éjjeliszekrényen heverő gyógyszeres dobozra. – Annyi elég lesz egy napra, ne adagold túl. Recept nélkül lehet ugyan kapni, de… – megköszörülte a torkát – szóval jobb lesz, ha vigyázol vele.
Szinte már vártam, hogy a fejemhez vágja: ez bizony drága gyógyszer, és utálja, hogy ilyesmire kell pazarolnia kínkeservvel összekuporgatott pénzecskéjét. De végül nem mondott semmi ilyesmit. Szótlanul kisietett a mosdóba, majd kisvártatva egy csapvízzel teli kancsóval tért vissza. A hozzáfűzött utasításokat szemlesütve darálta el:
- Igyál sokat, akkor is, ha nem vagy szomjas. Szendvics és gyümölcs van a hűtőben, azokat nyugodtan megeheted. De a grillkolbászt meg a többi zsíros kaját felejtsd el. Ne kelj fel, és ne kóborolj az utcán. Hacsak nincs valami halaszthatatlan ügyed persze, amit feltétlenül el kell intézned… – itt egy pillanatra szünetet tartott, a tekintetét az enyémbe fúrta, talán várt valamire, de mivel egy szót sem szóltam, újból lesütötte a szemét, és folytatta: – Ha ma ágyban maradsz, jó eséllyel áteshetsz a nehezén, és jövő héten már akár vissza is mehetsz dolgozni.
Több hozzáfűznivalója nem volt. Nem fejezte ki sajnálkozását kétségbeejtő állapotom láttán, és nem is fakadt könnyes szerelmi vallomásra a halálos ágyamnál. Néhány percig céltalanul sertepertélt körülöttem, ruhákat feltúrva kóválygott a szobában, végül aztán abbahagyta a ténfergést, és egy röpke, halk szavú búcsút követően egyszerűen kisétált az ajtón.

(valahol Tamworth és Armidale között, a 15-ös főúton, éjjel 2 óra 12 perckor, öt órával és ötven perccel az ékszíjszakadás előtt)

Csendes szendergésemből egy bizarr jelenség térít magamhoz. A pasas, aki előttem szállt fel a buszra, valamikor az elmúlt néhány percben felkelhetett az üléséről, mert most a busz közlekedő-folyosóján térdepel, azon az összegöngyölt rongyszőnyegen, amit a hóna alatt szorongatott, s bősz hajlongással kísért reggeli tornát… vagy valami effélét hajt végre rajta, a többi utas és nem kevésbe az én legnagyobb megrökönyödésemre.
Minden mugli flúgos – ez most már majdhogynem biztos. Ennek az ütődöttnek is ilyenkor támadt kedve gimnasztikázni, amikor a többiek inkább szunyókálnának!? Tutira nincs ki mind a négy kereke. És hogy teljes legyen a hangulat, Mr DiliFitness nem csupán nyújtó gyakorlatokat végez (ami éjjel kettő körül már önmagában is abszurd lenne), de még valami ismeretlen nyelvű mantra ütemes recitálásával is borzolja a csendre vágyó utastársak idegeit.
De számomra mégis a fickó szőnyegigazgató mániája a legfurcsább. Mert akárhányszor bevesz a busz egy újabb kanyart, ez az ütődött annyiszor változtat a szőnyeg elülső csücskeinek irányzékán, s mert éppen egy kisebb településen haladunk keresztül, ahol bőven akadnak kanyarok, emberünk úgy forgolódik a padlón, akár a megkergült ringlispíl. Még nézni is szédítő.

Elfordítom hát a fejem, s visszatérek az emlékeim közé…
Hermione mögött halkan csukódott be az ajtó, mégis mintha hallanám a zárnyelv kattanását. Ott maradtam egyedül, a láz tűzforró ölelésében és lelkemben az egyre gyűlő nyugtalansággal. A „keserű csalódottság” bagatell kifejezés lenne akkori lelkiállapotom hű és pontos leírására. Végtelenül elgyötörtnek és kiszolgáltatottnak éreztem magam. Sértett… igen, vérig sértett Hermione hűvös tartózkodása és az a kimért, gyengédséget nélkülöző klinikai közöny, amivel a betegségemet elintézte.

Akkor már másfél napja gyötört a szörnyű nátha, előző nap a munkából kellett hazakéredzkednem, olyan leküzdhetetlen erővel terített le a betegség. Rögtön ágynak estem, és a teljes délutánt, no meg az azt követő éjszakát is lázas delíriumban szenvedtem végig. Hol ébren voltam, hol pedig valamelyik rémséges álmom sötét alvilágában barangoltam. Betegségtől legyengült elmémet a legsötétebb képzelgések rohanták meg, olyan képek és víziók, amiket korábban is csak kemény önfegyelemmel tudtam távol tartani magamtól. Egyfolytában Hermionét láttam magam előtt, ő volt a gyötrelmes hallucinációk állandó résztvevője, aki a legkülönfélébb mellékfigurák társaságában az álmaimban szerepelt. Ő csókolózott Viktorral és ölelkezett Jackkel, ő hetyegett a hátsó raktárban Gillel, és szintén ő volt az, aki ezen közben tudomást sem vett rólam. Már azt hittem, megbolondulok; a valóság és a fikció összekeveredett bennem, s az alvás ahelyett, hogy menedéket nyújtott volna a betegségben, csak még inkább rontott az állapotomon. Féltem visszasüllyedni az álomba, de ébren maradni sem volt erőm; amikor Hermione hajnalban hazajött a munkából, már olyan magasra szökött a lázam, hogy összefüggően beszélni sem tudtam. Abból az időszakból ki is esett néhány pillanat; arra például, hogy Hermione honnan és mikor szerzett gyógyszert, egyáltalán nem emlékeztem.

Ám ez akkor ott, egyedül heverve az üres szobában, nem is nagyon foglalkoztatott. A csalódott ingerültség ellenben nőttön-nőtt, s kisvártatva már nem csak méltatlannak, de egyenesen vérlázítónak találtam, hogy Hermione nem maradt otthon ápolni engem.
Betegnek lenni mindig is utáltam – meggyőződésem, hogy a dolog rosszat tesz az ember egészségének –, s most még ráadásul anya sem volt mellettem, hogy pátyolgasson, s hogy lesse minden kívánságomat. A párna összecsomósodott a fejem alatt, s takaró is csupa ránc volt már az örökös mocorgásomtól – vagyis inkább a lázas vergődésemtől, hisz ne feledjük, a nátha akkor még javában tombolt bennem! És Hermione nem rohant haza, hogy megigazítsa fekhelyemet, nem törte kezét-lábát, hogy biztosítsa szegény beteg barátjának a megérdemelt kényelmet!

