Ron és Hermione sokáig smároltak, és Harryék is kedvet kaptak a dologhoz. Hosszú percekig folyt ez a néma, páronkénti beszélgetés. Utána, miután már mindent „kimondtak” magukból, beszélgetni kezdtek róla, hogy milyen jó is lenne, ha mindannyian visszatérhetnének hetedévre a Roxfortba.
Odafentről léptek zaja hallatszott.
- Mennyi az idő? - érdeklődött Harry.
- Hat óra. Anya mindjárt itt lesz, meg a többiek is. Hétfő van, mennek dolgozni. És lám, igazam volt - mondta Ron, aki azóta sem eresztette el Hermionét. Charlie és George a lépcsőn jöttek lefelé és épp Romániáról beszélgettek.
- De miért nem mész vissza? - kérdezte a bátyjától George.
- Anya ki van. És Marthának is lejárt a romániai szerződése. George, én nélküle nem fogok visszamenni. Meg akarom kérni a kezét. Így ha ő itt marad Nagy Britanniában, akkor én is maradok.
- Wow! Újabb eljegyzés? - kontárkodott közbe Ginny.
- Most még nem, nem akarom anyát idegileg kikészíteni. Egyelőre elég neki a két baba, meg Fred! De még a nyáron megteszem.
- Mióta vagytok együtt? - kérdezte Harry.
- Fél éve. Csak nem vertük nagydobra. Amúgy is nagyon nehéz lett volna szólni nektek - nézett a fiatalabb testvéreire, - miután házi őrizetben voltatok. Ma este majd megbeszélem anyával, hogy hazaköltözöm. Sajnálom Hermione, de nem a mi szobánkat fogod megkapni, hanem a Percyét.
- Engem nem zavar, egyáltalán nem. De Percy nem költözik vissza, most hogy minden oké közte és a szüleitek között?
- Nem, ő marad Londonban - válaszolta George. - Ott fog lakni a szomszéd házban, mellettünk.
- És mondd csak, édes öcsém, biztosan jó ötlet az, hogy Angelina nálad lakjon?
- Megesküdtem Frednek, hogy ha vele bármi történik, akkor vigyázok Angelinara. És az ígéretem meg is tartom. Nem fogom a szavam megszegni, és Angienek amúgy sincs senkije rajtunk kívül.
- Oké, te tudod.
- Igen, én tudom. És különben is, így lesz a legjobb. Bár anyával meg Angelinaval majd megbeszélem, hogy a szülés előtti utolsó két hónapot majd itt töltjük, mert ha bármi lenne, azt se tudnám, mihez kezdjek vele. Azt meg nem vállalnám, hogy miattam bármi rosszul süljön el.
- Istenem, sosem hittem volna, hogy egyszer benő a fejed lágya. Öcsém, komolyan mondom, soha.
- Hát már mindenki ébren van? - Molly lépdelt lefelé a lépcsőn. A gyerekek felálltak, és sorban odamentek hozzá jó reggelt puszit adni.
- Hogy aludtál anya? - érdeklődött Ron.
- Köszönöm drágám, egyszerűen csodásan. Egy hete már, hogy nem aludtam egy rendeset, de még bájitalokkal sem. De most! Fantasztikusan aludtam, és olyan szépet álmodtam! Két kicsi baba négykézláb tepert itt a nappaliban… Gyönyörű volt! Haragudtam is a vekkerre! Ilyen szép álmokból felébredni!
- Ennek igazán örülünk!
- Mit kértek reggelire? - kérdezte. – Pirítós, tojás, kis palacsinta? Esetleg egy-két szelet sonkás szendvics? Szóljatok mit kértek, megcsinálom!
Két-három pálcalegyintés, és már a kések szalonnát és kenyeret vágtak, a tűzhely meggyulladt, a serpenyő magát olajozta, a palacsintatészta hozzá valói pedig tálba tették magukat.
- Menjetek, öltözetek fel, mosakodjatok meg! Aztán gyertek reggelizni! Charlie, George, ébresszétek fel kérlek Billt és Percyt.
- Oké anya!
