Hermione

- És mindezt egyetlen fogadással? Egyetlen eggyel!? Ron, te jó ég… – Még mindig nem tértem magamhoz. Gutaütötten bámulom az ágytakarón heverő pénzt; a ropogós bankók legyezőszerűen terülnek szét, és a csodával határos megmenekülés felfoghatatlan ígéretét hordozzák.
- Na, mikor indulunk? – Ron már a lábával dobog, és nem titkolja döbbent tehetetlenségem felett érzett türelmetlenségét.
- Vá… várj már egy kicsit. – Elszakítom tekintetemet a pénzzel hintett ágytakaróról, és újból Ron szeme közé nézek. – Hogy… Én még mindig nem értem. Meséld el légy szíves még egyszer: hogyan jutottál ennyi pénzhez?

És Ron újból előadja a szűken mért történetet a fogadásról; ugyanazokat a takarékosan összeválogatott mondatokat ismétli el, amit a húsz perccel ezelőtti érkezésekor is kikönyörögtem belőle (rögtön azután, hogy megkönnyebbülve a nyakába vetettem magam): hogy felhívta Chloét, lebuszozott hozzá Brisbane-be, ahol újfent előadták a maguk kis megtévesztő produkcióját, minek következtében egy rakás pénzzel tömött és végtelenül magabiztos helybéli vagánycsávó több ezer dollárral szegényebb lett. Hát, mit mondjak… szinte mesébe illő ez a fordulat!

Ron

Mintha lenyeltem volna egy izgő-mozgó aranycikeszt, a gyomromban úgy hullámzik az idegesség. Vajon bevette a mesét? És vajon elég hitelt érdemlő ez a fogadásos sztori, amit tegnap este valami hirtelen ötlettől vezérelve fundáltam ki, és amihez továbbra is tartom magam?
Az igazság túl kínos, hogy bevalljam, a hazugság gödre pedig túl mély, hogy tisztán kecmereghessek ki belőle.
- Nem is örülsz neki, Hermione? – nézek rá szomorkásan. – Csakis a te kedvedért mentem bele újból ebbe a dologba… másért nem kockáztattam volna…
Ó, igen, ez hat! Most bűntudatot ébresztettem benne; látom az arcán végighullámzó restelkedést.
- Jaj, dehogynem örülök! – küld felém egy édes mosolyt. – Hisz ez mindent egy csapásra megold. Annyira hihetetlen. Fel sem bírom fogni.
- Futja a két buszjegyre, igaz? – Most már egy kis büszkeséget is engedélyezek magamnak: kidüllesztett mellkassal feszítek. – Ebből minden macera nélkül eljutunk Perth-be, jól gondolom?
Hermione arca mosolyba borul.
- De még milyen jól! – feleli; hozzám hajol, és egy lassú, forró hálacsókkal jutalmaz.

- Akkor irány Adelade? – kérdezem, miután szétváltunk. – Úgy, mint az eredeti tervben: először a kontinensen át meredeken délre, s utána végig a déli tengerparton Perth-ig?
Hermione nem válaszol rögtön; maga elé bámul, és a homlokát ráncolja.
- Az minimum két nap – morfondírozik –, sőt az is lehet, hogy három. Közvetlen járat nem vezet Perth-ig, csak többszöri átszállással és jókora vargabetűkkel juthatunk el odáig. – Felemeli a fejét, és különös csillogással a szemében néz rám. – De ha légvonalban mennénk…
- Úgy érted…
- Repülővel, igen. – Tekintetével ismét végigsöpör a szétterített pénzhalmon. – Ennyiből nem csak Perth-ig, de akár az Északi sarkig is elrepülhetünk. Szóval anyagi akadálya nincs a dolognak – persze csak ha neked is jó így.
- Hanyagoljuk a busz-utat? – vigyorgok rá. – Én nem halnék bele a boldogtalanságba.
- Hát én se! – Hermione, mintha puskából lőnék ki, felpattan az ágyról, a gyöngyös táskájához ugrik, és könyékig elmerül benne.
Ausztrália nagy autóatlaszával a kezében csüccsen vissza mellém.
- Itt vagyunk most – bök a széthajtogatott térkép egy pontjára. – A legközelebbi repülőtér pedig… – ujját végighúzza a part mentén először lefelé, aztán felfelé is. Hümmög.
- Mi az?
- Választhatunk. Nagyjából egyforma távolságra vagyunk a két várostól, ahol nemzetközi reptér működik. Az egyik Brisbane…
- És a másik? – sietek a kérdéssel, mert az első verzió nem igazán tetszik. Egy porcikám sem kíván visszabuszozni Brisbane-be.
- Townsville – feleli Hermione, és ez valami különös okból mosolyra készteti.

Beletelik úgy fél percbe, mire nekem is leesik.
- Ott laktak a szüleid, igaz? Már teljesen ki is ment a fejemből…
- Nem csodálom – mondja vigyorogva. – Két hónap telt el azóta… Nekem is alig maradtak emlékeim a városról, mintha nem is velünk történt volna ez az egész. A szüleim üres háza, a kiköltöztetők, meg a nyomozás. Te jó ég, emlékszel még a jóga órára?
Szarkasztikus kis nevetést hallatok.
- Lehet azt elfelejteni?
- De azért irtó nagy szerencsénk volt. Anya barátnőjével, úgy értem. Ha neki nem akadunk a nyomára, akkor talán még most sem tudnánk hová költöztek tovább a szüleim. Színtiszta mázli, ha engem kérdezel.
- Meg a te borotva eszed! – hízelgek neki. – Én biztos nem tudtam volna így kombinálni. De neked kapásból leesett, hogy anyukádnak biztos volt egy bizalmasa, aki be lett avatva, és aki hasznos információkkal szolgál majd nekünk. És így is lett. Gyere, hadd adjak érte egy puszit.