Nem szépítem a dolgot, nagyon kiakadtam. Akkori gondolkodásomat nem tudom máshoz hasonlítani, mint egy kinyomásra érett, gennyel teli hólyaghoz, amit a cseppenként gyűlő méreg elviselhetetlenül feszített belülről. Felkavarodott bennem az összes múltbeli sérelem: hogy Hermione Viktorral ment a karácsonyi bálra, megcsókolta, és még évekig levelezett vele, amikor pedig nyíltan rákérdeztem, ő letagadta a valóságot… hogy nem viszonozta a szerelmi vallomásomat, és hagyta, hogy kétségek közt őrlődjek… hogy minden jel szerint összeszűrte a levet Jackkel, és nem tudott olyan magyarázatot adni, ami megnyugtatott volna… hogy azon a régi őrzőválogatáson manipulatív módon harcolta ki nekem a csapatba kerülést, mert nyilvánvalóan nem bízott a képességeimben…

Minden egyes gondolat újabb és újabb fájó pontot bökött meg a lelkemen, teljesen kiszolgáltatottá téve megvaduló képzeletem előtt; így a semmiből felbukkanó képzet – ami talán az éjjeli álmok delíriumában fogant meg először – olyan kényszerítő erővel uralkodhatott el rajtam, hogy még a betegségemről is megfeledkeztem. Még tizenegy sem múlt el, s Hermione már elindult a bárba – de miért? Mikor a munkaideje csak délután kettőkor kezdődik…
Elgyötört elmém persze tálcán kínálta a megoldást: Hermionénak randija van. Hát persze! A bosszantóan közel dolgozó barát végre kikerült a képből, így aztán szabadon garázdálkodhat a két szerelmes!

Egy pillanat alatt talpon voltam. Magamra kapkodtam az első kezem ügyébe kerülő ruhadarabokat, s a négyszer kettes adagban rendelt gyógyszermennyiséget egyszerre, egyetlen nagy korty vízzel küldtem le a gyomromba. A fejem kóválygott, az egyensúlyérzékem alulmúlta még az egylábú hokedliét is, én mégis nekivágtam a városnak.
Hogy mi a célom, nem tudtam; a lábai öntudatlanul vittek előre. Az eső apró szemekben szitált körülöttem, ahogy szinte egész héten, a felhők alja valósággal súrolta a földet. Az elázott belváros híven tükrözte akkori lelkiállapotomat: komor volt és szürke; a körvonalakat – ahogy az én ámokfutásom értelmét is – eltompította, ködszerű bizonytalanság mögé rejtette a függönyszerű szemerkélés.

Nem tudom, meddig bolyongtam az oda-vissza utcákon. Csak arra emlékszem, hogy a hajamból már csöpögött a víz, mire felfedeztem, hogy a dzsekimen van kapucni, s azt a fejemre is húztam. Minden józanságomat a szálláson hagytam, annyi óvatosság azonban mégis maradt bennem, hogy tudjam, nem lenne tanácsos nyíltan mutatkozni a főutcán. Hisz aznapra beteget jelentettem, a szépségszalon alkalmazottai pedig (különös tekintettel az egyikre) igencsak érdekesnek találnák, hogy akkor miért kóricálok mégis a városban.
De a bárba egyszerűen muszáj volt belesnem, tudnom kellett, hogy Hermione és a drágalátos főnöke oda beszélték-e meg a találkát. Így aztán mélyen arcba húzott kapucnival és egy földről felkapott ázott újságba temetkezve ráfordultam a főutcára, és elindultam az ismerős kirakatok mentén. Eltompult érzékeim ellenére igyekeztem végig készültségben maradni, mondhatni: ugrásra készen, hogy ha kiszúrnék egy munkatársat, akkor rögtön fedezékbe tudjak vonulni.

Így eshetett meg, hogy Hermione nem szúrta ki rögtön a jelenlétemet. A bár mellett húzódó sikátorból kanyarodott ki, olyan hirtelen, hogy épp csak lebírtam kuporodni a vegyesbolt paravánja alá kiállított italautomata mögé. Csak a böhöm gép és a széles főút választott el minket, s én torkomban dobogó szívvel lestem ki kényszerű fedezékem mögül. Miben sántikálhat?
Hermione lassú léptekkel haladt a túloldalon, picit úgy tűnt nekem, mintha vacillálna. Aznap szokatlanul hűvös volt a délelőtt, s ő csak egy vékony széldzsekit húzott a rövid szoknyából és fehér felsőből álló pincérnői egyenruhája fölé – mégsem igyekezett minél hamarabb fedél alá vonulni, csak téblábolt fázósan, összehúzott testtartásban. Aztán egyszeriben elhatározásra jutott: megpördült a sarka körül, s mint aki hirtelen ötlettől vezérelve cselekszik, átlósan átszelte az utat (körül se nézett), s bevetette magát a legközelebbi telefonfülkébe.

Ott kuporogtam, alig tíz méterre tőle; a szívem hangosan dübörgött a fülemben, a lelepleződéstől való félelem görcsbe húzta a gyomromat, de mozdulni nem tudtam. Megszállott kitartással bámultam Hermione hátát; láttam, ahogy leemeli a kagylót, bedobja az érméket, és gondolkodás nélkül, fejből tárcsázza a számot.
Vajon kit hívhat? – töprengtem magamban. Egyetlen másodperc leforgása alatt ezernyi lehetőség villant át az agyamon, s az egyik légből kapottabb volt, mint a másik.
A dolog cirka negyed óráig tartott, habár erre nem merném a nyakamat tenni. Az idő furcsán viselkedett a fejemben: hol meglódult, hogy a múló percekkel elszámolni sem tudtam, hol meg lelassult, s beragadt valami végeérhetetlen, dimenzió nélküli másodpercbe. Önmagam érzékelése ilyenkor elmosódott, nem tudok erre jobb kifejezést találni. Akkor nem értettem, mi okozza ezt a furcsa jelenséget, most visszatekintve viszont már nagyon is tudom: a sebtében benyakalt (és óvatlanul túladagolt) gyógyszer zavarta meg az agyamat. Még azt sem tartom kizártnak, hogy néhány pillanatra elbóbiskoltam, ott az italautomata tövében guggolva, a gép zümmögő oldalfalának dőlve. És pontosan ez lehet a magyarázat rá, hogy Hermione úgy tűnt el, hogy én észre sem vettem. Egyik pillanatban még a fülkében állt, láttam a kagylóra kulcsolódó ujjait, amik – erre is világosan emlékszem – egészen elfehéredtek az erőkifejtéstől, a másikban pedig már csupán a készülék látszódott, nem volt ott senki és semmi, aki eltakarta volna.

Alaposan meg kellett dolgoztatnom az egyensúlyérzékemet, míg fel bírtam állni. Olyan érzésem volt, mintha egy súlyos ólomgolyó görgött volna a fejemben, jobbra-balra billegtetve testem súlypontját. A fal mentén araszolva támolyogtam oda a kiürült fülkéhez, és mint valami súlyosan illuminált kezdő alkoholista, fejjel előre szédültem be a kabinba – a visszarakott telefonkagyló akasztotta meg végül a lendületemet.
Nem voltak tervek a fejemben, ösztöntől vezérelve cselekedtem. Lennie kell egy újrahívás gombnak – villogott bennem a Hermionétól kapott értesülés, amit még valamikor kóborlásunk kezdetén osztott meg velem a mugli távkommunikáció csínjának-bínjának halálosan unalmas ecsetelése közben – az a külön jelzéssel ellátott billentyű, aminek a segítségével egyetlen nyomással lehet újratárcsázni a legutóbb hívott számot.

