Hermione és Ron fanfiction
Hermione és Ron fanfiction
Levél nekem

                     

E-mail címem: zoi_gorog@hotmail.com

Írhattok történeteket, és én szívesen felrakom!!!

 

  Főoldal

szerelemteszt

KÉPEK

KÉPEK2

Vendégkönyv

Videók

Pályázatműveim

Kritikák

Díjaim

Itt reklámozd az oldalad

 

 

 

 
Szavazás
Lezárt szavazások
 

Bűbájok, átkok, idézések

Receptek

Személyek

Szereplők

Szülinapok

 

Rupert Grint

Emma Watson

Daniel Radcliffe

James és Oliver Phelps

Tiana Benjamin

Jessie Cave

 

 

 
Társoldalak

www.stupor.gportal.hu

 
Köszönet

 
css

CSS Codes

 
e
cursor
 
f
 
Ron&Hermione - Irány Ausztrália
Ron&Hermione - Irány Ausztrália : Tizenhetedik fejezet 2

Tizenhetedik fejezet 2

barika  2009.02.08. 18:01

a vége


Hermione

Az a furcsa gyanú kezd motoszkálni bennem, hogy apu mindezt csak időhúzásból csinálja. Nem szokott ő ennyire érzékeny lenni, olykor-olykor elkapja ugyan a melankólia, vagy felbuzdul benne az apa büszkeség, de ez még önmagához mérten is túlzás. Ráadásul nem a megbeszélt program szerint haladunk. Mi az ördögért meséltette el velem megint az egész históriát, hisz az első két nap számtalan alkalommal érintettük már a témát. Talán hagytunk benne egy-két sötétebb foltot, de hát a teljes tisztázás még nyugodtan várhatott volna – most inkább Ronnal kéne beszélnie. Anyu addig úgysem fog tágítani, amíg túl nem lesz rajta. Mondanám neki, hogy kerülje meg a dolgot, és diskuráljon Ronnal valami teljesen másról, de hát az anyunak tartandó beszámolónál úgyis lebukna. Életében nem tudott még kiejteni úgy egy hazug szót a száján, hogy az arca ne árulta volna el. Akár egy izzadó paradicsom, még ránézni is zavarba ejtő!
Különben is, minden ügyeskedés felesleges lenne. Ha a szimatom nem csal, anyu egyébként is odakint áll, és veszettül hallgatózik.

Hacsak… Hirtelen új ötlet fogan meg bennem. Aput és Ront kettesben hagyom, intézzék csak el négyszemközt, én addig odakint leszek, és távol tartom anyut a kulcslyuktól.

(két perccel később)

Miután fülébe súgom a tervem, apu vonakodva ugyan, de elenged. Lazán Ronhoz fordulok, és halaszthatatlanná súlyosbodó hólyagfeszülés ürügyén kimentem magam.
- De ti maradjatok – vetek jelentőségteljes pillantást apura –, és folytassátok a pakolást, én is nemsokára visszajövök. – Azzal hátraarcot veszek, és apu segítségkérő szűkölésére ügyet sem vetve távozom a dolgozószobából.

A folyosóra kilépve, ahogy azt előre sejtettem, rögtön a kíváncsiskodó másik szülőmbe botlom.
- Anyu…! – sziszegek rá fojtott hangon. – Te hallgatóztál?
- Hallgatózni? Én? Ugyan. Csak a kilincset szidolozom – hazudja (apunál valamivel ügyesebben, de így is szörnyen átlátszóan).
- Szidoloztad, aha. Na és mivel? A tepsifogó kesztyűvel?
- Mert közben almáslepényt is sütök – motyogja maga elé, és van benne annyi tisztesség, hogy közben egy kicsit kipirosodjon.
- Gyere, beszélgessünk! – Karon ragadom, és kivonszolom a folyosóról. – Na, mi ez az egész? – szegezem neki a kérdést, amint az ebédlőbe érünk. – Miért sztresszeled aput ilyesmivel? Tudod, hogy ez nem az ő asztala, szörnyen zavarban van szegény. Különben is, ha valami kérdésed van Ronhoz, akkor azt te magad is feltehetnéd neki… vagy fordulhatnál egyenesen hozzám.

Anyu leül velem szemben, az asztal túloldalára, és zavartan gyűrögetni kezdi az edényfogó kesztyűt.
- Ez amolyan férfidolog, kislányom – mondja, és szinte konok eltökéltséggel állja szemrehányó pillantásomat. – Vannak helyzetek, amikor egy apának igenis ki kell állnia a lánya mellett, és fel kell tennie bizonyos kérdéseket!
- De mégis mitől tartasz? – fakadok ki. – Hogy Ron meg én nem bírunk magunkkal, és engedélyt nem kérve, titokban összeházasodunk?
Anyu nem szól, de megvonagló arca válaszol helyette.
- Jaj, ugyan már! – emelem égnek a tekintetemet. – Hát ilyennek ismersz?
- Nem, természetesen nem, de… – Anyu itt méltóságteljesen kihúzza magát –, a szerelem olykor a legjózanabbik elmét is meggondolatlanságra készteti. Az elsietett házasság egyáltalán nem ritka dolog a ti korotokban, és…
- De még csak most leszek tizenkilenc – vetem közbe. – Eszem ágában sincs megházasodni! Még évekig nem tervezek semmi ilyesmit, hidd el!
Ám anyu eltökélt arckifejezésén mit sem enyhít fogadkozásom.
- Nem úgy van az, Hermione – böki felém kinyújtott mutatóujját. – Én is voltam tizenkilenc, emlékszem még az akkori önmagamra. Fülig szerelmesen nem sokat teketóriázik az ember, megragadja a pillanatot, és úgy éli meg, mintha az lenne az utolsó. Bele sem gondol a következményekbe.
- Mit akarsz ezzel mondani? – ráncolom össze a homlokom, és nagyon erősen figyelem anyu reakcióját. Valami halvány balsejtelem kezd formát ölteni bennem, az a kellemetlen gondolat, amit eddig még önmagam előtt is csak köntörfalazva mertem megfogalmazni. – Te és apu csak miattam házasodtatok össze? Már útban voltam, mikor kimondtátok az igent, igazam van? Ezért kellett sietnetek?
- Jaj, dehogy, kislányom! – Anyu arcán komoly ijedtség tükröződik. – Te vagy a legszebb dolog, ami megadatott nekünk. Soha nem kívántuk, hogy másképp legyen.
- Ez nem válasz a kérdésemre – mondom csendesen, lehajtott fejjel. Tudom, hogy szeretnek; anyu, de főleg apu sohasem fukarkodott kimutatni ezt, mégis rosszulesik belegondolni, hogy miattam, az én korai érkezésem miatt volt annyi nehézségük kezdetben. Hisz egyszerre kellett egyetemre járniuk, és gyereket nevelniük, arról nem is beszélve, hogy mindemellett még alkalmi munkát is vállaltak, hogy a nagyszülők ne egyedül viseljék a költségeket.

