Tenterfield határában, a 15-ös főúton, észak felé, hat és fél órával a rockhamptoni érkezés előtt)

Hermione igen jó erőben lehet, ha sikerült tökegyedül és villástargorca nélkül felpakolnia a buszra – merthogy elképzelésem sincs, milyen más úton-módon kerülhettem a fedélzetre. De tény, hogy itt vagyok. Cirka két perccel ezelőtt, fejjel az ablaküvegnek lapulva ébredtem, s egy hatalmas, sárga alapon fekete betűs, városhatárt jelző, útszéli tábla rohamsebességgel közeledő látványára józanodtam ki. Első, pánikszerű gondolatom az volt, hogy valaki egy tál rántottát akar a képembe nyomni, s hogy elkerüljem a kéretlen arcpakolást, olyan lendülettel hőkölnöm hátra, hogy sikerült lefejelnem a szomszéd ülésen helyet foglaló utastársamat – aki nem Hermione.

Ő egy sorral előrébb ül – épp úgy, mint utunk első szakaszában –, de ezúttal az én oldalamon és nem az átellenes széksorban. Ah… nem fér a fejembe, minek ez az elkülönülés – csak nem gondolhatja komolyan, hogy még mindig „veszélyben” vagyunk. Vagy inkább a neheztelés száműzte a közelemből? Valószínű… Hermionéban mindig is keményen tartotta magát a makacsság; az a mellékes tény, hogy én nem voltam tökéletesen beszámítható az incidens alkalmával, nyilván semmit sem von le a bűnösségemből.
De hát ha egyszer nem voltam magamnál, és minden körülmény őellene szólt! Mert azt le sem tagadhatja, hogy felhívta Jacket – hisz a visszahívás gomb nem hazudik –, és a zálogházba sem azért tért be, hogy szabásmintákat cseréljen a helyi varrókörrel, abban is biztos vagyok! Bozie elmondta, miféle hely az…

- Ej, cimbora, de nagy kár, de nagy kár – csóválta mélységes világfájdalommal busa fejét, miközben ott ácsorogtunk a zálogház előtt, a tűzfalak közt megbúvó, keskeny és nyirkos sikátor szélén.
Hogy a nagy sajnálkozás pontosan mire vonatkozik – arra, hogy kiderült, anyagi keretemből még a legolcsóbb óra vételárára sem futja, vagy, mert a barátnőm személye egy olyan épülettel került összefüggésbe, mint amilyen az a zálogház –, nem tudtam. De a kínzó tudatlanság nem gyötört sokáig, mert Bozie így folytatta:
- A rosszéletű nőcskék járnak ide, cimbora! Én megmondom neked a tutit… aztat, hogy egy igazi jó nevelést kapott kislány soha be nem tenné a csinos lábát egy ilyen szutyerákos helyre.
- Hogy érted ezt? – ráncoltam a homlokom; a figyelmem ki-kihagyott, tudatos erőfeszítést jelentett minden újabb szó megemésztése. A helyzetet külön súlyosbította, hogy Bozie-nak nem volt éppen erőssége a brit angol. – Mit jelent az, hogy csak a rosszéletű nők járnak ide?
- Há’ úgy, ahogy mondom! Mit nem konyítasz ezen, cimbora? – Bozie a szellemi fogyatékosoknak kijáró pillantással mért végig. – A parázna nőszemélyek adják le itt a szajrét cserébe a stekszért. Mindenféle csószerolt holmit meg portékát, amit máshun nem tunnának elrekkenteni.

Egy kukkot se fogtam fel abból, amit összehordott. Csak a pejoratív árnyalatú jelzők akadtak fenn tudatom foszladozó hálóján, az olyan hátrányos asszociációt keltő szavak, mint a „rosszéletű” meg a „parázna”, de igazi, összefüggő értelem nem szövődött a kifejezések között.
Ám én így is megerősítve éreztem magam igazamban, s akkor, abban az elborult pillanatban senki emberfia meg nem győzhetett volna az ellenkezőjéről. Hermione mindvégig rosszban sántikált, gyanús üzleteket bonyolított le a hátam mögött, és sötét alakokkal trafikált! Hogy az egésznek se füle, se farka, akkor egyáltalán nem érdekelt, oly sok minden nyomta már addigra a lelkemet – a Viktor-féle ügy, mint egy kihevertnek hitt betegség utólagos szövődménye; a Jack-incidens, ami lezáratlan és magyarázat nélküli maradt; Hermione drágalátos főnöke, Gil, aki első látásra unszimpatikus lett, s minden eltelt nappal hozzátett valamicskét ehhez az ellenszenvhez. Mindezek fényében a józan megfontolásnak már nem sok esélye maradhatott nálam. A tetejében még lázas is voltam; a gyógyszer-túladagolás miatti tudatkieséseim és a józanság ködmaszatos pillanatai másodpercenként váltogatták egymást a fejemben.

Ugyanakkor Bozie sem tágított mellőlem. Még lepukkant anyagi helyzetem és a visszamondott üzlet sem tántorította el attól, hogy hűséges puliként együtt rója velem a környező utcákat. Végigdöcögtünk számtalan girbegurba sikátort és dohszagú közt; hédereztünk az egyik közparkban, és teknősbékákat simogattunk a szökőkútnál. Időközben valahogy előkerült egy flaska zavaros házi pálesz is – amiből én elővigyázatosan egy kortyot sem ittam –, és Bozie egyre harsányabb és virgoncabb lett. Botladozó előadásban beszámolt regényes életútjának legjelentősebb, nagy fordulatot hozó szakaszairól (kicsapatás a középiskolából a biológia tanárnővel folytatott „szabályellenes” kapcsolat miatt, ami rendszeresen az óraközi szünetekben és a vonatkozó szertár homályában realizálódott; a kocsi feltöréssel és orgazdasággal töltött évek diadalmenete; a börtönbeli közös helyiségekről szóló keserédes emlékek, különös tekintettel a zuhanyzóélményekre; a szabadalom visszautasítása, amit a kartondobozokból épült mobilház terveiről nyújtott a megyei testületnek), s közben egyre csak jártuk az utakat, tántorogtunk saroktól sarokig.
Míg ki nem kötöttünk a későbbi események sajnálatos helyszínén.

