8. Vendetta
AgiVega  2004.12.29. 22:39

Folytatás

A három bajnok kiválasztását követő napon mást sem lehetett hallani a Durmstrangban, mint a tusáról szóló pletykákat. A diákok olyan hátborzongató ötleteket találtak ki a próbákról, hogy a jegesmedve vadászat sem hangzott többé nevetségesnek.

- Lefogadom, hogy pingvineket fogatnak velük - mondta Graham Pritchard a reggelinél.

- Nem vagy észnél? - felelte Natalie McDonald. - Pingvinek csak a Déli sarkon vannak!

- Kit érdekel? - vont vállat a nagydarab Mardekáros. - Kérdezzük meg a bajnokunkat. - mutatott Dennisre, aki akkor ért az asztalhoz. - Hé, Creevey!

- Mi van, Pritchard? - Dennis leült vele szemben.

- Mi lesz az első próba? - kérdezte Malcolm Baddock, egy másik Mardekáros.

- Nem t’om. Nem mondták el nekünk. Csak annyit mondtak, hogy egy nagyon különleges és ritka, mágikus erejű növényt kell megkeresnünk.

- Egy növényt? Ennyi az egész? Egy nyavalyás növényt keresni? - vicsorgott Pritchard. - Ezzel még egy ilyen koszos kis Griffendéles is megbirkózik, mint te.

- Kösz a bátorítást. Máris sokkal jobban érzem magam - fintorgott Dennis. - Különben, Krum és Dumbledore azt mondta, hogy veszélyes feladat lesz... úgy értem, a keresés. De először is kutatnunk kell a könyvtárban. Ki kell találnunk, mit keressünk, hogy felkészülhessünk.

- Nem hiszem, hogy túl nehéz lenne megtalálni azt a növényt - állapította meg Eleanor Branstone. - Úgy értem, nem sok növény lehet itt télen.

Dennis vállat vont. - Meglátjuk.

- Remélem, te fogod megnyerni a tusát, Dennis - szólt Natalie eléggé hangosan, oldalpillantást vetve a Mardekárosokra. - Nem bírnám ki, ha az a felvágós Beauxbatonsos nyerne!

- Ó, Guillaume? - kuncogott Dennis. - Ja, elég fura alak. Arra a pasira emlékeztet, akit Harry buliján láttam júliusban. Hogy is hívták... Gilded?

- Gilderoy - mondta Eleanor elpirulva.

- Ó-ó, Ellie, te beleestél Gilderoy Lockhartba! - kacarászott Natalie. - Vagy inkább Guillaume Locharba?

Eleanor még jobban elpirult. - Ki nem esett volna bele? Aaaaaaaannyira jól néz ki... - sóhajtotta a lány a francia bajnokra pillantva, aki a szomszédos asztalnál ült és éppen nevetett valamin. Mind a harminckét foga villogott a reggeli napsütésben.

- Azt hiszem nem te vagy az egyetlen, aki beleesett valakibe - mondta Natalie a barátnőjének.

- Ki még? - kérdezte Eleanor.

Natalie egy sötét hajú lányra mutatott, aki a tanárokhoz legközelebbi asztalnál ült.

- Micsoda? Krum húga? - képedt el Eleanor. - Miért gondolod, hogy neki is tetszik Guillaume?

- Nem Guillaume, te buta - nevetett a barátnője.

- Akkor ki? - kérdezte Dennis.

- Figyeld egy kicsit - felelete Natalie gonosz mosollyal. - Nézd csak, egész fátyolos a szeme amikor ránéz...

- Harryre - állapította meg Dennis.

- Pontosan. Harryre.

- Hűha! Ez érdekes lesz! - kuncogott Eleanor. - Kíváncsi vagyok, vajon Harry tud-e már az új hódolójáról...

- Nem hiszem - morogta Baddock. - Úgy néz ki, túlságosan lefoglalja, hogy villámhárítót játszik McGalagony és Dumbledore között.

Dennis félmosollyal bólintott. McGalagony és Dumbledore kapcsolata nemhogy javult volna, hanem inkább romlott. Határozottan rosszabb lett a 'korcsolya' epizód óta. Aberforth továbbra is olyan lezseren viselkedett, mint azelőtt, ettől azonban Minerva fagyosabb lett, mint valaha. Csak vonakodva beszélt a férfihez, vagy hallgatta meg. Kapcsolatuk arra a szintre korlátozódott, hogy ha Aberforth így köszöntötte: - Jó reggelt Minerva, milyen csinos ma! -, akkor McGalagony csak annyit válaszolt, hogy - Jó reggelt -, és elsietett.

