A napok teltek, és Hermione egyszer csak arra lett figyelmes, hogy Draco, mint az őrült ront be a bejárati ajtón. (Mostanában ugyanis szokásává vált, hogy ki-be járt néha napján friss infók után kutatva.)

-Ezt nem fogod elhinni, nem fogod…-lihegte a szőke fiú.

-Istenem Draco megrémisztesz! Mond el mi történt! -kapott a szívéhez Hermione.

-Szóval, találkoztam anyámmal, aki átvette a kém szerepét. Eddig én szállítottam infókat a rendnek, most ő, mivel a halálfalók úgy tudják meghaltam. Csak így maradhattam hosszabb ideig melletted. –avatta be a fiú a lányt a részletekbe.

-Igen, és mit mondott édesanyád?

-Ma 21: 00-kor lerombolják a Szt. Mungót!!!

-A gyerekeim! –sikított fel Hermione. –Hány óra van? 20: 00? Akkor jó, még van időnk Draco, ne késlekedjünk!

-Igen ám Hermione. De ma óra átállítás volt. Vagyis…

-Vagyis 21: 00 van! –ordított fel jajveszékelve a barna hajú lány.

-Nem késlekedhetünk! Gyerünk, induljunk!

-Induljunk?

-Igen Hermione. Egy anyát úgysem tudnék visszatartani…

-Köszönöm. –borult a lány Draco karjaiba, de gyorsan összeszedte magát. –Siessünk!

-Várj Herm! Szerintem álcáznunk kéne, mert…

-Erre nincs idő! A múltkor elhasználtad az összes százfűlé főzetet, és ne mond, hogy most akarsz neki állni egy újabb adag főzésének?! –üvöltött Hermione magából kikelve.

-Sajnálom, hogy meg akarlak védeni. –suttogta Draco.

Erre Hermionénak elszállt minden dühe. Hirtelen nagyon elszégyellte magát. Csak ennyit mondott:

-Menjünk, gyorsan!

Draco feloldotta a varázsfalat, és kiléptek a szabadba. Hermione magába szívta a friss levegőt, de tudta nem késlekedhetnek. Egyszerre dehoppanáltak Dracoval a boszorkák és varázslók kórházába. Hermione már nagyon elszokott ettől az érzéstől. Mintha egy gumicsövön passzírozták volna át. Mire megérkeztek egy kicsit szédült, de gyorsan kitisztul a kép. Bár ne történt volna! A látottak hatására ugyanis Hermionénak egy szó dübörgött a fejében:

ELKÉSTÜNK!!!