Este tíz-tizenegy körül járhatott az idő, a nappal esőmosta szürkeséget már régen felváltotta a világtalan sötétség, csak a bár kirakatüvegét megfestő zöldes-arany derengés szolgáltatott némi fényt az éjszaka vándorainak. Hogy, hogy nem, pontosan a zöldségest és a szomszédos bárt elválasztó keskeny sikátorban kötöttünk ki, ott, ahol napokkal korábban egyszer-kétszer már meglestem a munkahelyén szorgoskodó Hermionét. Hezitálás nélkül vetettem magam újból a kémkedésbe, és Bozie jóvoltából most végre segítőm és cinkostársam is akadt. Közös erővel összetákoltunk egy kis emelvényt; mindössze néhány egymásra halmozott szemeteszsák és pár leselejtezett faláda kellett hozzá, s máris madártávlatból szemlélhettük a bár nyüzsgő forgatagát.

Hermionéék különösen nagy forgalmat bonyolítottak akkor este (vagyis tegnap este – bármily hihetetlenek is tűnik), a bárhelyiség zsúfolásig telve volt hangoskodó-italozó vendégekkel. Láttam Hermionét az asztalok közt cikázni; egy cirkuszi akrobata egyensúlyérzékével navigálta poharakkal megrakott tálcáját a fejek szüntelenül mozgó erdeje felett.
És persze ott volt ő is – a méla képű, nagydarab pojáca. Tökéletes összeszokottságban és gördülékeny folyamatossággal dolgozott együtt a barátnőmmel, lerítt róluk, hogy tisztában vannak vele, és élvezik is ezt az összhangot.
S hogy a szívemet tovább fájdítsa, Hermione érzékborzolóan gyönyörűségesnek tűnt azokban a percekben; csak álltam ott, üvegnek nyomott orral, az ablakrácsba kapaszkodva, és szédelgő pillantással követtem a kis szoknya cikázó útját… féltékenyen néztem a vendégekre zúdított kedves mosolyt… és a szavakat formáló édes ajkakat, amiktől immár két hete voltam megfosztva, a hosszúra fogott böjt kínzó nappalai és éjszakái alatt.

- Tutkerájos a spinéd, nem mondom! – Bozie elismerően hümmögött mellettem, s hogy jobban lásson, még közelebb húzódott az ablakhoz. – Minőségi darab… olyan férfi-ölbe kívánkozó fajta!
- HÉ! Haver…! – A kifröccsenő düh úgy távozott belőlem, mint felrázott pezsgősüvegből a parafa dugó. Felzaklatott idegállapot ide vagy oda, senki emberfiának nem hagyhattam, hogy sértegesse Hermionét. – Sürgősen állítsá’ magadon – rivalltam rá alkalmi haveromra –, vagy biz’ isten arccal landoltatlak az aszfalton!
Bozie rémülten visszakozott az ablaktól.
- Nyugi, cimbora, fő’ ne kabbmá’ a vizet! – emelte fel védekezően mindkét kezét (még utána is kellett kapnom, nehogy hátraszaltóval érjen földet). – Én csak úgy értettem, hogy… esztétikumilag megkapó… vagy mi az ördög. Nem sértésszámba mondtam aztat neked, nehogy aztat higgyed má’!

Végül nem lett bunyó a dologból. Annyi óvatosságérzet még épp maradt bennem, hogy ne a csúcsforgalom perceiben kezdeményezzek balhét a dugig telt bár közvetlen közelében.
Ó, nem… a bilinek később kellett kiborulnia, akkor, amikor már elcsendesedik a környék… jóval éjfél után, a bár nyitva tartásának utolsó perceiben.
Így aztán lemásztunk hevenyében épített kilátórendszerünkről, s a zöldségüzlet árnyékos szervizbejáratának mélyedésbe behúzódva kerestünk magunknak menedéket. Az egész napos szemerkélő eső akkor éppen szünetelt, a bejárat mellett halomban hevertek a puha (és előrehaladt rothadásukból kifolyólag kellemes meleget biztosító) zöldséghalmok, az egyiken ráadásul kényelmes fekvés is esett – ennél jobbat hirtelenjében nem is kívánhatnék, gondoltam magamban, s a következő pillanatban már félre is billent a fejem. Ott ragadott el a lázas álom, a sikátor mélyén, a kiselejtezett hüvelyes termények finoman gőzölgő halmán…

(valahol a 15-ös főúton, észak felé, másfél órával a rockhamptoni érkezés előtt)

Kutyafáját…! Már megint elnyomott az álom, s a nap állásából úgy számítom, ezúttal legkevesebb három-négy órát szunyáltam egyhuzamban. A karórám tanúsága szerint háromnegyed négy múlt négy perccel, ám mert lövésem sincs, mikor voltam utoljára eszemnél, azt sem tudom, mennyi idő telt el azóta.
Utastársam személye mindazonáltal változatlan maradt: ugyanaz a lapátképű, nagyorrú fazon ül mellettem, akit x idővel ezelőtt lefejeltem. Most szerencsére alszik…
Hermione sem szállt le időközben… na, nem mintha kinéznék belőle ilyesfajta gyalázatos viselkedést… de azért mégis jóleső érzés látni, hogy göndör barna fürtjei továbbra is átkukucskálnak a fejtámla mögül.