(valamennyi perccel később)

Uh, a jutalomosztás végül jócskán túlterjedt az egyszerű puszin, de még időben féket raktam a nadrágomra. Nem felejtettem ugyanis el, ami a buszon az eszembe ötlött, és ha nincs is igazam, és Hermione mégsem esett áldozatul az én extra termékeny szexuális képességemnek, akkor is ideje felelősségteljesebb magatartásmódra váltani.
Habár nem is volna az olyan szörnyű… Ahogy így elnézem a mellettem heverő Hermionét, a fitos kis orrát, a gyönyörű szép karamell bőrét, csöpp cseresznyeszáját, nagyon is el tudom képzelni, hogy egyszer majd reprodukáljuk önmagunkat. Lehetne mondjuk egy kislány. Vörös, mint az apja, és huncut-göndör, mint a mamája – akár abban a filmben, a Titanikban. Hogy is hívták a főhősnőt… Rose? Na, az a név pontosan illene a mi világszép csemeténkhez. Rose Weasley… Ha meg fiú lenne, akkor… jaj, mi is volt a férfi hős neve… Úgy lenne kerek a dolog…

Oké, eszembe jutott, és sztornó az ötlet. A fiamat nem fogják Jacknek hívni. Nem, amíg én vagyok az apja!

- Mi az, miért nézel rám ilyen furcsán? – Hermione arca pirosra gyullad, s én csak most eszmélek rá, hogy minimum két perce fixírozom őt pislogás nélkül.
- Semmi – vágom ki magam (Hű, micsoda lélekjelenlét!). – Csak arra gondoltam, miért nem indulunk máris.
- Most rögtön? – Hermione szemlátomást kissé feszesnek tartja a javasolt ütemtervet.
- Miért ne? – rántom meg a vállam. – Épp elég időt elfecséreltünk már így is. Most már én is nagyon szeretném tudni, hogy minden rendben van-e a szüleiddel…

Elvégre a kis Rose és fiunk (aki nem Jack) nem nőhet fel mugli nagyszülők nélkül. Apa szörnyen csalódott lenne…

(másfél órával később)

Hermione

Az események olyan szédítően magas fordulatszámra kapcsoltak, az egyik dolog olyan gyorsan követte a másikat, hogy nem győzöm bizonygatni magamnak: holnap ilyenkor már a szüleimnél leszünk!

Miután a motelszobában eldöntöttük a dolgot, s egy rövid reptéri hívást lebonyolítva kiszámoltuk a hátralévő időt, már csomagoltunk is (vagyis két marokra fogtuk a tegnapi ruhánkat, s hajtogatás nélkül beletömtük azt a táskánkba), majd rögtön a buszpályaudvar felé vettük utunkat – de nem gyalog ám, hanem taxival.
S most itt ülünk egymás mellett a járó motorú, légkondicionált buszon, odakint estébe hajlik az alkonyat, s mi öt percen belül elindulunk Townsville felé. Elképesztő, nem?
A teljes menetidő valamivel több, mint öt és fél óra, ami azt jelenti, hogy kicsivel éjfél után érünk a végállomásra. A járatunk holnap délután kettőkor indul, s a négyórás repülőutat követően még aznap, kicsivel sötétedés előtt, hat óra tájban landol Perth nemzetközi repterén. Ha ott rögtön taxiba vágjuk magunkat, akkor írd és mond, pontosan huszonnégy óra múlva, kéthavi kóborlás és több mint egy teljes évnyi távollét után végre újból láthatom a szüleimet!

- Izgulsz? – Ron a kezem után nyúl, megszorítja, és a saját ölébe vonja azt.
- A torkomban dobog a szívem – ismerem be őszintén. Hiába is tagadnám, minden porcikám láthatóan remeg. – Egyszerre örülök, és félek is.
Ron meglepetten vonja fel a szemöldökét.
- Félsz? De hát mitől? Most már semmi bajunk nem lehet – erről két kövér tekercs, ropogós ausztrál dollár gondoskodik.
- Olyan fura ez az egész – rántom meg a vállam. Nem akarok mániákusnak tűnni, sem pedig hálátlannak, amiért Ron ilyen ügyesen (még ha nem is egészen törvényes keretek között) kihúzott minket a csávából, de van itt belül, a gyomrom mélyén valami, ami nem hagy nyugodni. – Talán arról van szó, hogy olyan régóta vágytam már erre a fordulatra, arra, hogy varázsütésre megváltozzanak a dolgok, hogy most, amikor tényleg megtörténik, túlságosan irreálisnak tűnik a szerencsénk, túl gyorsnak és felfoghatatlannak. Egyetlen nap, Ron, fel tudod ezt fogni, egy teljes év után már csak röpke huszonnégy óra választ el a szüleimtől – és ez szinte ijesztő.

Látom, Ron arcán, hogy nem érti. Mindazonáltal van annyira udvarias, hogy ne öntse szavakba furcsálkodását. És sem erőltetem a témát; fejemet a vállára hajtva csak bámulok ki az ablakon, s hagyom magam gyönyörködni a lassan tovasuhanó táj rég látott részleteiben.
Egyszer már megtettük ezt az utat; akkor Sydneyből indultunk, s egyhuzamban, egyetlen nappalt és éjszakát összemosó rohamban tudtuk magunk mögött azt a hosszú útszakaszt. Milyen rettenetesen fáradt voltam!
- Emlékszel még rá – nézek fel Ronra –, mikor először jártunk errefelé?
- Hát… – Ron habozik; kibámul az ablakon, és úgy fürkészi a tájat, mintha ismerős részlet után kutatna. – Nem igazán…
- Nem is csodálom! – horkantok fel. – Hisz gyakorlatilag végigaludtad az egész utat. Rettenetesen irigyeltelek érte.
- Miért, neked nem ment?
Csúfondárosan a plafonra emelem a szemem.
- De! Azért voltam olyan fitt és fürge, mikor a végállomáson leszálltunk. Hát persze, hogy nem bírtam aludni! Sokkal kisebb darab vagyok nálad, mégsem találtam meg a kényelmes pihenő pozíciót. Ehhez jött még a kimerítő repülőút, amit te úgyszintén édesdeden végigdurmoltál… kivéve mikor a rövid szoknyás csajszik bugyiját lested…

