Andromeda éppen a kicsi szobáját takarította, miközben Teddy a nappaliban aludt. Mikor készen lett, lement a kisfiúhoz, betakargatta, majd kopogtatást hallott az ablakon túlról. Egy bagoly volt ott, lábán egy levéllel. Kinyitotta az ablakon, elvette a levelet, megsimogatta a baglyot, aki hálása huhogott vissza, majd tovarepült.
Andromeda megnézte, hogy ki küldte neki a levelet, és amikor meglátta, még az ütő is megállt benne. Azonnal le kellett ülnie. Vajon mit akarhat tőle pont Ő? Leült, ivott néhány korty Lángnyelv Whiskyt, aztán kibontotta a borítékot, és olvasni kezdte.

„Andromeda!

Életem talán utolsó levelét írom most, nem tudom, meddig fogom bírni ezen a helyen, a dementorok mellett ép ésszel! De tudom, hogy megérdemlem! Megérdemlem, mert mindig hagytam magam befolyásolni! Az aranyvér-mániás szüleimnek, az őrült, és velejéig romlott nővéremnek, a gonosz, és felfuvalkodott, gőgös férjemnek, aki egy nagyon rossz ember, és akit egyetlen percig sem szerettem soha! És hagytam magam befolyásolni mindenki másnak is! Megérdemlem, hogy most itt vagyok, és hogy a következő öt évemet börtönben fogom tölteni. (Luciust dementor-csókra ítélték, Draco, mivel Dumbledore haláláért közvetve ő is felelős, tíz évet fog itt, az Azkabanban lehúzni, a dementorok emeletén.) És mindannyian megérdemeljük, akik halálfalókként idekerültünk. Kivétel nélkül, egytől-egyig.
Dromeda! Én őszintén megbántam mindazt, amit az életem során elkövettem és elkövettettek velem. Tudom, hogy a lányod, a férjed és a vejed halálát sosem fogod nekünk megbocsátani, én mégis bocsánatot kérek tőled! Bocsánat, amiért gyermekkoromban nem hallgattam rád! Ne haragudj, amiért nem hittem el neked, hogy a saját akarat szabaddá tehet! Ezért megkaptam a büntetésem, és egész életemben fogoly voltam, vagyok, és leszek emiatt. Kérlek, bocsáss meg azért, amiért megtagadtalak, és nem álltam ki melletted, nem állítottam meg Bellatrixot! Féltem tőle, valahol mélyen még mindig félek tőle, de ez már nem számít. Mindent elveszítettem a világon, bár nem is tudom, volt-e egyáltalán valamim is valaha! De azt érzem, számomra már nem létezik megbocsátás!
Regulus még időben észhez tért, megpróbálta megállítani a Sötét Nagyurat, és egy ízben Bellatrixot is! Igaz Regulus már régen meghalt, de a lelke megtért! Én is szeretnék jó ember lenni, bár erre már nincs esélyem, semennyi. Ennyi gonoszság elkövetése után én már sosem leszek, nem lehetek jó ember! Ugyan ki hinné el nekem, hogy mindent megbántam? Immáron csak két ember fontos nekem, csak két ember: Te, és a fiam. Draco nem gonosz, fiatal és forrófejű, de nem gonosz! Csak a bizonyítási vágy hajtotta. Bizonyítani az apjának, bizonyítani a halálfalóknak. Hiszem, hogy az ő számára még van remény, még ha nekem nincs is! Bízom abban, hogy tisztességes ember lehet belőle, az, ami a mi családunkban nem sok mindenkiről mondható el! Nem lett mindenkiből tisztességes állampolgár!
Csodállak azért a bátorságodért, amiért képes voltál otthagyni ezt a romlott családot! Már bánom, hogy akkor, sok-sok éve nem mentem veled, hogy nem értettem meg azt, hogy te csak jót akartál nekem azzal, hogy magaddal akartál vinni. Így akartál segíteni nekem, kimenekíteni, hogy megments apánktól, anyánktól és az egész gonosz társaságtól. Sajnálom, bánom, és haragszom magamra ezért. És szégyellem is magam! Szégyellem magam mindazért, amit utána, abban a levélben írtam neked! Hidd el, Andromeda, őszintén sajnálok mindent, amit ellened tettem én, és a nővérem. Aki sajnos téged nem tekintett a húgának, mert ha valaha is, csak egy kicsit is annak tartott volna téged, nem irtotta volna ki a családod!
Sajnálom, Dromeda, nagyon sajnálom! Nekem kellett volna megállítanom! Akárhogy is, de nekem kellett volna megállítanom! Nem tudom, valaha is megbocsátok-e ezért saját magamnak, tényleg nem tudom.