Olyan közel vagyunk a másikhoz – miért nem kezdeményez akkor beszélgetést egyikünk sem? Pedig sok mondanivalónk… pontosabban: kérdeznivalónk lenne a közelmúltról. Én magam legalábbis így érzek. Jó volna végre dűlőre vinni a dolgokat, és lezárni ezt a kínos epizódot.
Csak előbb tudni akarom az igazat – a teljes, órákra és percekre lebontott valóságát annak a báli estének és a kép keletkezési körülményének. És ha mindez terítékre került, na majd azután eldöntjük, hogy egymás torkának ugorva összeveszünk, vagy elássuk a csatabárdot, és kibékülünk.

Tegnap este sajnos nem voltam ennyire szisztematikus; a zöldségágyon töltött néhány órányi nyugtalan és hánykolódással teli szunyókálás után ingerlékeny idegállapotban és sajgó porcikákkal ébredtem. Beletelt néhány percbe, mire az agyam felfogta, és összefüggő gondolatok sorába rendezte az aznap történteket.
- Bozie… – volt az első hangosan kimondott szavam. – Hová tűntél?
- Itten vagyok, amigo – integetett le a szólított a ládarakás tetejéről. – Már egy ideje viszem a műszakot helyetted.
- Műszakot…? – Lassan feltápászkodtam a földről, leráztam magamról a rám tapadt növényi vagdalékokat, és újból felpillantottam Bozie-ra, aki akkor már nekem háttal, az ablak felé fordulva állt az ingatag építményen. – Mi művelsz te odafenn?
Néhány kulcsfontosságú részlet időlegesen kihullhatott az agyamból, mert akkor és ott ötletem sem volt, mi lehet az ablak túloldalán. Ám az üzemzavar villámgyorsan elhárult, s mire teljes biztonsággal visszanyerhettem volna egyensúlyérzékemet, már másztam is felfelé a rázkódó emelvényen.
- Na, mondd, mit látsz? – furakodtam oda Bozie mellé, s az ablakrácsba kellett kapaszkodnom, hogy a hirtelen feltámad szédüléshullám le ne döntsön a lábamról. – Nyitva vannak még? Vagy átaludtuk a zárást?

De a látvány Bozie helyett is megválaszolta a kérdést. A Nyolc után még javában nyitva tartott, bár a klientúra erősen megritkult azóta, hogy utoljára belestem az ablakon. Alig néhány vendég lézengett odabent; kettő közülük a bárpultnál ült, a többi pedig – amennyire abból a szögből megfigyelhettem – elszórtan gubbasztott a fal melletti bokszokban.
Engem mégsem a megfogyatkozott vendégkör, hanem Hermione és az ő minősíthetetlen viselkedése érdekelt. Az én szent életű barátnőm ugyanis a nyílt színen, a többi vendég szeme láttára ölelgette a bártulajt – ők ketten egymásba kapaszkodva álltak a söntés végén, s olyan szégyentelen természetességgel simogatták egymás hátát, mintha semmi kivetnivalót nem találnának a dologban.
- A nyomorult féreg! – nyüszítettem fel, s ha nincs ott rács az ablakon, én bizony fejjel ökleltem volna be az üveget. – Látod, mit csinál ez a szégyentelen – böktem oldalba Bozie-t –, látod?
- Mit kéne látnom, amigo? – Bozie oda-vissza minden rácsrészletbe beékelte a fejét, mire kiszúrta a párocskát. Akkor viszont olyan hangosat és szívből jövőt hördült, hogy az balzsamként kenegette lüktető önérzetemet. – Az ottan a te nődet igazgatja… az anyja keservit! Amigo, jól neszelem a tényállást? Az az állampolgár ottan bent a te nődet zavargálja, he? Csinálja vele a maceratóriát, jól vágom?

Rövid időre összekavarodtak előttem a dolgok.
- Maceratóriát? – kérdeztem vissza, abban a hiszemben, hogy rosszul hallottam.
- Aztat, aztat – bólogatott ütemesen Bozie. – Moleszterálkodik vele. A te nőddel, cimbora!
Még hogy molesztálná Hermionét…? Újból az ablakhoz dugtam a fejem, s még egyszer alaposan megszemléltem a jelenetet. Való igaz… az ölelés így figyelmesebben megnézve tényleg egyoldalú tevékenységnek tűnt, mintha a begőzölt bártulaj erőszakkal próbálta volna fenntartani a testközeli kapcsolatot. Hermione vonaglott, és szemmel láthatóan kínosan érezte magát a nyakába boruló embermonstrum alatt.
Harsogó, égővörösben lüktető vér öntötte el az agyamat. Hát honnan veszi a bátorságot ez az alak, hogy ilyesmit műveljen a barátnőmmel!?
- Rohamra! – üvöltöttem bele az éjszaka motoszkáló csendjébe. Karon ragadtam Bozie-t, és a mászás időigényét megspórolva egyszerűen leugrottam vele a sikátor kövére. Lépteink cuppanó zajával szinkronban egy éles koppanás hangzott fel – és még épp láttam, ahogy a hengeres tárgy rövid fénycsíkot húzva begördül két sötét szemétkupac közé. Az önoltóm volt az. Akkor azt hittem, a kemény talajfogás következtében én magam hullattam el a páratlan varázseszközt – ám így utólag visszagondolva (és a később történtek fényében), már merek élni a gyanúperrel, hogy Bozie, az én enyves kezű haverom ballonjából pottyant ki a korábban elcsaklizott holmi.

