Kopogtattak. Monica, ölében a héthetes kislányával ment ajtót nyitni. Kinézett a kukucskálón, és négy fiatal nézett vissza rá. Ismerősök voltak neki, de nem tudta volna megmondani, hogy honnan. Biztosan Angliából- gondolta magában. Elvégre eddig ott éltek. Megragadta a kilincset, és ajtót nyitott.
- Szervusztok! - köszönt nekik. Ölében a kisbaba elszenderedett. - Segíthetek? - kérdezte kedvesen. Hermione tátott szájjal figyelte a nőt.
- Jó napot kívánok! Ön Monica Wilkins? - kérdezte tőle Ginny.
- Igen, én vagyok. Segíthetek valamiben? - még mindig nagyon kedvesen mosolygott rájuk. Vajon honnan ismerheti azt a szép, barna hajú lányt? Olyan szemei vannak, mint a kicsinek - gondolta magában.
- Beszélhetnénk önnel, esetleg odabent? - most Ron kérdezett.
- Igen, persze! - invitálta be őket Monica. - Foglaljatok helyet a nappaliban, én addig lefektetem a kislányomat.
Azzal fölment az emeletre. Ron Hermionéra nézett. A lány sápadt volt, és bambán meredt maga elé.
- Jól vagy? - kérdezte tőle Ron. Hermione tekintete szinte üveges volt. Vagy könnyes?
- Van egy húgom? - olyan halkan kérdezte, hogy barátai is alig hallották.
- Ezek szerint igen - vágta rá Harry. - Örülj már neki! Olyan arcot vágsz, mintha temetésen lennél. Hallod? Hugi, mosoly! - veregette hátba Hermionét.
Monica most jött vissza a nappaliba.
- Mondjátok, miben tudok nektek segíteni?
Hermione elővette a pálcáját, és az anyja szeme közé célzott vele.
- Bocs anyu, de ez most egy kicsit kellemetlen lesz…
- Na de!?
- Finite exmemoriam! - kiáltotta. Fehér fénycsóvával lőtte szembe az anyját. A nő kidőlt. Hermione meg csak nézett maga elé. Leguggolt az anyjához, és elkezdte ébresztgetni.
- Anya! Anyuci! Kelj már fel! Anya, kérlek! Ébresztő!
Jean Granger mozgolódni kezdett.
- Hermione? - szólt hozzá Ron.
- Hm?
- Emlékezni fog a babára?
- Persze! A mostani emlékei megmaradtak, csak visszakapta a bűbáj előtti emlékeit is. Tudni fogja, hogy nem csak egy lánya van, hanem kettő. Anya, hallasz? Kelj fel! Jó?
- Hermione? Kislányom te vagy az? Mi van itt? Mi történt? Miért fekszem a földön? És miért fogtad rám az előbb a varázspálcád?
- Hogy visszakapjalak! - mondta az anyjának, majd sírva a karjaiba vetette magát.
- Kicsikém, élsz! És jól vagy! Hála istennek! Hála istennek!
Vagy öt percig ölelkeztek egyfolytában a földön ülve. Majd amikor kibontakoztak egymás karjaiból, Jean Hermione barátait is köszöntötte.
- Jól vagytok? Egyikkőtöknek sincs semmi baja?
- Nem Mrs. Granger jól vagyunk - válaszolt neki Ron.
Jean a lányára nézett.
- Vége? - kérdezte mélyen Hermione szemeibe meredve.
- Igen anya, vége van! Voldemort meghalt, és mindenkit letartóztattak. Minket pedig visszahívtak a suliba. Így azt is be tudjuk fejezni. Vége van anya, ennek vége!
- Hála istennek! Akkor mi is visszamehetünk Nagy Britanniába?
- Ha szeretnétek, akkor igen. Keresünk nektek egy házat, mert a régit biztonsági okokból eladtam. És örömmel tapasztalom, hogy nem találtak rátok. Szeretnétek visszaköltözni Angliába?
- Én biztosan visszamegyek. A közeledben akarok lenni! - mondta neki, és megint megölelte. Majd a többiekre nézett.
- Mondjatok el mindent töviről hegyire!
