3. Az igazság pillanata
AgiVega  2004.12.29. 22:20

Folytatás

Petunia Dursley, a Privet Drive 4-es szám alatt, mélyen elmerült abban, hogy rózsaszín mázzal vonja be a tortát, amelyet az ő pirinyó Dudlimudlijának sütött. Dudley ugyanis ma végre meglátogatja őt.

- Igazán jól néz ki – szólt a férje odanyúlva, hogy megkóstoljon egy kis tejszínhabot a torta tetejéről.

- Ne is álmodj róla! - Petunia rácsapott a kezére a fakanállal. - Ez Duddyé!

- De, Petunia drágám eltúlzod a fontosságát ennek az egész... - próbálta megindokolni Vernon. - Úgy viselkedsz, mintha évek óta nem láttuk volna a fiunkat.

- És pontosan ez a helyzet, én nem láttam az én Dudlikámat három hete, Vernon! Te minden nap láthatod a Grunningsban, de én nem!

- Jól van, jól van, drágám... – a férje mosolyogva rázta a fejét.

- Ne merészelj a mázhoz nyúlni Vernon Dursley! - kiáltotta az asszony – Inkább menj és tedd tisztába Daviet, úgy hallom szüksége van rá!

- Megint én? - morogta Vernon, hallgatva kisfia sírását - Már tisztába tettem.

- Egyszer. Két hónapja - mutatott rá az asszony. - Menj és gondoskodj róla, nekem mindent el kell rendeznem Dudley érkezéséig! Mindennek tökéletesnek kell lennie!... Bár attól tartok, azzal nővel semmi sem lehet tökéletes - sóhajtotta. - Őszintén remélem, hogy nem hozza el.

- A menyedről beszélsz, Petunia - emlékeztette Vernon.

- Mintha nem tudnám - ráncolta az orrát amaz.

Amint férje kiment a konyhából, megszólalt a csengő.

- Itt van! - csapta össze a kezét Petunia, és sietett ajtót nyitni. - Ó... te vagy az – vetette oda megvetően, miközben végigmérte az ajtóban álló Millicent Bulstrode Dursleyt.

- Igen, én vagyok. Hogy van, kedves anyósom?

- Jól voltam. Mostanáig – morgott Petunia és beletörölte lisztes kezét a kötényébe.

- Bejöhetünk végre? - kérdezte Millicent.

- Mi? Miért beszélsz többes számban? És hová tetted az én Dudlikámat?

- Itt vagyok, anya - érkezett egy hang Millicent háta mögül.

- Hol? - kapott levegőért Petunia. - Talán... talán elvarázsoltad őt... hogy láthatatlan legyen? - ripakodott rá menyére.

- Micsoda? Neeem!

- Akkor meg hol van? - Petunia csípőre tett kézzel állt, dühösen meredve menyére.

- Itt, anya - szólt az iménti hang, és egy csont sovány fickó lépett elő szűk farmerban Millicent háta mögül.

Mrs. Dursley a szívéhez kapott és elájult.

* * * * *

- Hé, anya... ébredj fel... - Dudley egy Sunday Times-szal legyezte anyját. - Nem használ... nem reagál. Biztos nagyon megdöbbent.

- Állj félre, felébresztem - szólt Millicent meglengetve varázspálcáját. - Stimula.

- Mit képzelsz, mit csinálsz az ÉN házamban? - kiáltott menyére Vernon Dursley, aki csak most ért a nappaliba.

- Csak megpróbálja magához téríteni - válaszolta Dudley.

- Akkor is, senki sem varázsolhat... - Vernon hangja elfúlt, amint pillantása a fiára esett. –Mi a fene! Mit csináltál a fiammal, te kis cafka? – kiáltotta, és rá akart támadni Millicentre, amikor Dudley (aki karcsú lévén gyorsabban mozgott), kettőjük közé ugrott.

- Nem apa, nem Milli volt! Semmi köze ehhez! Tényleg!

- Semmi? - Vernon arca eltorzult a dühtől. - És azt várod, hogy ezt elhiggyem?

- Igen, azt! - felelte Dudley, próbálva háta mögé rejteni feleségét, ami jelenlegi állapotában teljesen lehetetlen volt, lévén Millicent kétszer olyan széles, mint ő.

- Ne... ne higgy nekik, Vernon! - Petunia felült, rendkívül szenvedő arckifejezéssel. - Közülük való, ne felejtsd el! Azok közül az elmebetegek közül való!

- Nem elmebeteg, csak boszorkány! - tiltakozott Dudley.

- Az épp elég! - horkant fel Vernon.

- Ezt nem tűröm tovább! Ha csak sértegetni tudjátok a feleségemet, el is mehetek! Gyerünk, Millicent! - Dudley sarkon fordult, és az ajtó felé indult.

- Ne! - Petunia felugrott a díványról és utánuk sietett. - Én... én nem úgy értettem, édeském! Csak ne menj még... kérlek... – kezét összetéve könyörgött.

