- Kérem tanárnő, hagy menjünk haza! Csak a héten! A jövő héttől megint itt vagyunk! Kérem! Most születtek meg a testvéreim gyerekei, nagyon szeretnénk őket látni! Tanárnő, kérem!
- Kizárt dolog, Ginny! Szerda van. A héten még két fontos dolgozat vár rátok. Nem hiányozhattok.
- De tanárnő! – akadékoskodott tovább a lány, de McGalagony kezdődő agresszív pillantására jobbnak látta inkább elhallgatni. Most Hermione vette kezelésbe a professzor asszonyt.
- És ha most itt helyben megírjuk az Átváltoztatástant is, meg a Sötét Lények Ismeretét is? Mármint a dolgozatokat. Akkor hazamehetünk a hétvére?
- Hermione! – nézett rá az igazgatónő. - Bevállaljátok a lehetséges rossz jegy kockázatát? Ami esetleg a felkészületlenség miatt ér benneteket?
- Igen! – vágta rá egyből mind a négy érintett.
McGalagony szúrós tekintettel nézte őket sokáig. Majd nagynehezen, mégis beleegyezően bólintott.
- Ám legyen. Szólok Hagrid tanár úrnak, és egy óra múlva megírhatjátok a dolgozatokat.
Azzal távozott az irodából, hogy megkeresse kollégáját. A fiatalok bent maradtak az igazgatóiban.
- Áldom az eszed, Hermione, hogy előre tanultattál minket – fejtette ki mindhármójuk véleményét Ginny Hermione irányába.
- Mondtam én, hogy egyszer még jól fog jönni, látjátok? Már megint igazam volt!
- Így van! Nincs is jobb, mint éjjel fél tizenkettőkor dolgozatot írni – ironizált Ron. - Megírjuk, és megyünk is?
- Természetesen – vágta rá Ginny. - Nem fogunk itt dekkolni. Látni akarom a babákat. Vickyt is meg Freddyt is. És Martha hasát is meg akarom simogatni.
- Én a húgomat szeretném már nagyon meggyöntölni – mondta Hermione. - Lassan azt is elfelejti a drágám, hogy van egy nővére. Meg kíváncsi vagyok a picikre is.
Sokáig tanakodtak azon, hogy vajon hogy nézhetnek ki, meg a nagyobbak, Teddy és Paige is mekkorák már? Hiszen nekik már a foguk jön. És tekernek négykézláb is a felnőttek nagy örömére. Legalábbis a múltkor azt írták, hogy már igen csak próbálkoznak. Már négy hónapja nem látták a kicsiket!

Időközben megérkezett McGalagony Hagriddal.
- Eh! A fiatalság! Nincs jobb dolgotok, mint ilyen későn dolgozatot írni? Meg engem is ezzel foglalkoztatni? Nem ráértünk volna holnap? Hm?
A feltett kérdésre Ginny válaszolt.
- Jaj, Hagrid! Érts meg, légyszi! Haza szeretnénk menni, hogy megnézzük a babákat, és az igazgatónő csak így hajlandó minket elengedni. Ezért most dolgozatot írunk, aztán meg haza megyünk.
- Ez esetben! Tessék a dolgozatkérdések! – adták oda nekik a papírokat.
Hajnali egyre végeztek mindkettővel, felrohantak a hálókörletbe, összedobálták a hátizsákokat, és már indultak is lefelé. Mindez tarthatott maximum húsz percig. Mégis a főbejáratnál már várták őket a tanárok, hogy megmondják, hogyan sikerültek a dolgozatok. Százalékot ne mondtak, de mindegyik K lett. Jó egészséget kívántak a kicsiknek és a kismamáknak, majd McGalagony közölte velük, hogy legkésőbb vasárnap délután öt órára jelentkezniük kell az igazgatói irodában, hogy megérkeztek. A fiatalok bólintottak, majd rohantak is le a főkapuhoz, hogy tudjanak hoppanálni. Öt perc múlva már az Odúnál voltak. Vagy mégsem?

- Hol vagyunk? – kérdezte Harry. – Tudtommal a ti házatoknak eddig nem volt oszlopos verandája, meg ilyen úrias külseje sem. Elvétettük a dolgot a sötét miatt? Vagy mi van? Külsőre olyan, mint a Malfoy-kastély volt. De nem?
