Amikor megérkeztek, Mrs. Weasley már a konyhában sertepertélt, hátha le tudja kötni a gondolatait, amelyek szüntelenül Fred körül forogtak. Színes talárjait feketére cserélte, és szemei vörösek voltak.
- Jaj de jó, hogy megjöttetek! - sorban megölelte őket, majd folytatta. - George és Angelina már itt vannak, a többiek pedig később jönnek át. Búcsúvacsorát tartunk Fred, Dora és Remus emlékére. Csak a szűk család. Este felé átjön Andromeda a kisbabával. Végtére is, ők is a család tagjai.
Ekkor George lépett be a konyhába: - Angelina végre elaludt. Teljesen kikészült.
- George, Angelina is marad? Estére? - érdeklődött Mrs. Weasley.
- Igen. Szeretne - majd anyja kérdő tekintetére hozzátette - anya, Angelinanak joga van itt lenni, Fred emléke miatt.
- De miért?
- Időben megtudod! Megígérem neked, időben rájössz majd mindenre. Megyek, berendezem Percy szobáját, aztán én is alszom egy kicsit, már ha fogok tudni.
- Hát jó! Egy emberrel több vagy kevesebb, nem tesz semmit. Gyerekek, ti is menjetek, pihenjetek egy kicsit. Fiúk, az ágyaitok már Ron szobájában vannak, lányok, ti Ginny szobáját kaptátok. Majd ha már nem lesz ennyire zsúfolt a lakás, akkor berendezkedhettek Billék és az ikrek szobáiba. Percy, George, Bill meg Charlie lesznek Percy szobájában, Andromeda és a kis Teddy az ikrekében, - itt elkezdett könnyezni. - Billék szobájában alszik majd Angelina, Fleur és Martha. Harry, Hermione, nektek szekrényt is tettem a szobákba. Pakoljatok ki, a mosnivalót vihetitek a fürdőszobába. Én azt hiszem, tovább főzök…
És ismét sírt.
Megváltozott a mindig vidám Odú hangulata. Gyászruhát öltött. A lépcső mellett egy hatalmas fénykép volt kiakasztva Fredről, alatta egy kis mécses égett, Fred emlékének. Mellette egy kisebb foto is volt, ami Lupin és Tonks esküvőjén készülhetett, mert Tonks fehér ruhában volt, Lupin pedig szmokingban mosolygott mellette. A kép alatt szintén két kis mécses égett. Őket is siratta a ház. A gyerekek elidőztek egy kicsit a képek mellet, majd a fiúk felmentek a tetőtérbe Ron szobájába, a lányok Ginnyébe. Ron is kitett a falra egy képet, amelyiken ő és Fred éppen együtt röpködtek a gyümölcsösben, és közben kviddicseztek.
- Nem fogok magamba zuhanni, mert tudom, hogy Fred nem ezt várja tőlem. De nem tudom, hogy egy ekkora veszteséget hogy lehet kiheverni.
- Sehogy - hangzott a tömör válasz.
- Szerinted miért mondta azt George?
- Angelinaról?
- Mhm!
- Nem tudom, de szerintem George és Angelina együtt vannak. A temetésen legalábbis nekem nagyon ez jött le. Szerinted?
- Szerintem nem. Másról lesz itt szó! Nem tudom, miért, de van egy furcsa érzésem. Mintha titkolnának valamit. De mást is meg kell beszélnünk!
- Trelawneyt?
- Aha! De előtte még pakoljunk ki! Szeretnék anyu kedvében járni, már amennyire most lehet ilyet. Nekem úgy tűnik, nagyon megzuhant szegény!
- Igen! Ámbátor Hermionénál van a táska, így addig nem tudunk pakolni.
- De, mostmár igen - toppantak be a lányok, - itt vannak a cuccaitok, aztán menjünk át a gyümölcsösbe, meg kell beszélnünk azt a jóslatot. Már ha jóslat volt egyáltalán, és nem valami Trelawney féle sületlenség.
De a választ már most tudták mind a négyen. Már megint egy jóslat. Egy újabb jóslat, ami miatt aggódni lehet. Mi az a tizenkettő, vagy ki az a tizenkettő? Na mindegy! Most még előbb pakoljanak ki!
