Ron

Egy pillanat leforgása alatt történt az egész. Pontosabban fogalmazva volt egy töredék-másodpercnyi idő, épp csak egy villanás, amíg felfogtam, amíg információk és érzések egész tömkelege futott át rajtam, s az agyam villámelemzést végzett a helyzetről: Townsville-ben vagyunk, nem Perth-ben, Hermione szülei mégis itt állnak velünk szemben, alig karnyújtásnyi távolságra, a tornác faoszlopos kerítésén túl, szemlátomást sokkos állapotban, kimeredt szemekkel és mozdulatlanul – aztán elszabadult a pokol.
Hogy Hermione elsuttogott válaszát hallották-e meg („A szüleim.”), és attól sokalltak be, vagy bőven elég volt nekik annyi, hogy, mint derült égből a villámcsapás, hirtelen két vadidegen bukkant fel a hátsó kertben hívatlanul, miközben szokásos reggeli nyújtózkodásukat végezték a vitalizáló reggeli levegőben, mindezt nem tudom, de az nyilvánvaló volt, hogy halálra rémültek.
Hermione kócos, göndör hajú apja ijedtében magára öntötte a kávéját, Mrs Granger pedig felsikoltott, és mindkét kezét az arca elé kapta.

A mi megdöbbenésünk semmiben sem maradt el az övéktől – hisz erre egyikünk se számított –, így aztán mi ketten is csak álltunk ott, földbe gyökerezett lábbal, katatón-közeli állapotban és tanácstalanul, miközben Mr Granger megtalálta a hangját, és azt nem kímélve kiabálni kezdett:
- Hát maguknak már semmi se szent!? Megint idejönnek, feldúlják otthonunk békéjét, terrorizálnak, és mindezt azért, hogy nyerészkedjenek a tragédiánkon!? Nyomorult zugfirkászok! …Jane, drágám – fordult a még mindig dermedt feleségéhez –, hozd gyorsan a szögbelövőt! Most aztán móresre tanítjuk őket…
És Mrs Granger – erőt véve döbbenetén – már indult is, hogy begyűjtse a javasolt célszerszámot.

Szögbelövő…? – visszhangzott a fejemben. Én ugyan nem tudtam, hogy az mi fán terem, mindenesetre a szó nem hangzott valami jól, szóval mikor Hermione anyukája megindult lefelé a tornác lépcsőjén (minden bizonnyal azért, hogy azt megkerülve eljusson a garázsba), én bizony egy tapodtat sem mozdultam előle. Határozott terpeszben ott ragadtam a tornác tövében, és a tekintetemet oda-vissza kapkodtam Hermione és az anyukája között. Most mi legyen? – üzentem némán az előbbinek.
Mrs Granger megtorpant. Szemlátomást meglepte ellenállásom, és a fenyegető fizikai fölénytől (ami egyáltalán nem volt szándékos) megszeppenve, színtelenre sápadt arccal visszahátrált férje mellé. Mr Granger védelmezőn a háta mögé vonta őt, és a szemét konokul ránk függesztve lassan araszolni kezdett a ház hátsó bejárata felé.

Szinte éreztem, ahogy egyszerre fogan meg bennünk a gondolat: Hívni fogják a rendőrséget!, s mielőtt akár egy szóval, vagy bármiféle más gesztussal üzenhettünk volna egymásnak, Hermione és én már meg is indultunk a lépcső felé.
A riadalom pánikhidegen villant a ránk meredő tekintetekben, s a helyzet egyetlen tizedmásodperc alatt kritikussá fajult. Mr és Mrs Granger olyan ütemben váltottak sebességet, hogy azt még nézni is szédítő volt; egyenesen kilőttek, bele a ház rutinos biztonságába; szemnek követhetetlen módon iramodtak ketten kétfelé, hogy félő volt, hamarabb érnek ki a rend riadóztatott őrei, mielőtt mi akár csak egyetlen cseppet is le tudnánk tuszkolni a torkukon abból a reamneziáló főzetből, ami Hermione retiküljében lapul valahol mélyen, sok-sok percnyi tapogatózással messzebb, mint ahogy az ideális esetben lenne.
Hiába voltunk egyenlő létszámban, ők hazai pályán versenyeztek, mi csak az ösztöneinkben és a vakszerencsében bízhattunk.