A kvartett mesélni kezdte, hogy mi minden történt velük az elmúlt egy évben. Mindent elmondtak Jeannek. A veszélyeket, Hermione megkínzását, a bujdosást, a horcruxokat. Hogy hány ember, hány barát, és hány testvér veszítette életét, és hogy hogyan győzték le Voldemortot.
- Bámulatos! - csak ennyit tudott mondani minderre, mert mugli révén a felét sem értette annak, amit a fiatalok elmondtak neki. De a következő szavait a fiatalok megértették: - Büszke vagyok rátok, mindannyiótokra, és szétvet a büszkeség, hogy egy ilyen erős és bátor lányom van, mint te, Hermione.
Megint sírtak, de mostmár a másik három is könnyezett.
- Úgy örülök, hogy nem esett komolyabb bajod! Jaj Hermione! - könnyező szemekkel szorongatta a lányát.
- Apa hol van? - kérdezte az anyjától, miközben kifújta az orrát.
- Dolgozik, csak este jön haza.
Hermione az anyját, Jean a lányát nézte.
- És pontosan mióta vagyok nagytestvér? - A kérdésre Jean nevetni kezdett. Letörölte könnyben ázó arcát, aztán válaszolt.
- Pontosan hat hete és öt napja. Paige-nek hívják, és teljesen ugyan olyan, mint te. Hat hetesen akaratos, makacs, és gyönyörű szép - mosolygott elsőszülöttjére. Majd hozzátette: - És mindent érdeklődéssel figyel. Szerintem egyébként ő is mágus.
- Miből gondolod?
- Hány hat hetes baba képes akarattal tárgyakat mozgatni? Bár ő is csak akkor tudja, amikor sír. De visszaemlékezve te is születésedtől kezdve műveltél furcsaságokat. Teljesen ugyan ilyen voltál. Azt hiszem, a húgoddal is lesznek majd gondok, ha felnő. - Jean kacagva szorongatta Hermione kezét. Paige az emeleten épp sírni kezdett. Hermione kérdő, sőt vágyakozó tekintettel nézett az anyjára.
- Lépcsőn fel, második ajtó balra.
- Köszönöm! Ron, jössz? - kérdezte barátjától. Ron odament hozzá, megölelte, és a fülébe súgta:
- Ezt most neked kell megtenned. Menj! Ismerd meg a húgodat! Aztán majd mi is megnézzük. Lesz időnk, bőven, de ezt most neked kell megtenned! - állította irányba kedvesét.
Hermione reszkető lábakkal ment fel az emeletre. Bár mindig vágyott egy kistestvérre, nem gondolta volna, hogy tizenkilenc év után adja meg neki az élet. Bement a kishúga szobájába. Odalépett a kiságyhoz, felvette a síró kislányt, aki valaminek a hatására a nővére karjában egyből megnyugodott. Hosszan néztek egymás teljesen egyforma szemeibe. A nagy barna szemek a pici barna szempárba.
- Szia Paige! - köszönt neki. A kislány úgy nézte Hermionét, mint aki még sosem látott fehér embert. Még pislogni sem pislogott. Csak figyelte.
- Én vagyok a nővéred.
Adott a fejére egy puszit, majd leült vele a hintaszékbe. Tovább beszélt a kishúgához, miközben simogatta az arcocskáját, a kezecskéjét, a pici lábait…
- Tudod, lehet, hogy ez most eléggé furán fog hangozni, de mindig is egy ilyen szép kishúgra vágytam, mint amilyen te vagy. És végre tizenkilenc hosszú év után kaptam egyet. Tudod, én mindig irigyeltem azokat az embereket, akiknek van testvére. Mint a páromnak, Ronnak. Majd őt is megismerheted. Neki nagyon sok testvére van. De nekem te is bőven elég vagy. Sőt! Nagyon, nagyon örülök neked! - könnyek potyogtak Hermione szeméből. Paige még mindig figyelte. Nem tudta levenni a szemét Hermionéról. Nézte a szemét, apró pici kezeivel fogta nővére ujját.
