George hátat fordított neki. Nem bírt ránézni. Angelina ebből mindent megértett.
- George, nézz rám! Nézz a szemembe! - utasította a varázslót. George szeme könnyes volt. Haragudott magára, Fredre, Angelinara, az egész világra. Magára, mert képes volt beleszeretni a lányba, Fredre, amiért meghalt, és magára hagyta Angleinát, Angelinára, amiért nem viszonozza az érzelmeit és Fredet választja, és a kettejük gyerekét, és az egész világra, amiért minden jótól megfosztotta őt, amitől csak megfoszthatta.
Angelina nagyon határozottan, mégis, valamelyest gyengéden mondta neki a következőket.
- Közel négy hónapja próbálom magamat túltenni Fred halálán. Egészen ideáig nem is sikerült igazán. De vannak dolgok, amelyek ellen nem lehet tenni semmit, hiába szeretnél, és ezt te is tudod… Számtalanszor elgondolkodtam azon, hogy mit is jelent az esküd. Amit Frednek tettél. George - a következő szavai csengtek a leghatározottabban, - Fred sohasem kérne tőled olyat, ami nem tenne téged boldoggá. Te a világon mindennél fontosabb voltál a számára. Még nálam, és a gyerekénél is! Sokszor eltöprengtem azon, hogy miért pont téged kért meg arra, hogy vigyázz ránk. Rám, és a babára. És arra az álláspontra jutottam, hogy nem csak azért, mert benned bízott meg a világon a legjobban, hanem mert Fred szerintem úgy gondolta, hogy egymásra támaszkodva az ő elvesztését könnyebben átvészelhetjük.
- Angie, Fred meghalt! Te pedig az ő menyasszonya voltál! - Hirtelen felpattant, és fájdalmasan nézett Angelinara. - Én meg egy aljas görény vagyok, mert a saját halott bátyám szerelmét szeretem! - azzal berohant a szobájába, és magára bájolta az ajtót.
Angelina, bár szeretett volna, mégis jobbnak látta nem utána menni. Így csak saját magának suttogta a következőket: Ő is téged…

Mindkettejüknek zaklatott éjszakája volt. George nehezen aludt el, és nagyon különös álma volt.
A tengerparton volt, és a homokban ült. Mellette sziklák, amiket csak úgy vert a hullám, mintha elhinné a vízi fodor saját magáról azt, hogy egy szilárd sziklafalat képes leomlasztani…
Révedezően nézte a habzó hullámokat, és Angelinaról gondolkodott. A sziklák őt juttatták az eszébe. Mindent elveszített egyetlen pillanat leforgása alatt. Azzal, hogy bevallotta a boszorkánynak az iránta táplált vágyait és érzelmeit, elveszítette Angelinát. Mert ő Fredet szereti, és az ő babáját várja. George a lány számára ugyan mennyit jelenthet? De most mindent elrontott. Eddig legalább barátok lehettek, legalább távolról imádhatta a boszorkányt… Most nem maradt semmi. A világon semmi.
- Ezt ne gondolt! - hallatszott a szeretett, ismerős hang a háta mögül.
- Fred?- fordult hátra a hang irányába. A szíve hatalmasat dobbant a felismerésre.
- Miért, kit vártál, a Pápát? - kérdezte az öccsétől, miközben letelepedett mellé a homokba. - Bocs, de Őszentsége most nagyon elfoglalt! Kénytelen vagy beérni velem.
George fájdalmasan mosolygott a mondaton.
- Nagy, nagyon nagy kár! Pedig szívesen meggyónnám neki a jelenlegi életemet!
Fred George tekintetét nézte. És amit látott benne, az nem derítette éppen jókedvre.
- Na! De búval bélelt az ábrázatod! Mesélj, mitől nézel ki így? Le vagy verve, mint a bili füle!
- Kímélj meg a füles poénoktól! – simította félig kilyukasztott fejére a lenövesztett haját.
- Ki vele! George, mondd el, mi bánt!
- Fred, én egy aljas disznó vagyok!
- Miért is?
George fájdalmasan nézett rá. Ha valakinek, hát neki elmondhat mindent.
- Szeretném, ha tisztán látnád a helyzetet! Megesküdtem neked, hogy vigyázni fogok Angelinára. És be is tartottam a szavam. Négy hónapja a nap huszonnégy órájából huszonnyolcban vele vagyok! Amióta elmentél, mindig mellette voltam, minden percben, vagy ha én nem, akkor igyekeztem, hogy valaki legyen vele, nehogy megint… Érted? Még a barátnőmet is dobtam, amikor kiverte a hisztit, mert Angelina hozzánk költözött a nyáron az Odúba.
- Végre már, hogy dobtad! Esthelle egy kibírhatatlan kis liba volt. Nem kár érte.
- Erre magamtól is rájöttem. Akkor most vissza az eredeti gondomhoz. Ott tartottam, hogy sosem hagytam magára. Rengeteget beszélgettünk, rólad, Angelináról, meg a babáról, a félelmeiről, a lidérces álmairól. Elmondtam neki, hogy amíg én élek, addig ő sosem marad egyedül. Hiszen mindezt neked is megígértem.
- És hol van a probléma?
- Múltak a napok, a hetek, a hónapok… Egyre jobban megismertem, és én…
- Beleszerettél - állapította meg Fred olyan hangnemben, mintha mindez a világ legtermészetesebb dolga lenne.
- Aljas dög vagyok! - mondta George magáról, és lehorgasztotta a fejét. Nem bírt Fred szemébe nézni.