De akkor kisebb gondom is nagyobb volt annál, hogy ilyesmin töprengjek. Hezitálás nélkül benyúltam a szemétkupac közé, és szerencsés kézzel meg is kaparintottam a bújócskázó önoltót. Felegyenesedve azonban nem vágtam zsebre, nem, inkább a kezem ügyében tartottam, és úgy indultam meg az én hűséges szárnysegédemmel az oldalamon, hogy bele se gondoltam, mibe rángatom bele – vagyis így utólag: ő mibe rángat bele engem. A rövid távú érdekeim mentén cselekedtem; a realitásérzékem olyan mélyre húzódott vissza, hogy igazából meg sem tudtam ítélni, milyen következményekkel járhat mindaz, amire éppen készülök. Az, hogy alkalmi cinkostársamat valami más is motiválhatja az én férfias revánsomon kívül, meg sem fordult a fejemben. A bennem munkálkodó koncentrált harag és a felszökő láz totál elvakított – ez kétségtelen.

A sarkot megkerülve egykettőre kiértünk a főutcára, és – mintha csak égiek koreografálták volna így a jelenetet – egy kisebb csapat vendég (a teljes megmaradt klientúra jelentős hányada) épp akkor hagyta el a bárt, alaposan csökkentve ezzel a potenciális szemtanúk létszámát. Még be sem csukódott mögöttük az ajtó, amikor mi már ott termettünk, s négy kézzel toltuk vissza a lendülő ajtószárnyat, mielőtt az megkongathatta volna a fölé szerelt csengőt. Az ujjam automatikusan tette a dolgát; egy kattanás hallatszott, s a lámpa fényei abban a pillanatban felszívódtak az ügyes kis szerkezetben. Vaksötét borult ránk, egy töredék-másodpercnyi döbbent csend feszült a még bent maradottak közé – aztán kitört a méltatlankodás többszólamú kánonja.

Akkor döbbentem rá, hogy jóval többen tartózkodnak a bárban, mint ahogy korábban hittem, vagy ahogy azt egy keskeny ablakból kívülről megítélhettem. De akkor már nem volt visszaút, a lábam egyébként is vitt előre, a sötétben emlékezetből célozta meg a söntés végét és az ott tornyosuló vállas alakot, s a kezem habozás nélkül ütött.
De csak luftot – ahogy az nem sokkal később számomra is nyilvánvalóvá vált. A megkezdett lendület ellenállási közeg hiányában túlsodródott a célon, a testem – ami egyébként sem állt peckes vigyázban – túlbillent egyensúlypontján, s én egyenesen bevágódtam a söntéspult mögé. A fejem a kőről pattant vissza, a kezemet ugyanis időm sem volt magam elé kapni, s a szemem előtt szikracsóvák fütyültek keresztül, a kitörő fájdalom villogó tűzijátéka. Megráztam a fejem (mintha ugyan az használna), és rögtön talpra ugrottam… volna, ha nem esik keresztül rajtam 95 kilónyi színhús. Hermione főnöke egyenesen az ölemben landolt, és tőkesúlyként szegezett a földhöz. Az újabb agyrázkódást már fel se vettem, a tűzijáték második felvonása pedig egyenesen unalmasnak tűnt az első után. A figyelmemet meglehetősen lekötötte a kéretlen égi áldás (ami szüntelen kapálózásával ismételt veszélynek tette ki legérzékenyebb porcikáimat), no meg a fokozódó hangzavar. Székcsikorgás, csörgés és karistoló hangok vegyültek bele a váltott szólamú kiáltozásba.
- Rablás – hallottam az egyik sarokból –, állítsátok meg!
- A pénztárgépnél van – jött az újabb idegen hang. – Nem ott, Hank – a pult túloldalán.
- Eriggyé’ innen…!
Na, ezt már felismertem: az én haverom hangja volt. És hirtelen arra is ráébredtem, mire föl a nagy vircsaft, ami a bár túlsó fertályában egyre inkább eszkalálódni tűnt, ott, ahol lábak erdeje gyülekezett, s ahonnan a zűrzavar származott.
- Bozie! – hördültem fel, és jobbra-balra vergődve próbáltam kiszabadulni a rajtam vonagló férfitest préselő tömege alól. – Bozie…! Pöcök! Mégis mi a fészkes fenét művelsz, hallod?

Korábbi tervem, hogy laposra verem Gilt, úgy röppent el, mintha valami szelepen keresztül eresztették volna ki a fejemből; kezdeti haragom a tervvel együtt illant el. Ha Gil visszaütött volna, vagy ha mondjuk, megpróbál ágyékon könyökölni, talán újra fellángol bennem a harci kedv, de ez nem történt meg: akkor és ott a napnál is világosabb volt, hogy a fickó mindössze menekülni akar. Veszett ficánkolása és kétségbeesett sikoltozása azonban csak még jobban összegabalyított minket, egyikünk sem bírt feltápászkodni a másiktól.
A pult túlvégéről érkező hangok pedig egyre dühösebbek és szaggatottabbak lettek, mintha az ott lévők ténykedése valami kollektív, „üsd, ahol éred”-típusú tömegverekedésbe fulladt volna. A sötétben és a padlóról felpillantva csak a lendülő karok és a hadonászó öklök homályos sziluettjét láttam. Fektemben még párszor elbődültem, hívtam Bozie-t, kiabáltam mindkét nevét – de akkor már teljesen eluralkodott a káosz, hívó szavamra egyszer sem érkezett válasz.

Azóta persze már leesett, hogy mire ment ki a játék. Bozie ha tud, akkor sem kiáltott volna vissza nekem; neki is megvoltak a maga tervei, és abban a pénztárgép kifosztása, s nem az én megsegítésem játszotta a főszerepet. Valószínűleg úgy tervezte, hogy amíg én bunyóba keveredem a bártulajjal, ő szép titokban odasomfordál a kasszához, és az elterelt figyelmű vendégek háta mögött szépen meglovasítja az aznapi bevételt. Aztán nyilván se szó, se beszéd elhúzta volna a csíkot, otthagyva engem a felelősségre vonás egyetlen célpontjaként. De ahogy az én tervem, úgy az övé is kútba esett. Azzal, hogy sötétségbe borítottam az egész helyiséget, magamnak inkognitót, neki pedig nehezebb utat biztosítottam. Hogy mivel bukott le – útközben beleütközött-e valakibe, vagy a gyanús szaga hívta fel rá a figyelmet? –, nem tudom, és ez most már alighanem örök homályba is fog veszni.