Lassan emelem fel a fejem, és remegő gyomorral ejtem ki a következő szavakat:
- Szóval ettől félsz? Nem akarod, hogy megismételjük a hibáitokat?
- Hiba!? Ugyan! – Anyu nagyot sóhajt, idegesen megmasszírozza az arcát, egy-két lélegzetvétel erejéig kivár, majd olyan gyengéd pillantással jutalmaz, amit csak nagyon ritkán lehet kiérdemelni nála. – Korábban jöttél a vártnál, ez igaz, de nem emiatt házasodtunk össze apáddal. Egyébként is megtettük volna, a te érkezésed csak felgyorsította a dolgokat. Így utólag és soha korábban sem bántam meg, ami történt… mindazonáltal – dől előre, hogy nyomatékot adjon a szónak – tanácsosnak, sőt mi több kötelezőnek éreztem, hogy erre felhívjuk a figyelmeteket. Ron igazán szimpatikus fiatalembernek tűnik…
- …de neked fenntartásaid vannak vele kapcsolatban – fejezem be szomorkásan. – Igaz?
Szörnyen szerencsétlen képet vághatok, mert anyu váratlanul önfeledt nevetésben tör ki.
- Ugyan, ilyesmiről szó sincs! Csak nem gondoltad komolyan, hogy én nem kedvelem őt? – Hitetlenkedve, de továbbra is felfelé görbülő szájjal megrázza a fejét. – Ron mindig is rokonszenves volt nekem, és – mit tagadjuk – igazán megnyerő fiatalemberré cseperedett. Talán túl megnyerővé is – ezért gondoltam úgy, hogy nem árt egy picit ráijeszteni.
Döbbentem bámulok anyu hamiskás vigyorára és csillogó szemeibe.
- Szóval direkt voltál vele olyan vérfagyasztóan szívélyes? – bukik ki belőlem az egész héten érzett, de konokul tagadott gyanú. Anyu, mint ravasz manipulátor? – Szegény… nem beszélt róla ugyan, de szerintem halálra rémült tőled. Még a főztödet is…
- Mi van a főztömmel!? – csap le a szóra kulináris ügyekben mimózalelkű anyám. – Talán nem ízlik neki?
- Már hogyne ízlene! – sietek megnyugtatni, és stratégiai okokból még rá is teszek egy lapáttal a hazugságra: – A hátad mögött égre-földre dicsér, csak a szemedbe nem meri mondani, mert te mindig olyan metszően nézel rá.
- Oh… – Anyu restelkedve lesüti a szemét. – Nem akartam túlzásba vinni… Ezentúl majd visszafogom magam, rendben? – Rám mosolyog. – Csak előbb várjuk meg, mire jut vele apád…

Ron

Oké, most már biztos, hogy ez a legbizarrabb beszélgetés, amibe eddigi életem során belerángattak. Egyszerűen nem tudom, mire vélni a dolgot, s minél tovább csapongunk egyik témától a másikig, annál jobban erősödik bennem a gyanú, hogy a lényeg még csak ezután jön. Mr Granger mintha talaj-előkészítést végezne rajtam, olyan alaposan felássa életem, ízlésem és érdeklődési köröm minden szegletét, miközben valahol teljesen máshol járnak a gondolatai; kérdez egyet, majd a válaszra oda sem figyelve bólogat, aztán újból megtudakol valamit, de a feleletet megint csak elereszti a füle mellett. Oda-vissza kóválygunk a puhatolódzó társalgás mellékösvényein, de az út vége még mindig nem látszik. Témakörök egész kavalkádját érintjük: a varázsvilág intézményeit és működési szabályait, amit kitartóan firtat, és amiből szemmel láthatóan egy kukkot sem ért; mágikus orvoslást és alkalmazott módszereket, amiről szívesen hallana többet, ám be kell érnie az én hiányos információimmal; mugli sportokat, ami pedig a közös pontok híján bizonyul elégtelen beszélgetési alapnak.

Aztán valahogy kikötünk a családomnál, s mire elterelő manővertől összezavarodott agyam felocsúdhatna, máris azon kapom magam, hogy a szüleim korai házasságkötését és elsietett családalapítását ecsetelem. Aha, szóval erre ment ki a játék! De mindenekelőtt: Úristen!
Pánik kezdi borzolni az idegeimet – mi van, ha Hermione tényleg terhes, és ők ezt valami általam ismeretlen mugli módszerrel (hiszen orvosok mindketten) már ránézésből megállapították!? Önmagamnak csak babonából hajtogattam, hogy ez megtörténhet, de igazából, az agyam legjózanabbik felével soha nem hittem komolyan, hogy tényleg másállapotba jutattam Hermionét. Hiszen csak egyetlen alkalom volt védekezés nélkül, a másodikat már előkészítve csináltuk. Azóta meg se így, se úgy nem jutottam a lányuk közelébe; amióta megérkeztünk, külön ágyaink és önmegtartóztató estéink vannak. Sajnos.