- Na megyek a könyvtárba - állt föl Dennis. - El kell kezdenem a kutatást.

- Kérdezd meg Weasley professzort. Biztosan tud segíteni azokkal a könyvekkel - javasolta Eleanor.

- Igen, mindenképpen kérdezd meg Creevey - vicsorgott Baddock. - Sosem találod ki magadtól.

Dennis úgy tett, mintha nem hallott volna semmit és elment.

* * * * *

McGalagony befejezte a reggelijét és felállt az asztaltól. Csakúgy, mint Aberforth. Mielőtt a férfi bármit mondhatott volna neki, Madame Maxime odalépett Aberforth-höz és félrehívta.

McGonagall megkönnyebbülten felsóhajtott: a Beauxbatons igazgatónője 'megmentette' Dumbledore-tól. Elindult az ajtó felé, amikor valami arra késztette, hogy visszaforduljon. Madame Maxime élénken gesztikulált Aberforthnek, de nyilván nagyon halkan beszélt, mivel Minerva egy szót sem értett.

A férfi válaszolt valamit és Olympe távozott.

- Az a határozott érzésem, hogy az első próbáról kérdezte magát - lépett McGalagony szigorú arccal  Aberforth-höz. - Merem remélni, hogy képes volt tartani azt a nagy száját.

- Nagy a szám? - a férfi láthatóan jól szórakozott  –  Nos, kedves Minerva, tulajdonképpen nem kotyogtam ki Olympe-nak semmit. Senki más, csak Viktor, Harry és én tudunk az első próbáról... Legalábbis azt hiszem...

- Hálás lennék, ha nem szólítana Minervának, Mr. Dumbledore... - vonta össze a szemöldökét McGalagony. - Nem vagyunk tegező viszonyban, ugyebár?

- Micsoda egy ünneprontó maga Mrs. McGalagony. Vagy Miss?

- Persze, hogy Miss - csattant föl Minerva.

- Nem csoda - vont vállat Aberforth.

- Micsoda? - vonta fel a szemöldökét amaz.

- Az, hogy maga még lány, McGalagony kisasszony. Maga pont olyan hideg, mint ez a kastély.

- És azt gondolja maga az, aki felmelegíthet? – tette karba a kezét a nő.

- Én? - nevetett a másik. - Fura ötlet... de sohasem lehet tudni... Lehet, hogy érdekel a dolog – mondta Aberforth, rákacsintva az asszonyra.

- Maga féleszű, torzonborz Mikulás! - fröcsögte a boszorkány.

- Mikulás? Ez aranyos - Aberforth büszkén kihúzta magát. - Végül is van néhány rénszarvasom. Jó, hogy említette, meg kell látogatnom őket, biztosan kétségbe estek, hogy napok óta nem láttak!

- De jó nekik - felelte McGalagony hidegen.

- Na, na - ingatta a fejét Aberforth.

- Micsoda?

- Maga nem is olyan hideg, mint ez a kastély. Hidegebb. Igazán szüksége lenne valakire, aki felmelegíti.

- Biztos lehet benne, hogy az nem maga lesz! - válaszolta gőgösen Minerva.

- Miért McGalagony kisasszony? - kérdezte Aberforth gyengéden. - A karomba zárhatnám és kellemesen  felmelegíteném magát.

- Engem? A maga karjába? - csattant fel a nő. - Csak akkor szaladnék a maga karjába, ha egy jeti kergetne!

- Egy jeti? - a férfi megvakarta a fejét. – Hát… nehéz lesz elintézni... de meglátjuk... – még egyszer rákacsintott a nőre és elsétált.

* * * * *

Úton a szobájába, Harry megint eltévedt. Azt kívánta, bár lenne egy Tekergők Térképe a Durmstrangról is. De szerencsétlenségére nem volt.

Egy második emeleti festményen látta, hogy Nagy Katalin cárnő épp azzal volt elfoglalva, hogy begombolja a ruháját, és megigazítsa haját. A háta mögötti ágyon egy félmeztelen, félig betakart férfi feküdt  nyújtózkodva és ásítozva.

- Jó napot felség - üdvözölte Harry. - Meg tudná mondani, merre kell mennem a szobámba?

- Menjen két emeletet fel és forduljon balra a sarkon, aztán a következőnél jobbra - válaszolt Katalin, kicsit elpirulva. Közelebb intette Harryt, és suttogott: - Rendesen nézek ki? Akakij Akakijevicsnek nincs tükre.