- Látom Ron, te is kitettél egy képet. Én is.
- Melyiket?
- Amelyiken négyen esszük a 15. szülinapi tortámat. Tudod!
- Tudom bizony! Hiányzik! - mondta könnyes szemmel a képet nézve.
- Mikor lettél te ennyire érzelgős? - Ginny odament, és megölelte a bátyját.
- A drága barátnődet kérdezd! - Ron válasza csípős volt, de napok óta először most nevettek egyet.
Miután átöltöztek és lementek a konyhába, szóltak Mrs. Weasleynek, hogy kimennek a gyümölcsösbe, és elindultak. Ötpercnyi csöndes séta után felértek a fák rejtekébe.
- Harry, - kezdte Hermione egyből a lényegre térve,- mikor a Pettigrew-s jóslatot mondta Trelawney, akkor is így nézett ki?
- Igen, meg amikor a rólam és Voldemortról szólót mondta, akkor is ugyan így. Kidülledt szemek, magas, vinnyogó hang…
- De az eddigiek teljesen valóra váltak - állapította meg tárgyilagosan Ginny.
- Szóval kezdhetünk félni! - szólalt meg Ron. - Bár belegondolva csak nem lehet veszélyesebb, mint V…Vo…Vol-demort.
- Hát pajti, most büszke vagyok rád! Kimondtad te már ezt a nevet eddigi életed folyamán bármikor is?
- Úgy nézek én ki?
- Nem! - mondta nevetve Ginny. - Hermione jótékony hatással van rád!
- Ugye? - kérdezett vissza kacér mosollyal a lány, - szerintem is egészen kikupáltam. Titeket pedig szeretnélek megkérdezni arról, hogy velünk jönnétek-e Ausztráliba? Holnapután, mondjuk. Foglaltatunk helyet az állomáson, és akkor holnapután elmegyünk értük. Mit szólnátok?
- Ginny? - érdeklődött Harry.
- Felőlem mehetünk! És akkor vissza ahhoz a témához, ami miatt itt vagyunk. Szerintetek ez a Tizenkettő egy olyasmi társaság, mint a Főnix Rendje? - Hermionéhoz fordult, bízva a lány olvasottságában.
- Szerintem igen, de ha azok, akkor nem Nagy-Britannia területéről. Franciaországban vannak ilyenek, amelyek számozva vannak, majd kérdezzük meg Fleurt, hátha tud valami ilyet. - Felidézte magában a hallottakat, szinte hallani lehetett, ahogy kattognak a fogaskerekek az agyában. - Csak a Tizenkettő? És vajon mi az a jel? Az is olyan Adava Kedavra féle? De hát egy egész társaságot nem lehet legyilkolgatni! Vagy újabb horcruxok jönnek a képbe?
- Egy dolgot ne feledjetek! - mondta gyorsan Ron, - a jóslat nem rólunk szól.
- A legyőzők gyermekei a legyőzöttek gyermeke ellen. És ha Harry és Ginny gyerekei Voldemort és Bellatrix gyereke ellen?
- Hermione! Bellatrixot anya nyírta ki, nem én. Tehát nem én vagyok a legyőző, ha arra gondolsz! Harry meg nem akar anyámtól gyereket, legalábbis nagyon remélem.
- Nem! - jött rögvest a válasz az érintettől.
- És te szerinted Voldemortnak volt valaha is olyan kapcsolata Bellatrix Lastrange-dzsal, hogy abból egy gyerek összeficcenjen? Hiszen az az embernek nem nevezhető Voldemort nem tudott szeretni, hírből sem ismerte azt a szót, hogy szeretet, meg hogy ragaszkodás. És egy gyerekhez ez elengedhetetlen!
- Hermione! - vette át a szót Ron. - Élvezzük egy kicsit azt, hogy béke van, gyászoljunk, mert most azt kell tennünk, és találjuk ki, hogy mit kezdünk az életünkkel, mert a sulit nem fejeztük be.