De fogalmam sem volt, melyik az, hiába próbáltam felidézni a kioktató beszéd idevonatkozó részleteit. Lyukacsos emlékezet ide vagy oda, nem hagytam, hogy egy ilyen kis semmiség eltántorítson a célomtól – egyszerűen muszáj volt tudnom, kivel cseverészett Hermione! Nekivetettem a hátamat a fülke ajtajának, és ugrásra készen várakoztam. Az első kezem ügyébe kerülő járókelő egy fiatal srác volt. Fogtam a szerencsétlent, és vasmarokkal berántottam a fülkébe.
- Melyik a visszahívás gomb? – ordítottam rá (a hangom úgy szólt, mintha idült alkoholizmusban szenvedő maffiafőnök lennék), s a srác a kezdeti megszeppenést követően túláradó buzgalommal igyekezett a segítségemre lenni: olyan lendülettel bökött rá a bal alsó gombra, hogy még az ujja is belereccsent.
- Príma – vakkantottam neki köszönetképpen, s hálám jeléül hagytam szabadon távozni. A srác majd’ nyakát szegte igyekezetében, úgy inalt el a közelemből, de még mielőtt léptei a távolba vesztek volna, hallottam, hogy szépen válogatott és igen fantáziadús jelzőkkel illeti az anyámat. Nem zaklatott fel a dolog, akkor már minden agysejtemet a tervezett hívás foglalta le. Először is aprót kellett kerítenem, és minő kellemes véletlen, a zsebembe nyúlva találtam is néhány egydollárost – ott lapultak az önoltóm mellett, aminek a jelenlétét úgyszintén abban a pillanatban fedeztem csak fel. Leemeltem a kagylót, bedobtam a pénzt, és a hívógomb megnyomását követően csak vártam és vártam; fülemben ütemesen fel-felbúgott a mély tónusú tárcsahang, mintha dobbanó szívem visszhangjait hallgattam volna…

(valahol a 78-as főúton, észak-kelet felé; hajnali 3 óra 59 perckor, négy órával és tizenhárom perccel az ékszíjszakadás előtt)

Nocsak… nyilván elbóbiskoltam. Olyannyira belefeledkeztem az emlékidézésbe, hogy a tudatalattim észrevétlenül átvette az irányítást, s még az előtt kioltotta tudatomat, hogy folytatódhatott volna az a kínos telefonfülkebeli pillanat. Nyilván önvédelemből szakított el az emléktől.
De vissza a jelenbe… Időközben több megállót is érinthettünk, mert a busz utas-állománya hellyel-közzel kicserélődött. Már a szőnyeges pasi sem hajlong a padlón, sőt bármerre nézek, sehol sem látom. Az előttem húzódó székpár egyikén viszont feltűnt egy új utas: támla felett kilógó fején őszes hajmaradványokat és egy igen visszataszító szemölcsöt lengedeztet az utastér áramló fűtése. Ritka gusztustalan egy koponya, annyit mondhatok – s én már csak tudom, hisz tucatnyi példány megfordult a kezem között az elmúlt két hétben –, inkább el is fordítom a tekintetemet, és helyette Hermione ablaküvegen tükröződő képmását veszem szemügyre.

Kicsiny párafolt fodrozódik az üvegen. A ki és belégzés ütemére ritmikusan hízik és soványodik az opálos maszat, jelezve Hermione nyugodt és mély álmát. Nem kelthetem fel, és nem is szólhatok hozzá, ebben már a pályaudvaron megegyeztünk, bennem mégis majdhogynem leküzdhetetlenül erős a késztetés, hogy megszegjem a tilalmat. Hiányzik… hiába van és volt mindvégig a közelemben, jelenlétének igazi melegét már több mint két hete nélkülözöm. Még Chloe felbukkanása után is, azt követően, hogy az orrom alá dugta a fényképet – és hogy ezt szándékosan tette, afelől kétségem sincs – szükségét szenvedem Hermione intim közelségének. Az, hogy kézzel fogható tanújelét láttam az általam elképzelt pillanatnak, nem mérsékelte iránta való szenvedelmemet – sőt, azt hiszem, csak még kínzóbbá tette a vágyakozást.
A fénykép egyébként sem bír bizonyító erővel (bár agyam egy elégtételt követelő részlete makacsul ragaszkodik ehhez a felfogáshoz), a fotó épp csak valószínűséget kölcsönöz a gyanúnak. De nem teszi azt megfellebbezhetetlenné – és ebben rejlik minden reménységem. Hisz a kép nem örökített meg csókot, vagy tapizást, kettejük összeborulása épp úgy lehetett egy rossz pillanatban elcsípett fatális véletlen is. Teszem azt, Jack éppen szúrást érzékelt a mellkasán, rögtön bolhára gyanakodott, s megkérte Hermionét, hogy ugyan szabadítsa már meg az alattomos vérszívótól – ez így megmagyarázná, hogy Hermione miért turkál két kézzel a mellszőrében.

Na, igen… én is érzékelem a gondolat mögött megbúvó kétségbeesett reménykedést. A bennem lakozó idealista mindent megtenne, hogy kimagyarázza Hermione vélt (Jack) és leleplezett (Viktor) hazugságait, s még az ilyen nevetségesen abszurd feltételezésektől sem riad vissza. Mert nem érhet így véget… az, ami igazából még el sem kezdődött. És az sem segít, ha minden felelősséget Hermionéra hárítok. Igazságtalan is lenne, hisz én legalább annyira kivettem a részem a füllentésekből. A Chloét illető titkom néha ólomsúlyként nehezedik a lelkiismeretemre, és olykor nagyon erős a kísértés, hogy egy drámai és őszinte színvallás keretében megszabaduljak kényszerű terhemtől – ahogy az tulajdonképpen a jelmezbál estéjén, a kisházba igyekezve is szándékomban állt.
Rendszeresen jön a vallomásra ingerlő pillanat – hogy aztán kihasználatlanul el is szálljon. Már túl messzire mentem, hogy csak ilyen egyszerűen vallomásra fakadjak. A múlt heti kis akciónkkal átléptünk egy határt, amit már én is szégyellek; Chloe a legutóbbi találkozásunkkor az utolsó gátlásom levetkőzésére is rábírt, s máig sem értem, hogyan, de elindított a végromlásba vezető lejtőn. Ha ezek után tudódna ki közös ügyletünk – ami, ha továbbra is Ausztráliában maradunk, erősen valószínű –, akkor a nagyhatalmú Merlin sem szabadíthat meg Hermione pusztító haragjától. És ezen nincs semmi csodálkoznivaló, én magam is felkapnám a vizet, ha hasonló helyzetben találnám Hermionét.

De van egy másik oka is a hallgatásomnak. Saját titkokat dédelgetni egyfajta védőbástyát jelent megingott férfiúi önbecsülésem talaján – és hogy ezt beismerem, már önmagában bizonyítja a helyzet súlyosságát. A chloés incidenssel a hátam mögött legalább úgy érezhetem, nekem is van egy fegyverem, amivel fájdalmat okozhatok Hermionénak. Hitvány és aljas egy gondolat, de attól még igaz. És bárki, aki átélt már hasonlót, meg tudja érteni a kiváltó okokat. Álmatlan éjszakákat tölteni a nő mellett, akit teljes szíveddel és testeddel szeretsz és kívánsz, karnyújtásnyi közelben, úgy, hogy közben nem érhetsz hozzá, rojtosra szaggatja az idegeidet. A mindent elsöprő, szédítő kényszer, hogy megérintsem, mostanában felülmúlt minden korábbi gyötrelmet, s nem egyszer kellett az öklömbe harapnom, hogy úrrá lehessek az észérveket nem ismerő, sürgető férfivágyon.

