Hermione lábaiból, mintha kiment volna minden élet, összecsuklottak. A lány nagyot nyekkent az aszfalton… de nem érzett fájdalmat…már nem…

-Hermione, HERMIONE KELJ FEL!!!!

-Már nincs értelme… NINCS! –sírta a lány.

Ettől a látványtól bárkinek hullani kezdtek volna a könnyei. A Szt. Mungó romokban hevert, ki tudja, és a ki tudja hány ezer embert temetett maga alá. Draco érezte, hogy észnél kell lennie. A romokhoz rohant, és elkezdett köztük ásni. Semmit nem talált. Már kezdte feladni, amikor valami hangocskát hallott. Egyre közelített, amikor már tisztán kivehetően hallotta a gyermeksírást, a közeli park egyik bokrából. Lélekszakadva rohant oda.  Szétnyitotta a bokrokat, és amit látott elképesztő volt. Egy apró gyermek sírt benn.

-Hát, szia! –Draco még soha életében nem örült egyetlen kisbabának sem így. 1000 közül is felismert volna. Ő volt az idősebbek Weasley, a kisfiú. Hát igen az első Weasley, aki nem vörös hajú…

-Hermione!!!!!!!!!!!!!!!!! Nézd kit hoztam!

Szaladt oda nevetve a síró lányhoz.

-ADAM!!!- sikított fel hisztérikusan a lány, majd magához ölelte a kis csöppséget.

-Nem messze a borok alatt találtam.- mondta büszkén Draco.

Erre Hermione Adam-estül, a nyakába ugrott.

-Köszönöm. –suttogta, de ekkor bevillant neki valami.

-ÉS A LÁNYOM!!!???

-Ööö…-nyögte Draco. Az igazság az volt, hogy a másik gyermekről teljesen elfeledkezett.