- McGalagony biztos gondol erre. Arra, hogy nincs hetedévetek. Legalábbis fog - mondta Ginny. - Bár így belegondolva nekem és igazából az évfolyamomnak sincs is rendes hatodévünk. Sőt az egész sulinak kimaradt az előző év. És azt még nem is mondtam nektek, hogy minden RAVASZ tárgyamból meglett a kellő RBF-em, és egy tantárgyból sem buktam meg! A legrosszabb jegyem várakozáson felüli lett, mágiatörténetből, minden másból kiválót kaptam! Így felvettem az SVK-t, átváltoztatástant, bájitaltant, bűbájtant és a gyógynövénytant - sorolta a lány.
- Szóval az auror tárgyakat - összegezte Ron.
- Igen. Ámde jött két fantasztikus tanár és egy igazán belevaló igazgató! - mondta Ginny nem kis gúnnyal és nem kevés iróniával a hangjában. - SVK-t nem tanultunk, mert ugyebár nem kell az ellen védekezni. Helyette gyilkolni, kínozni tanítottak minket a sötét varázslatok nevű, igazán fantasztikus és futurisztikus óránkon. A mugliismeret is kötelező volt, és mindemellett egy nagy rakás sz… szemét. Az átváltoztatástan volt csak normális, mert McGalagony azt elég szigorúan vette, és bárki, aki jól végrehajtott egy átváltoztatást, az rengeteg pontot kapott. Tudjátok, a Carrow-ok, ha nem tudtak pontot levonni egy háztól, akkor büntető feladatot kapott a ház minden egyes tagja, mert számukra ez azt jelentette, hogy túl sok ott a léhűtő, túl sok elvetemült és lusta diák lopja ott a napot. És elég durva büntetések voltak. Ha pedig valamelyik diákot büntették, csak úgy, szólóban, akkor a crucio volt a megérdemelt jutalom. Engem sokszor büntettek így, ilyen középkori módszerekkel. Ne mondj semmit Hermione, - szólt Ginny, mert látta, hogy Hermione közbe akar szólni, - én is tudom, hogy elég modern varázslatok a főben járó átkok. Szóval sokat kaptam, meg Neville és Luna is. Aztán újra összehívtuk a sereget. A DS egész jól működött, sok régi és még több új tag volt benne. Neville nagyon jó tanár volt. Annyi átkot és védelmi varázslatot tanított meg nekik! A bosszúja hihetetlenül felsokszorozta az önbizalmát, és ezzel a varázserejét. Hárman, felváltva tartottuk az órákat. Luna a védelem nonverbális elméletét tanította, Neville az SVK részt, én a bűbájtan részt. És mindezt a kicsiknek is meg a nagyoknak is nonverbálisan! A gyakorlást mindhárman felügyeltük, és sokra megtanítottuk őket. Nem tudom, hogy a félelem, vagy a bosszú, vagy a rettegés a kiszolgáltatottságtól volt az, ami ennyire felerősítette a csapatot, de nagy sikereket értünk el náluk. Majdnem annyira jó volt, mintha te tartottad volna, Harry! De persze téged nem pótolhattunk!
- És mi még azt gondoltuk, hogy nem jött nektek össze a dolog! Hogy mellé fogtunk! - mondta elismerően a lánynak Harry. Ginny rámosolygott.
- Így, ilyen formában volt némi SVK-nk, de hiányzott belőle a profizmus. Egy olyan tanár keze, mint Remus volt, vagy Rémszem. Mondom, McGalagony órái jók voltak, de például a gyógynövénytan már kevésbé. Bimba nem mert, vagy az is lehet, hogy nem akart nehezen kezelhető növényeket adni a kezünkbe, talán, mert akkor nem tudott volna annyi pluszpontot adni. Néha csak azért kaptunk tíz-, meg húsz pontokat, mert megmondtuk, hogy milyen színű a növény levele! De a többi tanár is meggárgyult a pontosztás terén. Lumpsluck a Lump-klub tagjait bombázta pontokkal. Neville nagyon jó lett bájitaltanból! Szóval, aki a Lump-klubba tartozott, annak mindig volt pluszpontja. Már azért kaptunk fejenként negyven-, ötven pontot, mert elfogadtuk a meghívást. Neville-lel és Luna-val nagyon sok befolyásos Hugrabugost és Hollóhátast ott szedtünk össze. Toborzásra is alkalmas volt lám a jó öreg professzor teadélutánja!