(huszonöt perccel később)

Addig-addig idézgettem a múltat, míg Ron feje oldal nem billent, s egyre mélyülő szuszogás közepette mély álomba nem zuhant. Ez a nyegle „én akár egy álltó helyemben is el tudok aludni” hozzáállás kezd az agyamra menni. Hisz alig múlt fél nyolc, a busz utas-közönsége lágy alapzajon zsinatol – erre ő meg húzza a lóbőrt!
És hiába minden praktika, nem ébred fel. Az előbb az orra alá dugtam egy illatozó bolognai szendvicset – remélve, hogy a másik nagy szenvedélye, az evés, elég erős lesz hozzá, hogy eszméletre csábítsa –, de semmi, épp csak az orrcimpája tágult ki, s máris fordult a másik oldalára, hogy zavartalanul horkolhasson tovább.
Igazából lenne még egy ötletem, hogyan kéne felkelteni, de az túl… szóval nem akarok kockáztatni, na. Irtó ciki lenne, ha épp most, mikor már lassan a finisbe érünk, tartóztatnának le közszeméremsértés miatt.

Inkább megpróbálom én is követni a példáját, s a külvilág zsivajára oda sem figyelve, szépen lassan elszenderedni…

(később)

Teljes kudarc, és azt hiszem, jobban járok, ha nem is keresem az okát. Egyszerűen esélytelen, hogy én egy mozgó jármű fedélzetén békés és nyugodt álomba merüljek, alkatilag képtelen vagyok rá. Csupán szaggatott, váltakozó hosszúságú periódusokban tudok megmerítkezni az eszméletlenségben, s amint elveszteném tudatom fonalát, azonnal rándul bennem egyet az öntudat – mintha valami rosszul beállított időzítő-kapcsoló működne a fejemben. Az agyam egyfolytában a múlt eseményein rágódik. Egyre-másra eleveníti fel az első Townsville-be tartó utunk emlékeit; kártyalapokként nézegeti az emlék-pakliból épp színével felfelé eső darabokat.
Merthogy rengeteg apróbb-nagyobb lyuk tátong az emlékezetemben. Bizonyos pillanatokat kristálytisztán vissza tudok idézni, mások meg mintha egy feneketlen szakadék mélyén hevernének. Ráadásul mindenféle, az adott útszakaszhoz közvetlenül nem kapcsolódó memóriafotók villannak be: Mr Montgomery, az öreg bácsi a repülőről, akinek ki kellett pucolnom a műfogsorát… Mr Hitchins, az aerofóbiás cégvezető, aki hallucinálni kezdett, és egy rövid ideig az ölembe hajtott fejjel aludt. De vannak bevillanások későbbről is: Ron, fején a moszkitóhálóval, ahogy töri előttem a dzsungelben az utat… saját vértől maszatos ujjaim látványa, miután a balul sikerült hoppanálás után megtörlöm az orromat… a bolondozás a vízesésnél, no meg a kiscserkészek, akik belénk botlottak… Majd jönnek a képek a fontosabb szereplőkről: Rosie mama és Martyn papa… könnyektől nedves arcú madonna… Jack és Dinah közeledő alakja az állomáson, meg a rövid tanakodás Ronnal, hogy akkor elfogadjuk-e az ajánlatukat, vagy sem.

De amit igazán vissza akarok idézni, az rejtve marad előttem. Az emlékezetem egyoldalú üvegfallá változik, amint az első Townsville-be vezető utunkat, vagy az azt követő lidércnyomásos napot próbálom feleleveníteni. Inkább csak benyomások és hangulattónusok maradtak hátra bennem – egy furcsa álom képe, amiben önmagamnak jósoltam meg a szüleim „elvesztését”. Igen, ez a rész egészen világos; emlékszem, hogy akkor mit álmodtam: a szüleim szerepeltek benne, az ő gyorsan távolodó alakjuk, amit nem bírtam elkapni, bármennyire is nyújtottam érte a kezemet.
Akkor nem tanúsítottam különösebb jelentőséget a dolognak; azt hiszem, egyszerűen a kimerültség számlájára írtam, hogy ilyesféle rémlátomások gyötörnek.
Ám így utólag… nem tudom, mit gondoljak. Sok nyugtalanító részlet kísérte aznap az utunkat. Ott volt mindjárt az a furcsa veszekedés a Zordóról. Épp pihenőt tartott a buszunk, s mi kihasználva ezt, leszálltunk róla, és a lábkinyújtást egybekötöttük egy gyors kávéivással – de hol is volt ez pontosan?

Ron

Hogy tehetted ezt a lányommal, Ron!?
(puff!)
Kihasználod, és szégyenbe hozod!?
(puff-puff!)
De én nem… Nem volt szándékos, Mr Granger, higgyen nekem…
- Ron! – (puff) – Ron…!
Ne bántson, kérem. Elveszem őt! És a nevemet adom a gyereknek!
- Ron, ébredj már!
Mr Granger paprikapiros képe és bökésre lendített ujja szertefoszlik, s én újra a buszon találom magam – Hermione közvetlen közelről rám meredő arcával szemközt.
- Mi az? Miért bökdösöl? – nyafogom erőtlen, álmoskás hangon. – Már megérkeztünk? – Forgolódni kezdek, hátha abból kiderül valami, de a buszt fegyelmezett csendben, és ami még ennél is fontosabb: mozgás közben találom.
- Még csak félúton vagyunk – magyarázza suttogva Hermione. – De most nem ezért ébresztettelek fel. A kávézó, ahol az első utunkon megálltunk inni, az hol volt? Te vissza tudsz rá emlékezni?
- Mi a…? – Egészen az ablaküvegig hátrálok, úgy veszem szemügyre Hermionét. Ez most valami beugratós kérdés? Egy teszt? Vagy a nátha következménye? – Miféle kávézó… jézusom, Hermione, álmomból felverve néha még a nevemet sem tudnám megmondani. Egyáltalán miért olyan fontos az a hely?… Pisilned kell?
Hermione türelmetlenül legyint.
- Dehogy kell pisilnem. Csak tudni szeretném, hogy az út melyik szakaszán volt az a kávézó?
- De melyik kávézó, az ég szerelmére?
- Amelyikben összevesztünk a Zordón!

