- El se hiszem, hogy itt vagyunk! – mosolyogtam izgatottan.

Éppen a gépről szálltunk le és megcsapott az a jó meleg. Athén városában landolt a gépünk.

- Jó meleg van – nevetett Ron.

Igaz, ami igaz, volt 30 fok... Pedig reggel 9 óra volt.

- Beszéltem telefonon Dimitrisz Kandzoharisz úrral, azt mondta, itt vár egy autóval – mondtam.

Körbenéztünk.

Egy nagy, kövér fekete és kopaszodó úr állt a reptér előtt egy fekete autóval.

- Jó napot – köszöntünk.

- Á, jó napot – köszönt – hívjanak Diminek. Kicsi korom óta tanulok angolul. És tegeződjünk. Hoztam ezt a kocsit. Itt vannak a papírok. Ha már nem kell a kocsi, akkor itt beszélünk – és egy névjegykártyát nyomott a kezembe – sietnem kell, de jó nyaralást!

És azzal már el is ment.

Beszálltunk a kocsiba. Ron vezetett, én nem szeretek. Még Mr.Weasley mániájakor tanult vezetni, és szerzett jogsit, de mint tudjuk már 12 évesen a kék Fordot is tudta irányítani.

- Hova? – kérdezte.

- Keressünk egy jó kis partot.

Athén ugye kikötő, csak néhol vannak jó kis partok. Azokra kell rámenni.

Jót autókáztunk. Végül már nem is Athénban voltunk. Na jó, ott, de eléggé eldugott részén. Egy kis homokos partocska volt egy kis kék szállodával.

- Ez jó lesz – mondtam.

- Nekem is tetszik – nézett rám Ron.

Kiszálltunk.

A tulajdonosnő neve Maria volt, de egy kukkot sem beszélt angolul. Csak a fia, akit Kosztásznak hívtak.

Béreltünk egy kis szobát, fürdővel kis konyhával, viszonylag olcsón.

- Gyorsan kipakolok, aztán mehetünk a partra – mondtam.

- Nem lehetne, hogy most megyünk a partra? – kérdezte Ron azokkal a boci szemeivel.

- Rendben.

Előrámoltam a fürdős ruhákat és törölközőket és elindultunk a partra.

Már javában tűzött a nap. Leszúrtuk a napernyőt és mentünk csobbanni egyet.

Éreztünk, hogy feltöltődünk energiával és egész nap a tenger zúgását hallgattuk.