- Igen, az édesanyám tizennyolc évesen vállalkozott először gyerekszülésre – felelem a vonatkozó kérdésre. – Bill, a legidősebb bátyám már huszonnyolc éves, és tavaly nősült. Hónapok óta nem beszéltünk egymással, szóval könnyen lehet, hogy időközben ők is nekifogtak a családalapításnak.
Mr Granger ettől az utolsó mondattól mintha szagot fogna, előredől a karosszékben, és ideges krákogások közepette megkérdezi:
- Szóval lehet, hogy a szüleid hamarosan nagyszülők lesznek?
Ez valami beugratós kérdés?
- Iiigen – húzom el óvatosan a szót. – Elképzelhető, hogy Billés Fleur (erős nyomaték a neveken) tesznek róla, hogy ez bekövetkezzen. – És mintegy pánikszerűen még hozzáteszem. – De rajta kívül még három bátyám is van!
Mr Granger felhúzott szemöldöke udvarias értetlenkedést jelez.
- Ők mind idősebbek nálam – jelentem ki sokatmondóan, de ő még mindig nem veszi a dolog üzenetértékét. Kénytelen vagyok hát direktebben fogalmazni. – Charlie, Percy és George mindhárman ö… túl vannak már a pályaválasztáson, mégsem nősültek meg. Szóval egyikük sem az az elkapkodós fajta – ahogy én sem.
- Ó. – Mr Granger egy picit mintha fellélegezne. – Tehát nem vagy az. Öhm… rendben. És megkérdezhetem, ha nem tartod tolakodásnak, amihez persze jogod van, hiszen ez nem vallatás (erőtlen kis kacaj) …szóval megkérdezhetem, hogy hogyan képzeled a jövőt?
- A jövőt?
- Igen, Ron – biccent rá Mr Granger, és eltökéltségét jelzi, hogy csak egyetlenegyet krákog. – Arra gondolok, hogy például szeretnél-e tovább tanulni… vagy hogy miként vélekedsz a lányom idevonatkozó elképzeléseiről.
Lehet, hogy bölcsebb lenne alaposabban is megrágni a választ, de mivel a Hermionét érintő rész olyan kristálytiszta, akár az ablakon bekandikáló égdarab, rögvest kirobban belőlem:
- Hermione természetesen továbbtanul! Szerintem még a hetedik évet is szeretné befejezni, aztán pedig… nos, amennyire én ismerem, az összes lehetséges szakmát mérlegelve majd a legnehezebbet fogja választani. De hát ebben ő a főnök, és bárhogy is dönt, én helyeselni fogom.

És bingó! Bele a százas kör közepébe. Nem mondom, hogy nem sejtettem, hogy ez lesz, de Mr Granger ellágyuló arcvonásai és a melléről legördülő kő képzete (ami szinte már szemmel látható) határtalan megkönnyebbüléssel tölt el: azt mondtam, amit hallani akart. Átmentem a vizsgán!

- Hát ennek szívből örülök, Ron! – ragyog fel Mr Granger arca, és napok óta most először látszik igazán önfeledtnek.
- Én is örülök, Mr Granger – csatlakozom hozzá.
- Ugyan, fiam, szólíts nyugodtan Briannek! – Mr Grangerre már rá se lehet ismerni: maga a két lábon járó közvetlenség. – Elvégre a lányom félig-meddig már családtag nálatok – mi se ragaszkodjunk hát a formaságokhoz.
- Rendben – mosolyodom el –, Brian. – És jóleső érzéssel konstatálom, hogy milyen könnyen rááll a szám a névre. Nem úgy, mint a Jane-re!
És mintha Mr Granger – bocsánat: Brian – kitalálná a gondolataimat, így folytatja:
- Jane is nagyon boldog lesz, ha ezt meghallja. Úgy értem, a terveiteket. Így utólag bevallom neked, Ron, a feleségem félt, hogy valami meggondolatlanságot követtek el. Fiatalság bolondság, mi sem voltunk mások akkoriban, mondtam neki, de ő már csak ilyen aggodalmaskodó fajta. Néha a derült égben is esernyőt tartana a feje fölé – de én győzködtem őt, hogy csak beképzeli magának az egészet. Az én kis Bucikám józan kislány, mindig is az volt, s akit választ, az is méltán szolgált rá a bizalmára. Nem igaz?
- Remélem – szerénykedem.
- Ó, biztos úgy van, biztos úgy van – bólogat nagy elánnal Brian. – Látom én, amit látok. Egy talpig becsületes fiatalembert, aki mindvégig állhatatos maradt, és kitartott a kislányom mellett, dolgozott és pénzt keresett, mikor megszorultatok. Mindvégig a tisztesség útján maradva, komoly elvek szerint – ez igen, fiam, nagyra értékelem az ilyesmit!

Nem akarok nem létező tollakkal ékeskedni, de a hosszúra nyúló beszédszünet és Mr Granger nyomatékos pillantása kikényszeríti belőlem a köszönömöt. Pedig ha tudná…? „A tisztesség útján maradva, mindvégig komoly elvek szerint…” Bah! Szinte látom magam előtt Chloe ingerkedő arckifejezését: „Az utolsó porcikáddal lenyűgözzük őket, Nyuszifül!”

És mielőtt másra terelhetném a beszélgetést, vagy halaszthatatlan folyóügyekre hivatkozva kimenthetném magam, Mr Granger folytatja az ömlengést, hangzatos és ki nem érdemelt szavakkal méltat, nem is sejtve, mekkora lelkiismereti terhet pakol ezzel a vállamra.
- …és ahogy varázslat nélkül is boldogultatok! Ejha! Tisztességes öhm, hogy is mondjátok… mugli? munkát vállaltatok, és a varázstalan emberek komplikált mindennapjait élve leküzdöttétek az akadályokat. Hermione említette, hogy te is milyen jól boldogultál, hogy főleg neked, a te talpraesettségednek köszönhetjük, hogy újra egymásra találtunk. Képes voltál beilleszkedni ebbe a mi merev és számodra bizonyára unalmas világunkba, és minden feltűnősködés nélkül, tisztességes eszközökkel, egyenes erkölcsi síkon maradva megküzdeni a kihívásokkal. Nagy megnyugvás ez nekünk, fiam.