És bármily hihetetlen, a Sors most először mintha a mi pártunkat fogta volna. A káoszból kibontakozó első világos képem az volt, ahogy Mr Granger nyomában loholva (mert hogy nemek szerint zajlott az üldözés) egyszer csak eltűnik a szemem elől a célpont. Mintha egy láthatatlan csapóajtó elnyelte volna, Hermione apja vertikális irányban váratlan és drasztikus méretcsökkenést produkált, mégpedig azért – jöttem rá lefékezve –, mert a folyosót borító futószőnyeg megindult alatta, s ő hátravágódva, majd fenékre huppanva siklott a harmonikaszerűen felgyűrődött kárpiton – egyenesen a nyitott ajtajú mellékhelyiség felé.
Egy gondolatvételnyi ideig sem haboztam. Amint a szőnyeglovas beszánkázott az illemhelyre és felkenődött az ott várakozó központi objektumra, fogtam a kulcsot, kirántottam a zárból, majd az ajtót becsapva kívülről visszadugtam, és azonnal ráfordítottam. Kettőből egy!

Diadalt ülni mégsem volt időm, hisz a távolból érkező (egyre magasabb frekvenciájú) hangok jelezték: női oldalon már nem mennek ilyen simán a dolgok. Nyakamba kaptam hát a lábam, s követtem a csata zajait. Mire megérkeztem a forráshoz, ami a berendezés egyértelmű tanúsága szerint csakis a konyha lehetett, már javában zajlott a birkózás. Hermione és zavarodott tudatú édesanyja test test elleni küzdelemben folytattak vérre menő harcot egy barna bőrkézitáska birtokjogáért, ami további félpercnyi ráncigálás után (és még mielőtt jómagam tevőlegesen is közbeavatkozhattam volna) Mrs Grangernél kötött ki, aki rögtön beletúrt, és egy rikító sárgára festett, tömzsi flakont halászott ki belőle.

Spriccelés hangja – majd pedig iszonytató, torokmaró bűz áradt szét a levegőben. A görényolaj-spray terjengő felhője (merthogy az volt a flakonban) válogatás nélkül támadta meg mindannyiunk nyálkahártyáját, s a takonnyal összefolyó könnyek olyan átláthatatlan és egybefüggő maszkját csalta az arcunkra, ami elől nem volt menekvés. Három szólamban prüszköltünk, fújtunk és ordítottunk; körülöttünk fém- és üveghangon záporoztak a levert holmik; csapkodó végtagjaink egybegubancolódtak, s mi egy rakáson, egyetlen vonagló-visító kupacban kötöttünk ki a kemény padlón.
- Ron, tartsd szorosan! – hallottam Hermione szipogó hangját. – El ne engedd, amíg nem szólok…!
S én engedelmeskedtem – mi mást tehettem volna? Míg ő igyekezett előhalászni a bájitalt, én majd’ teljes testsúlyommal nehezedtem rá vergődő anyukájára, aki mint a cséphadaró ütött-vágott engem; szipákoló orrhangon mindenféle hitvány gazembernek elmondott, és legalább két körmét beletörte az arcomba. Életemben nem hoztak még ilyen kellemetlen helyzetbe! Erélyesnek kellett maradnom és könyörtelennek, miközben arról sem feledkezhettem meg, ki fekszik-vonaglik tulajdonképpen alattam. Eszembe se jutott erőszakosabban fellépni, leendő gyermekeim nagymamáján elheverve tétlenül tűrtem a záporozó ütéseket, s nagyon igyekeztem elvonatkoztatni attól, mennyire illetlen is kettőnk egymáshoz viszonyított kényszerű elhelyezkedése. Ronald Weasley, ahogy reménybeli anyósának szétterpesztett lábai közt fekszik, s erővel szegezi a visító asszonyt a földhöz – hát nem ilyen bemutatkozásban reménykedtem! Végtelenül hosszú időnek tűnt, mire Hermione előbányászta a kis üvegfiolát; kínosan sokáig kellett ott feküdnöm Mrs Granger szétcsúszó köntösének ráncai között, tenyerem alatt a csupasz…

- Bundás banánt, Ron?
Összerezzenek, és olyan bűntudatos sietséggel kapom fel a fejemet, mintha valami szégyenletes dolgon kaptak volna rajta. Ismerős barna szempár szegeződik rám, ugyanaz a csupa érzelem írisz, amit alig egy hete közvetlen közelből is volt szerencsém megcsodálni, s én szégyentől megzavarodva gondolkodás nélkül vágom rá:
- Kérek szépen, Mrs Granger.
Lesütött szemmel nyújtom előre a tányéromat, úgy várom az újabb adag reggelit (amiből pedig már az előző kört is alig bírtam letuszkolni) – ám a bundás banán csak nem érkezik. Mi a manó…?
Felnézek.
- Ron, Ron – csóválja a fejét bosszús-kedvesen Mrs Granger. – Hányszor mondjam még: szólíts nyugodtan Jane-nek! Hermione minden barátja így szólít. Te is nyugodtan elhagyhatod a felesleges formaságokat… így kényelmesebb, nem? – És villan a zavarba ejtően szívélyes mosoly, amitől bennem még a lélek is megdermed.
Kínkeservvel összehozok egy válaszmosolyt, majd újból lesütöm a szemem, és pánikszerű hevességgel nekilátok az újabb adagnak. Már egy hét telt el azóta, hogy megérkeztünk Townsville-be; egész pontosan hat és egy negyed napja annak, hogy itt vagyunk, a bennem fészkelő kényelmetlen érzés mégsem akar tágítani. Hermione anyukája persze csupa bűbáj (legalábbis azóta, hogy észhez térítettük), mindig mosolyog, csak és kizárólag kedves szava van hozzám, s minden reggel és este valósággal kezét-lábát töri, hogy a kedvemben járjon. Valami mégsem stimmel körülötte – és direkt nem azt mondom, hogy vele. Lehet, hogy a rossz emlékű első találkozásunk pecsételte meg a viszonyunkat, nem tudom, de a köztünk vibráló feszültség letagadhatatlan, s a mesterkélt szívélyesség, amivel egymáshoz viszonyulunk, szinte már kiáltó.