- Tökéletesen néz ki, felség - biztosította amaz, és a negyedik emelet felé indult, amikor véletlenül átsétált Iván Iljics szellemén.

- Jaj, bocsánat! Nem láttam, hogy itt van! - kért elnézést.

- Ne is törődjön vele! - felelte a kísértet szenvedő arccal. - Nem érdekel, mit csinálnak velem... többé már nem. Életemben sem szerettek soha...

- Ó, ez szomorú.

- Fogalma sincs, milyen szomorú! - tört ki Iván Iljics. - Azt valahogy elviselem, hogy nem tisztelnek, de ez a fájdalom, ez a fájdalom kibírhatatlan!

- Milyen fájdalom? - kérdezte Harry.

- A fájdalom a bal oldalamban! Borzasztó! - nyafogott a kísértet.

- Nem is tudtam, hogy a szellemek is éreznek fájdalmat - mondta Harry.

- Persze, hogy érzünk! Nem mindegyikünk, de én személy szerint igen! Persze a többiek azt mondják, csak képzelődöm, hogy ez csak fantomfájdalom, de ők nem tudnak semmit! - Iván úgy markolászta az oldalát, mintha tényleg valami kínzó fájdalom gyötörné.

- Tudnék... tudnék segíteni valahogy?

- Igen! Kerítse elő Geraszimot!

- Kit? - pislogott Harry.

- Az inasomat!

- Inas? Sajnálom uram, de nem ismerem az inasát.

- Micsoda? Nem hallott rólam és a történetemről? - vonta fel szemöldökét Iván Iljics.

- Öö, nem. Sajnálom.

- Biztos vagyok benne, hogy nem is érdekli - sóhajtotta Iván. - Nem mintha ez meglepne.

- De… érdekel... - tanulván Hisztis Myrtle esetéből, Harry nem akarta megsérteni a szellem érzéseit.

- Igazán? - Iván szeme felragyogott, és elragadtatottan csapta össze a kezét. - Tehát hol is kezdjem?

- Nos... az elején azt hiszem.

- A születésemmel? Öö... arra a részre nem emlékszem... - rázta a fejét Iván. - Sajnálom, fiatalember. Tudom, hogy érdekli, de semmit nem mondhatok a csecsemőkoromról... így hát azt hiszem azzal a nappal kezdem, amikor elhatároztam, hogy új függönyöket akasztok az ablakra...

- Jaj Iván, hagyd békén ezt a szegény srácot! - egy csinos fiatalasszony kísértete lebegett át a falon. - Ne untasd halálra!

- De azt mondta, hogy érdekli, Anna! - tiltakozott Iván.

- Akkor is hagyd békén – válaszolt a nő, kezét nyújtva Harrynek.

- Jó napot fiatalember, Anna Karenina vagyok, örülök, hogy találkoztunk.

- Jó napot - Harry kinyújtotta a kezét, hogy megrázza az asszony kezét, amikor észre vette, hogy az anyagtalan. - Öö, sajnálom.

- Sebaj - legyintett a női szellem. - Mindig elfelejtkezem magamról... még mindig élőnek érzem magam, pedig már száz éve történt...

- Micsoda? - kérdezte Harry.

- Az, hogy meghalt - válaszolt Iván.

- Ó, értem. Szóval a nevem Harry Potter. Nagy-Britanniából jöttem.

- Nagy-Britanniából? Az elég messze van innen - állapította meg Anna. - Hogyan jött ide?

- Az iskolabusszal. Kár, hogy nem használhattuk a Roxfort Expresszt, vonattal gyorsabb lett volna…

- Vonatok! - sikította Anna. - GYŰLÖLÖM  a vonatokat! – ezzel könnyekbe tört ki és elsuhant.

- Jaj nekem, mit mondtam? - ráncolta a szemöldökét Harry. - Mi a baj a vonatokkal?

- Az, hogy egy vonat alatt halt meg - felelte Iván. - Megölte magát Wronszkij gróf miatt.

- Ki? Joseph Wronszkij? A híres lengyel kviddicsjátékos, aki feltalálta a Wronszkij műbukást?

- Micsoda? - pislogott a kísértet. – Nem, az egy másik Wronszkij lehetett. Eh, ne is törődjön vele. Szóval, hol tartottam? Ja igen... szóval elhatároztam, hogy felmászom a létrára, és új függönyt akasztok az ablakra...

* * * * *

- Mit olvasol olyan nagy érdeklődéssel, hogy nem is hallod a lépteimet? - kérdezte Krum.