Megfeszítem szellemi izmaimat, de semmi: nem emlékszem rá, hogy az elmúlt három-négy évben akár egyszer is említettük volna a Zordót.
- Fogalmam sincs – rántom meg a vállam. – Én arra se nagyon emlékszem, hogy egyáltalán leszálltunk volna arról az átkozott buszról… talán csak egyszer… – Hoppá! Valami mintha elkezdett volna körvonalazódni az agyamban. – Nem arra a helyre gondolsz, ahol kitárgyaltuk egymás középső nevét?
- De igen! – Hermione szeme nagyot csillan. Szinte az ölembe mászik, úgy kérdezi meg újból: – Akkor melyik városban voltunk?
- Hermione, én azt továbbra sem tudom… Sajnálom – teszem hozzá, mikor látom elkámpicsorodni az arcát. – De hát mindketten nagyon fáradtak voltunk aznap – hisz emlékezz, úgy csodálkoztunk rá a másik középső nevére, mintha akkor hallottuk volna először. Most pedig aludj szépen… spórold az energiát későbbre.

(pár perccel később)

Hermione

A mindenit, Ronnak teljesen igaza van! Most már én is emlékszem… és azt is tudom, hogy ez idegesített igazából – ez a név dolog, és nem a kávézó pontos helye. Dumbledore végrendeletének felolvasásakor mindketten tökéletesen tisztába jöttünk a másik középső nevével, sőt, az ötödik év utáni nyáron is bőven volt alkalmunk tanulmányozni egymás RBF eredményének fejlécét, amin úgyszintén szerepelt a teljes három részből álló nevünk. Szóval nekem elvileg tudnom kellett volna – és tudom is! – hogy a Ronaldot a Bilius követi, én mégis megkérdeztem aznap! Nagyon, de nagyon fáradt lehettem, hogy ez elkerülte a figyelmemet.

De vajon az egyetlen dolog? Vagy valami másban is hibáztam? Amióta két hónappal ezelőtt üresen találtuk a szüleim townsville-i házát, s rádöbbentem, hogy mindez az én túlspilázott tervemnek a következménye, én bizony többször is felülvizsgáltam magamban az idáig vezető döntéssort. És mindig ellentétes eredményekre jutottam.
A szüleimet muszáj volt eltávolítani a színről, ez eddig stimmel, így diktálta a biztonságuk. Az emlékezetük módosítása is okos – sőt mi több, kívánatos – lépésnek tűnt, hisz nem tudhattam előre, hogy a halálfalók vajon nem követik-e őket egészen idáig. Így még az én esetleges halálom sem okozott volna fájdalmat nekik.
Na de annak megítélése, ahogy a költözésük kiváltó okát megválasztottam és a fejükbe plántáltam, már nem ilyen egyszerű – legalábbis erkölcsi szempontból nem az. Talán be kellett volna érnem annyival, hogy elhitetem velük: ez életük nagy álma, átköltözni a szürke, esőfelhős Angliából a mindig napfényes, pálmafás Ausztráliába.
De nem, nekem ennyi nem volt elég. A lelkiismeretem nem engedte, hogy ilyen egyszerűen, az egészséges gyanakvás mindenféle ébersége nélkül eresszem őket útjukra. Azt persze nem akartam, hogy éjjel-nappal rögeszméljenek, s minden sarkon settenkedő árnyakat lássanak, de azt sem akartam, hogy a csalóka nyugalom könnyű célponttá tegye őket. A gyanakvás éberebbé tesz, az éberség pedig kiszúrja a veszélyt.
Hát így kombináltam én, ezért ültettem el a fejükben azt a nagy botrányt kavart orvosi műhibapert; ezért engedtem és szorgalmaztam is, hogy eluralkodjon rajtuk némi paranoia. A védelmük érdekében!

De úgy látszik, túl jó munkát végeztem. Amit én egészséges gyanakvásnak szántam, abból emésztő félelem és beteges üldözési mánia lett. Egy képtelen fixa idea, amit egy olyan ártatlan kis cselekvés is, mint amilyenek az én névtelen telefonjaim voltak, valódi neurózissá súlyosbított, hogy végül nem láttak más megoldást, mint elköltözni.
A perth-i számot épp ezért nem hívogattam. Beértem annyival, hogy egyszer megcsörgettem; akkor élt a vonal, létezett, és ennyi elég volt, hogy megnyugodjak. Holnap viszont a saját szememmel is látom majd, hogy jól vannak-e; nem csak a hangjukat fogom hallani, de végre megölelhetem, megcsókolhatom őket.

Ezúttal semmi nem jöhet közbe… még egyszer nem csúszhatnak ki a kezemből… nem engedem.
Nincs több hiba. És nincs több tévedés.