Ez is milyen beszólás volt már? „Hermione minden barátja így szólít.” Milyen minden barátja? Gordie-n kívül ki van még meghitt viszonyban a családdal? Ez talán valami célzás volt? És ha igen, akkor kire?

Megkockáztatok egy oldalpillantást Hermione felé, hátha az ő arcából ki tudok olvasni valamit, de hiába: elmélyülten lapozgatja a vasárnapi különszámot, rám se hederít. A mellette helyet foglaló Mr Granger a sportrovatot bújja, és úgyszintén közönyös némaságba burkolózik. Biztos gondterhelt, amit meg is tudok érteni. Jövő héten felszámolják a praxist, meghirdetik a házat, és valamikor a hónap végén, mikor mi már nagyban otthon leszünk, ők is követnek minket vissza, Angliába. Szóval alaposan felbolygattuk az életüket, még ki sem heverték a felbukkanásunk miatti sokkot, máris szembesülniük kellett az igazsággal: ők nem Wendell és Monica Wilkins, az orvosi műhibaper ártatlanul meghurcolt áldozati, akiket üldöz a média, hanem Brian és Jane Granger, egy boszorkánylány szülei, aki összetett varázslatokkal módosította az emlékezetüket.
Na persze végül nagy volt az öröm. Miután mindkettejükkel sikerült néhány korttyal lenyeletni a reamneziáló főzetből, már felváltva sírtak és nevettek, Hermionét egy pillanatra sem eresztették ki az ölelésükből, és nagy zavarukban még nekem is kiutaltak egy-két kósza csókot. Aztán lassan lecsitultak a kedélyek, de ők továbbra is olyan várakozásteljesen néztek rám, mintha arra számítanának, hogy hirtelen újabb rejtett ajtó nyílik meg az agyukban, s ők rájönnek: nem csak lányuk volt, hanem bizony egy fiuk is!
A csodás felismerés persze elmaradt, s az ő arcukon nagyon lassan és óvatosan felderengett az igazság. Hirtelen beazonosítottak, és bősz igyekezettel próbálták kikerülni a kérdést, hogy akkor mégis mit keresek én itt? Milyen minőségemben kísértem el a lányukat erre a hosszú útra?

Ezt a kérdést jó néhány szemvillanás és töprengő arckifejezés formájában az elmúlt napokban többször is elcsíptem rajtuk; vajon mi van köztünk, és meddig jutottunk el, ezen jár egyfolytában az agyuk, de rákérdezni eddig valamiért mégsem mertek. És ha van egy kis szerencsénk, akkor már nem is fognak. Holnap este indul a gépünk… szóval már csak röpke harmincvalahány óráig kell kibekkelnem, hogy valamelyik szülő egyfajta „üljünk le, és beszéljük meg, mint férfi a férfival (rosszabb esetben nő a férfival)” csevelyt kezdeményezzen.
Azt elég lesz akkor megejtenünk, amikor majd bejelentjük az unoka érkezését. Egy hónap… vagy tíz év, minek elkapkodni?

Hermione

Ron még mindig eszik… szegény. Ahányszor kínálja anyu, ő annyiszor vesz. Nagyon be akar vágódni nála, s ennek érdekében még a rosszullétet is kockáztatja. Pedig tegnap tisztáztuk, hogy nem kell ebből lelkiismereti kérdést csinálnia; ha nem fér belé több, nyugodtan mondhat nemet, anyu nem fog megsértődni miatta. Különben is… Hát én igazán nem akarom ócsárló szavakkal illetni a házi kosztot, de anyu tipikusan az a szakács, aki az igazi tehetség hiányát mérhetetlen lelkesedéssel pótolja, és ez hol bejön neki, hol pedig nem.
A ma reggeli bundás banán határozottan a szomorúbbik végletet példázza. Bár a tegnap esti vajas mártásban tálalt buggyantott osztriga sem volt kutya – amiből egyes egyedül Ron ette meg a kirendelt adagot, sőt, csakis ő vette a bátorságot, hogy repeta kérésével kedveskedjen a méltatásra váró háziasszonynak. Pedig tőle magától tudom, hogy a sózott heringen kívül mindent utál, ami a tengerszint alatt nevelkedett, kerüljön az bármilyen csomagolásban az étkezőasztalra.