- Nem, George, nem vagy az – nyugtatta a bátyja. - Igazából én bíztam benne, hogy így lesz. Angelina egy szuper csajszi, egy nagyszerű nő. És pontosan ezért egy nagyszerű embert érdemel. Téged! Ne hidd azt, hogy ő nem viszonozza az érzéseidet! Ő is szeret téged! Talán még jobban, mint engem a halálom előtt. Na tessék! – vigyorgott az öccsére Fred, - már én is kezdem elhinni magamról, hogy meghaltam!
Ezen mindketten nevettek egy jót, majd visszavették a komoly arckifejezésüket. Fred folytatta a mondandóját.
- Jobban megismerted őt, mint én, és ő jobban megnyílt lelkileg előtted, mint előttem. Ismered! Láttad a szemében a szerelmet. Az a szerelem, az a tűz édes öcsém már rég nem nekem szól. Azok a pillantások már miattad vannak!
George megütközve nézett a testvérére.
- Miből gondolod? - kérdezte Fredtől. Érdekes, hogy pont Fred próbálja az életkedvet visszahozni George-ba, miközben az ő menyasszonyáról van szó. Hát igen! Ilyen az igazán jó testvér!
Fred George szemébe nézett. És elmondta neki, amit tudnia kellett.
- Angelina sokat sírt. Miattad és miattam. Engem keresett benned, de téged talált meg. Nehezen viselte az érzelmi megrázkódtatásokat. Így hozzá is elküldtek, ugyan így. Ő is itt várt engem, hogy mindent elmondjon. Akkor még nem tudtam, hogy te is ugyan úgy érzel iránta, mint ahogyan ő irántad. Megmondtam neki, hogy legyen veled türelmes, és várjon. Várjon, hogy megnyílsz-e magadtól, vagy kell-e majd a segítség. Most miért nézel így?
- Fred, te meghaltál! Eltemettünk, és te már nem élsz!
- Kösz, hogy emlékeztetsz! - vágta rá epésen. – Igazán jó testvér vagy, hogy ennyire hiszel abban, hogy itt vagyok. De most le fogsz döbbenni! Én vagyok! Hogy igazából mi történt, azt hamarosan megtudod! De én most nem emiatt vagyok itt. George, szereted Angelinát?
- Az életemnél is jobban!
Szavaira Fred bólintott. Ezt a választ várta, és megkapta. Megnyugodott a lelke.
- Nekem most mennem kell – állt fel a parton, - és neked is! - Egymás szemébe néztek. Sokáig, csak úgy, némán, hátha megtudhatnak valamit a másik tekintetéből. Végül a hosszú szemezés után Fred törte meg a csendet. - Te most fel fogsz kelni úgy, hogy mindenre emlékezni fogsz. És hogy te is mindent megérts: ez nem álom. Az esti beszélgetésetek óta Angelina nem érzi túl jól magát. Menj át hozzá, és nyugtasd meg! George! Angelinanak már megmondtam, de neked is tudnod kell! Én a kettőtök kapcsolatára áldásomat adom! És kérlek, legyél jó és szerető apja a gyerekemnek!
- Hogy is lehetnék én az apja? Jobbat érdemelne nálam. És ha ez nem álom, akkor miért én legyek az apja, miért nem leszel te a saját gyereked apja?
- Ezt most még nem értheted, de akkor is, ígérd meg!
- A szavamat adom! De a miértemre választ várok!
- Még találkozunk George! És akkor mindent meg fogsz tudni, amit akarsz, és amit nem akarsz, azt is! - felálltak, és megölelték egymást. Sokáig szorították magukhoz a másikat. Az ő kettejük kapcsolatának sok volt ez a négy hónap. És ki tudja, mikor látják egymást legközelebb!
- Ígéred? Megígéred, hogy fogunk még találkozni?
- Ígérem!
Ezekre a szavakra George szeme felpattant. Még egy percig nézte a plafont, elmélkedett a nem-álmában történteken, Fred mondatain, hogy ne féljen szeretni Angelinát. De akkor is félt.
Majd meghallotta Angelina sírós-hányós hangját a szomszédból. Felkelt, átment a fürdőbe, majd hátrafogta a WC felett görnyedő lány haját, és miközben támogatta, várt. Nem kellett olyan nagyon sokat.
- Jobban vagy? - kérdezte tőle. Angelina még mindig a talajt bámulta.
- Nem, de a gyomrom azért egy kicsit könnyebb lett! - mondta elfúló hangon. – Beszélnünk kell! Rendbe szedem magam, várj meg, kérlek a nappaliban!
- Oké! - mondta neki, majd kiment a nappaliba.
Pár perc múlva már a boszorkány is ott volt. Csak nézték egymást. Szólnia egyiknek sem akaródzott.
Végül Angelina törte meg a csendet.
- Elrohantál.
- Megijedtem.
- Mitől?
- Ettől az egész kialakult helyzettől. Árulónak éreztem magam, mert beléd szerettem.
- Ezzel én is így voltam. Mondd, mi változott, hogy most mégis velem szemben ülsz?
- Beszéltem Freddel. Miért nem mondtad, hogy találkoztál vele?
- Azt hittem bolondnak fogsz tartani.
Csak nézték egymás szemeit. Sokáig, néma csendben. A percekig tartó szótlanságot kivételesen George törte meg, miközben egyre közelebb hajolt a nőhöz.
- Szeretlek! - már a szempilláit is meg tudta volna számolni…
- Én is téged, George! - látta a szeplőket is…
Végül ajkuk egy szenvedélyes csókban összeforrt.