- Mikor indulsz?
- Egy óra múlva. Megvárom, amíg Teddy elalszik, aztán találkozom a Minisztériumban Arthurral, és onnan megyünk.
- Félsz?
- Mire gondolsz?
- Nem akárhová mész, és nem akárkivel találkozol. Dromeda, évek óta nem beszéltél vele. És most az Azkabanba mész vele családi beszélgetésre. Szóval kérdezem én még egyszer, félsz?
- Őszintén Molly, igen félek. És nem az Azkabantól, hanem a húgomtól. De akkor is találkoznom kell vele. Muszáj! Ha most nem teszem meg, talán örök életemben bánni fogom. És ezt nem szeretném. Rajtam kívül nincs senkije, és ha valamilyen csoda folytán még menthető, akkor meg fogom menteni!
- Bámulatos vagy! Hogy még ennyi szenvedés után is képes vagy hinni a jóban, ez valami elképesztő.
- Ha nem tenném, az nem én lennék. Akkor sosem lettem volna Ted felesége, nem vállaltam volna el, hogy anya legyek, és odaadtam volna gyermektelen párnak a kis unokámat. Hiszek, mert hinni kell. Molly, egy dolgot velem nagyon megtaníttatott az élet: a remény hal meg utoljára.
- Ez igaz.
Ekkor Arthur feje jelent meg a kandallóban.
- Sziasztok! – köszönt a két nőnek, - ne haragudjatok, hogy csak így rátok török, de most szóltak, hogy mehetünk hamarabb is, és arra gondoltam, hogy talán, Dromeda, neked is jobb lenne, ha mihamarabb túlesnél ezen az egész hercehurcán. Mit gondolsz? Menjünk előbb?
- Ha Molly vigyáz Teddyre, akkor oké – válaszolta a kandallóban lebegő fejnek. – Molly – fordult az asszonyhoz, - nem baj, ha most megyünk? Tudsz vigyázni rá egy kicsit többet?
- Persze, Dromeda, nagyon szívesen.
Arthur feje eltűnt, nem sokkal később Dromeda is elpörgött a smaragd színű lángokban.

Magas, nagyon magas falak vették körül az erődöt. A szinte egybefüggő falon alig volt egy pár ablak. Óriási méretű volt az erőd maga. Roppant nagy, és félelmetes.
A kőből épített falakon úgy csillant a felhők szűrte fény, mintha pislákoló gyertyacsonkok aludnának be éppen. Egyik pillanatban itt másik pillanatban ott. Egyik pillanatban itt hal meg a remény, a másik pillanatban ott. Egyetlen egy négyzetcentiméter sem volt rajta olyan, ami legalább egy kicsi reményt mutatott volna. Semmi. Aki ide belép, az hagyjon fel minden ábránddal a szebb jövőről! Mert itt már olyan nincs! Kiveszett a falak közül.
- Készen állsz? – kérdezte Andromedától Arthur.
- Nem tudom. Menjünk, aztán legfeljebb a kapuból visszafordulok.
- Úgysem fogsz!
- Tudom! – sóhajtozott.
Lesétáltak a sziklaszirten a vízig, majd megvárták a kis csónakot, ami az Azkaban Erődig szállította utasait. Beszálltak. Andromeda remegett, mint a nyárfalevél. Arthur átölelte a vállát, próbált belé lelket önteni, de nem igazán jöttek össze a bátorító szavak. Mivel fogalma sem volt mit mondhatna, inkább csendben maradt, és bámészkodott. Igaz semmi mást nem lehetett nézni, csak a vizet meg az erődöt…

Halk koccanással érkeztek meg a börtönhöz. Egy auror ment le eléjük, hogy fogadja őket.
- Miniszterúr, asszonyom! Üdvözlöm önöket!
- Jó napot! Gondolom, a Miniszterelnökúr már tájékoztatta önt, hogy mi járatban vagyunk a szigeten.
- Igen, és Mrs. Malfoy már várja önöket a kihallgatóban. Erre parancsoljanak! – mondta, és kinyitott egy szűk folyosóra vezető ajtót.
Arthur menet közben Azkabanról érdeklődött az aurornál.
- Mondja, a dementorok hol vannak jelen pillanatban?
- Egy külön szintet kaptak a legsúlyosabban őrzött rabok, és őket felügyelik a dementorok. Volt halálfalók, szinte mindannyian… Akiknek a karján a sötét jegy, az mind oda került, ahová való: le, a süllyesztőbe! És azok, akik igazán rászolgáltak, azok mind dementor csókot kapnak. Bár ha rajtam múlna, mind azt kapná. Kivétel nélkül mindegyik!
- Ez esetben örülünk, hogy nem magán múlik.
- Miniszterúr, két fiam és egy lányom halt meg a Roxforti ütközetben, a feleségemet pedig a szemem láttára ölte meg Lucius Malfoy és Bellatrix Lastrange. Úgyhogy, felőlem ott dögölhet meg az összes halálfaló, ahol permomentum tartózkodik!
Andromedának bukfencet vetett a gyomra. Nem elég neki ez a szörnyű bűz, amit az egész kóceráj áraszt magából, nem elég az, hogy a látvány maga a hányinger, de most még a tudata is, hogy a húga a dementorok szintjén van, a nővére meg megölt egy nőt, meg még a jó ég tudja, hányat… Hát ez már kezd az ő kötélből lévő idegeinek is eléggé sok lenni! Elkönnyezte magát-, némán rótta tovább a lépcsőfokokat fölfelé.

Elértek a kihallgatóhoz.
- Készen állsz?
- Remélem!
Arthur megölelte a nőt.
- Fel a fejjel! – bíztatta. Andromeda bólintott, majd megfogta a kilincset, és belépett. Halkan csukta be az ajtót.
Narcissa háttal állt neki. A szőke haja a háta közepéig ért.
- Narcissa! – szólította meg.
Húga hátra fordult.
