Az Odúban

Már egy jó ideje mentek, Hermione hulla fáradt volt. Többek között azért is, mert kisestélyiben, magassarkúban dombot mászni nem éppen tartozik kedvenc elfoglaltságai közé. Emellett, az út elég unalmas volt, mivel nem szóltak egymáshoz. Leszámítva Hermione "Még mennyi az út?" kérdéseit, és Tonks "Mindjárt ott vagyunk" válaszait.
- Még mennyit kell menni? - Hermione alig tudta kinyögni ezt a pár szót, annyira fáradt volt már.
- Öt perc, és ott vagyunk - nyugtatta Tonks.
- Ugyan, Tonks, ezelőtt amikor kérdeztem ugyanezt mondtad. Annak már egy órája!
- Na jó. Maximum húsz perc, és ott leszünk, ígérem.
- De, egyáltalán hova megyünk?
- Egy sík terepet kell keresni, ahol van a zsupszkulcs.
- Jól értem? Szóval még keresgélnünk is kell? És honann tudtad, hogy el akarok majd menni? Hogyhogy előre oda van készítve a zspuszkulcs. És mi a zsupszkulcs?
- A zsupszkulcs egy teljesen átlagos, hétköznapi tárgy, ami megbűvölve természetesen, elvisz minket az úticélhoz. Az ég szerelmére Hermione, azt hittem ennyit tudsz.
- Amikor azt kérdeztem, hogy mi az, nem arra gondoltam, hogy mi! - hitetlenkedett.
- Hanem, hogy?
- Arra, hogy egész pontosan milyen tárgyat kell keresnünk?
- Ja, értem. Egy kefét.
Egy óra múlva...
- Na itt is vagyunk - jelentette ki elégedetten Tonks. - már csak a zsupszkulcsot kell megkeresni.
- Hurrá... - Hermione cseppet sem volt olyan elégedett, mint útitársa.
Több mint félórás keresés után, Hermione fáradtan futott oda Tonkshoz.
- Én semmilyen kefét, nem találok!
- Ugyan, ne add fel - bíztatta Tonks, és amint elfordult, hogy tovább keresse, már meg is találta.
- Egy hajkefe? - döbbent le Hermione.
- Persze, miért mit gondoltál? Wécé kefe?
- Én azt hittem, fogkefét keresünk. Na mindegy...
Megfogták a zsupszkulcsnak szánt hajkefét, és egy pillanat alatt az Odú előtt teremtek. Hermione, már így kintről is nagyon barátságos helynek látta. Minden szobában égtek a lámpák, ebből arra következtetett, hogy az egész Weasley család tisztában van azzal, mi történt.
- Tudják, hogy jövök? - kérdezte gyanakvóan.
- Öhm... azt hiszem, sejtik - bögte ki végül Tonks. - Na gyere, menjünk.
Ahogy belépett, Hermione, teljesen más érzés fogta el, mint a Malfoy kúria esetében. Egyszerűen melegség öntötte el a szívét. Már az ajtónyitáskor megérezte a mézeskalács illatát. A fáradtsága, és rosszkedve, egy pillanat alatt elszállt. A konyhában csak Mrs. Weasley volt, ő is csak azért, hogy egy újabb tálca süteményt vigyen be magával. Ám, amint meglátta Hermionét, hirtelen akart odamenni és megszorongatni a lányt, ezért elejtette a tálcát. Ezzel nem törődve, odafutott, és megölelte. Közben Tonks, több-kevesebb sikerrel összeszedte a lehullott süteményeket.
- Jaj, kis drágám, annyira örülünk, hogy itt vagy - mondta könnyes szemmel Mrs. Weasley, amint kiengedte szoros öleléséből Hermionét, és pálcával nekiállt letisztítani a süteményeket.
- Én is... és elnézést, hogy csak így, ilyenkor beállítottam... - szabadkozott Hermione, de Mrs. Weasley közbevágott.
- Ugyan, ne butáskodj. Semmit nem zavartál meg. Még nem kezdődött el, sem az ajándékozás, sem az ének, semmi. Még csak a süteményeket viszem be. Ronék fent vannak, biztosan megtalálod - mosolygott rá bíztatóan.
Hermione elindult a hosszú lépcsőn felfelé. Igazság szerint, semmi kedve nem volt elmesélni a fiúknak, hogy mi történt. Úgy gondolta, előbb inkább bemegy a fürdőszobába, és rendbeszedi magát. A fürdő helyett azonban, véletlenül Ginny szobájába nyitott be. Még mielőtt bármit is mondhatott volna, Ginny behúzta és a nyakába ugrott, ő is.
- Na mesélj, mi történt. Persze csak ha akarsz - azzal odahúzta maga mellé az ágyra.
Hermione töviről hegyire mindent elmesélt neki. Igaz ami igaz, senkinek nem akart erről beszélni, de amikor Ginnynek mondta, csak úgy ömlött belőle a szó, és sokkal jobban érezte magát.
- Ne haragudj, hogy ezt mondom, de azt hiszem ez várható volt. Mindenki számított rá...