Hermione, Ron és Harry tátott szájjal hallgatták Ginny élménybeszámolóját.
- Flitwick tudott a DS-ről, kaptam tőle egy csomó védekező bűbájjal foglalkozó könyvet. Nagyon klassz dolgokat tanultunk belőle! És ő is nagyon sok pontot adott nekünk! Neville-t, Lunat és engem külön foglalkoztatott a többiektől, hála istennek a mardekárosokkal egy közös órája sem volt a griffendélnek, sem a hollóhátnak. Különben biztos beárultak volna minket! A mardekár a hugrabuggal volt hatod- és hetedéves szinten. Tehát - összegezte Ginny, - így úsztuk meg mindig a csoportos büntetőfeladatokat, de egyénileg nekünk is kijutott a jóból, bőven. Egyedül a mardekárt nem büntették, halálfalók gyerekeit sosem. Ja! Majdnem kifelejtettem, Neville egyszer puszta kézzel neki esett Malfoynak. Azt hittem, megfojtja. Végül nem fojtotta meg, de nagyon megverte! Látni kellett volna! Aztán karácsonykor Luna, húsvétkor pedig én nem tértem vissza. És szegény Neville gyedül maradt - fejezte be Ginny a meséjét.
- Eseménydús év, mondhatom! - szólt Ginny mondatai után Harry. - Nagyon büszke vagyok rád, rátok.
- Köszönöm! Jó lesz mondjuk visszamenni a Roxfortba, találkozni Luna-val, akit megjegyzem a nyáron is meglátogathatnánk. Időnk az lenne! - mondta Ginny.
- Én ígérem meg neked - mondta Ron, - hogy meglátogatjuk. Ginny, bár még sosem mondtam neked, de nagyon büszke vagyok rád, és arra, hogy a bátyád lehetek!
- Én is Ron! Szeretlek bátyó, tudtad? - ment oda hozzá Ginny, és átölelte. Ron egy cuppanós puszit nyomott Ginny arcára válaszul.
- És a többi tanár mit reagált arra, amikor minden kiderült?
- Csak büntetést kaptunk, és minden pontunkat elveszítettük. Mármint a Griffendél, a Hugrabug és a Hollóhát. Viszont Piton mintha velünk lett volna. Saját maga utálatos természete és mivolta ellenére nem volt annyira szemétláda a diákokkal. Hangsúlyozom, annyira. Furcsa volt a hozzáállása a tanárokhoz és a diákokhoz. Bár a Carrow-okat nem fékezte meg. És Dumbledore megölése után csinálhatott volna akármit, McGalagony és a többi tanár is szívből utálta, de ottmaradtak a Roxfortban, hiszen minket védtek mindenek felett.
- Tényleg Harry - szólt közbe Ron, - miért mondtad azt Voldemortnak, hogy Piton végig Dumbledore embere volt? Honnan lettél benne olyan biztos? Meg az őz is? Mindezt abban az emlékben láttad, amit a szellemszálláson adott neked?
- Harry, mielőtt még válaszolnál rá - vágott a dolgok elejébe Ginny, - inkább kérlek, azt mondd, azt mondjátok el mindhárman, hogy hol voltatok ez eltelt egy évben? Mit csináltatok?
Egymásra néztek. Harry bólogatott, hogy végül is elmondhatják, mert Ginny előtt Harrynek már úgy sincs titkolnivalója, így mindhárman vettek egy nagy levegőt, majd felváltva elkezdték mesélni a horcruxokkal vívott csatájukat, a versenyfutásukat az idővel és a legillimentális kapcsolatot Harry és Voldemort között.
- Még hatodikban - kezdte Harry, - Dumbledore különórákat tartott nekem. A tananyag pedig Voldemort elő- , és jelen élete volt.
- Voldemortos órák? - kérdezett közbe Ginny. - Jó lehetett.
- Várd ki a végét! - mondta neki válaszul Hermione.