- Szerintem soha senkinek nem volt még ilyen szép kicsi húga! Nahát! - Hermione szeme még jobban bekönnyesedett: - Te rám mosolyogtál! - A pici, rózsaszín arcocskán mosoly látszódott. Ugyan olyan, mint amilyen Hermionénak is van.
- Paige, te tényleg hasonlítasz rám! - mondta neki Hermione, és magához ölelte.
- Én mondtam neked!
A hangra Hermione hátrafordult. Jean ott állt az ajtóban, és könnyek potyogtak az ő arcán is. Odament a lányaihoz. Hermione az orrát törölgetve beszélt az anyjával, aki meg sem kísérelte elvenni tőle a babát. Jó volt látnia őket együtt.
- Szóval ő a húgom! Olyan kis picike, és olyan aranyos! És képzeld el anyu, rám mosolygott!!!
- Pedig azt nem sok mindenkivel szokta ám megtenni. Még apádnak sem vigyorgott eddig, vagy csak nagyon ritkán. Egyébként arra gondoltam, hogy megetetem, aztán elmegyek apádért, és hazaráncigálom. Addig ti berendezkedhetnétek, ismerkedhettek a nagysasszonnyal. Esztek, mert ebédelni is kellene valamit, aztán ha hazajöttünk, kitakaríthatod apád fejét is. Robert, vagyis még Wendell nem emlékszik rád.
Miközben ezt mondta, helyet cseréltek Hermionéval, és Jean szoptatni kezdte a kislányt.
- Van két vendégszobánk. Egybe mehettek ti Ronnal, a másikba meg Harry és Ginny. De felőlem csinálhattok fiú lány szobákat is, nekem mindegy. Ne nézz így rám! A vak is látja, hogy párosával jártok!
Hermione mosolygott, Jean szintén.
- Aludtatok már együtt?
- Hát aludni aludtunk.
- De tovább nem jutottatok.
- Nem. Nem mintha nem akarnánk, mert látom Ronon, hogy nem lenne ellenére, és mi tagadás, engem is lázba tud hozni, csak, egyszerűen nem akarunk semmit sem elkapkodni, vagy elrontani. Annyira nehezen jöttünk össze, pedig évek óta akartuk mindketten. Aztán, amikor ott voltunk, hogy már megint majdnem meghaltunk, akkor volt az, hogy nyíltan kimondtuk. Addig meg bujkáltunk. Talán még saját magunk elől is. Dumbledore professzor halálával döbbentünk rá, hogy szükségünk van egymásra. És most itt vagyunk.
- Szereted?
Hermione bólintott.
- Nagyon.
- Akkor meg ne gondolkodj ilyeneken. Az, hogy testileg is együtt legyetek egymással pontosan akkor fog megtörténni, amikor kell. Nem előbb, nem utóbb, pontosan akkor. Sosem szabad olyanokon rágódni, hogy mi lett volna, ha… Ő szeret, és te is szereted. Ha itt lesz az ideje, és készen álltok rá, minden varázslatos lesz.
- Igen, Ginny is ezt mondta.
- Helyes kislány az a Ginny. Figyelj szívem! A húgod még egy darabig enni fog, ha készen vagyunk, leviszem hozzátok. Addig menj, és beszéld meg a többiekkel, hogy meddig maradtok. Mert remélem, nektek nem sürgős, hogy egyből hazamenjetek. Maradjatok egy kicsit! Aztán én és Paige is megyünk veletek, apa meg majd jön utánunk.
- Oké! Megdumálom a többiekkel.
Azzal kiment a szobából, leballagott a lépcsőn…
A lépcső aljában Ron már várta.
- Na? - kérdezte tőle.
Hermione válasz helyett inkább elsírta magát. Ron átölelte.
- Na ne sírjál már! Mi van édesem? Most miért itatod az egereket?
Harry és Ginny még mindig nem szokott hozzá, hogy Ron érzékenyen is tud szólni bárkihez. Hogy egyáltalán az érzelmi szintje már a béka feneke fölött van.
Hermione akadozva válaszolt, még mindig a könnyeivel küszködött.