- Hát mégis eljöttél – mondta neki könnyes szemekkel. Látszott rajta, hogy nagyon lefogyott, és hogy napok óta sírt. Égszínkék szemei most vörösek, és duzzadtak voltak.
- El kellet jönnöm! Beszélni, veled. Gyere, üljünk le! - invitálta.
Leültek az asztal két oldalára. Egymással szembe.
- Nem hittem, hogy el fogsz jönni. Reméltem, de sosem gondoltam volna.
- Esélyt akarok adni neked, esélyt, hogy elmondhasd, mi történt. Mondj el mindent, amit úgy érzel, hogy tudnom kell! És ha kérdezek, neked őszintén kell felelned. Ha csak cseppnyi jelét is észreveszem annak, hogy nem mondasz igazat, elmegyek. Egyetlen esélyt kapsz, a mostanit. Nincs több. Ezért kérlek, ne akard, hogy kisétáljak a teremből. Mert megteszem, ha nem leszel őszinte. Kisétálok, és te sosem látsz viszont!
- Sosem tudtam hazudni. És most sem fogok. Most mindent elmondok neked. Amit tudsz, és amit nem tudsz. Mindent.
Narcissa nagyot sóhajtott, majd belekezdett. Végig a nővére szemébe nézett.
- Amikor te és Sirius elkezdtétek a Roxfortot, és a Griffendél házba kerültetek, akkor azt hittem, hogy ez nekem is menni fog. Hogy bekerülhetek a Hollóhátba. Mert azt szerettem volna. Oda vágytam, tanulni akartam. De a befolyásolhatóságomon nem tudtam változtatni. Anya rám parancsolt, én meg nem mertem ellenkezni. Végigsírtam a vonat utat a Roxfortig. Hiába mondtad, hogy legyek erős, Sirius is bíztatott, hogy vállaljam fel önmagam, de nekem megparancsolták, hogy a mardekárba kell járnom. Mi mást tehettem volna? Tudod mit mondott nekem a süveg? Honnan is tudhatnád, hiszen sohasem meséltem el senkinek.
Amikor a fejemen volt, és meghallottam a hangját, olyan furcsa volt. Azt mondta, hogy eszem az van a Hollóháthoz, nem is kevés, de nem vagyok elég elszánt a tudás iránt. Az egyik nővérem mérhetetlenül becsvágyó, a másik pedig nagyon bátor. Megkérdezte tőlem, hogy szerintem melyikre hasonlítok jobban. „Nem tudom”-mal feleltem. A Griffendélbe osztott be téged, mert benned volt bátorság, ami belőlem hiányzik. A Mardekárba osztotta Bellát, mert a név kötelez. De nem vagyok elég elszánt ahhoz sem, hogy Black legyek. Közölte velem, hogy nekem a Hugrabugban lenne a helyem. Megijedtem. Ha a Hugrabug ház diákja lettem volna, anyáék garantáltan kitagadtak volna, és én megijedtem. Így kérni kezdtem a Teszlek Süveget, hogy osszon inkább a Mardekárba. És megtette, beosztott a mardekárosok közé. Bella pedig átvette felettem a hatalmat. És elkezdte mérgezni a gondolataimat. Én pedig hagytam neki. Mert a süveg is megmondta, hogy nem vagyok elég bátor, jobban mondva, hogy hiányzik belőlem a bátorság. Hagytam magam. Nem akartam bajt anyáékkal. Anyától így is megkaptam nem is egyszer, hogy nem vagyok több egy üresfejű feleségnek való nőtől, mert nincs saját akaratom, és nekem így az a sorsom, hogy engem irányítsanak. Még a halálos ágyán is ezt mondta nekem. És én hiába tettem mindig az akaratára, hiába voltam olyan, amilyennek ő látott, hiába harcoltam mindig is az elismeréséért, két szót soha nem mondott nekem. Azt a kettőt, amire a legjobban vágytam és vágyhattam a saját anyámtól. Huszonnyolc évem alatt egyszer sem mondta nekem azt, hogy szeretlek, és azt sem, hogy büszke vagyok rád.
Aztán az egyetlen ember, akitől tizenegy évig szeretet kaptam, feltétel nélküli szeretet, az is elhagyott. Kismilliószor megbántam, hogy nem mentem veled. Hogy tizennégy évesen nem pattantam fel én is Sirius motorjára, és mentem veletek. Attól, ami utána jött, minden jobb lett volna. Főleg azért, mert te szerettél engem. Ha veled mentem volna, biztosan nem keseredtem volna meg ennyire. És nagyon bánom. Főleg azt a levelet, amit utána írtam neked. Életem egyik legfájdalmasabb lépése volt, de akkor úgy hittem, hogy igazam van. De sohasem szűntelek meg szeretni téged. Soha!
Haragudtam, fájt, hogy bele akartál ebbe rángatni. Anya teljesen kiborult az után, hogy megtudta, hogy hozzámentél Tedhez. Minden képedet elégette, és amikor azt mondtam neki, hogy én valahol mélyen megértelek, rám küldött egy crutiot. A saját anyám megkínzott, mert azt merészeltem mondani, hogy megértelek. Tudod mit ordított nekem, miközben a pálcáját rám szegezve engem, a saját lányát kínozta? Hogy ne merészeljem azt mondani egy vérárulóról, hogy megértem. Onnantól kezdve, attól a naptól már nem is igazán beszéltem vele a kellőnél többet. Apa a szökésed után elitta a máját, és meghalt. De előtte még tönkre tette az én életemet is, nem csak a sajátját. Hozzáadott Luciushoz. Szörnyű volt. Nem akartam. A nászéjszakánkat végig sírtam. Durva volt, és kegyetlen. Jószerével megerőszakolt. És nem tehettem ellene semmit. Akkor teherbe estem Dracoval. Még három hétig tette ezt velem minden este. Elmondtam neki, hogy állapotos vagyok, és előadtam a hormonjaimra hivatkozva, hogy nem kívánom a szexuális együttlétet. Ő pedig megértette. De ezen indok mögé csak nyolc hónapig bújhattam. Amint megszületett Draco minden kezdődött elölről. Minden. És még el is durvult. Elkezdett verni. Agyba, főbe. Egy időben ez nagyon megnyugtatta, még pálcát sem használt. Ez jobban esett neki. Erőszakos volt. Néhány évvel később megint teherbe estem, és amikor megtudta, hogy két lány, merthogy ikrek voltak, kikészült, hogy mekkora szégyen az, hogy neki lányai legyenek, és megvert. Annyira, hogy bekerültem a Szent Mungóba. Elvetéltem, és sohasem estem többé teherbe. Olyan sérüléseket okozott. Akkor, egy alkalommal valamilyen olyan átokkal vágott falhoz, hogy nem csak elvetéltem, de teherbe sem eshettem soha többé. Nem is bántam igazából. De attól a pillanattól kezdve nem vert meg többet. Hogy az Ispotályban kötöttem ki. Hetekig voltam kómában. Utána, amikor már hazaengedtek, egyszerűen csak éltünk egymás mellett, szótlanul. Ő parancsolt, én végrehajtottam. Amikor megkívánt, már akkor sem volt annyira durva. Egy idő után még talán élvezni is képes lettem volna vele a szexet, ha nem keserít meg évekkel előtte. Frigiddé tett.