Valami efféle őrület munkált bennem akkor is, ott a fülke négy fala közt állva. A kagyló műanyag héja recsegett a szorításom alatt, úgy markoltam a telefont, s mikor megszakadt a tárcsabúgás, és a hívott szám kapcsolt, én kis híján hanyatt vágódtam a felcsendülő hangtól.
- Halló, tessék? – Jack volt az, rögtön felismertem a hanghordozását. S hogy mi volt a legelső gondolatom? Azt hiszem, bősz elégtételt éreztem. Ím, megleltem a bizonyítékot, hogy Hermione igenis szoros – az egyszerű barátságnál komolyabb – kapcsolatot tartott fenn, és ápol még mindig volt munkaadónkkal. Hát végül mégis nekem lett igazam!
- Szállj le Hermionéról! – Nem fárasztottam magam bemutatkozással, a fenyegető stílusban intonált mondat elemi erővel tört fel belőlem. – A tököm is tele van már veled, komolyan mondom! Ha visszamentünk Angliába, te akkor sem hagyod békén a barátnőmet!?
- Ron…? – Jack hangja meglepettnek tűnt. Vagy egyszerűen csak elképedt volt, hisz igaz, ami igaz, nem a legválasztékosabb modoromat vettem elő. – Tényleg te vagy az? Mi van veletek? Két hete semmit sem hallottunk felőletek… még el sem köszöntetek.
Na ez volt az utolsó csepp a pohárban. Hogy épp Mr „Lenyúlom A Csajodat” dörgöli az orrom alá a jó modor hiányát!?
- Mész te a jó büdös picsába! – rikácsoltam magamból kikelve. – Hogy jössz te ahhoz, hogy kioktass, mit kellett volna tennem és mit nem!? Hermione hozzám tartozik – szerintem ez elég világosan kiderült akkor este –, és te túlléptél egy határt. Ha még egyszer felhívod, vagy bármi más módon a közelébe férkőzöl, én esküszöm…

A fogadkozás tárgyára már nem emlékszem. Elborult agyam egy pillanatra megszakította a tiszta gondolkodás áramkörét, s attól tartok, a szám néhány másodpercig cenzúrázatlanul fújta a magáét. Félig a betegség, félig pedig a Jack iránt táplált legyűrhetetlen ellenszenv beszélt belőlem.
Az unszimpátia alapkövét első találkozásunk körülménye rakta le (akkor könyörtelen hitelbehajtónak hittem Jacket, aki egy végtelenül kedves és szeretnivaló idős házaspárt akar kisemmizni), és attól kezdve egyre csak rakódtak az utálat vastag rétegei erre a bombabiztos alapra. Hogy igazából Hermione hívta fel Jacket és nem fordítva, akkor a legkevésbé sem érdekelt. Hogy Jacknek korábban fogalma sem volt a kettőnk közt fennálló viszony mibenlétéről, el sem jutott az agyamig – csak a feltörő megkönnyebbülést akartam érezni, hogy végre kitölthetem rajta jogosnak érzett dühömet.

- Mégis mi a fenéről hadoválsz te össze-vissza? Teljesen elment az eszed? Ron… mondd, te beszívtál? – Ez a mondatfüzér zökkentett ki önkívületi állapotomból. A hirtelen kijózanodástól megszédültem, a kabin négy fala valósággal táncra perdül a szemem előtt, mintha egy centrifuga belsejében lettem volna. Korábban ilyet csak a Misztériumügyi Főosztály különös forgótermében tapasztaltam.
- Csak… csak jegyezd meg, amit mondtam – nyögtem bele a kagylóba, már a nyelvem is alig forgott. – Többet nem akarok hallani felőled…
A kagyló kiesett a kezemből, s mire összeszedtem magam annyira, hogy ismét a fülemhez tudjam emelni, a sípoló hang már a vonal megszakadtát jelezte.

Émelygő gyomromra szorított kézzel botorkáltam ki az utcára, összegörnyedve és a felszökő láz szédítő ólomgolyójával a fejemben. Nem láttam, merre folytatta útját Hermione, így elképzelésem sem volt, hol kéne keresnem. A lábaimra hagytam a döntést, s azok némi ködbe vesző és utólag felidézhetetlen kóborlás után egy sötét, nyirkos mellékutcába vezettek. Ott aztán kifogyott belőlem a szusz, úgy buktam térdre, mintha az összetartó pecket húztak volna ki belőlem; arra sem jutott időm, hogy az arcom elé kapjam a kezem, pofával landoltam a saras, étel- és papírhulladékkal teleszórt kövezetre. A külvilág gombnyomásra szűnt meg, a film megszakadt – és nem is pörgött tovább, amíg jó néhány perccel később észhez nem térített újsütetű haverom, Bozie…

(Grafton határában, 8 óra 2 perckor)

Mintha a tenger fenekéről húznának fel: mélységes mély álomból ébredek. Nagyot ásítok, és laposakat pislogva óvatosan belehunyorgok a szemembe tűző kékes-szürke fénybe… Nappal van – jön a briliáns felismerés –, és ennek vonzataként félig-meddig az az érzet kerít hatalmába, hogy ha most körülnézek, újból a sikátorban fogom találni magam.
De nem: ez itt kétségkívül a busz meleg és összehasonlíthatatlanul kényelmesebb fedélzete, és – mintha csak alá akarná húzni az állítás igazát – az előttem ülő pacák förtelmes koponyáján lüktetni kezd az ocsmány szemölcs.
Pislogok még egyet… ám a káprázat nem szűnik meg. A kinövés valóban pulzál, olyan, mintha egy katasztrófajelző berendezés bíbor fénnyel villogó kijelzője lenne… gusztustalan. És ez nem minden.

Valami nem stimmel, a levegőben érezni a várakozásteljes feszültséget. Kisvártatva az is feltűnik, hogy a busz egy helyben áll, nem hasítja a kihalt tájat, ami – nézek ki az ablakon – ebben a pillanatban is körülvesz minket. S mintha saját gondolatom öltene megfogalmazott külalakot, egyszeriben kitör a hangzavar.
- Megérkeztünk…?
- Mi történt?
- Ez még nem Grafton…
- Telefonálj haza anyádnak, hogy késni fogunk. Ha az ékszíjunk szakadt el, már biztos nem érünk haza a palacsintára. Hogy a macska rúgja meg…!