- A tábla szerint Widra St. Capdel – állapította meg Hermione. - Akkor valami közeli helyen járunk. És nem a Malfoyok közelében. Lakik a környéken más varázslócsalád? Mármint akik nem Lovegoodék. Mert a mágikus rezgéseket lehet érezni.
- Odanézzetek! – mutatott Ron egy leszúrt táblára, ami ezt hirdette a tudatlanoknak: „Weasley-kúria (Odú)”. – Azt hiszem, ez a mi házunk. Bár egy cseppet sem hasonlít. Bemenjünk, vagy inkább itt várjuk meg a reggelt?
- Anyukád biztos ébren lesz még. Most, hogy van kiket babusgatnia. Menjünk be, legfeljebb kidobnak minket, mert nem vagyunk ehhez a fényűzéshez eléggé elitek. Mekkora lett ez a ház? – ámuldozott Hermione.
- Anya megírta, hogy kibővítik egy kicsit. De ez hatalmas lett – mondta neki Ron.
- Nagyon szép! – bólogatott Ginny.
Felmentek a hátsóbejárathoz. Bekopogtak. Martha nyitott ajtót.
- Hello! – puszilta meg, és engedte be a fiatalokat. – Hát ti hogy kerültök haza? – kérdezte kellőképpen meglepődve.
- Családlátogatást tartunk. Hogy vagy? – simogatta Ginny sógornőjelöltje hasát. – Megnőttél ám! Olyan jó ezt látni! Annyira örültem, amikor Charlie elmondta.
- Én is! Egyébként meg köszönjük, jól vagyunk.
- És ilyenkor hogyhogy ébren vagy? – kérdezte Ron.
- Mert nem tudja abbahagyni az evést!
Charlie állt az ajtóban.
- Hallottam, hogy jött valaki, gondoltam megnézem, hogy ki az. Azt hittem, hogy Percy.
- Nem, csak mi vagyunk.
- Azt látom. Hogy vettétek rá Minervát, hogy elengedjen benneteket?
- Éjjel fél tizenkettőtől dolgozatot írtunk neki hajnali egyig. Megírtuk, és elengedett. És mindannyian K-t kaptunk rá.
- Stréber! – vágta rá öccse szavaira egyből Charlie. – Lassan olyan leszel, mint Percy. Na! Menjetek, cuccoljatok le. Ron, lépcsőn fel a másodikra, és balra a második ajtó, Ginny, neked meg azzal pont szembe. Hogy ki kivel alszik, az most mindegy. A többit majd anyával lerendezitek holnap. Édesem, te meg mostmár hagyd abba az evést, és menjünk, mert holnap vár a munka.
Martha megjátszott sértődéssel elvonult Charlie után, majd a kvartett is ment a nekik kijelölt helyekre. Az otthonossága a szobáknak nem változott. A berendezés, a színek, az elrendezés, minden a régi szobák képét idézte fel a fiatalokban. De azért mégsem volt ugyanaz. Nagyobbak lettek, sokkal nagyobbak. A szobáknak külön fürdője volt, és bár a fiatalok eddig nem voltak otthon, a kandallókban mégis jó meleg tűz ropogott, ontva magából a kellemes meleget.
- Tetszik! – nézett végig Ron kissé megnőtt szobáján. – Chudley Csúzli narancssárga maradt. Azért lehetne egy kicsit felnőttesebb színe is. Na majd most, hogy itthon vagyok, kicsit átalakítgatom. Itt alszol?
- Miután Ginny és Harry becuccoltak a másik szobába, így igen, itt alszom, Ron, veled.
- Nagyon helyes! Fel kell avatnunk az új ágyamat! – lépett a lány mögé, és csókolgatni kezdte a nyakát, ujjaival túrta a haját, Hermione zihálva kezdte venni a levegőt…

Másnap reggel gyereksírásra ébredt a ház. Ginny és Hermione szinte egyszerre léptek ki a szobákból, és botlottak bele Mollyba. Mrs. Weasley kerek szemeket meresztett a lányokra.
- Hát ti hogy a csudába kerültök haza a hét közepén, iskolaidőben? – ripakodott rájuk az asszony.