- Na jó - sóhajtott Dudley és visszavezette feleségét a nappaliba. - De ne sértegessétek többet Millicentet.

- Szó sincs róla, drágám - rázta fejét Petunia. - Gyertek mindketten, foglaljatok helyet. Már hozom is a tortát, csak neked sütöttem, édeském... Látom, szükséged van rá...

Egy perccel később Mrs. Dursley újra feltűnt, ezüsttálcán egyensúlyozva egy hatalmas rózsaszín mázas tortát rengeteg tejszínhabbal. - Tessék. Vegyél két szeletet, Dudlimudli. Vagy inkább hármat. Úgy nézel ki, mint akit éheztetnek, bogaram.

- Nem éheztetnek, ne izgulj, anya - Dudley hatalmas falat tortát tömött a szájába (láthatóan elfeledkezett fogadalmáról, hogy soha többé nem eszik tortát.)

- Akkor meg hogyan... - ráncolta szemöldökét Petunia. - Három hete teljesen normálisan néztél ki, és most... olyan vagy, mint az a csont és bőr unokatestvéred.

- Harry? - vigyorgott Dudley. - Hát tulajdonképpen Harry buliján történt a dolog.

- Milyen bulin? - vetette közbe Vernon.

- A szülinapi buliján, apa... nem mintha tudnátok mikor született, ugye?

- Kéne? - morgott Vernon.

Dudley vállat vont. - Ne is törődj vele... tehát Millit meg engem meghívtak a bulira. Igazi varázsló buli volt.

- Kímélj meg a részletekről, kérlek – sóhajtott Petunia.

- Pedig muszáj mesélnem róla ahhoz, hogy megértsétek, mi történt. Szóval... - Vernon tányérja hirtelen kicsúszott a kezéből és lebegni kezdett a levegőben, aztán elsuhant a lépcső irányába.

- Mi a jó...? - ugrott fel Dursley úr, a tortaszeletét kergetve. - Gyere vissza te... - menyére nézett. - Azt hiszed ez vicces? Nos szerintem nem. Add vissza a tortámat!

- De én semmit sem csináltam, Dursley úr! - vágott vissza Millicent.

- Akkor ki volt az? - vonta fel a szemöldökét Petunia, és gyanakodva meredt Millicentre. Mr. Dursley feladta a torta üldözését, és egy másik szeletért nyúlt, helyet foglalva a kanapén a felesége mellett.

- Öö... hadd folytassam a történetet - mondta gyorsan Dudley. - Szóval... történetesen félrenyeltem egy szeletet Harry születésnapi tortájából... - ebben a pillanatban a tálca a maradék tortával a levegőbe emelkedett. - Szóval... fulladoztam egy szelet tortán... - próbálta folytatni Dudley, de nem sikerült.

- Most már elegem van! - Vernon ráüvöltött Millicentre. - Vagy abbahagyod ezt, vagy azonnal elhagyod a házamat, te piszkos kis...

- Rendben! Megyek! - állt fel a boszorkány. - És vissza se jövök többé!

- Jó! - válaszolta Petunia és Vernon kórusban.

- Ha ő elmegy, én is megyek. - állt fel Dudley is. - És soha többé nem láttok.

- De Dudley... ez a... ez a... nő megbabonázott téged! – pihegte az anyja. - Biztos vagyok benne, hogy elvarázsolt téged, és irányít téged!

- Soha nem irányítottam őt, Mrs. Dursley - jelentette ki Millicent olyan méltósággal, amelyet senki sem várt volna tőle.

- Nem irányítod őt, mi? - hörögte Vernon. - Akkor hogyan magyarázod a viselkedését?

- Semmi értelme azt gondolni, hogy megigézett engem, apa! - felelte Dudley. - Vagy talán igen...

Mindkét szülője levegőért kapott.

- ... megigézett az első percben, ahogy megláttam. Csakhogy nem ő irányít, hanem a szerelem, amelyet iránta érzek. Igen, Millicent elbűvöl. De ez nem rossz, apa. Ez csodálatos... - átkarolta feleségét. - Szeretem őt, anya.

- Óóóóóó, az én kicsi Dudlimudlim! - Petunia könnyekben tört ki és szorosan átölelte a fiát meg a menyét.

- Petunia, még megfojtod őket! – szólt Vernon és elhúzta őt a fiatal pártól. - Menjünk vissza, jó?

- Millicent? - Dudley a feleségére nézett, kérlelve, hogy adjon még egy utolsó lehetőséget a szüleinek.

- Jó, rendben - bólintott amaz, elfogadva Dudley felajánlott kezét.

Amint mindannyian leültek az asztalhoz az ezüst tálca visszatért, üresen.

- Megint az a kutya volt? - nézett Petunia Vernonra. - Már ezerszer megmondtam a szomszédnak, hogy ne engedje azt a nyavalyás dögöt csavarogni... már legalább négyszer bejött a házba. Az a telhetetlen kis szőrgolyó!