(órákkal később)

Ron

Utálom magam érte, de muszáj felkeltenem. Elértük a város határát, mindjárt befutunk a pályaudvarra, s már a többi utas is nekiállt szedelőzködni. Hermione meg csak szuszog, édesen lefittyedt alsó ajakkal bóbiskol mellettem; alig néhány perce nyomta el az álom, nagyjából akkor, amikor én magamhoz tértem – mintha ez olyasvalami lenne, amit csak felváltva tudunk csinálni.
- Hermione – hajolok a füléhez. – Bocs, de muszáj felkelned… Megérkeztünk.
Hermione nem mozdul; s én nem is erőltetném a dolgot, ha tudnám, hogyan tovább. De az a helyzet, hogy a gép indulásáig még több mint egy fél napunk van, s az addig fennmaradó időt valamivel el kellene ütni.
- Hermione – rázom meg finoman –, ébredj fel, és vedd át az irányítást, légyszi…

(tíz perccel később)

Hermione

- Amikor legutóbb itt jártunk, éppen hajnalodott. – Ron csalódottan néz körül a lassan kiürülő buszpályaudvaron. – Most viszont tök sötét van. És hideg.
- Mert alig néhány perccel múlt hajnal. – A nehezen kicsikart álmosság azon nyomban kiröppent a szememből, amint a buszról lelépve megcsapott a sós, tengeri fuvallat. Az első szippantás visszahozta annak a két hónappal ez előtti hajnalnak az emlékét: a pislogó reggeli fényeket és a tengercsiklandozta távoli horizont lassan kettéváló kékségét. – Menjünk le a partra…
Mire meggondolhatnám, a javaslat már el is hagyta a számat. Ron alaposan meg is hökken.
- Most?
Megrántom a vállam.
- Miért ne? A múltkor is lesétáltunk. Újból végignézhetnénk a napfelkeltét… fogadjunk, hogy megismerem a régi padunkat.

(később)

Így hát a város sötét utcáit róva lassan leballagtunk a tengerpartra. Ron egy darabig még zsörtölődött, ő inkább egy kényelmes hotel lakosztályában, a szobaszerviz előnyeit élvezve töltötte volna a feleslegessé vált hét-nyolc órát, ám én nem akartam ilyesmire pazarolni a pénzünket.
De nem csak takarékossági szempontok vezéreltek; úgy éreztem, képtelen lennék most egy helyben maradni; mintha egy hatalmas rugó feszülne a testemben, ami nem és nem enged pihenni. Sétálnom és nézelődnöm kell, valahogy lekötnöm a figyelmemet, hogy ne maradjon időm rögeszmélni.

Kötött pulóvert húztunk, fölé meg széldzsekit, így már nem bánt sem az éjjeli hűvös, sem a tenger felől fújdogáló virgonc szellő. Ron persze szinte abban a pillanatban elszenderedett, ahogy padot ért a feneke; most hátrabicsakló fejjel ül mellettem, és olyan stílusban hortyog az égre, ahogy a kutyák szokták ugatni a holdat.
Nem érzek kísértést, hogy kövessem a példáját. Egyrészt mert aggasztanának a fejem felett köröző sirályok, másrészt mert olyan éber és nyugtalan vagyok, hogy egy szemhunyásnyit sem bírnék aludni. Townsville légköre különös hatással van rám, valami kíváncsisággal vegyes meghatottságfélét érzek vele kapcsolatban. Hisz itt, ebben a városban éltek a szüleim majd’ egy éven át. Itt folytatták a fogorvosi praxist, itt alakítottak ki új barátságokat, s talán épp itt, ezen a békés, holdfény sütötte parton sétálgattak kéz a kézben, vagy ültek szótlanul a tenger csobbanó vizét hallgatva, csakúgy mint mi ketten Ronnal.

Milyen emléknyomokat hagyhat hátra két ember egy ilyen nyüzsgő, tengerparti városon? Vajon első alkalommal, amikor itt jártunk, éreztem a szüleim még friss, lassan fakuló „forrónyomait”? A gyermeki szívnek nem kellett volna az első dobbanásra felismerni, hogy valami baj van, hogy a helyzet időközben megváltozott?
Talán megcsaltak az ösztöneim, talán a fáradtság mázsás súlya tompított el, de akkor a csalódástól és a kínzó önvádtól eltekintve semmi effélét nem éreztem. Mint fuldokló az utolsó szalmaszál után, úgy kaptam a jógaóra ötletén; s mielőtt bármilyen más tervnek akár csak esélye lett volna megfogalmazódni bennem, már bele is vetettük magunkat a keresésbe. Anyu jógapartnerének és feltételezett bizalmasának felkutatása teljes egészében kitöltötte minden gondolatomat, a várost alaposabban is megismerni akkor eszembe sem jutott. Habár kódorogtunk benne eleget, a szüleim házának helyet adó lakóövezetet nem térképeztük fel alaposabban – fel sem merült bennünk például, hogy körülnézzünk a környéken. Vajon arrafelé volt a rendelőjük? Vagy a központban rendezkedtek be? Ezt sem tudom.

De még utánajárhatunk… ha Ron is beleegyezik, pirkadat után felkerekedhetünk, és járhatunk egyet a környéken… Nekem jólesne; a nézelődés elterelné a figyelmemet a közelgő találkozás torokszorító élményéről.

Így hát a lassan ketyegő, tengerzúgásban felolvadó órák múltán, mikor a keleti horizont szétválik a nap első sugarait szürkéskéken visszaverő hullámvonulat mentén, mikor a csillagok egyesével leköszönnek az égről, s a hajnal koptatni kezdi a sötétséget, én is mozgolódni kezdek. Végzek pár nyak- és derékkörzést, majd kellőképp frissnek érezve magam visszazöttyenek a padra, és keltegetni kezdem Ront.
Úgy az ötödik bökésre ki is pattan a szeme.
- Mi az? Mi történt? – pislog bele a reggeli szürkületbe. – Hol vagyok?
Nem válaszolok, hagyom, hadd jöjjön rá magától. Nagyjából öt perc telik el, mire teljesen magához tér; ez alatt megereszt jó pár sorozat ásítást, és többszöri kísérlettel élesre dörzsöli a pillantását.