Na, de meddig? – szólal meg bennem egy kéretlen kis hang. És a válasz is ilyen kéretlenül és automatikusan jön: Amíg ki nem nyitják az első kezük ügyébe kerülő képes újságot.

(másfél órával később)

Hermione

Ron már több mint egy órája kijött a dolgozóból, de nekem még mindig nem volt időm szót váltani vele. Holnap indulunk haza, ezért még egy csomó elintéznivaló vár ránk, s ami engem illet ezek közül a szennyes kimosása csak a legutolsó a sorban – vagyis az lenne, ha nem akarnék mindenáron összefutni Ronnal, aki épp azt várja, hogy a saját mosatlanja végezzen a gépben.
- Hali – lépek be mellé a földszinti mosóhelyiségbe, és nem is vesztegetem felesleges tapogatózásra az időt, rögtön rákérdezek: – Na, hogy ment?
- Mi hogy ment? – Ron le sem veszi a pillantását a mosógép forgódobjáról, úgy nézi az üvegablak mögött pörgő ruhákat, mintha most látna ilyet először (ami ha jobban belegondolok, így is lehet).
- Mi volt apuval? – törleszkedem hozzá hízelegve. – Összejöttetek?
Ez hat: Ron elneveti magát.
- Úgy is mondhatjuk. Az apád tényleg nagyon rokonszenves, és úgy látszik, az érzés nagyjából kölcsönös is, de… – itt megfordul, és kesernyés fintorral az arcán rám néz – az anyukád már nincs annyira odáig értem, ugye?
- Ah, ne má’ – legyintek. – Csak beképzeled magadnak. Anyu ugyan keményebb dió apunál, de ez ne törjön le. Én tudom, hogy kedvel téged.
- Igen? Mégis honnan? – kérdi mintegy félvállról, ám én hallom, hogy a közönyösnek tettetett hangszín mögött valódi (és reménykedő) kíváncsiság feszül.
- Ő maga mondta nekem – vallom az igazat. – Az előbb a konyhában, amíg te odabent voltál apuval, mi is elcsevegtünk egy kicsit. – Megrántom a vállam, jelezve, hogy nem kell ebből nagy ügyet csinálni, és amit mondani fogok, az is teljességgel lepereg rólam. – Csak attól félt, hogy hirtelen felbuzdulásból feleségül veszel, gyereket csinálsz nekem, és azzal lőttek a továbbtanulásomnak. De hát ilyesmi eszedbe sem jutott, nem igaz?

- Kellett volna? – kérdez vissza válasz helyett. A szemöldöke magasan a homlokán, a szája szöglete enyhén felkunkorodva.
- Dehogy! – Elfordulok, és hirtelen jött, mély érdeklődés kezdek tanúsítani a szennyeskosár fedele iránt. – Még csak az hiányozna… egy férj meg egy gyerek a nyakamba… mikor még egy csomó mindent meg kell tanulnom, és egy csomó vizsgát le kell tennem! Én csak…
- Gondoltam rá. – A nyakamba suttogott két szó alig hallatszik a mosógép zajától.
Megfordulok, és Ron lükén vigyorgó arcával találom magam szemben.
- Nem azonnali hatállyal, de eljátszottam a gondolattal… baj?
- Neeem… nem az. – Valamiért le kell sütnöm a szemem, mintha félnék túl sokat elárulni a bensőmben felcsapó édes bizsergésből. Gondolt rá!
- Na és te?
Rántok egy aprót a vállamon, és továbbra sem nézek fel.
- Talán… megfordult a fejemben, de épp csak fantáziaszinten…
- Az jó. – Ron bólogatni kezd. S fél szemmel látom, hogy a lüke vigyor még mindig ott terpeszkedik az arcán. – Csak a szüleidet be ne avasd ebbe a fantáziába, nyomban szívinfarktust kapnának. Amíg nem lesz belőled mágiaügyi miniszter, addig fel se hozd előttük a gyerekszülés lehetőségét.
- Nem fogom – ígérem, s most már nem bírom tovább: menthetetlenül kitör belőlem a szerelem. Úgy ugrok Ron szájára, hogy a fogaink is összekoccannak, aztán csak ölelkezünk és faljuk egymást, mígnem a szusz is kifogy belőlünk.
- Jaj, de hosszú lesz ez a két nap – sóhajt elkínzottan. – A szüleid biztos nem akarnak kettesben hagyni minket ma estére?
- Nem valószínű – fintorgok szomorkásan. – Anyu ma ugyan bemegy a városba, de a pech az, hogy megígértem, én is elkísérem.
- Muszáj?
- Muszáj – sóhajtom. – A vízumunkat meg kell újítani, ha nem akarunk balhét az útlevél-ellenőrzésnél. Szóval… hozzak valamit? Egy hamburgert esetleg? Vagy inkább üres gyomorral spórolnál az ebédre?
Ron arcán átfut valami reményféle, aztán megrázza magát, s szinte riadtan kiált fel:
- Eszedbe ne jusson hamburgert hozni, Hermione! A hiteles ebédlőasztali alakítás az egyetlen fegyverem az anyukád ellen. Anélkül akár el is áshatom magam!
- Ne kezd megint, Ron! – nézek rá komolyan. – Anyu nem fogja leharapni a fejed, ha nem törlöd ki mindig a tányérodat. Igenis szimpatikus vagy neki, mindig is az voltál. Most egy kicsit bepánikolt, túl sok volt ez egyszerre, de majd lenyugszik. Ne hazudj, és ne titkolózz, akkor nem lesz baj. Anyu csak ezekre allergiás, minden másban irtó rugalmas és toleráns.