Egy kéz nyúlt le hozzám – ez volt a zűrzavarból kibontakozó következő világos, kivehető észlelésem. Hermione hajolt oda, s kanalazott ki főnöke pánikszerűen ficánkoló teste alól. És akkor már én is meghallottam: Gil sírásba forduló vinnyogó hangon könyörgött nekem, hogy ne bántsam; mint akit teljesen elhagyott a józan esze, úgy rimánkodott, hogy hagyjam meg az életét. Én, aki – véletlenül ugyan – de végül egyetlen ujjal sem nyúltam hozzá!

A következő tiszta pillanat már az utca hűvösében ért utol. Hogy miként tápászkodtam fel a padlóról, s menekültem ki a zajos bárból, arra nem emlékeztem; az utóbbi percek kaotikus alakulása – Gil eszeveszett hablatyolása, meg a pénztárgép körül kitört verekedés – ledöbbentett, s néhány percre megfosztott a világos érzékeléstől. Elsötétült tudatállapotomból végül Hermione sürgető hangja zökkentett ki: – Sietnünk kell… ha kihívja a rendőrséget – és biztos ki fogja –, akkor irtó nagy bajba kerülünk… de muszáj előbb visszamennünk a motelbe… kell a pénz, meg a cuccaink… – ilyesmiket mormolt az orra alatt, miközben megállás nélkül nyargaltunk közökből ki, sikátorokon át, mindenféle kerülő-úton a város peremére, az autóút tövébe épült motelszobánk felé. Az agyam korántsem volt topon, ám a testem alázatosan követte hajcsárunk, Hermione utasításait – és kisvártatva meg is érkeztünk. A többi már ismeretes: amilyen gyorsan csak tudtuk, összekapkodtuk szerény javainkat, és hátizsákkal felmálházva már indultunk is vissza a buszpályaudvarra – ugyanazon a girbegurba útvonalon, amit az ellenkező irányba alig néhány perce egyszer már megtettünk.

Magyarázkodásra azóta sem volt módom, és ha már itt tartunk, különösebb ingerenciát sem éreztem hozzá. A számadás pillanata előbb-utóbb úgyis utolér minket – efelől kétségem sincs; ha nem Hermione veti fel először a témát, akkor én leszek az, aki előáll a maga kérdéseivel. Túl sok bennem a bizonytalanság ahhoz, hogy még napokig cipeljem őket, akár valami görcsöt a gyomromban.
A láz már úgysem kínoz (fura is, mintha varázsütésre múlt volna el), a gondolataim tisztán töltik ki a fejemet. Amennyire az öndiagnózisomból futja, úgy tippelem, egy kis hőemelkedésnél meg némi nyálkahártya-pirosságnál komolyabb bajom aligha lehet; a fejem sem zúg már annyira, a korábbi érzést, hogy lódarazsak rendeznek gyorsulási versenyt az agykérgeim között, mostanra felváltotta az összehasonlíthatatlanul kellemesebb tompa bizsergés és a vele járó enyhe kótyagosság. Időközben a gyomrom is visszavett a hullámzásból, s a végtagjaimról is leolvadtak a jégcsapok.

Csak a fáradtság ólomsúlyként rám telepedő érzése a régi. A hosszabb-rövidebb szakaszokban teljesített ájulásszerű alvás, amiben az elmúlt fél napban részem volt, csupán a betegséget tudta megfékezni bennem, a csontjaim mélyén ülő fáradt sajgást nem oldotta fel. Amennyi erő maradt bennem, az mind a türelmetlenségből fakad, s hogy nem ragad le újból a szemem, csakis annak köszönhetem, hogy a lelkemben tolakodó, feltevésre váró kérdések nem engednek a hívogató kényszernek.
Bár megállnánk végre, és keresnénk egy nyugodt helyet, ahol egyedül lehetnénk! És nem mellesleg, bár vehetnék végre egy hosszú, forró vizes zuhanyt!
Gyanúm szerint kezdek bűzleni. Ami, ha jobban belegondolunk, egyáltalán nem olyan meglepő. A Bozie-val való félnapos csavargás minden bizonnyal kellő alapot biztosított savanyodó testszagomnak, amit aztán a többórányi kitartó izzadás és a saját szennylevemben való kuporgás aromásított ilyen orrfacsaró bűzzé. Én magam persze nem sokat érzek belőle (vagy hozzászoktam már, vagy eldugult orrom véd meg az agresszív illattól), ám utastársam vonagló arca és a szüntelen fészkelődés, amivel igyekszik minél távolabb kerülni tőlem, minden panaszszónál beszédesebb.

(Rockhampton határában, a 15-ös főúton, néhány perccel érkezés előtt)

Utastársam végül csak feladta. Háromnegyed órányi masszív agonizálás után – mialatt arcszíne egyre mélyülő árnyalatok között vacillálva végül csúf spenótzöldben stabilizálódott – alig fél perce felugrott mellőlem, és a szapora légcserélés hörgő hangjait hallatva eliramodott a busz legtávolabbi felébe. Ülőhely híján a hátralévő perceket állva lesz kénytelen végigszenvedni, de őt ez szemlátomást egy cseppet sem zavarja: fodrozódó orrcimpákkal és arcán a mennyei megkönnyebbülés mosolyával szívja magába a mennyezeti lég-keringető nyílásából alázúduló friss levegőt.