- Mindenki? Hogyhogy?
- Anya neked is varrt zoknit, a kandalló fölé - mondta Ginny, mindent eldöntő érvként.
- Aha, értem...
- Most tulajdonképpen mit érzel? - szögezte le a kérdést Ginny.
- Mi az, hogy mit? Ő az első barátom... vele történt meg minden először, sikerült megváltoztatnom... - hadarta Hermione, de Ginny közbevágott.
- Ácsi, mi az, hogy megváltoztatni. Senkit, mondom, senkit nem lehet megváltoztatni. Malfoyban alap, hogy bunkó, lenéző, kisstílű, rátarti... - most Hermionén volt a sor, hogy közbevágjon.
- Jó, oké, akkor nem változtattam meg. De akkor is... - Hermione elkeseredetten, könnyekkel kűszködve dőlt le egy párnára.
- Akkor válaszolnál konkrétan a kérdésemre? Mit érzel?
Hermione hosszú percekig gondolkozott ezen a kérdésen. Mit érez? Ha az ember szeret valakit, akkor egyből rávágja a választ, nem?
- Nos, Hermione? - Ginnynek már mosolyra húzódótt a szája széle, de a sötétben ez alig volt észrevehető.
- Nem tudom... - nyögte ki elgondolkozva. De még ezt is nehéz volt.
- Vajon most miért vagy... letört? Azért, mert a barátod, nem állt ki melletted, vagy azért, mert egy nagy, előkelő társaság előtt kínos helyzetbe hozott téged? Mit gondolsz, ha Malfoy kiállt volna melletted, akkor minden jó lenne?
- Nem tudom... nem biztos.
- Mit érzel most Malfoy iránt? Úgy érzed, hogy hiányzik?
- Nem.
- Volt egyáltalán olyan eset, amikor hiányzott?
Hermione megint elgondolkozott.
- Nem.
- Úgy érzed, hogy szerelmes vagy belé?
Most viszont, az előbbieknél is gyorsabban rávágta.
- Nem.
-Tudom, hogy most miért vagy elkeserdve, miért érzed esetleg nehéznek, az elszakadást. Tudod miért?
- Tessék doktornő, miért?
- Mert mégis csak ő volt az első, vele volt meg először minden.
- Igen, igazad van - élénkült fel Hermione - és ő volt az első, aki bármiféle érdeklődést mutatott irántam. Érted?
- Értem, de ez hülyeség - forgatta a szemét Ginny.
- Ugyan, miért?
- Ron már akkor beléd volt esve, amikor először utaztatok együtt, a Roxfort Expressen - nevetett Ginny, mire Hermionénak is mosolyra húzódótt a szája.
- Tényleg, miért vagy te itt egyedül? Tudtommal Harry is itt tölti a karácsonyt - kérdezte gyanakvóan Hermione.
- Ja, hát elaludtam, és áthoztak ide, hogy ne zavarjanak. És amikor beléptél, akkor ébredtem fel.
- Akkor most, menjünk fel hozzájuk?
- Aha, mehetünk.
És fel is mentek. Két ágy volt egymással szemben. Az egyiknek támaszkodva ült Harry a földön, és a Hírverőt olvasta. A másikon feküdt Ron, és az ablakban ülő Pulipintynek dobált fel eleséget. Amint beléptek, Ginny az ágyra ült, aminek Harry támaszkodott, Hermione pedig Ron ágyának a szélén foglalt helyet. Hosszú ideig senki nem szólt semmit. Hermione még nem vette a bátorságot, hogy barátai szemébe nézzen. Mint utólag kiderült, jobb lett volna, ha meg sem teszi, mert csak sajnálkozó tekintetekkel találta szembe magát. Leszámítva Ront, aki miután látta, hogy Harry és Ginny tekintete mennyire lelombozzák a lányt, hozzájuk vágott egy párnát, és megölelte Hermionét. Miután elengedte, és Hermione a szemébe nézett, ekkor esett le neki, hogy ki az igazán fontos, mi az igazi szeretet, és ki hiányzott neki annyira, hogy ki tudná kitölteni az űrt a szívében. Életében először, teljesen ostobának tartotta magát, hogy csak most jött rá. Ezt persze nem mondta el senkinek, egyszerűen csak, a nagy csöndben, kitört belőle a nevetés. Erre a szobában minden jelenlévő elkezdett nevetni.
Hermione már nyomát sem érezte a sok rossznak, ami történt vele. Még azt az estélyit is hihetetlenül rondának és kényelmetlennek tartotta, amiben egész este volt. Ezt a nemtetszést, Ginny és észrevette, és azonnal áthúzta barátnőjét a szobájába, hogy adjon neki valami kényelmesebb ruhát. Amint visszaértek a fiúkhoz, mehettek is le, ugyanis pont ekkor szólt nekik Mrs. Weasley, hogy kész a vacsora.
Ahogy ott körbeülték az asztalt, most lett Hermionénak karácsonyi hangulata, amit semmi nem tudott elrontani. Semmi. Még az sem, hogy Malfoy baglya ült az ablakpárkányon, lábán egy levéllel...