- McGalagony hazaengedett minket megnézni a piciket – kezdett magyarázkodásba Ginny. - Veletek sem tudtuk megbeszélni a múltkor, hogy mi legyen karácsonykor, és Hermione is látni szerette volna a húgát. Röviden ennyi. De ne aggódj, nem maradunk ki semmiből, mert ma is meg holnap is csak dolgozatok lesznek.
- És ti nem írtok dolgozatot?
- Már nem is tudtam, mi hiányzik az életemből… - lépett ki Ron is a szobájából a vitatkozásra. – Jó reggelt anya!
- Neked is, kisfiam. Szóval akkor mi ez a nem írunk dolgozatot?
- Megírtuk este. Nem kell pánikolni anya! – csillapította a kedélyeket Ron. – És nagyon jók lettek. K-t kaptunk mindegyikre. Ismételten. Amikor Charlie-nak elmondtuk, simán lestréberezett.
- Nem tetszik ez nekem, gyerekek. Nagyon nem!
- Anya, kérlek, hagyd ezt abba! Nem ezért jöttünk haza. Megnézhetnénk a kicsiket? – kérdezte Ginny.
- Most esznek, majd utána. Ti is gyertek enni. Hol van Harry?
- Alszik.
- Gondolom nálad, Ginny.
- Igen, nálam. Csodálom, hogy nem kelt fel a hangodra. Ha még Ront is felverted vele.
- Felkeltem! – lépett ki a szobából Harry. – Csak felöltöztem. Jó reggelt Molly!
- Szervusz, Harry!
Bill és George szinte egyszerre léptek ki a szobákból, ölükben a kisbabákkal. Hermione és Ginny rögvest odasiettek, és elkönyörögték a két bébit, hogy megbüfiztethessék. Igazán nem is kellett könyörögniük, a két kispapa átadta, és visszamentek a szobáikba, hogy lepihenjenek aludni.
A két lány könnyeiket nyelve nézték a két babát. Hermione kezében Freddy, Ginny kezében Victoire, a fiúk mellettük. Molly csak nézte a négy elérzékenyült fiatalt. De meg kell hagyni, aki csak megnézte a két kis Weasleyt, eddig mindenki elérzékenyült a látottaktól.
- Kicsit új még nekik a szerep. Mármint Billnek és George-nak. Angelina nagyon nehezen szült, majdnem meghaltak mindketten. Fleur tegnap esett ágynak. Neki nem volt annyira rossz a helyzete, Victoire pillanatok alatt megszületett. Mármint nem volt gond. Angelina… Hát ő teljesen kikészült. Menjünk le a konyhába. Jó? Elmesélek nektek mindent.
- És a kicsik? – kérdezte Hermione az ölében alvó kisfiúra nézve.
- A konyhában van nekik egy kiságy. Reggelinél lent vannak, mert akkor még nincs lent huzat, és addig kapnak az apukák egy kis szabad időt. Na, gyertek, és elmesélek mindent!
Azzal elindultak, le a konyhába.

- Szóval Vickyt te segítetted a világra – nézett a csöppségre Ginny. – Ez olyan jó lehet. Most teljesen irigy vagyok rád, anya.
- Ginny, a kislány neve Victoire.
- Nekem meg Ginewra. Mégis mindenki Ginnynek hív. Szóval nekem meg ő lesz Vicky. Igaz baba?
A pici lány most megszorította Ginny ujját, és tovább szendergett.
- Látod? Neki is jobban tetszik.
- Menthetetlen vagy!
- És mi volt akkor Angelinával? – kérdezett közbe Harry.
Molly azt is elmesélte. Amikor ahhoz a részhez ért, hogy Madame Pomfrey irányba állította a babát, Hermione teljesen elfehéredett. Aztán Molly tovább mesélt. Mindent, az utolsó apró részletig.
A monológ végeztével Hermione összegezte a hallottakat.
- Szóval akkor! Most George és Angelina együtt vannak?
- Igen.
- Hú! Ennek igazán örülök – majd egy hirtelen irányváltás. - Ron, fogd meg Freddyt egy pillanatra! Te meg gyere velem! – nézett Ginnyre.