Nem mondom, hogy nem érzem magam kínosan – de hát próbáljon meg bárki is virágillatú maradni azok után, amiken én az elmúlt egy napban végigmentem! Hisz a mindenségit, én lábon, sikátorokban kóborolva hordtam ki egy magas lázzal járó, komoly betegséget! Senki nem hányhatja a szememre, hogy ezek után nem olyan a szagom, mint a Szombati Boszorkány illatosított oldalának.

Csak ne viszketnék annyira! Rá kell ülnöm a kezeimre, hogy ellent tudtak állni az egész testemre kiterjedő vakaródzási ingernek, ami még a másik késztetésnél is sürgetőbb – pedig pisilni is nagyon kell! Ó, szentséges Merlin, ugye nem tetézed a megaláztatásomat azzal, hogy szégyenszemre még be is…

(Rochampton buszpályaudvarán, hetvenhárom egész hat tized másodperccel érkezés után)

- Ó, köszönöm, köszönöm… – mormolom magam elé, a piszoár közönyösen hallgató, fehér csempefalának, miközben átélem a feltörő megkönnyebbülést, amit az elemi szükséglet kielégítése okoz. Csak kis híja volt a balesetnek, s be kell vallanom: életemben nem szenvedtem még ennyit. Még be se fordultunk a pályaudvarra, mikor én már a kijáratnál toporogtam (Mr Szagérzékeny rémülten menekült a másik irányba), s a nyíló ajtó résén keresztülfurakodva egyenesen becéloztam és megrohamoztam a férfimosdót. Szerencsére senki nem állt a piszoár előtt – de ha még úgy is lett volna, azt hiszem, engem az sem állított volna meg, s a WC etikett minden íratlan szabályát megszegve egyszerűen odatolakodtam volna, hogy férfitársam territóriumába hatolva engedjek utat sürgető szükségletemnek.

Jó, hogy nem így alakult. Egy újabb balhé lett volna az utolsó dolog, amire most szükségünk van. Hermionét ráadásul se szó, se beszéd hagytam hátra, s csak remélhetem, hogy visszatérve egyáltalán megtalálom, s nem arról kell majd értesülnöm, hogy a barátnőm új buszra szállva, nélkülem húzta el a csíkot.

(Rockhampton városának szélén, harminckét perccel érkezés után)

- Tizenkettes ház, a kijárattól jobbra, pont a sarkon. Takarítás naponta, törölközőcsere úgyszintén. – A hotel recepciósát nem érheti a tolakodó figyelmesség vádja. A csupa pörsenés arc még csak felénk sem fordul, a srác fél szemét mindvégig a sarokban terpeszkedő tévén tartva világosít fel minket, és épphogy csak vet ránk egy futó pillantást. – A fizetés előre történik, itt helyben lesztek szívesek – hé, ez szándékos fault volt!
Ez utóbbi megjegyzés természetesen már nem nekünk, hanem a tévében közvetített sportmérkőzésnek szól – s ezzel a srác maradék figyelme is elkalandozik.

Hermione nem teszi szóvá az udvariatlanságot, szépen akkurátusan kicsengeti a szoba egy éjszakára számított árát, aláfirkantja a bejelentkezési ívet (álnevet ad meg, a srác ugyanis nem kérte el az útlevelünket, ahogy azt egy elitebb helyen tennék), s a kulcsot felmarva már veszi is a hátraarcot.
Olyan szisztematikus és gyakorlatias – nem győzök álmélkodni rajta, az ő élesen vágó esze és talpraesettsége nélkül nem is tudom, mihez kezdenék.
Mikor előkerültem a mosdóból, ő már végigböngészte a város komplett térképét, s mire én is odaértem az információs táblához, már pontosan tudta, hol húzzuk meg magunkat, és az odáig vezető utat is memorizálta. Egy tök idegen (és korántsem apró) városon vágtunk keresztül, s ő egyetlen egyszer sem tévesztette el az irányt; a legrövidebb útvonalon vezetett idáig, úgy, hogy közben még egy gyorséttermet is bekalkulált. Vettünk néhány szendvicset, meg pár üveg vitaminnal dúsított gyümölcslevet.
Szeretném azt hinni, hogy ez utóbbival nekem akart kedveskedni, s hogy az én gyógyulásomat tartotta szem előtt, amikor ezt, az egyszerűbb préselményeknél jóval finomabb és sokkal drágább italt választotta.

Szótlanul baktatunk végig a repedezett burkolatú, keskeny járdán. Akárcsak az idevezető úton, úgy most is Hermione halad elől, én behúzott farokkal iszkolok a nyomában, s mikor belépünk az ajtón, továbbra is lesunyt fejjel és megjuhászkodva engedem át neki a fürdőszoba-használat előjogát – holott a bőrömön csúszkáló nyálkás verejtékréteg már minden porcikámat csiklandozza.
Hermione magára zárja az ajtót, és kis idő múlva felhangzik a működő zuhany jellegzetes, lágyan csörgedező moraja. Találomra kiválasztok egy ágyat (a fürdőszobaajtótól távolabb esőt), ledobom magam a szélére, a hátizsákom a földre pottyantom. Az ágyvégnél megbújó apró éjjeliszekrényen ernyős lámpa áll, felkattintom. A szétáradó narancsos fény elhalványítja a kívülről beszűrődő kísérteties világítást, és meglágyítja a szoba idegen körvonalait.

Ez valamivel kellemesebb hely, mint amilyen a korábbi szállásunk volt; a falakat itt meleg tónusú tapéta borítja… a fapadlón színben harmonizáló csergeszőnyeg nyújtózkodik… az ágyakat ízléses takaró borítja, s még függöny is lóg az ablak előtt. Az összbenyomás tehát lakályos és barátságos…
Már-már a szép jelzőt is megkockáztatnám, mikor eszembe jut, hogy mi ketten Hermionéval párkapcsolatunk történetének egyik legnagyobb hullámvölgyében veszteglünk éppen – s ez a felismerés egy csapásra elhomályosítja a szoba minden varázsát.