Elindultak fel a lépcsőn, ki-ki a maga szobája irányába. Megmosakodtak, felöltöztek talárba, lementek a konyhába, megreggeliztek (immár a várandós lányok és Teddy kivételével mindenki talpon volt).
- Anya!
- Mondjad Bill!
- Fleur mostmár mindig ennyit fog aludni?
- Fognak azok a lányok, bizony-bizony, de ez ne zavarjon benneteket fiúk. És George, ismerve téged arra vigyázz kérlek, hogy ne hozd rá Angelinara a frászt, mert az kárt tehet benne is és a babában is. Bill, te pedig legyél Fleurrel nagyon türelmes. És segíts neki mindenben. Addig, amíg a gyerekek elmennek Ausztráliába, addig a lányok is itt maradhatnak. Kicsit felkészítem őket a következő hónapok…
Hallották kivágódni az emeleten a szobaajtót, majd a fürdő ajtót is, és hallották azt is, bár nem akarták, hogy Angelina szokásos reggeli programját űzi. George felpattant, de az anyja leültette, hogy nyugodjon meg, majd ő mindent elintéz.
Mindenki elindult a maga dolgának irányába.
Mikor hoppanáltak az Abszol útra, meglepő látvány tárult a szemük elé. Amikor legutóbb itt jártak, a boltok be voltak zárva, és minden ablakról Harry képe nézett vissza rájuk, mint elsőszámú nem kívánatos személy. Most is képek voltak mindenhol, minden kirakatban. A Roxforti harcosok képei mosolyogtak a járókelőkre, élők és elhunytak egyaránt. Harry, Ron, Hermione és Neville egymás melletti képeken voltak, és a képeik alatt egy összefüggő szöveg: „akiknek a legtöbbet köszönhetjük”. A kis társaság álla leesett. A plakátok alján a rengeteg boszorkány és varázsló képe alatt csak ennyi állt:

„Adózzunk nekik tisztelettel mindazért, amit a világ milliónyi emberéért megtettek! Ők győzték le a Sötét Nagyurat, és a halálfalóit, nekik köszönhetjük nyugalmunk és biztonságunk! Köszönjük meg, mindannyiuknak!!!”

- Kingsley mondta, hogy kellő végtisztességet ad a hősöknek, és méltón kijáró tiszteletet ad a túlélőknek. De erre azért nem számítottam - mondta meglepődve Arthur.
- Megértelek - tette hozzá Percy, amikor meglátta saját képét is a plakátokon.
- Gyerekek - fordult Ronhoz Arthur,- tudjátok, hol van az állomás?
- Igen apa. Az El… Azt nézzétek! - mondta leesett állal, és az El Tér irányába mutatott.
Neville jött feléjük, és a szülei. Neville az anyja kezét fogta, és mérhetetlen boldogság tükröződött az arcán. Alice és Frank Longbottom nem tűntek teljesen egészségesnek, de teljes tudattal, és tiszta tekintettel mosolyogtak, és Neville is.
- Arthur! - köszönt Neville apja.
- Frank! - odament és megölelte. - Te! Ez hogy lehet? Alice - neki is adott puszit, és megölelte - mi történt? Hogyhogy jól vagytok? Hiszen kutya bajotok!
- Neville - ölelte át a fia vállát Frank Longbottom. - Elmondta, hogy mi volt a Roxfortban, és hogy Voldemort meghalt, és a tőle gonoszságban kevéssel elmaradt Bellatrix is. És mintha Bellatrix Lastrange nevének hallatán kitisztult volna a fejem. De csak egy pillanatra. De Neville ezt észrevette, és azonnal szólt a gyógyítónak. Megint megpróbálta ezt a pillanatot előidézni, megint mondta a dolgokat, és akkor, amikor ismételten egy kicsivel hosszabb pillanatra tiszta volt a tekintetem, ledöntöttek a gyógyítóval a torkomon valami új keletű bájitalt, és azóta magamnál vagyok. Aztán Alice-nél is nagynehezen elértük ezt az állapotot. Mostantól állandó bájitalfogyasztók leszünk, és az auror szakmát sajnos nem folytathatjuk, de megéri. Ma már sétálni is kijöhettünk. Délutánra vissza kell menni, de olyan öröm most ez. Itt sétálgatok a fiammal, és a feleségemmel, akikkel tizenhét éve nem mentem sehova, nem is beszélgethettem velük, semmit sem tehettem. Hiszen nem is emlékeztem rájuk. És nézz ránk most! - mosolygott, a felesége szintén és végre felismerhetőek lettek az arcok a Főnix Rendjének a csoportképéről. Neville nagyon hasonlított az anyukájára. Frank arcáról pedig épp elhalványult a mosoly. - Egyébként, Arthur, őszinte részvétem a fiad miatt. Nagyon sajnálom.