- Szóval Dumbledore az emlékeit bele tette a merengőbe, és mindent megmutatott, ami lényeges volt abból a szempontból, hogy hogyan lehet legyőzni Voldemortot. Megtudtam, hogy milyen volt a családja, milyen volt az anyja, a nagyapja. Megtudtam, hogy ő is a Peverell család leszármazottja, mint én! Jó nem? Még az őseink is ugyan azok!!! Azt is megtudtam, hogy hogyan jött össze az anyja a mugli apjával. Megmutatta nekem Dumbledore azt is, hogy milyen volt kisgyereknek, milyen volt diáknak. Az összes tanárnak nagy kedvence volt a srác. És egyedül Dumbledore látott át rajta. Ő mondta egyedül azt Dippetnek, Dumbledore igazgató elődjének, hogy ne engedje Denemet ott tanítani, majd amikor évekkel később többszöri gyilkosként visszament, akkor már Dumbledore igazgatóként sem engedte meg neki. Akkor átkozta meg az SVK-t. Azóta minden tanár csak egy évig húzza. Szóval az eltelt időben megölte az apját, a nagyszüleit, Hisztis Mirtyll-t, bár őt a baziliszkusszal nyíratta ki, meg még Hugrabug Helga leszármazottját is megölte, mert két ereklye volt nála: Hugrabug pohara, és Mardekár medálja. Az emlékekből pedig az is kiderült, hogy Voldemort tizenhét éves korától horcruxokat gyártott.
- Nem mondod!? - kérdezett vissza Ginny.
- Te tudod, hogy mik azok a horcruxok? - érdeklődött Hermione nem kis meglepődéssel.
- Ha azt mondom, hogy Dumbledore egyszer hívatott, mert hallotta, hogy erről érdeklődöm Lumpsluck-nál?
- Mi van?
- Hallottam, mikor Hermione letolt azért, mert még mindig nem szedted ki az emléket Lumpsluck fejéből, hát gondoltam besegítek. Dumbledore pedig azt hitte, hogy én is készíteni akarok. Vagy valami ilyesmi. Volt egy nagyon hosszú beszélgetésünk az irodájában. Én is elmondtam mindent, és ő is elmondott nekem mindent a horcruxokról, és rólam. De le is állított, és megkért, hogy tartsalak szemmel, de ne avatkozzak a dolgaidba. Így nem szóltam, de azt megtudtam, hogy mik azok a horcruxok.
Mind a hármójuk álla a földet verte majd Ron megszólalt:
- Hogy-hogy elmondott mindent rólad?
- Dumbledore azt mondta, hogy azóta, hogy ő a Roxfortban tanít, négy olyan diákkal találkozott, akinek a tehetsége és a varázsereje bámulatos és hatalmas. Az első Voldemort volt, aki a hatalmas erejét a sötét oldalnak szentelte. A következő ilyen diák volt Lily Evans, az anyukád Harry, akinek korai halálával nem derült ki, hogy mennyire vihette volna. A maradék kettő pedig a mi jelenünkben jár és járt a Roxfortba, Hermione Granger és Ginewra Weasley. Az vagyok én. De hogy mindennek mi a jelentősége, azt Dumbledore soha sem mondta el. De most kérlek folytasd a ti meséteket.
Harry a halottak megemésztése végett nyelt egy nagyot, majd folytatta.
- Lumpsluck emléke azért volt nagyon lényeges, mert abból tudtuk meg, hogy Voldemortnak hét horcruxa volt. A Gomoldok gyűrűje, ami egyszer rég a középső Peverell fivéré volt, Mardekár medálja, Hugrabug pohara, a régi naplója, Nagini, a kígyója, valamint Hollóháti diadémja, amiről már te is tudsz, és én. Ez így 7. Ezért mentem be az erdőbe, hogy megölje a bennem lévő darabot. Ezeket kutattuk, és mivel mindig tudtam, hogy hol van éppen, mert bele tudtam bújni a fejébe, versenyt futottunk az idővel. Komolyan, a szó szoros értelmében.
- És hogyan találtátok meg és pusztítottátok el őket?
Hermione átvette a szót Harrytől.