(fél órával később)

Ron

Na szóval, a jó hír az, hogy Hermione és az anyja tíz perccel ezelőtt elindultak a városba, s még Mr Grangernek is eszébe jutott valami, amit el kellene intéznie a rendelőben, következésképpen tök egyedül maradtam a házban.
A rossz hír, hogy így aztán végképp nem maradt semmi kifogásom, miért ne hívjam fel Chloét, ahogy pedig azt a legutóbbi találkánk végén ünnepélyesen megígértem neki.
„Ne hazudj, és ne titkolózz, akkor nem lesz baj” – visszhangoznak bennem Hermione óva intő szavai.
És ha már rég késő? Akkor mit csináljak? Valljam be utólag a dolgot, vagy tegyek meg mindent annak érdekében, hogy még véletlenül se derüljön ki semmi az én kis titkomról?
Ez utóbbi véglet kedvemre valóbb lenne – a bibi csak az, hogy ez nem csupán rajtam múlik. Igyekezhetek én akárhogy, ha a körülmények nem úgy alakulnak. Angliában persze nem lenne baj; ha már egyszer otthon leszünk, nem kell majd folyton attól félnem, hogy egy kellő (kellő? Miket beszélek? Szerencsétlen!) helyen szétnyíló magazin lebuktat, na de itt, Ausztráliában…
Tudom-tudom, még van majd’ egy hét haladékom – Chloe legalábbis így tájékoztatott legutóbb –, de hát sokra megyek vele, ha Hermione szülei még egy teljes hónapig itt maradnak! Ők egész nyugodtan belebotolhatnak a bizonyítékba, s akkor nekem végem!
Vajon mellém szegődhet annyira a szerencse, hogy ez mégse következzen be? Elvileg lehetséges – hiszen nem tűnnek olyan magazinfaló fajtának, sokkal inkább könyvolvasó típus mindkettő, akárcsak a lányuk –, de erre építeni akkor sem egy életbiztosítás.

Mi legyen, mi legyen?
Nem tudom, és egyelőre nem is akarok ezen rágódni. Inkább fogom magam, leparkolok a telefon elé, és lezavarom azt a beígért hívást, aztán majd lesz, ahogy lesz. Még az is lehet, hogy időközben homlokon csókol az ötletmúzsa, vagy Chloe ad valami használható tippet – szóval csak fel a fejjel, Ronald! Még semmi sincs veszve.

(fél órával később)

Minden elveszett. Zsibbadt kezekkel akasztom vissza a kagylót a konyhai telefonkészülékre, és mint valami alvajáró kaptatok fel emeleti hálószobámba. Kilégzés, belégzés, újra és újra – most még ez is nehezemre esik. A fejem zsong az elhangzottaktól, Chloe szavai ismételgetik magukat odabent; a pánik, mint a foglyul ejtett cikesz ezüstszárnya verdes a körül az egy szó körül – nemzetközi kampány.
Ha eddig volt is valamilyen halvány remény a szerencsés végkifejletre, az most, ez után a telefon után végleg szertefoszlott, oly nyomtalanul, akár a zsenge lepkefing az első tavaszi szellőben.
Átkozott legyen a nap, amikor belementem ebbe az egészbe! És átkozott legyen Chloe is, hogy nem hagyott kiszállni, mielőtt még túl késő lett volna!

De most még a felelősséghárítás sem segít. Mélyen belül úgyis tudom, hogy ezt a kalamajkát csak és kizárólag magamnak köszönhetem, senki nem tartott fegyvert a fejemhez, a sértett büszkeségem, a tulajdon egóm rángatott bele ebbe az egészbe. És valahol a megbántott lelkem mélyén hízelgett is… igen, miért kellene ezt szégyellni, hízelgett a figyelem, voltak pillanatok, amikor kifejezetten megtisztelőnek találtam Chloe kitartó nógatását – amellett persze, hogy végtelenül idegesített is egyszerre.
De hát győzött bennem az önérzet, s hagytam magam elcsábítani a rafináltan összeválogatott, bókoló-duruzsoló szavak által. Tökéletességig hangolt testalkat, nemes termet, szívbemarkoló mosoly, csillagszemek és kimagaslóan fotogén arccsont – ó, hányszor, de hányszor hallottam ezeket! Chloe úgy alkalmazta a szavakat, ahogy a pók szövi szálanként a hálóját. Mire felocsúdhattam volna, már ott találtam magam a közepén, körülfonva álnok hízelgéssel, a szép ígéretek szédítő kilátásával a fejemben és a férfias méltóságérzet alaposan aládúcolt látszatfölényével a szívemben – vagy inkább a gatyámban?
Ha titokban is, de vissza tudtam vágni Hermionénak a bűnökért (amikről azóta már kiderült, nem is léteztek igazából), és minden egyes férfias tulajdonságomra tett méltató szó – amivel Chloe soha nem fukarkodott – úgy ért, mint egy szomjat oltó, mámorító korty valamiből, amiben mindig is hiányt szenvedtem.

És az udvarlás töretlenül folyt tovább. Jók a portrék, igen, szenzációsan mutatsz a fotón, de mennyivel átütőbb lenne az eredmény, ha kicsit többet mutatnál, ha kigombolnád ezt, és letolnád azt. Bah! Addig-addig, hogy Chloe lehízelkedte rólam a nadrágot, s még észbe sem kaptam, máris egy szál alsógatyában pózoltam a fényképezőgépe előtt. Az pedig kattogott, másodpercenként rögzítette minden pózomat, hogy alig győztem eleget tenni Chloe utasításainak: a karokat fel, a lábat szét, a popsit ki!
„Popsit ki” – hát alighanem ezen a két szón sarkallik majd a szörnyű végítélet. De ne szaladjunk ennyire előre, a teljes végromlásba vezető útnak több szakasza volt ennél.