- Bucika…?
Apu hangja tapogatózó és még önmagához mérten is halk.
- Igen? – fordulok felé. – Apu… (Ezt a szót mostanában minden különösebb ok nélkül is sokszor kimondom; a számat szinte simogatja; a jelentése és az, hogy van kinek címeznem, minden alkalommal megmelengeti gyermeki szívemet.)
Apu alig láthatóan elvörösödik, és továbbra is kihajtott újságjának rejtekében maradva rövid fejbiccentést tesz a dolgozószoba felé.
Felhúzott szemöldökkel jelzem, hogy semmit sem értek, mire ő némán tátogni kezd.
- Tessék? – kérdezem fennhangon. – Mit szeretnél?
- Én öhm… – Apu arcszíne kétárnyalatnyit mélyül, amit, hogy elrejtse a felénk forduló tekintetek elől, még mélyebbre süllyeszt a sportrovat mögé. – Én csak mutatni szerettem volna neked valamit, Bucika. Egy… ő, enciklopédiát. Digitalizálva van. A számítógépemen. Lenne kedved megnézni?
- Hát persze – felelem nem túl nagy meggyőződéssel, és apu nyomában kisietek az ebédlőből.

- Nincs is semmiféle enciklopédia, igaz? – szegezem neki a kérdést, amint becsukódik mögöttünk a dolgozószoba ajtaja.
- De van, csak nem amiatt hívtalak ide – ismeri el, és a piros foltok még élesebben virítanak a képén.
Muszáj mosolyognom, ez annyira jellemző apura! Nem hogy hazudni, de még aprót füllenteni is képtelen, már a legkisebb turpisság is olyan üvöltő nyomokat hagy az arcán, mintha egyenesen reklámozni akarná a bűntudatot.
- Akkor miről van szó? Ki vele, apu! – Ledobom magam a pamlagra, és megvárom, hogy ő is helyet foglaljon a szemközti karosszékben. – Ronról szeretnél kérdezni, igaz?
A megránduló arcvonások elárulják, hogy ezúttal is telibe trafáltam.
- Az anyád egyfolytában rágja a fülemet! – fakad ki, s szinte lángra lobban a feje a vörösségtől. – Hisz tudod, milyen, ha egyszer a fejébe vesz valamit, akkor a törvény erejével sem lehetne eltéríteni a szándékától.
- Na és most mi nyomja a szívét?
Apu megereszt egy kis fintort.
- Hát te és Ronald, természetesen. – Majd, mintegy mentségképpen, gyorsan hozzáteszi: – Nagyon aggódik miattatok.
- Aggódik? – visszahangzom értetlenül. Észrevettem én is, hogy olykor furcsán méregeti Ront, de azt nem hittem, hogy aggályai, vagy kétségei lennének kettőnket illetően. – Na és mégis mitől fél?