Mindenki bambán meredt Hermionéra, de azért megtették, amit kért. Ginny átadta Harrynek a kislányt, és barátnője után ment.

- Mi van?
- Nem tudom. Megint kezdődik. Valami nem stimmel az éterben. Állandó fülzúgást hallok, már két napja. Rossz előérzetem van. És tenni akarok ellene. Nem tudom, mi ez, és ez kikészít, de elébe megyek, akármiről is legyen szó.
Ginny kérdő tekintettel nézett rá.
- Akkor most nem a bátyám szerelmi élete miatt rángattál ki a konyhából?
- Nem! – válaszolt hevesen barátnője. - Teljesen jó így, hogy összejöttek. Én is ezért drukkoltam nekik. Nem, ez valami nagyon baljós előjelű.
- Harry is álmodott valamit – jegyezte meg Ginny. - Egész éjszaka rángatózott, meg dobálta magát. Nem szokott ilyen lenni. Beszélsz vele?
- Majd reggeli után. Nagyon rossz előérzetem van. Ginny, komolyan félek!
- Elhiszem. Reggeli után átmegyünk anyukádékhoz, addig meg összedobjuk négyen a fejünket, hogy mi lehetett Harry álma, meg a te halláskárosodásod mögött. Oké?
- Teljesen.
Néhány pillanatig még farkasszemet néztek egymással.
- Menjünk vissza, mielőtt faggatózáshoz elegendő időt töltünk külön – bökte ki végül Ginny.
- Igaz, nem szeretném ezt anyukád orrára kötni – mondta barátnőjének Hermione, és visszaindultak a konyhába. – A végén még rémeket fog látni.
- Mert így nem lát? Hermione, anyám már a mugli ivadékokat érő támadások miatt is a haját tépi, mert Martha is és te is azok vagytok, akárcsak a húgod. Na mindegy, ezt most hagyjuk. Csak apa elmesélte tegnap előtt a Roxfortban.
Beléptek a konyhába. Molly kérő szemekkel nézett a lányokra.
- Nos? Megtudhatnám, mi volt ez?
Ginny válaszolt, szemrebbenés nélkül mondva az anyjának a monológját. Még Hermione is meglepődött Ginny alakításán.
- Csak Hermione kigondolt valamit az új szárnyra, és megmutatta az elképzeléseit. Mert hát ugye jó nagy lett a mi kis picurka családi fészkünk. De nagycsaládnak nagy ház kell, nem azt mondom. Szóval most gondolta ki, én meg még tegnap, és most összevetettük az ötleteinket.
Molly Hermionéra nézett.
- Így van! – helyeselt Hermione.
- Rendben – látszott rajta, hogy nem igazán akarja elhinni a hallottakat. - Reggelizzetek meg, aztán menjetek át Jeanékhez, legyetek ott is egy kicsit, aztán majd elmondjátok, mi volt a nagy ötlet. Én meg felviszem a piciket. Gyertek angyalkáim! – tette bele őket egy-egy bébi hordozóba, és elindult velük az emeletre.
Reggeli után a kvartett felöltözött, és lementek a faluba, hogy meglátogassák Hermione családját. Nem is sejtve azt, hogy szeretett iskolájuk kapuin belül milyen jelenet is játszódik le éppen…

Minerva McGalagony igazgatónő a székében ült, és iratokat töltött ki a diákokról, az iskoláról és a személyzetről. Ez volt az egyetlen munka, amit nem szívesen hajtott végre. De a szabály az szabály…
Kopogtattak. Minerva McGalagony az asztala felett az ajtóra nézett.
-Szabad!
Nyílt az ajtó. Egy öreges kéz, bíborszínű talár rajta, aztán egy hosszú szakáll, majd egy szeretetteljes arc, és a világítóan kék szemek a horgas orron nyugvó félhold alakú szemüveg mögött…
- Albus! – McGalagony felállt az asztal mögül, és kerekre nyílt szemekkel, lassú tempóban ment oda Dumbledore-hoz. – Te élsz? Albus! – végigsimított az arcán. Nem akarta elhinni, hogy ez lehetséges.
- Szervusz, Minerva! Örülök, hogy látlak.