- A medált Regulus Black találta meg, Sirius öccse, aki a Black-házba vitte azt. És Mundangus ellopta, eladta Umbrige-nak, majd mi betörtünk a minisztériumba, elloptuk a medált, és kivittük azokat a mugliszületésűeket, akik tárgyalásra vártak, hogy aztán elítéljék őket. Tök jó dolog a százfűlé-főzet. Szóval visszaloptuk a medált. Azt Griffendél kardjával csapta szét Ron.
- Aki, tedd hozzá - vágott a szavába Ron, - idő közben lelépett, majd visszament.
- Most nem ez a lényeg! - mondta erre Hermione. - Ron kettécsapta, majd amikor a begyűjtők megtaláltak, és elvittek minket a Malfoy-kúriába, ott rájöttünk, hogy a Lastrange széfben is kell lennie valaminek, mert amikor Bella rájött, hogy nálunk van Griffendél kardja, megkínzott, hogy megtudja, voltunk e lent a tárnájukban. Dobby kimentett minket, elvitt Billékhez, ott szövetkeztünk a kobolddal, akit szintén kimentettünk, és betörtünk a Gringottsba. Megtaláltuk a poharat, aztán mentünk Roxfortba. Onnantól meg már tudod a sztorit. Ronnal lementünk a titkok kamrájába, felhoztuk a baziliszkusz fogait, én megsemmisítettem a poharat, Crack ördögtűzzel a diadémot, ami a szükség szobájában volt elrejtve, Voldemort megölte Harryt, Neville lefejezte Naginit, és most itt vagyunk.
- És miért van az az érzésem, hogy valami kimaradt?
- A halál ereklyéivel most jövök én!- vette át a szót Ron Hermionétól.- Az a könyv, amit Dumbledore Hermionéra hagyott, egy útmutató volt, hogy hogyan lehet védekezni Voldemort ellen. Megy ez nekem: Voldemort!  Szóval volt benne egy jel, amit az öreg Xeno Lavegood viselt a nyakában Billék esküvőjén. Elmentünk hozzá karácsony után egy kicsivel, és elmondta a mesét. A három testvér meséjét. És képzeld! Amit abban írnak a köpenyről, meg a kőről, meg a pálcáról, az minden igaz! Harry megkapta Dumbledore-tól a cikeszt, abban volt a kő, a köpeny már eleve a Harryé volt, mert hogy Harry is Peverell leszármazott és azzal, hogy a Malfoy-kúriában lefegyverezte Malfoyt, megkapta a pálca hatalmát is. Így úszta meg Harry, és így mentette meg a világot Voldemorttól. Röviden ennyi. A pikánsabb részeket meg majd elmeséli neked Harry, mert mostmár szerintem idő van. Anya mikorra hívta a vendégeket? - érdeklődött Ron.
- Fogalmam sincs. Nem kérdeztem tőle.
- Visszamenjünk? Végül is már fél öt van. Rendszerint 6 körül szoktunk vacsorázni, így hát…
Visszaindultak hát a ház irányába.
Az Odúban már ott volt Andromeda, épp Mollyval beszélgetett. Köszöntek egymásnak, majd ittak egy-egy teát. Minden féle téma felmerült teázás közben, majd teljesen váratlanul Andromeda felszólalt:
- Harry, Ginny, beszélhetnék veletek? - érdeklődött a boszorkány.
- Persze, nagyon szívesen.
Átmentek a nappaliba, ahol Angelina épp próbálta Teddyt elaltatni. Kicsit megnyugodott az elmúlt napokhoz képest, és mikor a kisfiú elaludt a karjában, felvitte a szobájukba.
- Gyerekek - kezdte Andromeda, - egy fontos dolgot szeretnék kérni tőletek. Az elmúlt napok tapasztalatára azt vettem észre, hogy az élet nagyon könnyen véget ér. Csak egy pillanat, és az élettel teli embernek vége. Arra szeretnélek kérni benneteket, hogyha velem bármi történik, és mivel ti vagyok a kicsi keresztszülei kérlek legyetek Teddy gyámjai. Nagyon kérlek benneteket. Megteszitek?