Ültömből előrehajlok, s összegyűrt ruháim közé túrva ujjam közé kaparintom az egy héttel korábban hátizsákmélyre száműzött fotót. A működő zuhany kiszűrődő zajának fedezékében lelepleződés nélkül vehetem újból szemügyre, hátha ezúttal mást olvasok ki mozdulatlan történetéből.
És pontosan ez a legnagyobb baj a mugli fotókkal! A rajtuk szereplő alakok soha nem fejezik be az elkezdett mozdulatot, az induló csók nem cuppan el, az ölelés örökre kétséget hagy afelől, hogy azt vajon barátinak vagy inkább bizalmasnak szánták.
Chloe nem fűzött külön kommentárt a képhez, s én feltételezek róla annyi rosszindulatot, hogy úgy higgyem, nem kis megelégedésére szolgált látnia, ahogy a legsötétebb következtetést vonom le a kétértelmű mozdulat alapján. Nyilván így akart meggyőzni a „következő fokozatról”, amit azelőtt soha nem voltam hajlandó meglépni.
És bejött neki. Hülye fejjel rábólintottam a tervére, vagy legalábbis hagytam magam elvezetni, ami végeredményben ugyanazt jelentette. Még a sors is így gondolhatta, mert visszaúton összehozott nekünk egy defektet – mintha engem akart volna büntetni vele –, és így elérte, hogy alaposan le is késsem a betervezett hazaérkezési időt.

Azóta csupán egyszer beszültünk Chloéval. Valamikor a hét elején, hétfőn vagy kedden, már nem emlékszem, rátelefonáltam, s tettem egy utolsó, elkeseredett kísérletet a dolgok visszafordítására. Azt hiszem, felesleges hozzátennem, hogy hasztalan próbálkoztam. Chloe úgy fel volt dobva a kedvező hírek miatt (amiket az én telefonköltségemre ecsetelt tíz álló percen át), hogy talán még egy véresen komoly halálos fenyegetéssel sem tudtam volna jobb belátásra téríteni.
De volt még egy oka – egy igen furcsa és bizonytalan oka annak, amiért felhívtam. Egy lassan formálódó, sanda gyanú, ami épp csak ötletszinten fordult meg az agyam hátsó fertályában, és tényleg nélkülözött minden alapot… de valahogy mégis nyugtalanított. A nagybátyja rohamsebességgel növő palántái és a viccesen „varázserővel” felruházott bot említése, amit a szóban forgó kertészmester sikerének okául jelölt meg. Hirtelen nagyon érdekelni kezdett engem az a fadarab.

Óvatosan firtatni kezdtem hát a nagybácsi növénynevelésben elért újabb sikereit, és mintha csak véletlenül tenném, szenvtelen hangon rákérdeztem a „forradalmi karózási módszer” technikai megvalósítását szolgáló botra: hogy mekkora, milyen a formája, hogy pálcikára hasonlít-e inkább, vagy amolyan karószerű?
Se ilyen, se olyan – jött a hanyag válasz, s Chloe nem is titkolta türelmetlenségét, amiért eltereltem őt a korábbi témától. További csipkelődő faggatózásomra végül mégis elárulta, hogy szerinte a szóban forgó bot inkább vastag vesszőre emlékeztet, mint karóra – de különben is, mit érdekel engem az a csupa sár, törött vacak, amikor a bizniszről is dumcsizhatunk?

De én akkor már minden megtudtam, amit tudnom kellett. Annak a halvány valószínűsége, hogy az elveszett pálcám – ami hónapokkal ezelőtt az egyik anonim tehén hátsófelében tűnt el, és amelyiket ismételt kísérlettel sem tudtunk újból napvilágra hozni – végül megkerült, hirtelen megszilárdult, és már egyáltalán nem tűnt annyira elképzelhetetlennek. Hisz Jimbo könnyűszerrel ráakadhatott a farmon. Teszem azt, egyik reggel, mikor kihajtotta az állatokat a legelőre, megakadt rajta a szeme. Milyen pofás kis bot, gondolhatta magában, pont jó lenne a begóniám mellé támasztéknak, hisz úgy is annyira le van kókadva szegény, no de majd ez tartja benne a lelket.
Csupa sár, törött vacak… – ismétlődtek bennem Chloe szavai. Vajon mennyire sérülhetett meg? Lenne egyáltalán értelme visszaszerezni, használható lenne még magasabb szintű varázslásra?
A legfurcsább az volt az egészben – és ez továbbra is így van –, hogy nem éreztem, és most sem érzek leküzdhetetlen ingert a pálca visszaszerzésére. Felkeresni Chloe nagybátyját túl sok komplikációt jelentene – és a pálca bizonytalan állapotából kifolyólag könnyen lehet, hogy tök felesleges is egyben. Hát minek megkockáztatni, hogy összefussunk a Carmichael famíliával? Túl sok kínos pillanatot szerezhetne nekem az a találkozás, hogysem ilyen egyszerűen elébe vágjak. Mr Fergusson… nagyapa biztos irtózatosat csalódott bennem, és fura, hogy ezt így bevallom magamnak… de határozottan rosszulesne szembesülni ennek a csalódásnak a közvetlen látványával. Valahogy megkedveltem az öreget, és már nagyon sajnálom, amiért nem tudtam rendesen elköszönni tőle. De talán egyszer még…

Nem jutok a gondolat végére, mert ebben a szent minutumban megzörren a fürdőszoba kilincse, s én ijedten döbbenek rá, hogy a fénykép még mindig a kezemben van. Kínos kérdéseket vetne fel, ha Hermione észrevenné, így hát pánikszerű sebességgel próbálok megszabadulni tőle. Az ajtó nyílik, egy fehér villanás bukkan elő a túloldalról, s én könyékig a hátizsákba merülve nézem végig Hermione kivonulását.
- Szabad a fürdő – közli velem szenvtelen arccal, és konokul felém se néz. A szabad ágy mellé sétál, de nem ül le rá, csak áll mellette lesütött fejjel, arcába hulló, nedves fürtjei mögé rejtve gondolatait.
- Beszélnünk kellene. – Nem tudom, mi mondatja ezt velem, még csak arról sincs fogalmam, miként folytatnám, ha Hermione rábólintana, hogy Jackről, a tegnap estéről, vagy a pálcáról mesélnék-e neki – ám ő leegyszerűsíti a dolgot, amikor így szól:
- Előbb inkább fürödj meg.