Így éltünk. Lucius halálfaló volt, de a ravasz és gyáva kategóriából. Bellával furcsa módon jó lett a kapcsolatom. Még az előtt, hogy bezárták volna ide. Én elmondtam neki mindent Luciusszal való kapcsolatomról, amit nem akartam, azt meg kiszedte a fejemből, és Bella kiállt mellettem. Még Draco születése utáni néhány hétig is. Addig Lucius nem mert hozzám érni. Félt Bellától. Aztán megtörtént a pillanat, Harry eltűntette Voldemortot. Bella kikészült. Sokan nem tudják róluk, de ő és Voldemort nem pusztán úr és alattvaló voltak egymásnak. Voldemort szerette Bellát. És Bella is a Sötét Nagyurat. Nem is tudod elképzelni sem, hogy mennyire. Igazából a kettejük kapcsolatát senki sem tudja elképzelni. Az több volt, mint az, amiről mindenki tudott. Az egész világ tisztában volt azzal, hogy Bella Voldemort szeretője. De ő nem az volt. Bella Voldemort szerelme volt. Épp eléggé gonosz és erkölcstelen volt Bella ahhoz, hogy ezt kiérdemelje Voldemortnál. Mikor Voldemort először bukott el Harryvel szemben, Bella teljesen kikészült. Elkezdte felkutatni. És elfogták. Bezárták ide, erre a nyomortelepre, és tizennégy évig várta, hogy Voldemort érte jöjjön. És jött. Bella miatt volt az egész szöktetés. Amikor a Sötét Nagyúr visszatért, szüntelenül csak ezt tervezte. És megszöktette. Lucius ismét visszább vett az agaraiból, főleg, miután Bella kiolvasta a fejemből, hogy Lucius hibájából elveszítettem a két lányomat, és hogy mennyire megvert. A halálfalók szeme láttára kínozta Luciust. Azt az embert, aki segített neki innen megszökni. Ahogy pálcához ért a keze, és mindent kilegllimentált a fejemből, minden féltve őrzött emlékemet arról a gyászos tizennégy évről, abban a pillanatban százak, és a Nagyúr szeme láttára megkínozta. Még Voldemortnak sem hagyta, hogy bele avatkozzon. És a Nagyúr nem is szólt bele. Ő is kiakadt Lucius miatt, hiszen elbújt a halálfaló Lucius a világ elől, és előjött a törvénytisztelő állampolgár. Voldemort haragudott rá, amiért nem ment el megkeresni. Ezért hagyta, hogy Bella kínozz. Lucius abban a pillanatban megértette, hogy én tabu lettem neki.
Utána megtörténtek a Minisztériumi események. Luciust bezárták ide, Bella pedig eltűnt. Közel húsz hónapra. És amikor visszajött boldogság és fájdalom egyaránt vegyült a szemeiben. És most nagyon figyelj, mert amit most elmondok neked, az nem csak a rémképeim szüleménye lesz.
Andromeda nagyon feszülten kezdte mustrálni a húga szemeit. Mindarról, amit eddig elmondott neki Narcissa, halvány sejtelme talán volt, de a vetélés és a sorozatos verések, valamint Bellatrix titokzatos eltűnése eléggé új információ volt. Most felkészülve várta a következőket. Érezte, hogy ez most több lesz, mint amennyit ő mára szeretett volna. De a gépezet beindult, és így már kiszállni nem lehet.
- Készen állsz? – kérdezte tőle Narcissa.
Andromeda bólintott. – Ne kímélj!
- Bellának gyereke van.
- Tessék?
- Boldogság és fájdalom. Boldogság, mert megadta Voldemortnak az utódot, akire mind Voldemort, mind Bella nagyon vágyott. És fájdalom, mert le kellett róla mondania. Hiszen a háborúba nem hozhatta haza. Nem kockáztatta a gyereke életét. Ő jött, mármint Bella, mert jött Voldemort is. De a gyerek nem jött. Él. De hogy hol, azt nem tudom.
- Cissy, Bellának nem is lehetett gyereke.
- Rodolphusnak nem lehetett. Bellának csak nem akart összejönni. Lényeges különbség. Voldemort kihozta Bellából a legtöbbet, amit csak férfi kihozhat egy nőből. És Bella így válaszolt. Dromeda, nekik kettejüknek szerelemgyerekük született.
- Miért vagy ebben olyan biztos? Honnan veszed ezt ennyire biztosra?
- Halottam mindkettőjüket a Holdhoz beszélni.
- Én is szoktam a Holdhoz beszélni.
- Tudom, már gyerekekként is mind az öten ezt műveltük. De te is úgy beszélsz az öreg Holdhoz, mint Bella? Megkérdezed tőle, hogy hol van éppen a lányod, és mit csinál?