- De Mrs. Tonks, jelenleg nincs akkora veszély, mint amekkora eddig fenyegetett bennünket, magát, vagy a babát.
- Tegezz csak le nyugodtan, Ginny, a Dromeda nevet jobban szeretem, mint a hivatalos megszólítást.
- Rendben Dromeda, de tényleg úgy gondolod? Tényleg úgy gondolod, hogy veszélyben vagyunk?
- Ginny, drágám, mindig lesznek sötét varázslók. Mikor az egyik megy, akkor egy másik jön. Tudnom kell, hogy Teddyre mindig vigyáznak majd.
- Mrs. Tonks…
- Harry, te is tegezz nyugodtan!
- Dromeda, én komolyan mondtam azt, amit Remusnak ígértem. Mindig vigyázni fogok a kisfiára. És ha veled bármi történne, akkor a kis Teddyt természetesen magunkhoz vesszük.
- Köszönöm gyerekek.
Időközben a kiskölyök felkelt, és Harry most először a karjába is vette. A tekintete, a szeme teljesen Lupiné, de egyébként teljesen úgy nézett ki, mint Tonks. Igaz a haja nem rózsaszín, hanem metálzöld volt. Megérkeztek a többiek is, és leültek a kertben vacsorázni. Nem sokat ettek, de annál jobb volt látni, hogy itt vannak. Mindannyian. Teddy pufók arcocskájának látványa, és a kacagása pedig mosolyt csalt mindenki arcára.
- Annyira szerettem, és annyira fog hiányozni! Vajon tudta, hogy a sok veszekedés ellenére mennyire szerettem? - kezdte Mrs. Weasley. - Tudtátok George, tudtátok, hogy mennyire szerettelek titeket, és hogy most is mennyire szeretlek titeket?
- Anya, ennél biztosabbak semmiben sem voltunk - válaszolta George.
- Ugyan ilyen pufókok voltak az ikrek is. Szegény kicsi fiam - mondta George-nak, - olyan elárvultnak tűnsz nélküle.
- Annak is érzem magam.
- Mrs. Weasley! - szólította meg hirtelen Angelina, aki Molly szavainak hatására megint túl volt egy kisebb síráson. Napok óta készült erre a beszélgetésre. George megfogta Angelina kezét, mint aki bátorítani akarja a lányt, és közben könnyes tekintettel mosolygott. - Mit szólna hozzá - folytatta Angelina, - ha azt mondanám, hogy Fred nem távozott el teljesen közülünk? Ha azt mondanám, hogy lényének egy részét itt hagyta nekünk?
- Miket beszélsz kis drágám? Fred nem maradna szellemként a világon! - dühös volt a lányra, amiért ezt merte feltételeztetni.
- Ne tessék haragudni, nem így értettem! - potyogtak a könnyei, de folytatnia kellett. George átölelte a vállát, mert a lány egész testében remegett. A lányok már sejtették, hogy most mi következik.
- Akkor hogy értetted? Mire gondolsz?
- Mrs. Weasley, én gyereket várok tőle!
Döbbenet, csönd, majd örömkönnyeivel küszködve Mrs. Weasley odarohant Angelinahoz, és átölelte, úgy zokogtak mind a ketten. Majd sorban, ahogy feleszméltek a döbbenet perceiből, mindenki megölelgette a lányt.
- De hát hogyan? Hiszen házi őrizetben voltunk.
- Anya - mondta George, - úgy ismerted te Fredet, mint aki hagyja magát bezáratni?
- De hiszen nem is voltatok házasok. Jó, tudom, a mai fiatalság nem olyan, mint a régebbiek, de akkor is… Hogyan?
- Anya - vette át a szót Ginny, - a hogyant tudjuk, inkább mikor?