A tekintetem Hermione után kutat a felbolydult tömegben – de a kavargás eltakarja őt a szemem elől. A folyosón emberek téblábolnak, s aki nem kelt fel az üléséről, az is üvegnek nyomott arccal próbálja kideríteni azt, ami engem is egyre jobban foglalkoztat – hogy mégis mi a fene folyik itt?
- Kedves utasaim! – harsan fel egy torzult, gépies hang közvetlenül a fejem fölött. A zsinatoló tömeg elhallgat, s minden fej a busz eleje felé fordul. – Sajnálatos technikai problémából kifolyólag járatunk kénytelen megszakítani útját. Az Új-Dél-Wales-i Mountroyal Társaság nevében is kérem szíves elnézésüket, és egyúttal engedjék meg, hogy tájékoztassam önöket: társaságunk mentesítő járata fél órán belül az önök szolgálatára áll. Addig is, kérem, foglalják el újra ülőhelyeiket, és őrizzék meg nyugalmukat.
Az utolsó kifejezés, mintha ingerelné a hallgatóságot: innen is, onnan is méltatlankodó beszólások röppenek fel.
- Még fél óra!?
- Grafton csak három mérföldre van innen – mi tart idáig?
- Most már biztos, hogy lőttek a palacsintának… Pedig majd kilyukad a gyomrom. Azt mondod, fiam, hogy ezek a bizarr formájú gumiizék ehetőek? Na adj egyet apádnak!

Ám néhányan még ennél is tovább merészkednek.
- Negyed óra alatt begyalogolunk. Gyere, Nancy!
És Nancy megindul, sőt mi több, nem ő az egyetlen, aki így tesz. A példán felbuzdulva párosával pattannak fel az emberek, s döntenek úgy, hogy inkább gyalog teszik meg a hátralévő néhány kilométert. Ami engem illet, egy porcikám sem kívánja a fizikai megerőltetést; én bizony egy tapodtat sem mozdulok, nekem a mentesítő járat is tökéletesen megteszi.
Ám a jelek szerint Hermione más álláspontra helyezkedett. A gyöngyös kistáskát a hóna alá csapva felemelkedik a székéről (fura, most mintha egy sorral előrébb ülne…), átverekszi magát a mellette helyet foglaló fickón (akit eddig nem is láttam), egy picit megbotlik (a fickó felszisszen), majd a közlekedőre kilépve egy pillanatra rám szegezi a tekintetét. Kövess – tátogja némán, s egy alig látható kis biccentést tesz a kijárat felé.

Nem vagyok elragadtatva az ötlettől, de mi mást tehetnék, követem őt. Nyilván ez a büntetés az estéért; hárommérföldnyi kutyagolással akarja megtorolni az ellene és a biztos munkahelye ellen elkövetett kis botlásomat. Magamra rántom a hátizsákomat, és néhány gyors, de kissé szédelgő lépéssel utolérem az aszfalton baktató barátnőmet – ha még egyáltalán nevezhetem annak.
- Tessék – nyújt felém egy bontatlan fél literes üdítőt. – Igyál.
- Öhm… kösz. – Kellemes csalódással veszem át a felkínált frissítőt. Letolásra számítottam, nem gondoskodásra. – Most már nem baj, ha együtt látnak minket? – kérdezem két hatalmas, megváltással is felérő korty között.
Hermione fáradtan megrántja a vállát – s nekem csak most adódik alkalmam alaposabban is szemügyre venni őt. És attól, amit látok, még egy picit a gyümölcslé is megkeseredik a számban. Hermione maga a két lábon járó neheztelés; látszik minden vonásán, hogy iszonyú önfegyelemmel kell megállnia, hogy rám ne üvöltsön; nyilván szeretné már alaposan a szememre hányni, mennyi gondot és bajt zúdítottam a nyakunkba.
- Nem lényeges – szólal meg végül, mikor már azt hiszem nem is fog válaszolni. Az ő hangját is fáradtság remegteti, de a léptei jóval ruganyosabbak, és a járása is egyenesebb, mint az enyém. – A busz lerobbanása kapóra jött, így nehezebb nyomon követni az utunkat. Akár még stoppolhatnánk is… az legalább pénzbe sem kerül.

Csakhogy tízpercnyi kutyagolással később se akad egyetlenegy autó sem, ami hajlandó volna lelassítani mellettünk. Az előttünk sétálók alaposan megritkultak már – többüknek csak egy intésébe került, és máris akadt segítője –, mi viszont továbbra is hasztalan lengetjük az ujjunkat. A város távoli sziluettje egyre részletgazdagabbá válik, még tíz perc talán, és elérjük a határát. Az eső időközben eleredt, álmos egyhangúsággal áztatni kezdte az előttünk kígyózó autóutat.
Mintha minden összeesküdött volna ellenünk…
A paranoia soha nem tartozott a fő jellemvonásaim közé, egy ideje mégis érlelődik bennem a borúlátó elképzelés – és most már kezdem komolyan is elhinni –, hogy kozmikus konspiráció folyik ellenünk, mintha még az égiek is összeesküdtek volna, csakhogy megnehezítsék a dolgunkat. Pedig holtfáradtan és láztól gyötörve bandukolni fényes napsütésben is megerőltető lenne, na de így, hogy még az eső is súlyosbítja a helyzetet, egyenesen dühítő. A hajam már teljesen elázott, s vékony, csöpögő csíkokban lenyúlva tapad az arcomra, olyan mintha…

- Merlinre, hogy nézel ki? – Hermione olyan hirtelen torpan meg, hogy csak néhány lépés után veszem észre, lemaradt. Vissza kell fordulnom, hogy megkérdezzem:
- Miért álltál meg? Rosszul érzed magad?
Hermione megrázza a fejét.
- Az arcod – mutat rám – csupa maszat. A hajadból kiázott a kosz, és lefojt a homlokodon. Nem csoda, hogy senki nem akart felvenni minket. Úgy nézel ki, mint egy iszapbirkózó két menet között.
Hermione mélyen beletúr a táskájába, és némi kotorászás után egy törölközőt húz ki belőle.
- Csutakold le magad – nyomja kezembe a frottírt–, úgy talán kevésbé leszel ijesztő.

Végül a város határában fordul meg a szerencsénk. Ott, ahol az autóutat egy rá merőleges másik utca keresztezi, sikerül lestoppolnunk egy kényelmes és jól kifűtött terepjárót. Tisztára törölt képem (és a megnyerő fényképmosoly, amit bevillantottam a szélvédőn) megnyeri Mr és Mrs Ubriak bizalmát, és a segítőkész házaspár beinvitál minket a hátsó ülésre, amit ötéves, gyerekülésbe szíjazott, alvó kislányukkal osztunk meg.

(Grafton és Glenn Innes között, a 38-as főúton, nyugat felé, 8 óra 46 perckor)

- Szia! – köszön rám immár negyedszer is Ubriakék csupa copf kislánya. Ha nem tudnám, hogy még csak középső csoportos óvodás, azt hinném, ki akar velem kezdeni.
- Helló – felelem tartózkodóan, és elfordítom a tekintetem búzavirágkék szemeinek fürkésző sugarából. Sosem tudtam bánni a kisgyerekekkel; valahogy zavarba hoznak a selypegésükkel, meg a sok kérdéssel, amiből soha nem fogynak ki.
És mintha csak a sorsot kísérteném meg a gondolattal, a pöttöm kislány ebben a pillanatban nagy levegőt vesz, és egyetlen lendülettel rám zúdítja lélekmarcangoló kérdéseit:
- Neked mi a neved? Miért vagy vizes? Elfelejtettél esernyőt hozni? Anyukád nem fog megszidni, ha meglát így? Van kedved játszani? Lehetsz te a macival…