- Szeretnék sétálni egyet a városban – jelentem be ekkor. Ám mert tudom, hogy az ébredező agynak ennyi nem elég, fűzök hozzá egy kis magyarázatot is. – Három-négy felesleges óránk minimum van, mielőtt kitaxizunk a reptérre, szóval úgy gondoltam, addig megreggelizhetnénk valahol, és…
- Hamburgert…
- Hogy mondod?
- Egy hamburgert ennék – ismétli meg Ron érthetőre köszörült torokkal. – Azt reggelizzünk. Ha jól emlékszem, a szüleid utcájától nem messze volt egy jó kis büfé. Irtó finom hamburgert adtak ott.
Valami nekem is dereng.
- Ott tartottunk ötletbörzét, igaz? Abban a büfében döntöttük el, hogyan tovább, hogy merre keressük anyu barátnőjét…
- Ja. – Ront nem kavarja fel túlzottan az emlék. – Akkor megyünk? Majd’ kilyukad a gyomrom…

(valamivel több mint hatvan perccel később)

Ron

A büfé szerencsére korán nyitott, így mindössze tíz percet kellett ácsorognunk a fal tövében, míg megfordították a Zárva táblát. Három másik korán kelővel masíroztunk be az ínycsiklandozó illatokat árasztó helyiségbe, és tíz további gyomorkorgással töltött perccel később már majszolhattuk is a fejedelmien megrakott, háromemeletes reggelinket. Az adag olyannyira bőséges volt, hogy Hermione nem is boldogult a sajátjával; a maradék eltüntetéséről így nekem kellett gondoskodnom – mely feladatot külön felszólítás nélkül, élvezettel teljesítettem.

Most az ébredező utcákat rójuk. Hermione előttem baktat, lassú léptekkel és gyakori megállással diktálja a tempót.
- Onnan nyílik a szüleid utcája, nem? – mutatok a pár lépésnyire lévő sarokra. – Emlékszem, hogy aznap reggel itt szálltunk ki a taxiból. Gondolom, szeretnél újból végigsétálni rajta…
Hermione hálás pillantást vet rám.
- Nem bánod? Olyan jó lenne megint látni a házukat.

Nem fecsérlünk több szót a dologra, egyszerűen nekivágunk. Befordulunk a sarkon, és szép komótosan elindulunk a csinos házakkal szegélyezett, széles utcán. Jobbra is, balra is gondosan nyírt, pompázatosan zöld gyepszőnyeg kíséri a járdákat, néhol alacsony léckerítés, néhol pedig sima párkányú kőfal választja el tőlük a házak tövében megbúvó szikla- és virágoskerteket.
A huszonkettes számú ház elé érve megtorpanunk. Hermione mintha horgonyt eresztett volna, mozdulatlanná dermed, s csak nézi a ház terméskövekkel díszített, csinos homlokzatát s az üvegberakású, masszív bejárati ajtót. Az üvegen halványan derengő, sárgás fény szűrődik ki, odabenn nyilván már felébredtek a lakók, s talán épp most költik el reggelijüket, vagy húzzák fel a cipőjüket, hogy munkába/iskolába induljanak.
- Új lakók költöztek be – szólal meg Hermione, s az arcán a csalódás árnyéka fut keresztül. Talán abban reménykedett, hogy a szülei meggondolták magukat, és időközben visszaköltöztek?
- Gyere – ragadom meg a felkarját –, üljünk le a túloldalon, és pihenjünk egy kicsit.
Hermione nehezen szakítja el tekintetét a házról, de nem ellenkezik, hagyja magát elvezetni a járdáról. Átszeljük az utat, s a szemközti ház alacsony kőkerítésére csüccsenünk. Két szelet csokit húzok elő a hátizsákból, az egyiket Hermionénak adom.
- Már csak pár óra – mormolom bátorításképp –, és újra látni fogod őket. Most már semmi nem jöhet közbe, hisz – meglapogatom a hátizsákom oldalzsebét – pénzünk van bőven, és a reptéren is minden okés lesz. Belföldön utazunk, szóval nem köthetnek bele a papírjainkba.
Hermione halványan elmosolyodik.
- A papírokkal minden oké. Amíg nem kérik a tartózkodási engedélyünket, addig nem lesz probléma. Ha meg kérik, én már azt sem bánom, Ron. Akkor végre feladhatjuk ezt az „egyedül is megcsináljuk” öntudatot, és otthonról kérünk segítséget. Büszkeség ide vagy oda, ennyi bőven elég volt Ausztráliából.

- De azért nem volt semmi – szólalok meg párpercnyi tűnődő csendet követően. – Úgy értem, tapasztalati szempontból. A déli féltekén máshogy működik a hoppanálás – ez volt az első számú meglepetés, ami ért.
Hermione felnevet.
- De te kikísérletezted a helyes technikát, és majdnem össze is jött a dolog. Ha akkor nem leszek rosszul, már rég a nyugati parton lennénk… De ehelyett – süti le bűntudatosan a fejét – egy idegen farmon kötöttünk ki, a pálcánk meg a helyi állatállomány áldozata lett.
És sorban jönnek vissza, s elevenednek meg az emlékek; a nevethetnék és a bosszúság fél-vegyes érzésével a szívünkben idézzük fel az elmúlt két hónap történéseit: a többnapos kóborlást a dzsungelben, a sivatagi menetelést és a papagájos pasit, aki szendvicseket adott nekünk; a sátoros estéket és a kifogyhatatlan babkonzervből csapott vacsorákat. Olyannyira belemelegedünk a múltidézésbe, hogy a közeledő léptek zaja csak akkor tudatosul bennünk, mikor már késő elszaladni.
- Helló – hangzik fel mögöttünk a női hang. – Segíthetek valamiben?
Hermione valamivel gyorsabban reagál. Míg én épp csak felfogom: hozzánk szóltak, ő már hátra is fordul a jövevény felé, és abban a pillanatban – ezt már csak a szemem sarkából csípem el – rögvest falfehérre sápad.