- Az eljegyzésünk után. Három hónapja. Márciusban. Nem akartunk addig szólni, hogy megkérte a kezem, amíg a házi őrizet meg nem szűnik, mert féltett engem a bezártságtól, meg attól, hogy mit kaphatnék a sötét oldal híveitől, ha kiderülne, hogy egy Weasley menyasszonya vagyok. Egyedül George tudott az eljegyzésünkről. Aztán a Roxforti események előtt két nappal mondtam meg Frednek, hogy a gyanúnk beigazolódott, mostmár biztos, hogy állapotos vagyok, megmondták a Szent Mungóban is. Fred nagyon örült. De megijedt, hiszen a Weasleyk és a családtagjaik mind vérárulók. Abban a pillanatban Fred és George átvittek Aliciáékhoz, haza se mehettem összepakolni. Átvittek, így a Fidelius védelme alá helyeztek. Aztán felizzott a galleon, Neville üzent, hogy háború lesz és tudtam, hogy Fred ott lesz. Megy a Roxfortba. Nem ülhettem otthon tétlenül, tudva, hogy a gyerekem apja ott van a háború kellős közepén, és harcol. Bár Alicia nem akarta megengedni, hogy menjek, kis híján sóbálványátokkal lőtt le, én mégis felöltöztem és mentem vele Fredhez a Roxfortba.
- Nem féltél? Nem féltetted a babátokat? - érdeklődött Martha.
- Dehogynem, de szerettem Fredet, és nem ülhettem otthon tétlenül. Nem bírtam volna ki.
- Mint Dora! - mondta Andromeda. - Ő is, ahogy rájött, hogy Remus elment a Roxfortba, azonnal utána rohant. Olyan meggondolatlanok vagytok, ti fiatalok, lobog bennetek a tűz és küzdötök a végsőkig. Ez bámulatra méltó, dicséretes, de felelőtlen és meggondolatlan. Mindazonáltal gratulálok a babádhoz. Igazán gratulálok.
- Szóval egy unoka lesz a karácsonyi ajándékom. Fred gyermeke! Édes istenem! Angelina! - ölelgette még mindig a lányt.
- Molly - szólt közbe Fleur, - igazából két unokád lesz karácsonykor.
- Tessék? - kérdezte Bill megelőzve az anyját.
- Drágám, kisbabánk lesz!
Még több örömkönny, még szélesebb mosolyok, boldogság, igazán nagy boldogság egy egész család számára. Egyet elvesztett a Weasley klán, és most kettőt kapott helyette.
- De Fleur, hogy gondoltad? Hogy jöhettél a Roxfortba, ha egyszer kisbabát vársz!? – kérdezte megrovón Bill. Szabályosan megijedt, pedig a háborúnak már vége.
- ’Iszen Dromeda most mondta el Bill! Nem ültem volna ott’on, ’a egyszer te a Roxfortban voltál a ’arc kellős közepén! Túlontúl is Szeretlek! - izzott a tekintete, miközben mindezt elmondta Billnek. Ijesztő volt! Azok a mindig igéző kék szemek most ölni tudtak volna… Félelmetes volt látni, mire képes a szerelem. Bill felállt, odament hozzá, a karjaiba kapta és megcsókolta!
- Szeretlek Fleur téged is, és a babánkat is. És nagyon fogok rád vigyázni! Rátok! - majd egy cinkos pillantással hozzátette: - ezért hánytál te annyit minden reggel igaz? - Fleur mosolyogva bólintott.
Mindenki boldog volt. Ittak egyet Tonks, egyet Lupin és egyet Fred emlékére (Angelina és Fleur csak töklevet ihattak), majd egyet-egyet Fred és Angelina babájára, valamint Bill és Fleur babájára és elkezdődött egy új valami. Egy olyan új valami, aminek csak örülni lehet. Mrs. Weasley napok óta most először sírt örömében és nem bánatában, adott egy-egy puszit Angelina és Fleur hasára és boldogság látszott az arcán. Még egy fényképező is előkerült valahonnan, valamelyik fiók mélyéről. Milyen jó is ennyi halál után az életnek örülni! Teddy nagyokat kacagott a nagyanyja ölében, majd körbeadták a kisfiút mindenkinek. Igazán jól sikerült estét zárhattak le most, az egész család, mindenki boldog volt, két új kis életet várhattak, a harmadik pedig ott viháncolt most Arthur ölében! Végre szívből örült mindenki. Nem néztek hátra, csak előre, nincs vissza, csak előre van!