- A nővéremnek hála, tudom, hol van a lányom, és hogy éppen mit csinál! Bellának hála, az egész családomról tudom, hogy hol van éppen, és mit csinál. Az unokám kivételével ugyanis mindenkim halott. Kivétel nélkül mind a hármat a drága Bellatrix Lastrange megölte. A férjem, a lányom és a vejem. Aki ráadásul mindig is az egyik legjobb barátom volt. Narcissa, nekem az egész eddigi életem meghalt, végzett vele a nővérem. Teddyn kívül senkim sincs. Barátaim, olyan barátaim, akik a családot jelenthetik, és mostmár jelentik is, azok is csak mostanában lettek.
- És ez az én hibám. Nem állítottam meg, még akkor sem, amikor lehetett volna. Én tehetek róla, és ez ellen nincs mentségem. Semmi. Akkor is az útjába kellett volna állnom…
Andromedának most kezdett leesni a húszfilléres.
- Mivel fenyegetett meg? – szögezte a húgának a kérdést. Még a szeme is elkerekedett a felismerésre.
- Honnan veszed, hogy megfenyegetett? – bár már az ő tekintete sem tudott tagadni.
- Egy, mert nem tudsz nekem hazudni, kettő, mert én is vele nőttem fel, ha nem emlékeznél erre. Egy házban! Szóval mivel fenyegetett meg?
- Hogy végez a fiammal. És közölte velem, és valahol még igaza is volt, hogy tartoztam neki azért, mert kiállt mellettem a férjemmel szemben. Így hallgattam mindenről, és nem álltam a pálcája útjába. Pedig meg kellett volna tennem. Fel kellett volna áldoznom magam. De féltettem a fiamat. Rajta kívül még senkit sem szerettem úgy igazán. Feltétel nélkül. Bellát azért szerettem, mert megvédett. Téged nem akartalak szeretni, mert úgy éreztem, hogy elhagytál, ergo szeretlek, ha visszakaplak. De Draco… Ő más, teljesen más eset.
- A fiad, természetes, hogy másként reagálod le a fiad életét, mint bárki másét. És csak hogy tudd, a helyedben én is inkább a lányomat mentettem volna, mint mondjuk a te fiadat.
- Tényleg így gondolod? Ha lehetőséged lett volna megállítani Bellát, így vagy úgy, nem tetted volna meg?
- A lányom élete árán soha! Ezért tudlak megérteni. Most viszont azt mondd el, hogy mit mondott pontosan Bella és Voldemort.

„Áprilishoz képest hideg volt. Fájdalmasan hideg. Mint a feketehajú nő lelkében. Valami teljesen összetört benne. Mióta visszajött saját kényszerű száműzetéséből, azóta nem találja meg a helyét a világban. Nem is csoda, hiszen ott kellett hagynia. Végre, élete virágának lejártával megadatott neki a legfontosabb, amit csak egy nő akarhat a szeretett férfi oldalán, és neki ott kellett hagynia…
Egy könnycsepp gördült le az arcának egyik felén, majd egy másik a másikon. Egy-egy könnycsepp a két legfontosabb emberért.
Narcissa látta, hogy Bella nincs jó állapotban, mióta a titokzatos eltűnése óta újra felbukkant. Nézte őt az ajtóból, nézte, ahogyan Bella áll az ablakban, és egyre csak a Holdat nézi könnyben úszó arcával…
- Édes Merope, kislányom, mi lehet most veled? És hol vagy? Annyira hiányzol!
Lehunyta a szemeit, és hagyta, hogy az arcán folydogáló könnycseppek a földre essenek.
Narcissa kővé dermedve nézett a nővérére. „Kislányom?”
A szőke hajú nő most végre mindent megértett. Tehát ezért. Ezért fájt neki a létezés mostanában, ezért kapaszkodik Bella ennyire görcsösen Voldemortba… Gyermeke van, és le kellett róla mondania. A gyermekről, akinél jobban semmire sem vágyott. Voldemort gyermekéről. Mardekár utódjáról. Az Eszme következő prófétájáról…
Narcissa odament hozzá, és átölelte.
- Ne mondj semmit – súgta a fülébe,- ha nem akarsz Bella, de ha bármikor szükséged van valakire, akinek kiöntheted a szívedet, engem megtalálsz.
Bella ránézett a húgára. – Köszönöm, de most szeretnék egyedül lenni. Cissy, kérlek, hagyj magamra!
Narcissa bólintott, és kiment a szobából. Elindult a szalon felé. Inni akart, valami eléggé fejbe verőset. Ez az új információ, a kislány, a nővére fájdalma mintha egy kissé sok lett volna neki. Whiskyre vágyott. Sok-sok whiskyre. Kinyitotta a szalon duplaszárnyas ajtaját, és az előző jelenet megismétlődött…

Voldemort Nagyúr a szalon ablakán keresztül nézte a Holdat. És egy könnycsepp gördült le az ő arcán is. Voldemort jeges tekintete eltűnt, és egy fájdalommal teli lélek tükre jelent meg benne. A gyermekéről kényszeresen lemondó apa tekintete.
Voldemort Nagyúr látta maga előtt azokat a nagyon mélykék szemeket, a selymes fekete hajat, a bársonyos fehér bőrt…
- Cassiopeia Voldemort, a név, akitől egyszer majd rettegni fog a világ… Hiányzol leányom, hogy nem lehetsz itt, de esküszöm neked, hogy véget vetek a háborúnak, és visszahozlak…
A mondat végét olyan halkan mondta ki, hogy Narcissa nem is hallotta. De talán nem is akarta.

Kirohant a kertbe, és ő is a Holdhoz kezdett beszélni.
- Édes Istenem, mit tettek ezek ketten? Magukkal és másokkal is? Mit tettek?