Egy töredék-másodpercre megkísért a képtelen gondolat, hogy ha felnézek, maga Mrs Granger lesz az, aki fölém tornyosul – de elég egyetlen futó pillantást vetnem a jövevény arcára, hogy ez a gondolat nyomban szertefoszoljon. Hermione anyukáját alig néhány alkalommal láttam ugyan, és ha megkérnének, hogy adjak szóbeli jellemzést a külsejéről, hát bizony komoly gondban lennék – de abban mégis száz százalékig biztos vagyok, hogy ez a pirospozsgás arcú, frottír köntösbe bugyolált nő nem Mrs Granger.
- Valami bajuk történt? – faggatózik tovább a háziasszony. Szeme kettőnk arcát fürkészi, hol az én csokimaszatos képemre, hol pedig Hermione megviselt frizurájára fókuszálva. – Rosszul vannak?
- Nem, dehogy – találom meg a hangomat. (Hermione továbbra is megigézve mered maga elé.) – Csak elfáradtunk egy kicsit, ezért ültünk le itt. – Összehozok egy bizalomébresztő mosolyt. – Bocsánat, máris továbbmegyünk.
A nő (aki mintha ismerős lenne valahonnan) szemlátomást megkönnyebbül, és feltartott tenyérrel azt mondja:
- Maradjanak csak, és pihenjék ki magukat nyugodtan. De a fürtös gyöngyikére vigyázzanak, épp tegnap bújtak ki. – Azzal minden további kérdezősködés nélkül hátat fordít, és visszasétál a nyitott ajtajú házba.


Hermione

- Ő az, Ron – suttogom. – Ő az…
- Kicsoda? – Ron értetlenül ráncolja a homlokát. – Nekem is ismerősnek tűnt valahonnan… de ugye – elsápad – ez nem az anyukád volt?
- Dehogy – legyintek türelmetlenül. – Habár közel jársz. Ez a barátnője! Marjorie, akiből kibűvöltük a szüleim címét, megváltoztatta ugyan a hajszínét, de ő az! Fogalmam sem volt, hogy szomszédok voltak…

Még mindig úgy érzem magam, mint akit mellkason rúgtak. Majd’ megállt bennem az ütő, amikor hátranézve megláttam a hang gazdájának arcát, és egy pillanat leforgása alatt végigperegtek bennem annak a borzalmas napnak az emlékei: ahogy ott hajlongunk mögötte a tornaszőnyegen… ahogy várjuk, hogy az óra végeztével felszívódjanak a többiek, s mi észrevétlenül megbűvölhessük őt… aztán a vallomás, ami úgy fakadt belőle, olyan kristálytisztán és gördülékenyen, mintha könyvből olvasná…
A pulzusom az égbe szökött, az ijedtségtől, hogy ilyen váratlanul ismét szemközt találom magam ezzel a nővel, képtelen voltam akár egyetlen értelmes szót is kinyögni. Szomszédok voltak… mindvégig itt laktak egymással szemben, az út két oldalán. Ez visszhangzott bennem rendületlenül, s ez kering még most is idebent a fejemben, mint valami megfejthetetlen talány, amire nem lehet helyesen rákérdezni. Miért fontos ez? És miért nem hagy nyugodni? És legfőképp: miért ülünk még mindig itt, ahelyett, hogy elhúznánk a csíkot?

- Nem ismert meg minket. – Ron hangja pofonként térít vissza a valóságba. – Ez tényleg az a nő, már nekem is rémlik – de, Hermione, ő nem ismert meg minket!
- Mi? – hunyorgok rá. Hirtelen nem látom át az összefüggést.
- Az emlékezettörlő bűbáj! – néz rám jelentőségteljesen. – Amiben kételkedtél, hogy elvégeztük-e. Na, ezek után szerintem vitán felül áll a dolog! Ha emlékezne ránk, akkor nem lett volna ilyen kedves velünk. Azok után, ahogy ráijesztettünk, szerintem tíz körömmel esett volna nekünk.
Mintha egy jéghegy olvadna le a szívemről – hát ezért nyugtalanított a felbukkanása! Mert tudat alatt mindvégig attól féltem, hogy nem jártunk el vele elég körültekintően, s miután kicsalogattuk belőle a címet, nem fosztottuk meg a találkozásunk emlékétől.
- Igazad van, Ron! Istenem…! – És örömömben olyan vehemenciával vetem magam a nyakába, hogy hátrabucskázunk a kőfalról, egyenesen bele a frissen kikelt fürtös gyöngyikékbe.
Mindketten kuncogni kezdünk.
- Na gyere – ragadom meg Ron karját –, pucoljunk innen, mielőtt észreveszi a pusztítást.

De még egyet rántani sincs időm rajta, mikor újabb körülmény avatkozik közbe: egy középtermetű, fekete monoklis kutya ugrik fel közénk a kőfalra, s kezdi el nyalogatni az arcomat. Mikor megpróbálom eltolni magamtól, valami fémesen hideg dologba akad az ujjam. Egy biléta.
- Hékás…! – Ron önerőből kitornássza magát a gyöngyikék közül, s egy laza kézmozdulattal a kutya felé hessent. – Mész innen!
Ám az eb tántoríthatatlan, olyan hévvel nyalja továbbra is az arcomat, mintha régi ismerősök lennénk.
- Elég volt már, na… – Eltolva magamtól megpróbálom kisilabizálni a bilétára vésett nevet. Hátha arra jobban hallgat. – Menj szépen vissza a gazdihoz, öö…
Elakad a lélegzetem; a valószínűtlenség tompa-zsibbasztó érzése úgy szakad rám, mintha egy vödör jéggel öntöttek volna nyakon. Az nem lehet, hogy ez van a bilétára írva… nevetséges…
- Te figyelj, Hermione, ez nem ugyanaz a kutya, ami a múltkor is rád gerjedt?… Hé, teljesen elsápadtál… Mi történt?
A szavak zsibbadtan vánszorognak elő a számból:
- Zordó. A kutyát Zordónak hívják…