Elkészültek az alsónadrágos fotók, és olyan sikert arattak, hogy külön felkérés lett belőle. Ezután már nem is a saját gatyómban feszítettem, nem, férfias ékességemet akkor már egy neves márkajelzéssel ellátott pamutalsó takarta, amiből egy példányt grátisz meg is tarthattam. Hermione még ki is szúrta, mert voltam olyan hülye, és abban mentem fel hozzá, de balhé mégsem lett belőle. Vettem magamnak egy alsógatyát – ez megtette, mint hihető magyarázat. És egy darabig úgy is tűnt, hogy ezzel vége. A divatcég megvette ugyan a képet (az érte kapott pénz felét Chloe oda is adta a bál estéjén), de nem használta fel, és szerződést sem ajánlott.

Aztán Chloe megint hozta a hírt: a kreatív részleg előtúrta a fotót, és meglátta benne azt a potenciált, amit ő már hetek óta szajkóz! A divatcég hajlandó lenne velünk dolgozni, csakhogy akadt egy kis probléma – egyetlen pici levetkőzendő részlet.
Mindez a borús hangulatú héten történt, amikor a bálról megszökve Tamsworth-ben kötöttünk ki, s nekem nem akadt jobb munkám, minthogy ótvaros lábakat meg korpás fejeket sikáljak egy szépségszalon legutolsó alkalmazottjaként. Ráadásul a Jack-ügy is élesen bennem élt, szóval rendkívül sérülékeny állapotban voltam – s ennek a közepébe talált bele Chloe azzal a fotóval. Briliáns húzás! Ahogy a többi rólam készült reklámfotó végére odacsempészte azt a felvételt, hogy még nagyobbat üssön, hogy a szenzációs bejelentést már a repedező ellenállás leggyengébbik pontjába ékelhesse.
Belementem. Ez is úgy történt, ahogy a legtöbb hasonló alkalom, szinte öntudatomon kívül cselekedtem. De akármilyen hihetetlen, a fotók mindig szuperül sikerültek, ráadásul akkor valódi műteremben dolgoztunk, amit Chloe előre (és a beleegyezésem biztos tudatában) bérelt ki.
Fú, jól meg is szívtuk visszafelé, mert persze épp akkor kellett defektet kapnunk, amikor számított, hogy mikor érek haza. És igen, ennek már balhé lett a vége, de hát addigra már olyan mélypontra jutottunk el Hermionéval, hogy egy plusz veszekedés nem sokat számított. Totálisan ki voltam bukva, az elkészült fotó, vagy hogy mi lesz vele, annyira sem érdekelt, mint meztelen csigát az illegális nudizmus. És ebben van valami kegyetlenül szellemes párhuzam!

A kép végzete csak akkor jutott el a tudatomig, amikor teljesen más apropóból ugyan, de önként felhívtam Chloét. Ó, igen, ez a szex utáni első reggel volt, az agyam még szenvedte az utóhatásokat, így aztán viszonylag lassan tudtam helyre pakolni a kapott információt. De hát a pénz szirénhangja hatott, s én minden másról megfeledkezve már robogtam is Brisbane felé. És hát mit is mondhatnék az elkövetkezendőkről? Túl sok minden nem maradt meg bennem a tárgyalásról; azt hiszem, Chloe fogalmazta meg legfrappánsabban azt, hogy milyennek is tűnhettem aznap egy külső szemlélő számára: olyan voltam, mint egy rakoncátlan kisgyerek, aki – mivel az egészből egy kukkot sem ért – nem tud nyugton maradni a fenekén, és egyfolytában az óráját lesi, hogy mikor mehet már el onnan.
Na persze a lényeget felfogtam. Ami engem meg Hermionét, vagyis pontosabban: a titkom biztonságát érintette, arra nagyon is odafigyeltem, és amit hallottam, megnyugtatott. Az ominózus fotó csak hetek múlva (ami mától számítva hét nap) tűnik fel a nagy nyilvánosság előtt, mikor mi az érte kapott pénznek hála már árkon-bokron túl leszünk.

És itt ér véget a mesém egyik szála. Erre akartam én az előbb végleg csomót kötni, nem számítva arra, hogy a dolog másik fele is okozhat még meglepetést. De hát mikor volt nekem egyszerű dolgom az utóbbi időben? Ha nem lenne itt ez a szülő-ügy, meg a sokat hangoztatott tisztesség és erkölcs téma (amiben olyan makulátlannak hisznek), akkor még mulatságosnak is találnám ezt a fordulatot.
De nem nevetek – és minél inkább közeledik Hermionéék hazatérésének pillanata, annál kevésbé érzek ingert bármiféle suta ironizálásra.

Mégis hogy fogom ebből kimagyarázni magam?

(egy órával később)