- Köszönöm Frank. Hálás vagyok érte. A többieket megismered még?
- Igazából nem.
- Ő itt Bill - mutatott elsőszülöttjére, majd folytatta sorban a bemutatást - Charlie, Ron és a barátnője, Hermione, ő itt egy szem szép leányom Ginny, és a barátja…
- Istenem, Harry - vágott a szavába Frank, - hogy te menyire hasonlítasz apádra! Jamesszel nagyon jó barátok voltunk.
- De a szeme a Lilyé - szólt Alice. - És a többiek?
- Ők pedig George és Percy.
- Megnőttek - foglalta egyszerűen össze Alice.
- Nem jöttök be a Minisztériumba? - kérdezte Arthur. - Találkozni a régi arcokkal?
- Ne haragudj, de most élvezem a napfényt. Tizenhét éve nem láttam se a napot, se semmi mást itt a környéken. Megjegyzem, minden hogy megváltozott! De ha nem haragszotok, most megyünk, mert anyám már vár minket a Foltozott Üstben.
- Rendben van! Majd értesítsetek minket, ha véglegesen kiengedtek titeket! Ha ezt Mollynak elmondom! Biztos jönnötök kell majd vacsorára.
- Bár ott tartanánk már Arthur! De hozzáteszem, nem panaszkodom. Már ezért is olyan nagyon boldog vagyok! Szervusz Arthur - köszönt el a varázsló, majd a fiatalokhoz fordult: - Szervusztok gyerekek!
- Viszontlátásra Mr. és Mrs. Longbottom! Szia Neville!
- Szervusztok! - köszönt nekik Arthur, majd a gyerekeikhez fordult. - Na ilyet sem pipáltam még. Hogy valakit a teljes tébolyból visszahozzanak. Látjátok, mennyire igaza volt Dumbledore-nak? A szeretet a legjobb mágia, és mindenre gyógyír! Neville kitartása visszahozta a szüleit az életbe.
- Sosem hittem ebben úgy igazán, pedig Dumbledore mindig mondta. Elfogadtam, de nem voltam biztos a szeretet erejében. De ott, akkor a Tiltott Rengetegben, mikor mentem Voldemort felé, mert tudtam, hogy meg kell halnom, akkor képek villantak be. Először Ginny, aztán Ron és Hermione, te és Molly, meg a többiek, akkor én is megtapasztaltam - mondta Harry, - hogy a szeretet az, ami erősebbé tesz minket, mint Voldemort és a halálfalói.
- Dumbledore bölcs ember volt, és többet tudott mindenről, mint azt bárki is sejtené.
Sokáig álltak némán, és nézték a távolodó Longbottom családot, amikor hirtelen Charlie megtörte a csendet:
- Együtt ebédeljünk? Ki hogy ér rá? - érdeklődött Charlie.
- Percy és én biztosan nem fogunk ráérni, hiszen ma osztanak be minket az új munkaköreinkbe, megjegyzem téged is. Vagy nem?
- A varázslény–felügyeletiek nem most, hanem holnap után osztják a sárkánykutatókat. Most csak a szerződést írjuk alá Nagy Britanniával.
- Mi ráérünk, ha gondolod! - mondta egyből Ron, akinek mindig is a gyomra volt a világon, az első.
- Jó, akkor pontban, délben a Florean Fortescue-nál?
- Fagyit ebédre? - érdeklődött Hermione.
- Miért is ne?
- Oké, ott leszünk! - bólogatott Ron, helyeslését kimutatva.
Azzal mindenki elindult a dolgára.