Andromeda, én szerettelek! Szerettelek, szeretlek és mindig is szeretni foglak! Kérlek, őszintén kérlek, bocsáss meg nekem!


Szeretlek: Narcissa”

És elolvasta még egyszer, és még egyszer, és még egyszer… Potyogtak a könnyei, mint a húgának is, aki a levelet írta. Mivel sok-sok helyen elmaszatolódott az írás.
Andromeda zokogott. Nem tudta, hogy húga őszintén beszél-e, de hitt benne. Narcissa Black annyira nem volt gonosz soha, hogy ne hihessen neki. Andromedanak legalábbis sohasem hazudott.
- Azonnal beszélnem kell valakivel! - idegeskedett tovább. Odalépett a kandallóhoz, és belekiáltotta Jean Granger címét.
- Szia Jean!
- Andromeda! Hol van a tested?
- Semmi bajom, csak nyugi. Jean, elvihetném hozzád Teddyt? Sürgős ügy, halaszthatatlan.
- Persze, hozzad! - válaszolta neki. Andromeda gyorsan kihúzta a fejét a kandallóból, átszólt az Odúba Mollynak, hogy sürgősen beszélniük kell, majd felnyalábolta alvó kis unokáját, és áthoppanált vele a Granger- házba.
- Egy pár órán belül érte jövök. Muszáj beszélnem Mollyval!
- Rendben van, nem muszáj sietned. Majd szóljatok, és átviszem az Odúba.
- Jó, és még egyszer köszönöm, hogy vigyázol rá.
Elköszöntek egymástól, majd Andromeda hoppanált az Odúba.
Molly már várta.
- Mi a baj, Dromeda, jól vagy?
Andromeda nem válaszolt, csak a kezébe nyomta a levelet, és leült. Molly körülbelül ugyanúgy reagált a levélre, mint Andromeda, csak ő nem fakadt sírva. De ő is újra és újra átolvasta.
- Mit fogsz most tenni?
Andromeda megint sírva fakadt. Milyen régóta nem ejtett már egyetlen könnycseppet sem Narcissa miatt! Mikor egy kicsit megnyugodott Molly nyugtatóteájától, nehézkesen, de megszólalt.
- Istenem, Molly, én tényleg nem tudom, hogy mit csináljak! Úgy érzem, hogy beszélnem kell vele, mégiscsak a húgom. De nem tudom neki azt megbocsátani, hogy mindig Bellatrix akaratának engedelmeskedett. És Luciusnak. Közvetve emiatt is meghalt a lányom, a férjem, és Remus is.
- Megértelek - mondta neki csendesen Molly. Eltökélte magában, hogy most kibeszélteti Andromedaból a sok felgyülemlett keserűséget. - Milyen volt a húgod régen?
- Amikor megszületett enyhén kirítt a sorból a hihetetlenül világoskék szemeivel és a szőke hajával. Apám meg is vádolta anyámat, hogy minden bizonnyal megcsalta. De nem, mert a nagyanyánk is szőke volt. Narcissa ezt örökölte. Gyönyörű kislány volt, tisztelettudó, sosem feleselt. Amit mondtak neki a „drága” szüleink, ő mindig azt tette, feltételek nélkül engedelmeskedve. Oda volt Belláért és értem. És mi is nagyon szerettük őt! Én legalábbis nagyon.
- Mikor romlott meg köztetek a viszony? Mármint a nővéreid és közted?
- A kezdete? Talán az egész ott kezdődött, amikor Orionnak fia született. Addig Bella volt az egyetlen gyermek a családban, és természeténél fogva méltó volt a Black névre. Amikor Sirius megszületett, akkor volt Bella öt éves. És nem értette, hogy miért kell isteníteni a fiúgyermekeket. Féltékeny lett, és egyre gonoszabb a kisfiúval. Ott fúrta, gyötörte, kínozta ahol, és amikor csak tehette. Regulust ellenben imádta. Saját magát látta benne.
- Ne haragudj, hogy közbe szólok, de te hol voltál akkor, amikor ezek történtek?