- Bejöhetek? – dugom be a fejem Hermione szobájának ajtaján. – Vagy zavarok?
Ő int – Gyere csak –, és fel sem néz a csomagolnivalóból.
Az ágyához sétálok, túrok rajta egy ruhamentes üres foltot, és leülök.
- Na hogy ment? – érdeklődöm fesztelenül. – Meg tudtátok hosszabbítani a vízumot?
- Persze-persze – bólogat ő, miközben rendületlenül tovább pakol. – Csak pénzkérdés az egész. Leszurkolsz százötven dollárt, és már meg is van. Szóval holnap nem lesz gond, és… – végre felnéz, s mintha csak kárpótolni akarna az eddig tanúsított érdektelenségért, hatalmas mosolyt varázsol az arcára, és felragyogó szemekkel azt mondja: – Jó hírem van, Ron, aminek reményeim szerint te is nagyon fogsz örülni.
- Nocsak! – biggyesztek meglepetten. – És mi lenne az?
- Hát… – a széles mosoly hamiskás vigyorrá lényegül át – ahogy azt már te is tudod, innen repülővel megyünk Sydneybe, ahol viszont – és ezt nem kalkuláltuk be előre – majdnem egy teljes napunk lesz az interkontinentális járat indulásáig, amire a jegyet csak ott fogjuk megvenni. Szóval (ennél a pontnál egy picit kipirul) az éjszakát el kell töltenünk valahol… kettesben…
- Mmm… – méltatom a tervet – ez bizony jól hangzik. – És miközben csókcélból közelebb vonom magamhoz Hermionét, nem állom meg, hogy ne szenteljek egy apró reménykedő gondolatot ennek az értesülésnek. Szóval nincs kötött útiterv? Ha akarjuk, dönthetünk úgy, hogy később indulunk haza… esetleg csak az után, hogy tettünk egy kis (de jelentőségében nagy) kitérőt?
- Na és a szüleid? – tolom el magamtól Hermionét. – Ők is velünk jönnek?
Hermionét szemmel láthatóan meglepi a kérdés.
- Ugyan miért jönnének velünk? – vigyorog rám, mint egy oktalan kisdiákra. – Ahhoz már nagyok vagyunk, hogy kísérgessenek, és különben is, nekik még egy rakás elrendeznivalójuk lesz a házeladással meg a többivel.

Mindezeket persze önmagamtól is ki tudtam volna következtetni, de biztos, ami biztos alapon magától Hermionétól akartam hallani. És milyen jó, hogy azt mondta, amit mondott! A körvonalazódó terv – vagyis inkább az alternatív lehetőség – kezd egyre nagyobb teret hódítani kilátásaim kínosan keskenynek hitt horizontján.
Mert mi van, ha rá bírom venni Hermionét, hogy ne utazzunk rögtön haza, hanem előbb tegyünk egy apró kis kerülőt?
Igen, talán tudnék neki olyat mondani, ami meggyőzné őt ennek a vargabetűnek a szükségességéről, és az eredeti ütemtervet megbontva elkísérne engem Büdi ’Pálcabitorló’ Jimmyhez. Törött vagy sem, a vágy tárgyát képező varázsszerszám talán elegendő lenne egy-két egyszerűbb, de figyelemelterelésre kiválóan alkalmas bűbáj kiszórására – hisz teljesen nem mehetett tönkre, ha van benne annyi erő, hogy óriásra növessze a gondjaira bízott növényeket!

Ám ugyanakkor számolni kell a terv buktatóival is. Mert mi van, ha összefutunk egy bizonyos nem kívánt személlyel? Egy porcikám sem akaródzik újra látni Jacket, arról nem is beszélve, hogy a pálcáról származó információk forrása is felvetne egynémely kellemetlen kérdést: Kitől tudok róla? És miért nem szóltam eddig? Hogy jutott eszembe titkolózni, miközben tudom, hogy egy veszélyes varázsszerszám muglikézen van?

Mégis borzalmasan vonzó ez a variáció, de még milyen vonzó! A pálcával a kezemben esélyem lenne, hogy (legalább még egy darabig) megússzam ezt a rémes kalamajkát. A repülőről leszálltunkban ráküldhetnék Hermionéra egy enyhe, kisebb koncentrációs zavart okozó konfúziós bűbájt (vagy felgyújthatnám a ruháját, oly mindegy), s akkor talán, esetleg nem venné észre a mindenhová kiaggatott óriásplakátokat, amiken nem más szerepel tök pucéran, kidugott fenékkel, mint az ő „ezerszer megfogadtam, hogy nem hazudok neked” barátja.
Igen, a kampány, amiről mindvégig azt hittük, hogy az ország határain belül marad, a legújabb és halálbiztos (Chloe) értesülések szerint interkontinentális méreteket öltött, s Angliában, ahogy Európa legtöbb országában is, már az ausztrál debütálás előtt megkezdődött a terjesztése.
Bizony, odahaza már két napja nagyban ragasztják a különböző méretekben kinyomtatott, de mindenféleképpen óriási plakátokat, rajta az alsónemű reklámhadjáratának központi figurájával (velem), a csupasz popsis, teljesen lemeztelenített, ékességét egyetlen aprócska díszpárnával eltakaró alakkal, akinek kisbabásan kidugott feneke felett ez a felírat díszeleg: A legkényelmesebb viselet… /…ha az ádámkosztüm már nem elég. A reklámozott termék csupán egy apró foltban képviselteti magát a fotón, annak is a legalján, a lényeg az én szabadon lazító fenekem, ahogy minden kötöttség nélkül élvezi a fehér selyemtakaró érintését.

S hogy felismerhető vagyok-e rajta? A mai képretusálási technikák mellett jogos lenne a kérdés, elismerem, ám az én esetemben ez a fogódzó sincs meg. Nem változtatunk rajta semmit! – ezzel a jelszóval vonultak be a kreatív szakemberek az általam is végigasszisztált üzletkötésre. Mindent a maga csupasz, természetes valójában tárunk a nyilvánosság elé! És hát így is lett. Még a szeplőimet sem voltak hajlandóak eltüntetni. Azt mondták, ez a személyes varázsomhoz tartozik, része az Új Arcnak, amit már régóta keresnek, s ennek jegyében mindent meghagynak rajtam olyannak, ahogy azt a Teremtő megalkotta: a hosszú orrot, a leomló, vörös fürtöket, és azt az intim anyajegyet is, aminek elhelyezkedéséről mindeddig csupán a névadó szülő és Hermione tudhatott.

- Hé, Ron – bök belém finoman Hermione. – De nagyon messze jársz! Azt kérdeztem: akarod-e, hogy segítsek neked bepakolni?
- Mi…? Ja, nem. Inkább ülj le ide mellém – paskolom meg az immár ruhamentes ágytakarót. – Beszélgessünk egy kicsit…
Hermione egyelőre nem firtatja az elkomolyodó hangnemet, fogja az összekészített motyóját, óvatosan a földre rakja, majd leül, és szépen elkényelmesedik mellettem. Csak ekkor kérdezi meg mosolyogva:
- És miről szeretnél beszélgetni?