Apu fészkelődni kezd a karosszékben, és feszültségoldó pótcselekvés gyanánt oda-vissza gombolgatja a gallérját. Aztán, épp mielőtt újból rákérdeznék, nagy levegőt vesz, és vonakodó lassúsággal belekezd a mondandójába:
- Anyád szeretné tudni… illetve anyád és én, szóval mindketten nagyon kíváncsiak vagyunk rá, hogy… hogy… Ugye, köztetek több van, mint egyszerű barátság? Ne érts félre, kislányom, én bízom bennem, mindig is bíztam, és ahogy korábban is megbeszéltük, ezt teljes mértékben rád hagyjuk, az ö… a magánéleted a te várad, nem tartozol beszámolóval nekünk, anyád és én nem avatkozunk bele a választásodba. Mindazonáltal – vesz nagy levegőt a folytatáshoz – megnyugvást jelentene a számunkra, ha tudnánk… ha tisztában lennénk a ti kapcsolatotok természetével, csakis a miheztartás végett, persze. Hogy ez a barátság milyen irányba fejlődött tovább, ha továbbfejlődött… és hogy milyen elképzeléseitek vannak a jövőre vonatkozóan, ha vannak egyáltalán. És hogy…
- Szeretjük egymást, apu.
Kész, kimondtam. És nem is volt olyan nehéz; a tucatszor körüljárt és körültapogatott válasz szinte önmagát hozta felszínre, s már nem is értem, miért nem tisztáztam sokkal hamarabb ezt a kérdést.
- Oh, értem. – Apu megfejthetetlen ábrázattal reagálja le a hírt; talán életében most először tud pókerarcot vágni. – Ron igazán ö… izé… jó képességű fiatalembernek tűnik – talál rá nagy nehezen a megfelelő szóra, és az arcán megjelenik egy bizonytalan kis mosoly. – Nagyon örülök neked, illetve nektek… és biztos anyád is megkönnyebbül majd, ha megtudja.
- Ennyi az egész? – dőlök előre a karosszékben. – Csak ennyit akartál tudni?
Nekem ugyanis erősen gyanús, hogy ez csak a dolgok egyik fele volt.
És igazam is lesz: a kérdés újfent nyugtalan feszelgésre készteti aput.
- Hát, tulajdonképpen nem – ismeri el a száját húzva. – A dolgok ilyetén alakulása esetére anyádtól külön és kifejezett ütemtervet kaptam.
- Miféle ütemtervet? – vonom össze a szemöldököm gyanakvóan.
- Inkább javaslatnak mondanám – visszakozik apu. – Semmi konkrétum, csak egy olyan tanácsféle…
- Úgymint?
- Na, csináld ez, Bucika… – Apu arcáról lefut minden vörösség, most már szinte sápadt –, ne villogtasd rám a szemeidet, ahogy az anyád teszi! Tudod, hogy nincs rá ellenszerem.
- Én nem villogtatom – enyhülök meg. – Csak szeretném, ha végre kiböknéd azt a… tanácsfélét, vagy mit.
- Jól van, Bucika – sóhajtja apu. És kiböki.

(fél órával később)

Ron

Mi ez az egész? Miért akarták, hogy bejöjjek a dolgozószobába, és segítsek nekik a pakolásban? Nem értem. A felső polcon sorakozó könyvek tényleg elég magasan vannak, de hát Mr Granger alig néhány centivel alacsonyabb csak nálam, és a kis sámlira állva nagyjából ugyanolyan hatásfokkal tudná leszedni a könyveket, ahogy azt most én teszem. Valami más van itt a háttérben, s nekem a szőr is feláll tőle a tarkómon.
Ráadásul egy igen hosszúra nyúlt és izzasztó reggelit tudok magam mögött, melynek során még csak nem is a négy pár bundás banán legyűrése volt a legnagyobb kihívás, sokkal inkább az azt követő kérdezz-felelek, amit Mrs Grangerrel folytattunk meglehetősen igazságtalan leosztásban. Ő kérdezett, én pedig válaszoltam, ahogy tudtam. Minden, de minden érdekelte, és mindent, de mindent tudni akart, a testvéreim középső nevétől kezdve a szüleim születésnapján át egészen a cipőméretemig. Na persze most is kedves volt, az arca végig csupa mosoly, a szeme nagy és ragyogó, ugyanolyan barna, mint a lányáé, nekem mégis az volt az érzésem, hogy kóstolgat, hogy valamire vár, mintha egy képzeletbeli bokor mellett állna felhúzott puskával, és az előugró nyúlra lesne.

Ugyanez az érzés kerülgetett egész héten. Míg Mr Granger lassan és fokról fokra közeledett felém, és nyílt meg, vagy próbált megnyílni, addig a felesége valósággal rám zúdította a közelségét, vagyis inkább a közvetlenségét, és olyan tempóban lépte át az ismerkedés egyes fázisait, mintha ez valami olimpiai gátfutó szám lenne. Munkaidejéből lefaragva és előre bejelentkezett pácienseket visszamondva ragadott minket karon, s vitt el mindkettőnket csavarogni a városközpontba. Minden látványosságot megtekintettünk, az összes létező étteremben ettünk, tegnap előtt és tegnap is voltunk lent a parton, úszkáltunk a tengerben, és napoztunk a homokon – miközben ő egyre csak csacsogott. Alaposan körbejárta a lényeget, de az őt leginkább izgató kérdéssel nem állt elő, és azt hiszem, mi sem könnyítettünk meg a dolgát Hermionéval. Amióta itt vagyunk a szülei házában, tartjuk a távolságot; nem ragadtatjuk el magunkat, semmi csók, semmi nyilvános ölelés és persze semmi szex. Azt, a legnagyobb sajnálatomra, egy ideje már a szüneteltetjük.