- Olyan nagyon picike és olyan aranyos! - törölgette a szemét. - Egyszerűen tökéletes! Istenkém, mint egy pici angyalka! És ő az én húgom! - örömében már szinte zokogott.
- Jól van, na! Csssss! - nyugtatgatta Ron, miközben a haját simogatta. - Nyugi, oké?
Hermione bólogatott. Kifújta az orrát és megtörölte a szemeit.
- Anya mondta, hogy beszéljük meg, meddig akarunk maradni. Mondta, hogy ne siessünk nagyon haza, meg hogy ő biztosan visszajön Angliába. És szerintem is maradhatnánk. Legalább egy hetet, ha többet nem is, mert a Rend ugyebár összeül. De egy hét is elég egy csomó mindenre! Megismerhetnénk a várost, néhány nevezetességet, meg ilyeneket. Jah! Mielőtt elfelejtem. A két vendégszoba a miénk, anya mondta, hogy pakoljunk ki, meg rendezkedjünk be. Harry, melyik szobát kéritek?
- Mér? Te már láttad őket?
- Igaz! Azt sem tudom, hogy hol vannak. A nappalin meg a húgom szobáján kívül még semmit sem láttam a szüleim jelenlegi életteréből.
Elmentek felfedezni a házat. Megtalálták a lenti fürdőt, a konyhát és az étkezőt, majd a végén a folyosónak a két vendégszobát. Hermione Herryhez fordult.
- Melyikben alszotok? - kérdezte Hermione Harryt és Ginnyt nézve.
- Úgy érted, hogy így ketten? - kérdezte Harry magára és Ginnyre mutatva.
- Igen, úgy értem - válaszolta nekik. Majd a vörösödő fejük láttán hozzátette- Most nem mindegy nektek, hogy már az elején egy szobába vagytok, vagy csak lefekvés után húsz perccel? Tudjuk le így, aztán nem kell fedő sztori se Ronnak, se Ginnynek, és a kínos kérdéseket is elkerülhetjük.
Harry feje még jobban elvörösödött. Erre mind a négyen nevetni kezdtek.
- És te Ronnal leszel? - kérdezte tőle.
- Ó nem, Harry, várom a titkos szeretőmet. Tudod megbeszéltem vele, hogy itt a szüleim házában szeretném megcsalni azt az embert, akire mindig is vágytam! És akivel elég nehezen hoztuk össze, hogy együtt járjunk! - olyan gúnyosan mondta mindezt, hogy nagy nevetés lett a vége. - Még jó, hogy Ronnal leszek!
Megbeszélték, hogy melyik szoba melyik párosé, kipakoltak Hermione gyöngyberakásos táskájából, majd visszamentek a nappaliba. Nevetgéltek, beszélgettek, majd megjelent Jean, felöltözve, ölében Paige-dzsel.
- Gyerekek, elmegyek Robertért, addig figyeljetek Paige-re! - Ron kezébe nyomta a kislányt, lévén, hogy ő állt hozzá kartávolságon belül. Ron meg nézett ki a fejéből. - Megetettem, tisztába tettem, és szerintem negyed órán belül aludni fog. Na, én rohanok! Legyetek jók!
És elviharzott.
- Na gyerekek, ő a húgom! - Állt oda Ron mellé Hermione. Ron oda akarta adni a lánynak a babát, de Hermione nem vette át tőle. - Ő se sokkal kisebb, mint Teddy! Méretre sem! Ne félj tőle, nem harap!
- Szóval Paige! - mondta neki Ron. - Még sosem volt ekkorka sógornőm! Eléggé picike vagy, tudtad? - Paige Ronra mosolygott.
- Szeret téged! - mondta neki vigyorogva Hermione. Ron is mosolygott a picire, majd eltartva magától tréfásan megkérdezte:
- Ki kéri? - nézett körbe Ron hármójukon. Ginny egyből átvette. És Harry ismételten közölte vele, hogy jól áll neki a gyerek a kezében. Ginny cinkosan mosolygott.
Harry is a karjaiba vette a babát, majd végignézték, ahogy a nappaliban letett babaszőnyegen szépen elalszik. Ami a legszebb volt az egészben, hogy a fiatalok is elaludtak a kislánnyal együtt.