Egy lány. Bella lánya. Voldemort lánya! Két ilyen hatalmas és erős mágus gyermeke… Nem, ez nem lehet igaz! Mi ez? Valami bosszúhadjárat? Az egész világ ellen? És nem tudják, hogy hol van! Fogalmuk sincs, hogy hol van elrejtve a lányuk, a saját lányuk! Nem tudják azt sem, hogy mit csinál most! Hatalmas erejű lesz és félelmetes, ha megéri a felnőttkort, abban nincs szemernyi kétség sem! És meg fogja érni. A szülei gondoskodtak róla. Belláék akár élnek, akár halnak, a gyerek biztonságban van. De vajon hol? Hol lehet?

Ezen gondolkodott, amikor a nővére megjelent mellette, és csak ennyit mondott.
- A sors akarata volt, és mi nem szegültünk ellen. Ha a háborúnak vége, és mi állunk, a sötét oldal, és akár a Nagyúr, akár én, akár mindketten, de életben vagyunk, akkor újra együtt lesz a családom. Ha veszítünk… Olyan nincs. Győznünk kell. A családért. Ennél többet nem mondhatok, nem fogok, és nem is akarok. Nem akarok elgyengültnek látszódni. Az nem is én lennék, aki összetörik. Harcolni fogok a családomért, Voldemortért, az Eszméért… Mert ez nem marad így örökké. Vissza fogom kapni őket. Érted? Vissza fogom kapni őket!
- Én pedig melletted fogok állni. Legyen szó bármiről, Bella, engem megtalálsz. És amit mondtál, hogy nem is te lennél, ha összetörnél… Elveszítetted a lányod, és jogod van szomorúnak lenni miatta. Ne félj kimutatni. Én már csak tudom, milyen az, ha elveszíted a gyereked! Melletted vagyok, most is, és később is. Ha bármi van, hát csak szólj!
- Köszönöm. De most csak két emberre van szükségem. Nem többre, csak kettőre! Megyek, megkeresem a Nagyurat, beszélnem kell vele.
- A szalonban van. Rá is ráfér a beszélgetés. Majdnem annyira jó állapotban van, mint te.
- Érthető okokból. Köszönöm, hogy meghallgattál.
Narcissa bólintott, majd elkezdett sétálni a kúria parkjában…”

Andromeda álla leesett. Nem gondolta volna soha, hogy ez megtörténhet. Bellatrix Blacknek lánya van.
- Nem tudod, hogy hol rejtőzött Bella, amíg… Hogy is hívják?
- Bella Merope-nak nevezte, a Nagyúr Cassiopeiának.
- Újabb csillagnév. Ez a Blackek öröksége. Szerintem akkor minden bizonnyal Cassiopeia a valódi neve. Cassiopeia Merope Voldemort.
- Igen. Én is erre gondoltam. De Bella előtt nem akartam felemlegetni. Egyébként Merope Voldemort Nagyúr édesanyjának a neve volt.
- Igen, ezt tudom. Harry mesélte. És Bella nem mondta meg neked, hogy hol volt, amikor a lánya megszületett?
- Dromeda, Bella nekem ezen kívül semmit sem mondott el a lányáról. Hogyha ő valamit nem akar kimondani, akkor nem is fogja. Ennyire te is ismerheted.
- És Voldemort szerint rettegni fog a lányuk nevétől az egész világ?
- Határozottan ezt mondta. És saját magáról is ezt mondta, és még igaza is lett!
- Meg kell találni azt a gyereket!
Narcissa bólintott. Andromeda hosszasan nézett a szemébe.
- Megváltoztál. Nagyon megváltoztál. Érettebb lettél. Mi történt veled még, ezeken kívül?
- Rádöbbentem, hogy mennyire elrontottam az életemet azzal, hogy nem hagytam magam érvényesülni. Ha a sarkamra álltam volna, nem lett volna egy szörnyű házasságom, nem halt volna meg két gyermekem, és nem kellett volna elveszítenem téged. Utólag könnyű okosnak lenni, elismerem, de szeretném, ha te is elhinnéd, hogy már nem az a gonosz és befolyásolható nő vagyok, aki mindig is voltam.
- Elhiszem. Nem hazudsz, és Bella életének a legféltettebb titkát is elmondtad. Cissy, én hiszek neked. Hinni akarok neked. De neked is bizonyítanod kell. Évekig leszel még itt, te is tudod. De ha kijössz, kapsz egy esélyt az újrakezdésre. Tőlem. Nem ígérek semmit, vannak dolgok, amiket sosem bocsátok meg neked, de ha őszintén úgy érzed, hogy képes vagy a változásra, akkor segíteni foglak téged. Nem leszek ellened egyetlen pillanatra sem. De ezért neked is tenned kell.
Andromeda felállt. Odalépett az ablakhoz, és kinézett rajta. Meg akarta érteni, hogy milyen lehetett Narcissának. Kérdések ezrei kergették egymást a fejében. Kérdések, amelyeket most kell feltennie.
Beszéd közben sem nézett a húgára.
- Mit éreztél, mikor elmentünk otthonról Siriussal?
- Haragot, dühöt, elkeseredettséget. Dromeda, én kikészültem. Depressziós lettem. Még inkább nem érdekelt a saját sorsom irányítása. Meghalt bennem valami. Vagy csak te vitted el magaddal… Nem tudom, de összetörtem, az biztos. Fájdalmas volt.
- Miért nem jöttél velem? Hiszen már a hátizsákod is össze volt pakolva, hogy velem gyere. Könyörögtem neked, és Sirius is. Kértünk, hogy gyere velünk, hogy légy önmagad, és ne érdekeljen más. Nem jöttél. Ott maradtál. Hónapokig csak a te arcod lebegett előttem, többször akartam visszamenni érted, aztán megkaptam a leveled. És feladtam. Rájöttem, hogy elveszítettelek, hogy vége, nincs több remény. Miért? Mondd meg nekem! Miért?