Mindez nem kimondott döntés volt, inkább amolyan hallgatólagos megállapodás, ami teljesen automatikusan és magától értetődő módon fogalmazódott meg bennünk. Hermione nyilván kínosnak érezné nyíltan felvállalni a dolgot, legalábbis egyelőre, hiszen én vagyok az első komoly kapcsolata (akármire is célozgatott az anyja azzal az előbbi beszólással), és ez láthatóan feszélyezi őt.
Én magam is érzek némi görcsöt. Olyan furán indult az ismerkedésünk; rögtön azzal nyitottam, hogy megkergettem, majd vécébe zártam az apját, hogy aztán a padlóra birkózott anyján kössek ki, jócskán félreérthető testhelyzetben.
Pár órával később persze már mindenki tisztában volt a viselkedésem okával, de az első két napban azért még akadtak gondok. Hermione azt mondta, a tudatmódosítás elkerülhetetlen utóhatásai ezek, és nem kell aggódnom miatta; meg hogy varázspálca nélkül, csak a bájitallal nem tudott olyan tökéletes munkát végezni, ezért nem csoda, ha akadnak kisebb „visszaesések”. Hát én nem tudom, mit gondoljak… Tényleg visszaesés volt, hogy az anyja az első napokban kétszer is megpróbált eltenni láb alól? Kedden reggel, mikor a fürdőszobába igyekezve a folyosón összefutottunk, egy elektromos sokkolóval terített le, másnap meg egy patronos habszifonnal vágott fejbe, mikor a konyhába lépve meglátott.

- Köszönöm, Ron – udvariaskodik Mr Granger, ahogy leadom neki a szekrénytetőn trónoló, kitömött vidrát. – Szép állat, igaz? – billegteti meg a fatáblára szegezett meredt szemű jószágot. – Az egyik unokatestvérem állatpreparátor, ő ajándékozta nekünk.
- Engem mindig elszomorít – szól közbe Hermione, megszabadítva ezzel a válaszadási kényszertől. – A vidrák olyan jópofa állatok, nem is értem, hogy képes valaki így elbánni velük. És te elfogadtad, apu…
- De, Bucika… – Mr Granger rögtön két lábon járó bűntudattá vedlik. (Ez amúgy visszatérő szokása – ahogy az is, hogy a lányát Bucikának szólítja.) – Tudod, hogy Phil csak természetes halált halt állatokkal dolgozik. Ez a példány itt koszorúér-szűkületben hunyt el…
Hermione megereszt egy szkeptikus fintort, de szó nélkül hagyja a megjegyzést. Belőlem viszont kikívánkozik egy régóta érlelődő kérdés.
- Mr Granger – nézek le a zsámoly magasából –, megkérdezhetem, hogy miért hívja Hermionét Bucikának?
- Mert kisgyereknek kövér voltam – válaszol az apja helyett a szóban forgó, és nekem az az érzésem, hogy ezen a vallomáson már rég túl szeretett volna esni. – Egészen hét éves koromig gurultam, mint a labda.
- Ugyan, Bucika, hogy mondhatsz ilyet!? – méltatlankodik az apai büszkeségben sértett felmenő. – Ennivalóan gödröcskés voltál.
- Gödröcskés!? – forgatja a szemét Hermione. – Ne higgy apunak, Ron! Szörnyen hájas voltam. Az a „széle-hossza egy” típus, akinek nincs kivehető, elkülönült nyaka.
- Csak egy kis babaháj volt, semmi több – köti az ebet a karóhoz Mr Granger, majd ő is felém fordul, s mintha esküdtszékhez intézne védőbeszédet, úgy folytatja: – A lányom kisbabának is tüneményes volt. Csupa göndör lokni és pufók ujjacska. Nem tudtam úgy végigtolni az utcán, hogy ne állítottak volna le lépten-nyomon. Ó, de kis angyal!, mondta mindenki, és hát tényleg az volt, az én kis angyalom!
- De hát még most is az – villantok egy óvatos mosolyt Hermionéra –, egy angyal. – S rögtön tudom, hogy ezzel az önkéntelen megnyilvánulással hatalmasat dobtam az ázsiómon. Mr Granger melle duplájára dagad a büszkeségtől, szeme futólag összevillan Hermionééval, majd rám néz, és olyan elégedett pillantással jutalmaz, mintha ki akarna tüntetni egy sikeresen elvégzett feladatért.

Aztán csönd szakad ránk, olyan mély és minden más neszt felerősítő csend, amiből ordít, hogy itt valami jelentőségteljes dolog készülődik. Mr Granger torkot fen és köhécsel; szemlátomást bátorságot gyűjt valamihez, amit nehezére esik megtenni; az arca hullámzik a barna, s szinte férfiatlanul dús-göndör hajköltemény alatt, az ádámcsutkája le-fel hintázik – így hát amikor félpercnyi agonizálás után végül megszólal, és hadarva megkéri Hermionét, hogy mesélje el újra, hogyan talált rájuk, én rögtön tudom, hogy meggondolta magát, és eredetileg nem ezt akarta mondani.
- Hát, a kutyátok vezetett rá végül a megoldásra – kezd bele a mesélésbe Hermione, és látszik, hogy ő sem erre számított.
Mi a fene folyik itt?
Oda-vissza kapkodom köztük a tekintetemet, felváltva lesem az arcuk játékát – apa és lánya egy közös konspirációban szövetkeztek volna, vagy csak az én túlpörgetett érzékeim reagálnak efféle kényszerképzettel?