Gyorsan lezavarom a dolgot, a szükségesnél egy pillanattal sem időzöm tovább a zuhany alatt. Rémséges, opálos-szürke levet eresztek, a hajamból olyasmik oldódnak ki, és csorognak le a talpam körül örvénylő vízbe, amiket minden bizonnyal még tegnap, a sikátorban szedtem össze.
Egy nagy és bolyhos törülközővel szárazra törlöm magam, és a kissé gyűrött, de legalább jó illatú ruháimba bújok vissza. A fésülködéssel nem fárasztom magam, kócosan és nedvesen tapadó hajjal megyek vissza a szobába – ahol Hermionét az ágyán ülve, lehajtott fejjel találom.
A hátán és a néhány lelógó göndör fürtön kívül semmit sem látok belőle, mégis megkísért a rosszérzés, hogy valami történt, amíg odabent voltam.
- Ez honnan van? – A kérdés még a sóhajtásnál is halkabb, épp csak eljut a fülemig.
Teszek két lépést az ágy széle mentén, majd óvatosan átlesek Hermione vállán. Ő épp ezt a pillanatot választja a cselekvésre: hirtelen lendülettel fordul hátra, nedves haja súlyosan csattan a köntösén, ahogy átlendül a vállán – s én már látom, mire meredt eddig mozdulatlanul; látom a kezében szorongatott képet, s felnézve látom Hermione ajkát is, ahogy a szavakat formálja: „Ezt mégis ki adta neked?”

A következő percek történései mintha egy bizarrul összeollózott filmszalag zötyögős tempóban levetített életszerű, de mégis hamis képei lennének. Vallomások és vádak, kérdések és válaszok, igazságok és hazugságok hagyják el felváltva a számat; magyarázatot adok a képre, olyan mesét vágok ki, amit soha korábban nem gondoltam át, és nem gyakoroltam végig, mégis hitelesnek hangzik; a szemem se rebben, hangom se remeg, talán mert nem is érdekel igazán, lebukok-e vagy sem. Valami más feszít engem belülről, s ezt már nem tudom visszatartani többé; ömlik belőlem a szó, s a hangom elveszti korábbi nyugodt, feszes tempóját, már nem vagyok ura az indulataimnak; hol kiabálok, hol épp csak nyöszörögve formálnom meg a szavakat, s közben nem és nem akarom meghallani, amit Hermione válaszul egyre csak szajkóz. Pedig már könnyes a szeme, a keze ökölbe szorul, a mellkasán és nyakán ideges vörösség fut felfelé; olyan szép így… Mégis hogy hazudhatott nekem, és hogyan képzeli, hogy a gyenge kifogásaival meggyőzhet, hogy ilyen könnyen kimagyarázhatja magát?

Furcsa érzés kezdi szorítani a torkom, keserű remegésféle, ami sugárirányban terjed szét belül, s hajszálrepedésként hálózza be erőltetett nyugalmam látszatát. Hirtelen olyan fájdalommal tölt el az előttem álló, minden porcikájában remegő Hermione látványa, hogy úgy érzem, még egy másodperc, amit rá szegeződő szemmel töltök, és menten szétrobban a mellemet feszítő, ott daganatként növekvő iszonyú fekete vákuum. Az őrjítő kényszer, hogy megérintsem, magamhoz szorítsam és birtokoljam, émelyítően intenzív erővel hatalmasodik el rajtam. De nem engedek a kényszernek. Nem hagyom magam meggyőzni, nem, nem és nem vagyok hajlandó túllátni a saját haragomon és sértettségemen. A fejemben kavargó gondolatok saját maguk útvesztőjévé válnak; csak a két lábam képes most az összehangolt cselekvésre, azok visznek fel-alá, s oda-vissza a szobában.

S végül elszakad a cérna. Olyasmit vágunk egymás fejéhez, olyan vad és kegyetlen dolgokat, amit máshogy nem tudok lereagálni: mennem kell, el innen, el Hermione közeléből. Felkapom a hátizsákom, a vállamra lendítem, s már kívül is vagyok az ajtón. Odakint szakad az eső, kemény cseppekben veri a parkoló aszfaltját – de én csak rohanok előre, bele a sötét ismeretlenbe, s messzire, talán az utca végéig is eljutok, mikor kifogy belőlem a lendület. A lábaim megállnak alattam, megtorpanok, az eső meg egyre csak püföl, jéghideg szélfútta csíkokban korbácsolja mozdulatlan testemet. A fejem egy szempillantás alatt kiürül, s az újrasarjadó gondolatok lassan, kényelmes egymásutánban kezdik újból feltölteni elmém kongó csendjét. Mintha egy billenő-kapcsoló váltana át az agyamban: Hermione szavai, minden, amit mondott, most új hangsúlyt kap odabent, más összefüggésben rendeződik újjá – s csak most, ebben a pillanatban, itt az utcán állva, esőtől csöpögő arccal adok egyáltalán egy szikrányi esélyt annak, hogy talán, esetleg, valahogy, valamilyen módon mégiscsak az igazság volt az, amit az előbb hallottam…