- Hát nem érted, hogy nem voltam önmagam? Hogy elhitették velem, hogy te vagy a rossz? Az nem is én voltam igazából, aki letagadta, hogy a testvére vagy. Nem, mert azok nem is az én szavaim voltak. Nem tőlem jöttek. Anya is és Bella is azt mondta, nem beszélve Walburgáról és Orionról, hogy te és Sirius semmirekellő söpredék vagytok, a család szégyenei. Apa elkezdett inni. Miután eltűntél, és Bella is viszonyt kezdett Voldemorttal. Nyíltan csalta a férjét a Sötét Nagyúrral. És a szüleink teljes letargiába estek, hogy nem akar majd engem a Malfoy család Lucius jövendőbelijének. Szennyfolt esett a Black család makulátlan hírnevén.
- És miért nem jöttél velem? Vagy amikor elkezdődtek a gondok közted és a férjed között, miért nem szóltál nekem, hogy hozzalak el?
- Meda, mondd, mit nem lehet ezen érteni?
- Több, mint húsz éve nem hívott így engem senki – most elvette a tekintetét az ablakról, és Narcissára nézett. - Te voltál az utolsó, aki így nevezett. És te most komolyan azt kérdezted tőlem, hogy mit nem értek? Cissy, azt nem értem, hogy ha egyszer tudtad, hogy én ugranék, ha bajban vagy, akkor miét nem hívtál? Csak egy szavadba került volna. Annak ellenére, hogy a leveledben a tudtomra adtad, hogy nem akarsz látni soha többé, ha hívtál volna, ugrottam volna az első adandó pillanatban. Biztos, hogy elhoztunk volna.
- Andromeda, ha eljöttem volna Luciustól, nem engedte volna meg, hogy a fiamat magammal hozzam. És Dracót sosem hagytam volna ott. De ezt te is tudod.
- Velem kellett volna jönnöd, mikor még tizennégy éves voltál.
- Tudom. És az eltelt évek alatt számtalanszor megbántam, hogy nem tettem. Nem engedtem nektek, hogy megmentsetek, és saját magamat tettem bele a gödörbe. Bánom. És nem is csak egy kicsit. Meda, annyi ember életét tettem tönkre!
Órák óta beszélgettek, de Narcissa most sírta el magát először. Andromeda odalépett hozzá. Leguggolt elé, és próbálta megtalálni a tekintetét. Narcissa szeméből potyogtak a könnyek.
- Bele kellett volna fojtanom egy kanál vízbe, amikor lehetőségem lett volna rá, de nem tudtam megtenni. Meda, ő is a nővérem volt, a testvérem, és én mindennek ellenére igenis szerettem. Miattam, a gyengeségem miatt lett tönkretéve a te életed, a gyengeségem miatt tettem tönkre a saját életem, és még annyi emberét! Édes Istenem, ÉN EGY GYILKOS VAGYOK! – kiáltott fel teljesen kétségbeesve.
Andromeda most felállt, és megölelte a húgát. Bizonyosságot szerzett arról, amire vágyott: Narcissa teljesen megbánta mindazt, amit elkövetett, és amit hagyott, hogy mások megtegyenek. Visszakapta a húgát.
Elhúzódott tőle egy kicsit, és ő is könnyeit nyelve mondta Narcissának a következőket.
- Narcissa, te nem vagy gyilkos! Bella a testvéred volt, és te szeretted. Amennyire tőle várni lehetett, megvédett téged. És érezhető az, hogy te hálás voltál neki ezért. Szeretted, mert úgy érezted, hogy ő is szeret téged. Nem is lett volna szabad megfojtanod, mert akkor téged meg a saját lelkiismereted tett volna a sírba. Az én életem Bella tette tönkre, nem te. Nem a te feladatod volt megölni őt, hiszen egy oldalon harcoltatok, akkor is, ha te ugyan abban a csatában Voldemort ellen szegültél. Ő is a családjáért küzdött. De akkor is, ha te megölöd Bellát, akkor Voldemort meg téged ölt volna meg. És valamelyest törlesztés nekem az, hogy végre felvállalod magad. A saját életedért viszont te voltál a felelős. De teljesen tönkre Lucius tette neked.
Narcissa rázkódott a sírástól. Bízott benne, remélte, hogy Andromedát egyszer még a testvérének érezheti, de sosem merte igazán elhinni. Most mégis megtörtént. Úgy szorította Andromedát, mint aki az életet szorítja magához. Andromeda pedig fogta, mint a fuldoklót, akit a víz felett kell tartani, hogy meg ne fulladjon.
Percekig ölelkeztek így. Narcissa még remegett, de legalább már tudott beszélni. Andromeda visszaültette a székre, és tovább beszélt vele.
- Vele mi lesz? Luciusszal?
- Elméletileg ma még beszélhetek vele, és holnap végrehajtják rajta a csókot.
- És te ezt hogy viseled?
- Van mit tennem? Nincs! És ami ennél egy kicsit jobb kérdés, akarok én tenni ez ellen bármit is? Meda, Lucius megérdemli! Ahogy Draco is azt a tíz keserves évet! De legalább rajta még lehet segíteni. Ugye? Nyugtass meg, kérlek, hogy ő még menthető.
- Nem ismerem a fiadat Nary, honnan is tudhatnám?
Hát kimondta. A nevet, amelyet ő alkotott meg az imádott kishúgának, és amelyet azóta az este óta nem mondott ki, amióta utoljára hallotta saját magára, hogy Meda. Narcissa is elmosolyodott a megszólításra.

Bekopogtak a kihallgatóba. A két nő oda nézett. Arthur lépett be a szobába.
- Mrs. Malfoy, a férje szeretne önnel utoljára beszélni.
Narcissa bólintott, majd Andromedára nézett.
- Maradsz?
- Szerintem nem kellene.
- Szerintem meg igen. Kérlek!
- Rendben! Maradok.
- Köszönöm Mr. Weasley, beszélek vele.
Arthur bólintott, kiment, és öt perccel később visszatért Lucius Malfoyjal.