- Sirius születésekor még anyámban voltam. Először született Bella, aztán öt évvel később Sirius és én. Sirius négy hónappal idősebb volt nálam. Aztán egy év múlva született meg Regulus, és rá egy évre Cissy. Nem voltak olyan észveszejtő korkülönbségek, együtt nőttünk fel, egy házban. Bella gyűlölte Siriust, mert ő volt az első fiú a mi generációnkban. Istenítették. De valamilyen oknál fogva Siriusra mindez egy cseppet sem volt nagy hatással. Aztán megszületett Regulus, és őérte lett oda mindenki. Sirius abban az időszakban kezdett átváltani normálisba. És onnantól kezdve már az egész család gyötörte. Engem szintén. Én hamarabb kezdtem lázadni, mint a drága Sirius. Bella és Regulus pedig a mi szöges ellentéteink voltak. Bella Siriusszal hadakozott állandóan, én meg Regulusszal. Narcissa megint más volt. Csöndes és engedelmes. Anyám, Walburgának, Sirius anyjának a húga, ő mindig azt mondta, hogy jó feleség lesz belőle. Anyám nem tartotta a húgomat semmire. Anyám számára a legkisebb lánya csak egy báb volt, akit ide-oda taszítgathatott. Haragudott rá születésétől kezdve, amiért ő sem lett fiú.
Molly elborzadva hallgatta, hogy milyen iszonyatos gyerekkora volt az asszonynak és Siriusnak is. Andromeda tovább mondta a történetet.
- Bella Regulusszal jött ki nagyon, én Siriusszal, Narcissa meg hol itt volt, hol ott. Aztán szépen lassan felcseperedtünk. Kezdődött az Roxfortos életünk. Az aranyvér-mániás családunk azt várta, hogy mindannyian Mardekáros tanulók leszünk, nevünkhöz méltóan. A Black névhez méltóan. Bella kezdte a sort. Mardekáros lett, mindenki örült. Mi Siriusszal a Griffendél ház tagjai lettünk, és a családunk már akkor számkivetettként kezdett kezelni minket. Mi már csak egymásra számíthattunk. Aztán egy évvel később Regulus is Mardekáros lett, és akkor jött Narcissa. Nagyon okos lány volt. Érdeklődő, és fogékony. Jó helye lett volna a Hollóhátban, főleg, hogy ő maga is oda vágyott. Azóta, hogy Bella Roxfortos lett. Viszont a húgom, mint mondtam, mindennél könnyebben befolyásolható volt. A család ráparancsolt, hogy a Mardekárt kell választania, és Narcissa, aki mindennél jobban vágyott anyám és apám elismerésére, megtette. Kérte a süveget, hogy a Mardekárba ossza be. Ezzel végérvényesen bekerült a család fennhatósága alá. Nem volt többé szabad akarata. Otthon a Blackek, a Roxfortban a nővérem irányította őket. Narcissat is és Regulust is. És onnantól Cissy menthetetlen lett. Elvégezte az iskolát, apám kiházasította Lucius Malfoyhoz, akit Cissy sohasem szeretett, és onnantól kezdve nem a családjának, hanem a férjének az akarata irányította a húgomat. Beállt halálfalónak, és az esküvőjük után kilenc hónappal megszületett a fia. Azóta nem beszéltem vele. Akkor találkoztam vele személyesen utoljára. Azt tudom, hogy ő maga soha, egyetlen embert sem ölt meg, nem kínzott senkit, de a férjének minden sötét ügyében benne volt. Sosem kérdőjelezett meg semmit, csak végrehajtotta a feladatot, mint egy jó feleség.
- Ez borzalmas. Hogyan éltetek túl egy ilyen gyerekkort?
- Tizenhat évesek voltunk Siriusszal, amikor elszöktünk otthonról. Elegünk lett, és minél messzebbre akartunk kerülni a családunktól, de egymáshoz minél közelebb. Én Tedhez mentem, akihez tizenhét évesen, héthónapos terhesen mentem hozzá. Ted akkor már javában auror volt. Sirius Jameshez ment, majd amikor betöltötte a tizenhetet, vett magának egy saját házat.
- Narcissa mennyi idős volt, amikor megszöktetek? Kislány volt még, az biztos.