Hermione nagyot csuklik mellettem, mintha a nevetését próbálná visszanyelni. Én magam tanácstalan arccal pillantok körbe, nem tudván, melyik kardinális kérdésre feleljek először.
- Hagyd a bácsit, Csillagom – szólt hátra a mama, és egy „a gyerekek már csak ilyenek”-féle mosolyt villant rám. – Ron és ö… Hermione, jól mondom? (a név tulajdonosa itt udvariasan biccent, ám én a szemem sarkából látom, hogy haragosan megvonaglik az álla – mérges, amiért elkottyantottam az igazi nevünket) …szóval Ron és Hermione fáradtak, mert sokat kellett gyalogolniuk. Ellopták a pénztárcájukat, ezért nem folytathatták busszal az útjukat.
Mrs Ubriak még megtoldja a mesét néhány oktató célzatú mondattal (Látod, kislányom, ezért kell mindig összehúzni a zsebeden a cipzárt! A stoppolás veszélyes. Idegen kocsijába soha nem szabad beszállni, még akkor sem, ha cukorkát ígérnek nekünk!), ám a lurkó figyelmét már valami teljesen más köti le.
Magából kikelve kezdi szajkózni nevem hivatalos formáját (Ronald, Ronald, Ronald!), aztán az egyesült szülői intelemre fittyet hányva kicsatolja magát a gyerekülésből, és a legnagyobb természetességgel helyet foglal az én ölemben.
- Ugye te vagy a hamburgeres bohóc? – csillogtatja rám óriásira tágult szemeit. Majd a reakciómat meg sem várva, megválaszolja a saját kérdését: – Biztos, mert még a hajad is vörös. Csak az arcod nincs kifestve… Anyu, kifesthetem Ronald bohóc arcát?

(Grafton és Glenn Innes között, a 38-as főúton, nyugat felé, 11 perccel később)

Az arcfestés legnagyobb megkönnyebbülésemre elmaradt. Mrs Ubriak még azelőtt megfékezte gyermekének kreativitását, mielőtt az az én arcomon realizálódott volna. Habár nem vagyok benne biztos, hogy az új árnyalat (egész pontosan a fehér, ahogy az az ötletfelvetés után kibontakozó vitában kiderült), tovább rontaná-e jelenlegi fizimiskámat. Volt szerencsém ugyanis belenézni a kocsi visszapillantó tükrébe, és mit mondjak, a látvány nem éppen szívderítő. A koszfoltokat ugyan sikerült eltűntetnem róla, a hajam állapotán viszont, attól tartok, csak félórányi vegyszeres áztatás segítene, ahogy az orcámon virító lázrózsák is alaposabb odafigyelést igényelnének. A szemem majd’ leragad, a legszívesebben átaludnám az autóutat, s meg se mozdulnék a következő megállóig – bárhol legyen is az.

De a stopposok élete nem ilyen egyszerű – ezt már a sivatagi bolyongásunk napjaiban megtanultam. Az útszélen ragadt turistát megsegítő sofőrök szándéka soha nem mentes az önérdektől, valamit mindig akarnak cserébe. Néha beszélgetőtárs kell nekik, néha csupán nyitott fülű hallgatóság – ebben a konkrét esetben pedig egy alkalmi bébiszitter.
Ubriakék copfos hajú szemefénye tíz perce ugrál szünet nélkül az ölemben, akár a nikkelbolha, roppant kínos pillanatok sorozata és nem csekély kihívás elé állítva ezzel személyemet, hogy egyszerre őrizhessem meg nemzőszerveim épségét és a család megtisztelő bizalmát.
- Öö… kislány… – próbálok kapcsolatot teremteni a hiperaktív utóddal. – Nem játszhatnánk inkább valami mást? Leszek én a macival, ha akarod…

Semmi reakció. A pulya töretlen lelkesedéssel tovább gyilkolja a combizmaimat. Hirtelen eszembe jut, hogy ha a nevén szólítanám, azzal talán nagyobb hatást érnék el. Csakhogy gőzöm sincs, mi a neve.
- Téged, hogy hívnak? – villantom rá legszelídebb mosolyaim egyikét. – Mert egymásnak még nem mutatkoztunk be.

Na ez végre megakasztja a lendületet. A legifjabb Ubriak még egy utolsót rugózik rajtam, aztán szembe fordul velem, és szétvetett lábakkal, mintha nyeregbe pattanna, rám csüccsen.
- Szia, Ronald! – biccent a fejével, és szertartásosan felém nyújtja a kezét. – Az én nevem Chloe Ubriak. Nagyon örülök, hogy megismertelek.
Miközben ceremóniás komolysággal kezet rázunk, kis híján felnevetek. Chloe? Micsoda bizarr véletlen! De ezen elgondolkozni már nincs időm, mert Hermione ebben a pillanatban olyan hangot hallat, mintha félrenyelt volna valami irtó nagyot. Még a kormánynál ülő Mr Ubriak is nyugtalanul pillant hátra, s udvariasan megkérdezi, szükséges-e lehúzódnia az útról, hogy Hermione „diszkréten” félrevonulhasson. Mrs Ubriak még ennél is gyakorlatiasabban közelíti meg a problémát: vérbeli anyaként (és gyakorlott hányás-takarítóként) egy kiürült zacskót ajánl fel az egyre mélyebb zavarba süllyedő Hermionénak.
- Nem szükséges, Mrs Ubriak – hárítja el ő vöröslő arccal. – Már jól vagyok, csak egy kis légbuborék volt, semmi több…

Még akkor is Hermione különös légbuborékján mélázom, mikor Glenn Innes belvárosába érve hálás búcsút veszünk a csupa mosoly Ubriak családtól. A kocsi a benne ülők bősz integetésétől kísérve lassan visszagördül a sávra, majd a forgalomba besorolva egykettőre beleveszik az autók színes vonulásába.
A buszállomással átellenben rakattuk ki magunkat, így csak a zebrán kell átvágnunk, s máris helyben vagyunk.

- S most hova? – nézek Hermionéra, miután átverekedtük magunkat a pénztár előtt várakozók kígyózó tömegén.
Hermione kitartóan bámulja a szemközti falra szerelt buszmenetrendet, két szeme oda-vissza cikázik a Hova és Mikor oszlopban sorakozó információkon. Az arca olyan, akár a csukott könyv, semmiféle érzelmet nem lehet leolvasni róla. A kocsiban ülve, mikor a kislány, Chloe (!) megemlítette a nevét, megkísértett az abszurd gondolat, hogy Hermione tud mindent, s a bizarr névegyezés őt is ugyanúgy „felkavarta”, mint engem. De sem a hely, sem az idő nem volt alkalmas rá, hogy ennek a sejtésnek a végére járjak – és őszintén szólva, nem is tudom, hogyan láttam volna neki a puhatolózásnak –, de most már alighanem mindegy is. A lehetőség elszállt, a történtek után legjobb lesz lapítani, míg Hermione eldönti, hogy akkor most a torkomnak ugrik, vagy sem. Ez a bizonytalanság elviselhetetlen.