Na igen, ez az ezer galleonos kérdés: hogy akkor most melyik irányba induljak el? Meséljem el töviről-hegyire, hogyan alakult fotómodelli karrierem, hogyan fajult odáig a dolog, hogy a fél világra kiterjedő reklámhadjáratnak hála nemsokára milliók csodálhatják meg azt, amit eredetileg csak neki tartogattam? Mondjam el az igazságot, és készítsem fel ezzel a várható sokkra?
Vagy válasszam a könnyebbik utat, és nyerjek haladékot azáltal, hogy bevetem a pálca-trükköt? Megérné vajon a sok firtató kérdés azt a néhány plusz napot, amíg bűbájokkal el tudnám terelni a figyelmét saját 5×8-as óriásmeztelenségemről?
Az utolsó levetkőzött részlet szégyenbizonyítéka, vagy a Chloét és a pálcát illető faggatózás izgat-e jobban, hogy inkább attól szabadulnék?
Két apróság, amin megbicsaklott az erkölcsöm, két pincuri részlet, amiből ekkora hazugságszörny kerekedett – vajon a szörny melyik feje fog előbb belém marni?

De már eleget haboztam, Hermione itt ül velem szemben, s az arca maga a türelmetlenség tükörképe. Nagy levegőt veszek hát, és továbbra is tanácstalanul, az elágazó döntések középpontjában lecövekelve, jobbra-balra tekingetve, és nem tudva, hogy melyik lábammal lépjek először megköszörülöm a torkom, és fülemben doboló szívveréseim háttérzajától kísérve, vakon belevágok:
- Emlékszel – emelem tekintetemet Hermionéra –, mikor megkérdezted, hogy nem titkolok-e valamit, hogy nincs-e olyasmi, amivel kapcsolatban nem voltam veled teljesen őszinte? Hát… – nagy levegő, tüdő beszív, döntés fogan; tudom, innen már nem lesz visszaút, a kocka, bár még nem látom a tetejét, el van vetve, minek hát lacafacázni, kimondom úgy, ahogy van: – Lenne itt még valami, Hermione… Egy apróság.


VÉGE

 

 
Bejelentkezés
Felhasználónév:

Jelszó:
SúgóSúgó
Regisztráció
Elfelejtettem a jelszót
 
Na, hányan vagyunk?
Indulás: 2005-06-03
 
FRISS

2010. Július 25. vasárnap

Új fejezet: R/H - Egy újabb esély

- ÚJ KÉPEK! - Képek 2-ben! - Ron and Hermione 2

- és új dolog: a kiemelt történetek mellett jelölések lesznek, íme:

  - nagyon jó!;     - jó! ;    - cuki! ;

 

Ron/Hermione

Ron/Hermione –új történetek

 

Vegyes párosítás 

 
Kedvenc Linkek
 
Más linkek
 
chat
Név:

Üzenet:
:)) :) :@ :? :(( :o :D ;) 8o 8p 8) 8| :( :'( ;D :$
 

Szeretnél egy jó receptet? Látogass el oldalamra, szeretettel várlak!    *****    Minõségi Homlokzati Hõszigetelés. Vállaljuk családi házak, lakások, nyaralók és egyéb épületek homlokzati szigetelését.    *****    Amway termék elérhetõ áron!Tudta, hogy az általános tisztítószer akár 333 felmosásra is alkalmas?Több info a weboldalon    *****    Florence Pugh magyar rajongói oldal. Ismerd meg és kövesd az angol színésznõ karrierjèt!    *****    Fele királyságomat nektek adom, hisz csak rátok vár ez a mesebirodalom! - Új menüpont a Mesetárban! Nézz be te is!    *****    DMT Trip napló, versek, történetek, absztrakt agymenés:)    *****    Elindult a Játék határok nélkül blog! Részletes információ az összes adásról, melyben a magyarok játszottak + egyéb infó    *****    Florence Pugh Hungary - Ismerd meg az Oppenheimer és a Dûne 2. sztárját.    *****    Megnyílt az F-Zero Hungary! Ismerd meg a Nintendo legdinamikusabb versenyjáték-sorozatát! Folyamatosan bõvülõ tartalom.    *****    A Cheer Danshi!! nem futott nagyot, mégis érdemes egy esélyt adni neki. Olvass róla az Anime Odyssey blogban!    *****    A 1080° Avalanche egy méltatlanul figyelmen kívül hagyott játék, pedig a Nintendo egyik remekmûve. Olvass róla!    *****    Gundel Takács Gábor egy különleges könyvet adott ki, ahol kiváló sportolókkal a sport mélységébe nyerhetünk betekintést.    *****    21 napos életmódváltás program csatlakozz hozzánk még!Január 28-ig 10% kedvezménnyel plusz ajándékkal tudod megvásárolni    *****    Szeretne egy olyan általános tisztítószert ami 333 felmosásra is elegendõ? Szeretne ha csíkmentes lenne? Részletek itt!!    *****    Új játék érkezett a Mesetárba! Elõ a papírral, ollóval, és gyertek barkácsolni!    *****    Tisztítószerek a legjobb áron! Hatékonyság felsõfoka! 333 felmosásra elengedõ általános tisztítószer! Vásároljon még ma!    *****    Hayashibara Megumi és Okui Masami rajongói oldal! Albumok, dalszövegek, és sok más. Folyamatosan frissülõ tartalom.    *****    A legfrissebb hírek a Super Mario világából és a legteljesebb adatbázis a Mario játékokról.Folyamatosan bõvülõ tartalom.    *****    333 Felmosásra elegendõ! Szeretne gazdaságosan felmosni? Szeretne kiváló általános tisztítószert? Kiváló tisztítószerek!    *****    Ha tél, akkor téli sportok! De akár videojáték formájában is játszhatjuk õket. A 1080°Snowboarding egy kiváló példa erre