- Tizennégy éves kora előtt jöttünk el. Egyszer kaptam tőle egy levelet, hogy megért engem, de nem tudja elfogadni azt, hogy elhagytam a családom, megtagadtam a vérem, a származásom, és hogy mindebbe őt is bele akartam rángatni. Elmondta nekem, hogy megérdemlem, hogy a családom kitagadjon. Így is tettek! Kitagadtak, és megszakadt a húgommal minden kapcsolatom, hiszen nem mentem vissza a Roxfortba. Bennem nem volt annyi bátorság, mint Siriusban, és nekem akkor már ott volt a kisbabám is, akire gondolnom kellett. Attól a pillanattól kezdve, hogy eljöttem Londonból, Ted, Remus, Lily, James, és Sirius lettek a családom. Mindenekfelett boldog voltam. Aztán minden összedőlt, mint amikor egy kártyavárat elfúj a szél. Lily és James meghaltak, Siriust elítélték, Remus pedig eltűnt a szemünk elől. Akkor először tényleg összetörtem. Ha nincs mellettem Ted és Dora, biztos, hogy végeztem volna az egész világgal. Az igazság viszont az, hogy én személy szerint sohasem hittem el, hogy Sirius bűnös. Nem szerettem Petert, valami mindig volt a szemében, amit nem tudtam nem észre venni. Valami a tekintetében, ami kezdettől fogva nem tetszett. De mindennek ellenére nem tehettem semmit. Azután peregtek az évek. Hirtelen. Egyszer csak azon kaptam magam, hogy Bella többször is Ted életére tör, és én akkor kijelentettem, hogy elhagyjuk az országot, és valami védettebb helyre megyünk. Dora nem jött velünk. Legközelebb csak akkor láttam, amikor közölte velünk, hogy a halálfalók kiszabadultak Azkabanból.
- Akkor már Remusszal együtt voltak.
- Igen! És hogy én milyen boldog voltam! Remus visszatért az életünkbe. Megkérte Dora kezét, és Ted boldogan adta is. Nekem volt némi fenntartásom a lycanthropiája miatt, de Dora nagyon szerette, és nekem minden vágyam az volt, hogy Dorát boldognak lássam. De hála a nővéremnek, ezt nagyon rövid ideig nézhettem és élvezhettem. Bella megölte Dorát, Remust és Tedet is.
- Ahogyan Fredet is. És majdnem Ront, Percyt és Ginnyt is. Andromeda, őszinte leszek veled. Lehet, hogy a nővéred volt, de nem sajnálom, hogy végeztem vele.
- Én sem. Megérdemelte a halált.
- Igen, meg.
- Amikor felrobbantotta a folyosót, nagyon sok életet kioltott. Harry és Ron mindent elmeséltek arról a robbanásról. De Harry mást is elmondott. Méghozzá azt, hogy Cissy segített neki visszajutni a kastélyba.
- Narcissa Voldemort ellen szegült?
- Igen! Voldemort haláláért valamelyest a húgom is felelős. Ezért nem tudom, hogy mit higgyek erről a levélről. Hogy mit tegyek. Mindaz, amit írt, megbánást tükröz, és a húgom sosem volt gyilkos, ártatlan embert közvetlenül sohasem bántott, és nem ölt meg.
- És közvetve?
- Félek, hogy közvetve viszont igen. Sok ember sorsáért ő is felelős. Könnyen irányítható volt mindig is. Amit mondtak neki, ő azt tette.
- Dromeda, hiszel benne, hogy megbánta?
- Feltételezni tudom, de hinni csak a szememnek hiszek! Semmi másnak.
- Akkor menj el hozzá, beszélj vele! Nézz a szemébe, és mindent megtudhatsz! Ő nem Bellatrix, nem fog a legillimencia ellen védekezni.
- Igen, én is ebben bízom, és éppen ezért ezt is fogom tenni. Ha a szemembe is képes mindezt elmondani, és felnőtt emberek módjára meg tudjuk mindezt beszélni, akkor talán még van lehetőség a kettőnk kapcsolatának javítására. Helyrehozni már úgysem tudjuk, az évek rányomták a bélyegüket. Túl sok volt mindez ahhoz, hogy átnézzek felette.
- Nézd! Amiben csak tudlak, segítelek.
- Köszönöm Molly, azt is hogy meghallgattál.
- Igazán nincs mit. Maradsz vacsorára?...

Mindeközben Londonban…

- George, kész a vacsi! - kiabált a férfinek Angelina.
- Mindjárt megyek Angie!
Angelina elmosolyodott. Imádta, amikor George Angie-nek hívta. Maga sem tudta miért. Mert igazából ettől a névtől még a hideg is kirázta. George elképesztő volt. Szerette benne, hogy mindig bohóckodik, de közben komoly tud maradni, szerette benne, hogy feltétel nélkül szereti a gyermekét, aki Fredtől van. Akinek George igazából az apja kíván lenni az apja helyett. Angelina az utóbbi időben sokat gondolkodott ezen. Lesz egy gyermeke, akinek felelősséggel tartozik. Hogy ő már sohasem lehet újból szerelmes. Tartozik ezzel a gyereknek. Neki, a babájának, mindennél jobban. Lemondott a kicsi kedvéért a saját boldogságáról. És megelégedett azzal, hogy George-dzsal lehet. Sőt mi több, örült neki. De valahogy ez az öröm már más volt, mint eddig. Ez már nem ugyan az a „Nem vagyok egyedül!” érzés volt…
Eddig úgy nézte George-ot, mint egy szeretni való fivért. De mostanában… Ez már teljesen más helyzet volt. Mégsem merte megmondani a varázslónak, két okból sem. Az egyik az volt, hogy nem akarta Fred emlékét megsérteni. A másik pedig az, hogy ezt George sem szeretné. George úgy szereti Angelinát, mintha a húga lenne. Megesküdött Frednek, hogy vigyázni fog rá és a babára, és nem azt mondta neki, hogy ő lesz az új férfi a lány életében. És Angelina ebbe beletörődött. Szerette és tisztelte annyira George-ot, hogy ne tegye tönkre az életét.