- A negyed tizenegyes busszal megyünk. – Hermione végre elszakítja pillantását a menetjelzőről, s rám (pontosabban mondva: az állcsúcsomra) nézve folytatja: – Az indul a leghamarabb, és elég messzire elvisz minket innen.
- Ennél is messzebb? – Az epés megjegyzést csak magamnak szánom, de szerencsétlenségemre Hermione meghallja.
- Felőlem itt maradhatsz, Ron! – förmed rám, s az arca vészjóslóan megrándul. – Felőlem bevárhatod a zsarukat, és hagyhatod magad leültetni. Egy telefonhíváshoz minden lesitteltnek joga van, úgyhogy azt tanácsolom, előre gondold ki, milyen számot fogsz hívni.
- Mégis mi a fe…?
De Hermione nem hagy kibontakozni, természetellenesen magas hangon rikácsol közbe:
- Mert ugye van ilyen számod, Ron? Valami, amit fejből tudsz, amit álmodból felverve is tárcsázni tudnál!? Igaz!? – S a hangja ezzel olyan regisztert ér el, ami mellett a legvastagabb kristályváza sem lenne biztonságban.

Megkövülten meredek rá; tudatom perifériáján homályosan érzékelem, hogy a közelünkben elhaladó utasok furcsálló pillantásokat vetnek ránk, én magam sem értem, mire akar ezzel kilyukadni. Tegnap este elvetettem ugyan a sulykot, igen, valami olyasmit műveltem, amire a betegségem sem nyújthat magyarázatot – de ez a hadoválás a telefonról még így is magas nekem.
- Mégis milyen számról beszélsz? – értetlenkedem. – Tudod, hogy az Odúban nincsen telefonkészülék. A kandallónknak meg nem ismerem a körzetszámát.
De a hitvány poénom már nem érhet célba, mert Hermione még a mondat közepén hátat fordít nekem, s ingerült könyöklengetéssel elmasírozik a pénztár felé. Ha volt is bennem valamennyi harci kedv, az most az utolsó cseppig elszivárog belőlem. Kisebb alvásszüneteket leszámítva huszonnégy órája talpon vagyok, s ez ellen minden beteg porcikám tiltakozik.
Átvágok a csarnokon, és erőtlenül lezuttyanok egy támlás várótermi székre. Muszáj hunynom egy kicsit, egy pillanattal sem bírok tovább észnél maradni… Olyan kényelmes ez a szék, még az a kilazult szög sem zavar, ami a lapockámat böködi… Eltompuló agyam lassan kikapcsolja a külvilág ingereit… már a zsibongást is csak távoli tengerzúgásként hallom…

Fékcsikorgás hangja hasította szét a puha szendergést, mintha egy késhegy szúrt volna a halántéklebenyembe… vagy talán egy húsevő madár, ami a csipkedést most a karommal folytatta…
- Ébredj, amigo! Frankón begyűjtenek, ha itt talá’nak.
Kinyitottam a szemem… és egy nagyra nőtt, beszélő vakondot pillantottam meg magam előtt – azzal a különbséggel, hogy az a valami nem is vakond volt, hanem egy ember, a legápolatlanabb és legbüdösebb példány, akit életemben láttam.
- Mi van…? – Jobbra-balra pislogva próbáltam betájolni magam. – Hol vagyok?
- Amigo, te aztán jó sokat ihattá’, alaposan szétcsúszott a búrád, hallod-e? – A vakond-fickó rám virította erősen foghíjas vigyorát. Aztán a karom alá nyúlt, és megpróbált felkanalazni a földről. Merthogy ott feküdtem, a sikátor közepén, a házak nedvesen tornyosuló, magas tűzfalai között. – Gyere, cimbora, másszunk arrébb, mielőtt kiszúrnak a zsernyákok.

Egyszeriben helyre billent körülöttem a valóság. Hisz én Hermionét követettem – döbbentem rá hirtelen –, azért lopakodtam utána, hogy meglessem, hogy kiderítsem, milyen gyanús dolgokat művel, hogy miért jött be a városba jóval munkakezdet előtt. Rögtön bevillant a telefonos jelenet, s az is, hogy visszahívtam a számot; a Jack fejéhez vágott szidalmak még élénken visszhangoztak a fejemben. De hogy mennyi idő telt el azóta, s hogy Hermione ezalatt merre császkált el, nos arról fogalmam sem volt. A kiesett idő dimenzió nélküli lyukat hagyott fejemben. Próbáltam kisilabizálni az órám számlapját, de azt valami sűrű, ragacsos kulimász borította, amit még csak letörölni sem tudtam.
- Hé… ö, cimbora – fordultam a toprongyos fazon felé –, meg tudod mondani, hány óra?
- Há’, úgy kettő felé járhat má’ az idő – jött a válasz, és a torzonborz kis fickó egy tapodtat sem mozdult mellőlem, miközben kikanyarodtunk a sikátorból. – Éreztem a chilis kolbász szagát – az ám a jó szag! –, az El Sombrero felől fútta a szél, ammeg csak fél kettőkó’ nyit.

Akkor több mint két órát át voltam kiütve… – jöttem rá lassan forgó aggyal. Krisztusát! Hermione ennyi idő alatt akár több menetet is lezavarhatott a főnökével, s én nem voltam ott, hogy közéjük ugorjak. Pánikszerű ijedelem fogott el, olyan erőn felüli késztetés, hogy gyatra szervi állapotom ellenére rekordot döntöttem száz méteren.
Aztán hirtelen kifogyott belőlem a gőz. Még a bár melletti zöldségesig sem jutottam el, mikor elhagyott az erőm, s én kifulladva és hangosan zihálva támaszkodtam beroggyantott térdemre.
- Hé, amigo! – fújtatott valaki a hátam mögött. A szurtos kis vakond-ember utolért, és az oldalát markolva meredt rám. – Te aztán alaposan megfuttattá’, cimbora – lihegte a képembe, ami összegörnyedt testhelyzetemből kifolyólag épp egy vonalban volt az ő huzatos fogszerkezetű szájával. – Bekrepált a csuklóvekkered, mi? Osztan most lekésted a randidat, igazam van?… De kukkantsá’ csak ide! – tárta szét bő szárnyú ballonkabátját. – Akarol venni egy másikat? Mert Bozie-nak van ám mindenfajta tiktakja. Ez itten példálatosképpen öt különböző időzodiákusba mutassa a pontosat. Figyejjé ide! Ez meg nyócezer méterig vízállatos! Bozie-ban bízhatsz, Bozie mindig megmondja neked a tutit.

- Ki az a Bozie? – Valahol mélyen éreztem, hogy nem ez a legsürgetőbb kérdés, amire választ kell találnom, de jobb nem jutott az eszembe.
- Há’ ki a rák lenne!? – húzta ki magát méltatlankodva. – Bozie az én vagyok! Bosco Manuel Nuñez de Peligro, az első és megismételhetetlen, szolgálatodra! De a barátaim csak Pöcöknek hívnak. Akkor akarol egyet?
- Mit? – néztem rá hunyorogva. Kezdtem megint elveszíteni a fonalat.
- Hát órát! – vágta rá töretlen lelkesedéssel Bosco Manuel Nuñez de Peligro, alias Pöcök. – Van bőrszíjjatos is. Úgy láttam, a tiednek valahogy beakadt a pöckölője…
Kiegyenesedtem, s csak az után vettem a fáradságot, hogy alaposabban is megnézzem magamnak az óra-garázda kisembert. A korát lehetetlen lett volna megtippelni, a koszrétegek évgyűrűkként rakódtak rá; gubancos hajában krumpli-héjak lógtak, elvadult szakállát legutóbbi étkezésének morzsái díszítették. Foga épp csak mutatóba, elrettentésképpen maradt. Durva szövésű ruhái szakadtan lógtak alultáplált szervezetén, és az is nyilvánvaló volt, hogy az egyes részek összeválogatását nem a színharmónia, sokkal inkább a praktikum motiválta.
De lepusztult külsejénél sokkal fontosabbnak tartottam a tényt, hogy ő, ellentétben velem, végig eszméleténél volt, s miközben a sikátorban megpróbálta rólam leügyeskedni az órát – mert ezt bármiben lemertem volna fogadni –, talán látta Hermionét, s ennek megfelelően felvilágosítással tud szolgálni arra vonatkozólag, vajh merre ment az én sumákoló barátnőm.