Komolyan elkap a gyomorideg, visszafordulok hát a könyvespolchoz, és konok elszántsággal látok neki újból a pakolásnak. Le-fel hajlongok, és nikkelbolhaként pattogok a zsámoly és a dobozok között, miközben fél füllel hallgatom, ahogy Hermione megint, és ki tudja hányadik alkalommal veszi végig a csodás felismeréshez vezető (és számomra félig-meddig még mindig homályos) lépéseket.
- Mintha egy sor dominó dőlt volna el az agyamban – mondja, és felszökő hangján hallom, hogy kezd belemelegedni a mesélésbe. – Amikor megláttam azt az átkozott bilétát – amit pedig két hónappal ezelőtt is megfogtam –, a vér is meghűlt bennem. Az kizárt, hogy véletlen legyen, gondoltam magamban. Itt van ez a kutya, úgy nyalogatja az arcomat, mintha ismerne, és a neve Zordó! Rögtön eszembe jutott az a régi beszélgetésünk a baljós előjelekről, meg hogy azt mondjátok, ti sem hisztek ilyesmiben, de a Zordó név azért jól illene egy kutyához.
- Csak azt nem értem – vág közbe Mr Granger –, hogy ha kitörölted az emlékeinket, akkor hogyan választhattuk épp ezt a nevet? Hihetetlen véletlen, nem?
Az összeszokottságunkat jelzi, hogy hátra sem kell néznem, anélkül is tudom, hogy Hermione hevesen megrázza a fejét.
- Nem, nem az – feleli szenvedélyes hangon. – Mert az emlékeitek nem törölve lettek, csak módosítva. Ráadásul nem is az összes, csupán azok, amik közvetlenül engem, vagy a varázsvilág legfontosabb szabályait érintették. Egy olyan apró információt, mint egy különös, de megkapó hangzású név, nem volt szükséges kitakarnom az emlékezetetekből.
- De nem csak a Zordó segített, igaz, Bucika? – kérdezősködik tovább Mr Granger, olyan őszinte érdeklődéssel, mintha most hallaná először a történetet.
- Nem, apu – jön a készséges felelet. – Egy másik nyomravezető is kellett, és az természetesen Marjorie volt. Anyu barátnője egyébként is kulcsszerepet játszott a felkutatásotokban, ő volt az első nyom, amin elindulhattunk – persze a lehető legrosszabb irányba. De ez csak akkor derült ki, amikor két és fél havi csavargás után visszatértünk ide. Az ütő is megállt bennem, amikor hátrafordulva megláttam őt. Fogalmam sem volt, hogy szomszédok vagytok! Nagyon megijedtem, mert miután kifaggattuk, én végig attól féltem, hogy elfelejtettük kitörölni az emlékezetét, hogy miután elengedtük, ő rögtön felhívott titeket Perth-ben, hogy riadóztasson. Ront egy csomószor megkérdeztem, hogy biztos benne, tényleg emlékszik rá, hogy elvégeztük a varázslatot, és ő mindig rávágta, hogy igen. De bennem megmaradt a hiányérzet – és milyen igazam volt! Jaj, apu, a falba tudtam volna verni a fejem, mikor rájöttem! Hirtelen olyan erővel tört rám a felismerés, hogy fel sem tudtam fogni, korábban miért nem gondoltam erre! Marjorie vallomása olyan szép és kerek volt, annyira begyakorolt és készséges – bár ez utóbbi egyáltalán nem meglepő annál, akit kényszerítő átokkal sújtanak, de az ez első két jelző igen! Mi nem mondtuk ki rá az Imperiust, anya barátnője színészkedett, azt darálta el nekünk, amit ti megbeszéltetek, igaz? Önként cselekedett, s nem kényszer hatására… Csak azt nem értem, honnan tudtátok, hogy felbukkanunk a jógaórán. Ennyire nem láthattátok előre a dolgokat…