Mikor beléptek a terembe, Narcissa és Lucius farkasszemet néztek. Majd a varázsló ránézett a sógornőjére, és eltátotta a száját. Ennyire hasonlítani! Azok a szemek, a hamvas bőr, a Luciusra vetett lenéző tekintet… Még a szemük színe is egyforma. Csak a haja világosabb egy árnyalattal. Ha nem tudná, hogy fiatalabb tőle öt évvel, azt mondaná, hogy biztosan ikrek! De mégsem. A szemében más tűz ég!
- Szervusz Andromeda!
Olyan hangnemben köszönt neki, mintha valami galambszart készülne letakarítani a legújabb és legmárkásabb talárjáról.
- Lucius! – biccentett felé az asszony, - nem mondom, ha nem haragszol, hogy nagyon örülnék a találkozásnak.
Ő sem volt sokkal emberibb. Mintha Bellát hallotta volna a varázsló. De még Narcissa is felismerte a hasonlóságot a két nővére hanghordozásában. Ijesztő! A flegmaság, a megvetés, az a tömény undor… Andromeda tekintetéből sütött a lenézés. Akárcsak Luciuséból. Még a jelen helyzetében is csak a gyűlölködés…
- Nem vagy vele egyedül, Andromeda. Beszélhetnék veled – fordult a feleségéhez, - négyszemközt?
- Andromeda marad, nem fogom kiküldeni. Ne is várd el! Vagy mondd itt, a nővérem előtt, vagy ne mondj semmit! Szóval?
- Mióta mondod meg nekem te, hogy mit tehetek én, és mit nem? Nem félsz, kedvesem? – kérdezte legfenyegetőbb hanglejtésében.
- Tőled, Lucius? Soha többé. És eleve is, kedvesem – nyomta meg az utolsó szót Narcissa, - hiába nagy a szád, pálca nincs a kezedben! És odakint hemzsegnek az aurorok! Jobbat teszel saját magadnak, hogy nem folysz bele a dolgokba. Szóval, most utoljára még lehetsz velem őszinte. Utolsó esély, Lucius, használd ki!
Narcissa nyers modora megdöbbentette a varázslót. Sosem látta ennyire keménynek, ennyire akaratosnak… Ez inkább Bellára volt jellemző, mindig is ő volt az, aki irányított, nem a húga.
- Ha ez az utolsó lehetőségem arra, hogy beszéljek veled, akkor itt az ideje, hogy őszinte legyek veled
Lucius modora kimért volt, és hideg. Még az Azkaban sem volt képes áttörni a rideg falakat.
- Tudod, Narcissa, én szerettelek. És még most is szeretlek. Vannak dolgok, amiket egy Mafoy másképpen old meg, mint egy átlagos varázsló, és ennek a legfőbb oka az, hogy a Malfoyok nem átlagos varázslók.
- Egyikőtök sem kiskirály, remélem ezzel te is tisztában vagy!
- Ne légy undok Narcissa, ezzel nem mész semmire. De egyet akkor is jegyezz meg! Én szeretlek! És ha tettem valaha is bármit, ami neked fájdalmat okozott, akkor kérlek, bocsáss meg!
Andromeda feje paprikapiros lett, a szemei elkerekedtek. Azok után, amit Lucius Narcissával leművelt, gondolja, hogy ennyivel elintézheti? Na nem, szó sem lehet róla! Ha Narcissa nem, hát akkor ő fogja kiosztani!
Narcissa viszont kemény volt, nem adta fel. Az a Narcissa nincs többé…
- Legyek én is őszinte veled, Lucius?
A férfi bólintott. Narcissa szemében különös fény villant.
- Tudod Lucius, én mindig is gyűlöltelek. Az első perctől kezdve gyűlöltelek, amiért szüzességem teljes tudatában képes voltál a saját nászéjszakámon olyan indulattal megerőszakolni. Miközben tudtad, hogy sohasem voltam még férfival, megerőszakoltál. Gyűlöltelek, mert ezt nem csak egyszer tetted meg velem, hanem sorozatosan. Gyűlöltelek azért, amiért hagytad, hogy a szülésem az egyik legborzalmasabb nappá váljon a számomra. Gyűlöltelek, amiért vertél, amiért sorozatosan vettél rajtam erőszakot, a saját feleségeden! Persze villogni szerettél velem, Narcissa Black, a nagy Blackek, a színtiszta aranyvérség egyik lánya, aki a te feleséged lett. Csak azt felejtetted el közölni a nagy dicsekvésben, drága férjecském, hogy ennek a nőnek az éltét te keserítetted meg. Igen, Lucius, te tetted tönkre az életemet! Az előbbi dolgokért csak gyűlöltelek, de azok még megbocsáthatóak lettek volna. De vannak olyan dolgok, amikért amíg élek, gyűlölni foglak! Azért, mert megölted a lányaimat, azért, mert az irányításaid miatt én magam is gyilkossá váltam. És legfőbbképpen azért, mert el akartad idegeníteni tőlem az egyetlen fiamat. Három gyerekből kettőt megöltél, nem volt neked elég? Még azt az egyet is el akartad tőlem venni? Azt az egyetlen egyet, aki maradt nekem? Miért? Mondd meg nekem Lucius, miért?
Lucius ledöbbent. Narcissa szavai nagyon meglepték. Tudta, hogy nem valami boldog, azt is tudta, hogy nem szereti annyira, mint amennyire remélte, de hogy ennyire gyűlölje… Hát ez azért meglepte.
- Nem gondoltam volna, hogy ennyire boldogtalan vagy mellettem.
- Mitől lehettem volna boldog melletted?
- Draco nem tett téged boldoggá? Hiszen ő egy fantasztikus gyerek!
- Aki csak miattad, hogy neked bizonyítson, beállt halálfalónak, és tíz évig itt fog rostokolni, az Azkabanban. És attól, hogy van egy fiam tőled, akit majdnem elvettél tőlem, attól én még vártam azt a két kislányt. A TE LÁNYAIDAT! És képes voltál úgy a falhoz vágni, hogy elvetéljek tőle! Hat és fél hónapos terhesen! És nekem világra kellett hoznom két halott gyermeket! Olyan két halott gyermeket, akiket nagyon vártam. Te ölted meg őket, Lucius! A SAJÁT GYEREKEID GYILKOSA VAGY! Fel tudod te ezt fogni?