- Te, figyelj, Bozie… – kezdtem volna a puhatolózást, de ő erélyesen közbevágott.
- A barátoknak csak Pöcök!
- Oké, akkor Pöcök – pontosítottam, és csak egy picit csikordult meg a fogam. – Arra lennék kíváncsi, hogy láttad-e az illetőt, akit keresek. Mert te ugye errefelé csöve… laksz – váltottam irányt a szó közepén, mert óralopási kísérlet ide vagy oda, nem akartam megsérteni –, szóval ha valaki, akkor te biztos látod, mi folyik az utcán, nem igaz?
- Két lábra szerelt lokátor vagyok, amigo! – dicsekedett Bozie, a barátoknak csak Pöcök. – A patkányok vonulási útvonalától kezdve a szemétszállítás menetirányáig mindent úgy ismerek, akár a tenyeremet. Kit kerese’, cimbora?
- A barátnőmet – váltottam komoly hangnemre. – Cirka százhatvanöt centi, vékony, barna. Amikor legutóbb láttam, rövid szoknyás pincérnő egyenruhát viselt, hozzá kurta széldzsekit…
- A hosszú lábú maca! – csillant fel Bozie vérágas szeme. – Láttam a nődet, amigo, láttam bizony! Ottan billegett a Zaci előtt.
- A mi előtt? – csaptam le azonnal a témára. Meg sem vártam a választ, már meg is ragadtam Bozie karját. – Vezess oda, ahol utoljára láttad!
- Há’ én odavezethetlek, cimbora – bólintott rá Bozie, de egy tapodtat sem mozdult. – Nem azé’ mintha kéretni akarnám magamat, de aztat tudnod ke’, hogy énnekem feszes időbeosztásom van, nem kóborolhatok csak úgy fel-alá, a biznicelés nem várhat – és hogy nyomatékosabbá tegye a kijelentést, meglapogatta dugig tömött ballonját.
Rögtön levágtam, mire megy ki a játék.
- És ha akarok egy olyan vízállatos órát? – emeltem fel a szemöldököm. – Akkor megmutatod az utat?
Bozie olyan iramban süvített ki mellőlem, hogy csak félpályánál értem utol, aminek a vége – ki hitte volna? – épp annak a sikátornak a sarkáig vezetett, ahol újsütetű barátságunk kezdődött.

- Mi ez a hely? – bámultam a gyanús kinézetű téglaépületre; a lesötétített kirakatüvegen nem állt felirat, s a csupasz homlokzat sem szolgált felvilágosítással.
- Ez itten, amigo, a helyi zaci – válaszolt készségesen Bozie. Aztán, mint aki letudta vállalt kötelességét, rögtön üzleti síkra terelte a beszélgetést: – No, akkó’, cimbora, melyik legyen? Az időzónázós… vagy a nyomatékálló?


 
Bejelentkezés
Felhasználónév:

Jelszó:
SúgóSúgó
Regisztráció
Elfelejtettem a jelszót
 
Na, hányan vagyunk?
Indulás: 2005-06-03
 
FRISS

2010. Július 25. vasárnap

Új fejezet: R/H - Egy újabb esély

- ÚJ KÉPEK! - Képek 2-ben! - Ron and Hermione 2

- és új dolog: a kiemelt történetek mellett jelölések lesznek, íme:

  - nagyon jó!;     - jó! ;    - cuki! ;

 

Ron/Hermione

Ron/Hermione –új történetek

 

Vegyes párosítás 

 
Kedvenc Linkek
 
Más linkek
 
chat
Név:

Üzenet:
:)) :) :@ :? :(( :o :D ;) 8o 8p 8) 8| :( :'( ;D :$
 

Szeretnél egy jó receptet? Látogass el oldalamra, szeretettel várlak!    *****    Minõségi Homlokzati Hõszigetelés. Vállaljuk családi házak, lakások, nyaralók és egyéb épületek homlokzati szigetelését.    *****    Amway termék elérhetõ áron!Tudta, hogy az általános tisztítószer akár 333 felmosásra is alkalmas?Több info a weboldalon    *****    Florence Pugh magyar rajongói oldal. Ismerd meg és kövesd az angol színésznõ karrierjèt!    *****    Fele királyságomat nektek adom, hisz csak rátok vár ez a mesebirodalom! - Új menüpont a Mesetárban! Nézz be te is!    *****    DMT Trip napló, versek, történetek, absztrakt agymenés:)    *****    Elindult a Játék határok nélkül blog! Részletes információ az összes adásról, melyben a magyarok játszottak + egyéb infó    *****    Florence Pugh Hungary - Ismerd meg az Oppenheimer és a Dûne 2. sztárját.    *****    Megnyílt az F-Zero Hungary! Ismerd meg a Nintendo legdinamikusabb versenyjáték-sorozatát! Folyamatosan bõvülõ tartalom.    *****    A Cheer Danshi!! nem futott nagyot, mégis érdemes egy esélyt adni neki. Olvass róla az Anime Odyssey blogban!    *****    A 1080° Avalanche egy méltatlanul figyelmen kívül hagyott játék, pedig a Nintendo egyik remekmûve. Olvass róla!    *****    Gundel Takács Gábor egy különleges könyvet adott ki, ahol kiváló sportolókkal a sport mélységébe nyerhetünk betekintést.    *****    21 napos életmódváltás program csatlakozz hozzánk még!Január 28-ig 10% kedvezménnyel plusz ajándékkal tudod megvásárolni    *****    Szeretne egy olyan általános tisztítószert ami 333 felmosásra is elegendõ? Szeretne ha csíkmentes lenne? Részletek itt!!    *****    Új játék érkezett a Mesetárba! Elõ a papírral, ollóval, és gyertek barkácsolni!    *****    Tisztítószerek a legjobb áron! Hatékonyság felsõfoka! 333 felmosásra elengedõ általános tisztítószer! Vásároljon még ma!    *****    Hayashibara Megumi és Okui Masami rajongói oldal! Albumok, dalszövegek, és sok más. Folyamatosan frissülõ tartalom.    *****    A legfrissebb hírek a Super Mario világából és a legteljesebb adatbázis a Mario játékokról.Folyamatosan bõvülõ tartalom.    *****    333 Felmosásra elegendõ! Szeretne gazdaságosan felmosni? Szeretne kiváló általános tisztítószert? Kiváló tisztítószerek!    *****    Ha tél, akkor téli sportok! De akár videojáték formájában is játszhatjuk õket. A 1080°Snowboarding egy kiváló példa erre