- Megjöttem! – kiáltotta Ron az üres lakásnak. London egyik kis utcájában vettek lakást. Ron most két hatalmas bőrönddel caplatott be a nappaliba. Mindenhol csönd és csupa rend, úgy ahogy Hermione hagyta. Bevitte a cuccait a hálószobába.

„Kicsomagolok, hogy legalább ezt ne Hermione csinálja, ezzel ki is engesztelhetném” – gondolta a fiú. Kinyitotta a bőröndjét, elkezdett bepakolni a szekrénybe, ami majdnem üres volt. Csak az ő ruhái voltak ott, Hermione dolgai sehol. Se a sminkkészlete, se a ruhái, se a... De, a könyvei még ott voltak. Az éjjeliszekrényen volt egy levél a lány kézírásával. Látszott rajta, hogy sietve írták.

„ Ron, elutaztam egy kis időre, ne is keress, úgysem találsz. Hermione

UI: Ha netán dühös lennél, csak a Bájgúnár sorozatot, Gilderoy könyveit és a töri könyvemet ne dobd ki!”

Ron nem volt dühös, csak szomorú.

Inkább hagyta a csomagolást. Fogta a legfontosabb tárgyait és eldehoppanált az Odúba.

- Anya!

- Szervusz drágám, mi járatban?

Molly Weasley a konyhában tüsténkedett.

- Ideköltözhetnék pár napra?

- Persze, amennyire csak akarsz, de miért? Bajok vannak otthon?

- Nem is kicsik. Hermione elment valahová, ne is keressem.

- Majd megbékél, ilyenkor nem lehet zavarni, mert sokkal jobban felbosszantod. A szobád a régi, úgy van, ahogy hagytad a legutóbb.

- Kösz, anya.

Azzal felment a lépcsőn.

Igen, a kis szoba olyan volt, mint régen. Az asztalon volt egy fénykép, ami még előző nyáron készült róla és szerelméről. A plafonon és a falakon poszterek voltak, a szekrényben még talárok, meg régi holmik. Ron szépen bepakolt. Valahogy érezte, hogy több időre jött.

Teltek a napok.

A ház csendes volt. Mindenki kiröpült a fészekből.

- Fiam, dolgoznod kéne – közölte egy vacsoránál Mr. Weasley.

- Tudom. Aurornak már nem nagyon van értelme menni.

- Igaz ami igaz, nincs sok munka. Viszont nincsenek sokan a Varázslény megfigyelő osztályon. Sőt! Hiány is van ott.

- Apa, köszönöm, de már megvettem az Abszol úton egy üzletet, édességbolt lesz. A Mézesfaláshoz hasonlít, az öreg terjeszkedni akart és mondta, hogy dolgozhatok az Abszol úti üzletében, meg is vehetem. Bár kevés a munkaidő, többen csináljuk,  Neville is ott éli mindennapjait a kviddics mellett, Seamus is és Parvati is. Amúgy mit csinálnak a lényes osztályon?

- Igazából semmi lényegeset. Néha el kell látogatni a vámpírokhoz, sellőkhöz, házimanókhoz, kentaurakhoz, fel kell jegyezni a számukat. Ha túlnépesedés van, akkor szólni, hogy lassítsanak, ha kevesen vannak, akkor bíztatni őket, ellenőrizni kell őket, na. Esetleg kutatni újabb fajok után (bár már elvileg minden fel van fedezve), ha valamelyik rosszat csinált a mugliknál, akkor törölni a muglik memóriáját. Néha sárkányokkal is lehet dolgod. Meg ilyesmik.

Ron elgondolkodott.

- Végülis érdekel. Kinél jelentkezzek?

- A bátyádnál.

- Melyiknél?

- Hát Charlie-nál! Holnap szólj neki.

Vacsora után Ron felballagott a szobájába. Nem is rossz. Varázslény felügyelő lesz.

*****

„Hova menjek? Ahol senki nem keresne. A Roxfort! Ott soha nem találnának meg.” Hermione a Roxfortba ment. Elég nehezen. A Minisztériumból Hop-Porral Dumbledore irodájába. Szerencsére az igazgató nem volt ott, ezért a lány feltűnés nélkül (nyár volt, senki nem tartózkodott az iskolában) mozoghatott. A holmijait a Szükség Szobájába rejtette. Olyan helyet kívánt, ami olyan, mint Ron szobája, olyan jó kényelmeset. Ezek után elindult sétálni, hogy egy kicsit szellőzzön a feje.

Körbesétálta a kviddicspályát, Hagrid kunyhóját (aki éppen Madam Maxime villájában töltötte a nyarát) és a tavat. Leült egy sziklára és lógatta a lábát a vízbe. Jó meleg nyári este volt.

Egyszer csak valami fényesen csillogó dolog tűnt fel a vízben. Hermione közelebb hajolt, de nem tudta kivenni, hogy mi lehet az. Már annyira közel volt, hogy az orra már érintette a víz felszínét. A lány elvesztette az egyensúlyát és belepottyant a vízbe. Ez még nem is lett volna baj, hisz leért a lába, csak valami örvény egyre beljebb szippantotta. Még rosszabb is lett a lány helyzete, mert az az erő már nem csak messzebbre húzta, hanem a víz alá is. Majdnem megfulladt, amikor az erő megszakadt és végre a felszínre engedte. Körülbelül 100 méterre volt a parttól. Gyorsan elkezdett kifele úszni. Már majdnem kiért, amikor észre vette, hogy alig kap levegőt. Mint amikor a víz alatt van. Megpróbált kiegyenesedni, de a lábai nem bírták. Vagyis nem is lábak voltak, hanem...

- Uszonyok? – nyögte a lány, mert már a fulladás szélén állt.

A lágy hullámzás a partra vetette a „Nagy halat”.

„Sellő vagyok?” – tette még fel magának a kérdést. Az utolsó emléke még az volt, mielőtt elájult, hogy egy csapat sellő, köztük egy nagyon helyes sellő fiú bevonszolja a vízbe, és elviszik valahová.