- Nincs annál nagyobb szégyen, mint amikor egy Malfoynak lánya születik! Sosem bocsátottam volna meg neked. Mindkettőnknek így volt a legjobb, és Dracónak is! Mit mondtak volna neki a barátai? Kinevették volna még a Roxfortban is, hogy húgai vannak. A Malfoy névhez nem méltó egy lány!
- Úr Isten, Lucius, hallod te saját magad? – kérdezte tőle elképedve Andromeda.
- Te ebből maradj ki!
- Ne beszélj így a nővéremmel!
- Bella volt a te nővéred, Narcissa, nem ez a véráruló! Nézz rá! Mondd, mit látsz te benne?
Narcissa Lucius szemébe nézett, Andromeda a húga szavait várta…

- Hogy mit látok benne, Lucius? Azt kérdezed? A testvéremet látom benne, akit mindig is szerettem, de féltem ezt a világ elé tárni. A nővéremet látom benne, aki megmenthetett volna tőled, Bellától, a halálfalóktól, mindenkitől, de ÉN nem hagytam neki. Azt ez embert látom benne, aki feltétel nélkül szeretett engem mindig is, és sosem mondott le rólam. Andromeda Tonksot látom benne, aki itt van velem, aki miatt most nem vagyok egy szál egyedül, Andromeda, aki szeret engem annyira, hogy bebizonyította nekem azt, hogy nem vagyok egy mihaszna élet a földön!
Andromeda álla leesett. Csak nézett Narcissa és Lucius kettősére, kapkodta a tekintetét ide-oda, és csak annyit látott, hogy Narcissa szeme szikrákat szór. Dagadt a mája a büszkeségtől.
- Tudod Lucius – szólította meg a sógorát, - sohasem szerettelek. Már az iskolában sem. Sőt! Kifejezetten utáltalak. De az, amit a húgommal tettél, az mindennek a teteje. Esküszöm neked, Sógikám, nem lehet szavakba önteni azt a tömény undort, ellenszenvet és megvetést, amit Narcissa miatt irántad érzek. De felnyílt a szeme, nagy részben miattad, a te tetteid miatt, és most látom csak azt, hogy mennyire jótékony hatással volt ez a sok szenvedés arra, hogy Cissy is felismerhesse azt, hogy a saját akarat szabaddá tehet. Sajnálom, hogy ennyit szenvedett, hogy elveszítette a lányait! Én már csak tudom milyen az, ha megölik az ember lányát! De az, hogy látom a szemében a megbánást, és az akaratot arra, hogy megváltozzon, ez most nekem mindennél többet ér! Nem sikerült teljesen megölnöd benne a saját személyiségét, és most nézz rá! Mint egy hamvaiból éledő főnix!
Lucius láthatóan nem adta fel. De nem folytatta. Szabadulni akart Andromeda jelenlététől. Túlságosan is emlékeztette Bellára, mintha Bella lett volna a színtiszta gonosz, Andromeda meg a színtiszta jó. Annyira emlékeztette a jelleme Bellára a varázslót, hogy kezdett tőle megijedni.
- Ne ijedezz Lucius! Ez most nem az a pillanat!
Lucius álla a földön koppant. Kikerekedtek a szemei a felismeréstől.
- Pálca nélkül legillimentálsz?
- Mit gondoltál? Hogy erre csak Bella képes? Nem, nem csak ő! – kárörvendően vigyorgott Lucius szemei közé. Ha eddig hasonlított, hát most már szinte ő maga volt Bellatrix. - Az előző gondolataid mindent elmondtak neked. Ráhibáztál, Sógi! Minden, ami megvolt Bellában, az meg van bennem is! Csak a tökéletes ellentettjében. Fehér, és fekete. Bella és én, egy egyensúlyban lévő mérleg két oldala!
- Nincs esélyed a legillimentációddal velem szemben! Ne felejtsd el, én Voldemort Nagyúr mellett szolgáltam.
- Csak hajrá, Lucius! De azt megsúghatom neked, hogy Bella sem tudta védeni az én legillimentációmat. És ha Bella behatolt az elmédbe, akkor én is be tudok! Márpedig Bella megtette, ezt ne felejtsd el!
Farkasszemet néztek egymással. Hangtalanul beszéltek, Andromeda nem akarta, hogy a húga is hallja a következőket.
„Látom, amit látok Lucius! Egy szar alak vagy, ugye tudsz róla? Pont Bellával kellett megcsalnod?”
„Csak egy olyan férfit mondj, aki nem ment át a nővéreden!”
„Bella egy ribanc volt, teljesen tisztában vagyok vele! De Narcissa nem Bella! Tönkretetted a húgomat, te szemét! Tisztában vagy vele?”
„Malfoy vagyok, a név kötelez!”
„Te hülye köcsög!”
Andromeda most először érezte azt, hogy van olyan ember, aki megérdemli a dementor csókot. Legszívesebben leköpte volna, sőt, sokkal inkább szembe köpte volna ezt az embert, de a húga miatt inkább türtőztette magát.
Lucius visszafordult a feleségéhez.
- Még egy utolsót! Narcissa, még egy utolsó csókot hagy kérjek tőled, és többé nem fogsz látni. Holnap megkapom a dementor csókot, de előtte még szeretnék tőled egy utolsót. Nem kérem, hogy bocsáss meg nekem, megértettem, hogy számomra tőled nincs bocsánat. Ezért csak ennyit kérek. Egyetlen csókot. Egy utolsót!
Narcissa bólintott. Most, utoljára még megteszi, hiszen holnap már nem fog létezni Lucius Malfoy. Holnap már nem lesz.
Előre hajolt, és megcsókolta. Minden érzelem nélkül. Lucius közben a derekára tette a kezét, és magához szorította, majd miután levált a szájáról, a fülébe suttogta, hogy Andromeda ne hallhassa: „Egyiptomban van!”