- Megyek, és belerúgok – állt fel Vernon és elment a kutyát keresni, amely biztosan megette a tortát.

- Tehát... hol tartottam? - kérdezte Dudley.

- A bulinál és a tortánál - válaszolta a felesége.

- Ó, persze... szóval, éppen fuldokoltam a tortán, amikor megjelent az a fickó... Gideon vagy hogy hívták...

- Nem volt itt a kutya, Petunia – közölte Vernon, ahogy visszajött. - Butch ki van kötve a szomszéd hátsó kertjében. Ő nem lehetett...

- Akkor megint a szellemek? - sápadt el Petunia.

- Szellemek? - vonta fel szemöldökét Dudley. - Úgy tudtam hívtál egy spiritisztát, aki azt mondta, egész Little Whingingben nincs egy árva szellem sem.

- Úgy van, de anyád folyton képzelődik - felelte Dursley úr, egy üveg narancsléért nyúlva. - Kér valaki? - kérdezte.

- Kérnék egy kicsit – bólintott Millicent, felemelve a poharát. Amikor Vernon félig töltötte a poharát, az kiröppent a kezéből, így Mr. Dursley legalább két decit a padlóra löttyintett.

- A francba! - kiáltotta, amint a pohár, félig töltve eltűnt az előszobában. - Ez már több a soknál! Senki nem mondhatja, hogy türelmetlen ember vagyok, de mindenkinél eljön az a pillanat, amikor eléri a béketűrése határát, és ez nálam MOST van! – üvöltötte a ház ura. - Mi az ördögöt képzelsz magadról, te lány? Azt hiszed, úgy játszadozhatsz velünk, ahogy a kedved tartja?

- Nem én voltam! - pattant fel Millicent.

- Tényleg nem ő volt! - csatlakozott Dudley.

- Nem ő? NEM Ő? - kapcsolódott be Petunia rikácsoló hangon. - Teljesen bolondnak néztek?

- De hát azok vagytok! - kiabálta Dudley ökölbe szorított kézzel. - Nem látjátok, ami nyilvánvaló?

- Mit? Hogy az abnormális kis feleséged a bolondját járatja velünk? - kérdezte az anyja.

- Tényleg ennyire vakok vagytok? - képedt el Dudley. - Az hittem, több eszetek van... de úgy látszik, tévedtem. Harrynek igaza volt, amikor azt mondta, hogy szűklátókörűek, maradiak, és teljesen kibírhatatlanok vagyok!

- Micsoda? - Petunia szívére szorította kezét. - D...duddlikám...

- Szánalmasak vagytok! – rázta a fejét Dudley. - Szégyellem, hogy ugyanolyan mugli vagyok, mint ti!

- Fiam! - hápogott Vernon. - Te... te nem tudod, mit beszélsz! Biztosan beteg vagy!

- Nem vagyok beteg, csak vékony! - vágott vissza a fiatalember. - Úgy látszik attól, hogy hetven kilót fogytam, elvesztettem a varázslattal szembeni ellenséges hozzáállásomat is! Úgy látszik, ez felnyitotta a szememet és most tisztán látom, hogy milyen idióták a szüleim!

- Dudley! Vond ezt vissza! Hogy mersz sértegetni minket azután, hogy felneveltünk, és mindent megadtunk neked, amit csak szemed-szánt kívánt...

- Visszavonom, ha ti is visszavonjátok, amit a feleségemre mondtatok!

- A feleséged... - Vernon szeme résnyire szűkült, ahogy a menyére nézett. - A feleséged csak azt kapta, amit megérdemelt! Aljas, abnormális, hókusz-pókusz űző kis trampli!

- Pont olyan aljas és abnormális, mint a fia? - kérdezte Millicent.

- Micsoda? - pislogott Petunia. - Dudley soha nem volt abnormális!

- Pontosan - bólintott Vernon.

- Nem rólam van szó. Tényleg nem jöttetek rá, hogy miért történik itt annyi furcsaság? Különösen David körül? - kérdezte Dudley.

- Mi... - kezdte Petunia.

- ...csak... - folytatta Vernon.

- ... azt gondoltuk...

- ... hogy...

- ... a szellemek voltak - fejezte be Petunia

- Haha! Szellemek! - somolygott Millicent. - Nézzék csak a szellemüket! - rámutatott valamire a Dursley pár mögött.

Petunia és Vernon megfordult, és látták, ahogy David feléjük totyog, tejszínhabtól maszatos arccal.

- Szent... egek... - lehelte Petunia. - Felállt, Vernon! Jár!

- És tortát eszik! Hét hónapos korában... - suttogta Vernon.

- És ez még nem minden - tette hozzá Dudley.

- Neeem? - lehelték a szülei, tudván, hogy most jön a legrosszabb.

- Nem. David varázsló