Vacsora után, ami nagyon jó volt (Angelina George kedvencét főzte), leültek beszélgetni a nappaliban.
- George - kezdte Angelina, - mostanában nagyon titokzatos vagy!
Kettejük között az őszintébbnél őszintébb beszélgetések kezdtek mindennapossá válni, rendszerint minden megbeszéltek egymással. Mint most is!
- Mire gondolsz? - kérdezett vissza, majd zavarában elvörösödött.
- Furcsán nézel, gyakran révedezel el, sokszor elkomorul a tekinteted, máskor meg olyan, mintha erőltetett lenne a mosoly az arcodon.
George nagyra nyitotta a szemeit. Ennyire ismeri őt Angelina?
- Mint most! Megint a révedező arc! Legyél velem őszinte, George, egy lány miatt van, ugye? Nekem elmondhatod! Kérlek, bízz bennem!
George nagy levegőt vett. Egy részét végül is elmondhatja.
- Igen, valaki miatt van.
Angelina szemei a mondatra szomorúak lettek. Gondolta, hogy egyszer ez is bekövetkezhet, de valahol mélyen remélte, hogy George nem fog találni magának senkit, és együtt maradhatnak, még ha csak plátóian is. De nem. George szeret valakit, és nem őt. George folytatta.
- De ezt a lányt én sohasem kaphatom meg, mert az ő szíve már örökre másé lesz.
- Nagyon szomorú vagy miatta?
- Tudod hol igen, hol nem. Van, amikor igen, nagyon szomorúan érint, hogy sosem kaphatom meg, ráadásul tudom, hogy ő nem engem szeret, de amikor látom a bazsalygós arcát, a rózsás jókedvét, olyankor boldog vagyok, mert ő is boldog.
- George - hajolt előre Angelina, és megfogta George karját. A varázsló rátette a kezét Angelina kezére. A boszorkány folytatta. - Ha bármikor, bármivel vagy bárkivel kapcsolatban nyomja a lelkedet akármi, engem mindig megtalálsz! Nekem nyugodtan elmondhatod.
- Előbb te mondd el, hogy mitől lett a szemed könnyes! Az előbb, mikor megmondtam, hogy van valaki, akibe beleszerettem.
- Csak belegondoltam, hogy mi lesz velem, ha te találsz magadnak valakit. Mert neked van erre esélyed, de nekem…
George meglepődött. Angelinát ilyen gondolatok foglalkoztatják?
- Angie, te egy nagyon szép, okos, bájos és vonzó nő vagy. És ha megszületik a kisbabád, akkor majd újra ismerkedhetsz és megpróbálhatod újra kezdeni, ha akarod…
Nem folytatta. Az egészet úgy mondta, mint aki a halálos ítéletét olvassa fel. Angelina pedig így fogadta.
- Nem szeretnél a kellőnél tovább velem, a társaságomban lenni?
- Jaj Angie, dehogyis nem! Amíg én élek, addig te meg nem szabadulsz tőlem! És egyet jegyezz meg most és mindörökre: Sohasem leszel egyedül! Amíg élek, addig bárhová is vessen minket a sors, egymáshoz közel, vagy egymástól távol, én mindig vigyázni fogok rád, és a kicsire! Még ha új életet is akarnál kezdeni, tőlem akkor sem szabadulnál meg! Neked rám, nekem meg rád van szükségem!
Angelina meglátott valamit George szemében. Olyat, amire már nem is tudja, mikortól vágyott, most mégis falhoz vágta. Hirtelen megszédült. George elkapta, és lefektette a kanapéra. Angelina George tekintetét kereste, de a varázsló inkább nem nézett a szemébe. Túl sok mindent mondott ki. Túl sokat. És ezt Angelina is megérezte. Forgott vele a világ.
- Angie, jól vagy?
- George, ki az a lány, akiről beszéltél?