Teljes mentális zárlat következik. Az agyam lekapcsolja magát a külvilág ingereiről, s csak és kizárólag a felbukkanó gondolatoknak szenteli minden kapacitásomat. Egy: a Zordó. A szüleimnek beszéltem a Zordóról, kissé szkeptikus felhanggal ugyan, de részletesen, és ők – erre kristálytisztán emlékszem – rögtön meg is egyeztek abban, hogy tökéletes kutyanév lenne. Kettő: Marjorie. Anyu legjobb barátnője és legfőbb bizalmasa itt lakik a szomszédban, tökéletes rálátással a háza előtt húzódó gyepre, ahol (mikor megtudtam, hogy elköltöztek) én magam is lehevertem. Három: az emléktörlő bűbáj. Az Exmemoriam működött, és Marjorie elvesztette a hozzánk fűződő emlékeit, épp ezért mikor az előbb megszólított minket, fogalma sem volt, hogy kikhez beszél…
És a tények mozaikrészleteiből lassan összeáll egy sejtelem képe. Azok a bizonytalan gondolatok és formátlan képzetek, amik egész nap nyugtalanították a lelkemet, most, egyetlen pillanat leforgása alatt élénk megérzéssé, zsigerből jövő ösztönfelkiáltássá sűrűsödnek össze. Hogy én mekkorát tévedtem…! Ahogy itt ülök saját mozdulatlanná dermedt testem fogságában, a képemet nyalogató kutyával az ölemben, mintha egy súlyos kőszikla gördülne félre a tisztánlátásom útjából.

Beképzelt voltam, és elbizakodott. Bölcsebbnek és ravaszabbnak hittem magamat a szüleimnél, elkövettem ugyanazt a hibát, amit nem sokkal ezelőtt egy másik, önmaga tévedhetetlenségében annyira bízó varázsló: alábecsültem a másik felet. Kapásból feltételeztem a szüleimről, hogy gyáva módon szedik a sátorfájukat, és még az előtt elhagyják a színt, hogy alaposabban megnéznék maguknak az „ellenfelet”. Aztán pedig Ront gyanúsítottam meg mulasztással. Holott megint én hibáztam: rosszul tettem fel a kérdést. Egy bűbájt valóban nem szórtunk ki – de az nem az Exmemoriam volt.
Egyszerűen nem hiszem el. Beutaztuk ennek a hatalmas kontinensnek majd’ a felét; térdig gázoltunk a dzsungel lápjaiban, szomjaztunk a sivatag szélén, dolgoztunk éhbérért, Ront még egy repülő mókus is megharapta, és többször a párkapcsolati válság billegő szélére sodródtunk. Mindez hiábavaló lett volna? A Sors talán kedvét lelte a küszködésünkben, miután egyik viszontagságos útról a másikra terelve védtelen kettősünket végül ezt a befejezést szánta nekünk? Nem tudom felfogni… egyszerűen képtelen vagyok rá.

De a lábaim már mozdulnak. A tudati sokktól független testem felemelkedik a kőfalról, s a kutya nyomában megered a Sors írta végzet felé…

Ron

- Hermione! Hermione, mégis hova mész!?
Mire felocsúdok, ő már át is szeli az utat, s a lelkes farkcsóválással távolodó kutya nyomában egyenesen megcélozza a szülei régi házát. Egy pillanatig úgy tűnik, mintha be akarna rontani az ajtón, de aztán éles kanyart vesz, s még mindig az ebet követve a ház oldalában magasodó sziklakert felé szalad. Elámulva figyelem, ahogy felugrik az alacsony kőfalra, majd onnan tovább az örökzöldekkel és apró virágos futónövényekkel beültetett sziklák közé lép, és felmászik (!) a hátsó kerteket elválasztó kerítésre. Lehet, hogy az agyára húzódott a nátha? Különben is: terhesen nem ugrálhat kerítésről kerítésre!
Már talpon vagyok, s mint az őrült rohanok utána.
- Hermione, a fenébe, mégis mi ütött beléd!?
Ő, mintha egy szavamat sem hallaná, töretlenül halad tovább. Még a kőfalon sem vagyok, mikor a barna üstök már eltűnik a kerítés mögött a szomszéd kertben. Nekem se kell több, rögtön felkapaszkodott a deszkapalánkra, onnan üvöltök utána:
- Hermione, állj meg! Ez illetéktelen behatolás, mégis mi ütött beléd!? Gyere vissza, az ég szerelmére, mielőtt észrevesznek minket! Vigyázz, egy kaktuszágyás!… Uh, ez fájhatott…
De semmi reakció; Hermionét egy egész ördöghurok-erdő sem lassítaná le. S ha nem akarom, hogy a rendőrök kapják el, kénytelen vagyok a hátamon visszacipelni. Átbucskázom hát a kerítésen, s az ismeretlen hátsószomszéd vadregényes kertjében cikázva próbálom grabancon ragadni megkergült barátnőmet.

Végül a ház tövében érem utol. Egy megtermett fűzfa földet söprő ágaiból bontakozom ki éppen, mikor meglátom Hermione hátát. Nem mozdul, nem szól – sőt, mintha az egész világ visszatartaná a lélegzetét. A tornácon két ember áll: egy magas, göndör hajú férfi és hatalmas barna szemű felesége. Nem kell Hermione arcába néznem, hogy tudjam, milyen kifejezés ül rajta, én magam is ugyanazt a fajta döbbenetet érzem megkövesedni a vonásaimon. Ez tényleg az, aminek látszik…? Ennyi macera után végül itt és így!? …Betojok!
- Hermione… – a hangom erőtlen és bizonytalan, de már nincs visszaút –, kik ezek az emberek?
A válasz hasonló stílusban érkezik: épp csak leheletnyivel összefüggőbb a szellőborzolta fűzfazúgás morajánál.
- A szüleim.