Sokáig, és hosszan nézték egymás szemeit, majd mit sem törődve a protokollal, összeölelkeztek. Szinte végtelennek tűnő percekig tartották karjukban a másikat. A viszontlátás öröme…
- Albus! Hogy lehetséges ez? - nézett rá most McGalagony. - Vagy csak álmodom? És ezt az egészet a képzeletem hiteti el velem?
- Élek! – mosolygott rá az exigazgató. - Láthatod, itt állok teljes húsvér valómban. Nem haltam meg. Vagyis meghaltam, csak feladatot kaptam magasabb erőktől, és most ezt a feladatot teljesítem, ezáltal visszatértem, visszatérhettem az élők közé.
- Mint mágus? Mert szellemnek nem igazán tudlak nevezni.
- Mint mágikus teremtmény, akinek a lénye más értelmet nyert - mondta. McGalagonyon látszott, hogy nem tudja hová tenni Albus jelenlegi valóját. Dumbledore segítette ki, legalább is azt gondolta. - Fényőr vagyok.
- Fényőr? – kérdezett vissza a tanárnő. Ezzel nem sokat segített neki a professzor.
- Igen. Végül is az maradtam, aki voltam. Csak kicsit kiegészültek a varázslói képességeim. Mostmár tudok gyógyítani is, és teleportálni is képes vagyok.
- Miért?
Dumbledore arcán most jelent meg először az aggódás és a fájdalom, eltűnt arcáról a mosoly.
- A legegyszerűbb, és mégis a legfontosabb kérdés mind közül. Minerva, ülj le, kérlek! Mert amit most el fogok neked mondani, az nem lesz egy egyszerű eset, és mégis tudnod kell róla. Mindenképp.
McGalagony leült íróasztala mögé, Dumbledore egy székre tette le magát.
- Hallgatlak! – mondta neki az igazgatónő.
- Tavaly, miután véget ért a harc, és megvolt a temetés, elhangzott egy jóslat. Egy jóslat tizenkét emberről, akiknek megadatik a lehetőség, hogy legyőzzék a sötét erők gyermekét. Tizenkét ember, akiknek egy a sorsuk, megmenteni a világot a végső pusztulástól. Háború közeledik Minerva, nagyobb, mint eddig bármikor. Grindelwalddal és Voldemorttal is gyengébb harcot vívtunk, mint azzal fogunk, aki most közeledik. És a kirakósnak még csak egy részét tudjuk.
- Albus, te most miről beszélsz? – kérdezte hitetlenkedő hangon a tanárnő.
- A jóslatról, amely megváltoztathatja a világ sorsát. Minerva, beszélnem kell Harryékkel – mondta az öreg professzor enyhén tárgyilagosan.
- Weasleyéknél vannak, hazaengedtem őket babanézőbe.
- Még jobb. Beszélned kell Mollyval, hogy holnap este gyűljünk össze a Weasley-kastélyba. A Weasleyk, Harry, Hermione, Penelope, Martha, Andromeda is Teddy Lupinnal, és mi ketten. A fiatalok kezében van a titok nyitja ahhoz, hogy megértsétek mindannyian, mi is folyik körülöttetek jelen pillanatban. Tudnotok kell, mert immáron kétségtelen, hogy benne vagytok mindannyian, jobban mondva benne vagyunk mindannyian, teljes mértékig. Megteszed nekem? Beszélsz Mollyval?
- Természetesen Albus. De kérlek, segíts ki! Mit mondjak neki rólad? Albus feltámadt, él, és beszélni akar veletek, mert úgy gondolja, hogy tudnotok kell egy jóslatról, amelyben már megint Harry neve merül fel?
- Én ezt egy szóval sem mondtam, Minerva. Harry a kulcs nektek, akárcsak Hermione, Ginny vagy Ron. De a jóslat nem róluk szól. Ez már nem az ő küldetésük. Rólam pedig ne mondj semmit! Csak azt említsd meg, hogy valaki beszélni szeretne velük. Minerva, kérlek, tedd ezt meg nekem!
- Ám legyen, Albus. Holnap találkozunk?
- Igen, Minerva, Weasleyéknél holnap este! – azzal egy kék fénycsóva képében elindult az ég felé. Minerva McGalagony közérzetére rászakadt a sötétség.