Hermione felnézett. - Ó, csak egy könyvet, amit a könyvtáratokban találtam. Igazán érdekes.

- Micsoda? - Viktor ránézett e könyv címére. - Aha. Orosz mítoszok és legendák. Vagy mondhatnánk őket tündérmeséknek is.

- Nagyon sok legenda van, például a görög regék, melyeknek hátterében valódi történetek állnak - felelte a fiatal boszorkány. - És ezek a legendák tényleg olyan érdekesek... Például ez a legenda a két ikervarázslóról, Aaronról és Anorról.

- Áh, buta mesék - legyintett Viktor, miközben mellé telepedett.

- De igazán különös - erősködött Hermione. - Anor megfagyasztotta a fivérét, hogy ő lehessen a vezető varázsló Oroszországban... aztán megölte az apját, aki halála előtt kóma-szerű alomba küldte Anort. És egy másik történet az aranyhalról a Durmstrang tavában! Csodálatos!

- Ugyan Hermijjóni, - Krum kicsit közelebb csusszant hozzá. - Semmilyen mágikus aranyhal nincs abban a tóban. A legendák szerint ugyan él egy a vizében, de szerintem ez marhaság. Mégis... ha érdekel az ilyesmi, elmondhatom neked a bolgár meséket, amelyeket a szüleim meséltek nekem, amikor kicsi gyerek voltam... - lopva átkarolta Hermionét. - ... csodálatos meséket mondhatok neked, Hermijjóni...

- Kösz - állt fel a nő. - De Hófehérke és Hamupipőke épp elég szép nekem.

Krum is felállt. - Akkor nincs mese. Valami más?

- Mi más, Viktor? - fonta össze a karját Hermione.

- Talán... volna kedved megnézni velem Szentpétervár vagy Murmanszk varázsló-negyedét? Vehetnél ott valami szépet a családodnak... Különben is jön a karácsony.

- Nos... - Hermione az ajkába harapott. - Gondoltam rá, hogy ellátogatok oda, de ha megyek is, Harryvel megyek. - Látva a csalódott kifejezést Krum arcán, hozzátette: - Már voltam a szentpétervári varázsló piacon, de Harry még nem, és gondolom, ő is szeretne vásárolni az ünnepekre. És most, ha megbocsátasz...

Viktor mély, lemondó sóhajjal nézett a távozó asszony után.

* * * * *

Félórával később Iván Iljics befejezte a meséjét arról, hogyan esett le a létráról, ütötte meg magát, és lett nagyon-nagyon-nagyon beteg. Eleinte Harry megpróbált együttérzést mutatni, de később már csak bólintani tudott, és beszúrni egy-egy "ühüm"-öt és "ja"-t.

Hálásan, hogy megszabadult a kísértettől, Harry folytatta útját a szobájába. Amint jobbra fordult a sarkon valami (azaz két valami) fekete és szőrös ugrott rá.

- Hé! Eressz el! - kiáltott fel, letépve magáról a két pogrebint.

- Vendetta! - kiáltotta az egyik, nyilván többnyelvű démon és előhúzott egy hosszú, éles kést a háta mögül.

- Hátrébb az agarakkal! - Harry a talárjába nyúlt a pálcájáért... és nem találta!

Az első pogrebin fenyegetően suhogtatta a kést, a fiatalemberhez közeledve. A másik diadalmasan megpöccintett a kezével valami hosszúkásat, aztán eldobta, elég messzire ahhoz, hogy Harry ne érje el, anélkül, hogy egy vérszomjas szőrgolyó megkéselné.

- Hé, beszéljük meg, srácok... - Harry a falnak vetette a hátát. - Öö... nem beszéltek angolul, mi? Csak oroszul és olaszul?

A pogrebinek nem tűntek szószátyárnak, nem beszélve arról, hogy a második is előhúzott egy tőrt valahonnan - úgy látszik zsebük is van, csodálkozott Harry.

A két démon dühösen vicsorogva és fogát csikorgatva követte a folyosó falához lapuló Harryt, akinek semmije sem volt, amivel megvédhette volna magát. Hátát a hideg tégláknak vetette, miközben gyorsan körbejártatta a szemét, hogy találjon valamit – bármit - ami segíthet rajta... és akkor meglátta: karnyújtásra egy fáklya volt a falon. Harry nem habozott: kikapta a tartójából, hogy elkergesse vele a démonokat.

Nem volt azonban ideje megtudni, hogy a pogrebinek félnek-e a tűztől, mert a fal, amelynek nekidőlt, hirtelen megmozdult: egy része életre kelt és magába szippantotta.