Hirtelen hegyesedni kezd a fülem – ez a részlet nekem sem igazán világos.
- De hát nem tudtuk, Bucika! – jelenti be drámaian Mr Granger. – Fogalmunk sem volt róla, hogy épp ott fogtok ráakadni Marjorie-ra. Mi úgy hittük, hogy az, aki követni akar minket, előbb a szomszédok közt kérdezősködik, vagy az ingatlanirodához fordul, hogy ott nyomozza ki az elérhetőségünket. Így aztán az egész szomszédságban elhíreszteltük, hogy a nyugati partra költözünk, és mivel Marjorie maga volt az ingatlanügynökünk, úgy gondoltuk, ezt a másik oldalt is szépen levédtük.
- De ti nem költöztetek el!
- Nem, csak egy sorral arrébb, habár eredetileg messzebbre terveztük. Aztán pont mielőtt belevágtunk volna, ti megjelentetek a házunknál, s mi a szomszédból – Marjorie nappalijából, ahol az átmeneti időszakban meghúztuk magunkat –, láttuk az egészet. És olyan furcsa így utólag… de akkor komolyan meg voltunk győződve róla, hogy ártó szándékkal érkeztetek. Én még mintha fényképezőgépet is láttam volna nálatok, teleobjektívvel, mint a lesifotósoknak, és… – Mr Granger hangja itt megtörik, s csak hosszas szünet után folytatja: – Én nem ismertem fel a saját lányomat! Jaj, Bucika, úgy szégyellem magam miatta! Hát milyen apa vagyok én!?

(nyolc perccel később)

- És akkor eszeltétek ki a tervet? Még ott a nappaliban, miután mi elmentünk? – Hermione szelíd, noszogató hangon igyekszik visszaterelni a beszélgetést az eredeti mederbe. Mr Granger már nem szipog, de szemmel láthatóan még mindig szörnyen bűntudatosnak érzi magát. Mikor nyolc perccel ezelőtt kitört belőle az önmarcangolás, megpróbáltam minden feltűnés nélkül, szép halkan kisomfordálni a dolgozóból – úgy gondoltam, a könnyek maradjanak csak családi körön belül –, de a folyosóra kilépve megtorpantam, és inkább visszahúztam a lábam.
Mrs Granger ugyan meggyőzően alakította a lelkes műkedvelőt, akit hosszú évek után is töretlen bűvöletben tart és gyakori szemlélődésre ingerel a saját háza falán lógó festmény, ám én átláttam a szitán – ami nem is volt nagy kunszt, hisz a kulcslyuk lenyomata szinte ott virított a fülén!

Mr Granger időközben erőt vett magán, s most elhaló hangon ugyan, de jól érthetően hozzálát a magyarázat folytatásához.
- Igen, Bucika – feleli –, akkor rögtön megszületett bennünk a terv. Marjorie betanulta a szöveget, s csak arra várt, hogy valamikor felkeressétek.
- Értem. – Hermione bólint, majd rövid töprengés után ismét előáll egy eleddig tisztázatlan kérdéssel: – És a perth-i cím? Meg a telefonszám? Azok léteznek, a számot egyszer még fel is hívtam. Kicsöngött. Persze azt nem vártam meg, hogy valaki felvegye, attól féltem, hogy egy ismeretlen telefonálótól megint bepánikolnátok, s mire végre odaérnénk, nektek ismét csak hűlt helyeteket találnánk.
Mr Granger megereszt egy ideges kis nevetést.
- Hát, így utólag már nagyon örülök, hogy mégsem értetek el odáig, Bucika. Nagy lett volna a meglepetés, az biztos. A címen ugyanis Marjorie öccse lakik, aki történetesen rendőrhadnagy, és részletesen be volt avatva a tervbe. Az lett volna a feladata, hogy alaposan rátok ijeszt, talán egy napra még vizsgálati fogságba is helyezett volna titeket valami mondvacsinált váddal. Jobb bele se gondolni…
- De végül is nem lett baj – siet megnyugtatni az apját Hermione. – Igaz, épp az utolsó pillanatban, de rájöttem a turpisságotokra. Marjorie nem emlékezett ránk, szóval a jógaóráról sem tudott nektek beszámolni, igaz? Ti mindvégig abban a hitben voltatok, hogy senki nem kereste fel őt, és senki nem kérdezősködött utánatok – az Exmemoriam hatott, anya barátnője megfeledkezett a faggatásról. Így aztán ti nem utaztatok el, minek is, hiszen szerettétek ezt a helyet, a zaklató telefonok is megszűntek, és mi sem jöttünk vissza. Marjorie pedig ingatlanügynök, könnyen szerzett nektek házat ezen a környéken, ha már a régit nem tudtátok visszavásárolni.
- Az én okos kislányom! – érzékenyül el ismét Mr Granger. – Hogy én milyen szerencsés vagyok!
- Apu… ugyan…. – Hermione szeme felém villan, s miközben Mr Granger hatalmas apai ölelésben részesíti, ő a rázkódó vállak felett halkan csak ennyit tátog felém: „Bocs ezért.”