|
Első fejezet
barika 2008.04.11. 18:18
+++ betûméret ---
Fejezetek1. Első fejezet
Figyelmeztetés: a történet nyomokban burleszkelemeket és túlspilázott akciójeleneteket tartalmaz. Nyomatékosan kérek mindenkit: ne próbáljátok ki otthon!
AGRESSZÍV NYÍLÁSZÁRÓ
"MACSKEMBER"
HÍVÁS AUSZTRÁLIÁBA
HERMIONE KÖRBEVEZET
SZOMSZÉD SRÁC
PIZZA
KISASSZONY, KÉREM!
Hermione
A szemem szorosan lehunyva, csontjaiban és fülemben frissiben vibrál az utazás pukkanó-szorító élménye, tüdőm legalja még az Odú levegőjét őrizgeti, orromban továbbra is Mrs Weasley ebédre felszolgált, szaftos csirkebecsináltja kelleti magát. De mindezek ellenére valahogy mégis érzem, sőt megfellebbezhetetlenül tudom: végre itthon vagyok. A hazaérkezés semmi mással össze nem téveszthető nyugalma árad szét bennem; olyan, mintha egy ismerős kéz simogatna végig gyengéden az arcomon…
Kinyitom a szemem, megrázom magam, s hogy szólni tudjak, nagy adag, hangosan bekortyolt levegővel pótolom az oxigénhiányt. Ám mielőtt rutinosan elébe vághatnék, balkéz felől már érkezik is a menetrendszerinti kérdés:
- Jó helyen landoltunk?
Ron oldalt lép, finoman kihúzza markomból az eleddig görcsösen szorongatott jobboldali végtagját. Pillantását érdeklődve végighordozza a ház homlokzati részén, a cseppnyi előkerten, a térdmagas sövénykerítésen. – Szóval ez lenne itt Grangerék otthona… – elmélkedik félhangosan.
Válaszképpen eldünnyögök egy tartózkodó ühümöt. Az az igazság, hogy gombóc fojtogatja a torkomat, s valamiféle nosztalgikus érzelgősség kerít hatalmába. Csak most, ahogy az ismerős illatok és a látvány eltöltik érzékeimet, döbbenek rá, milyen erős honvágy gyötört már hónapok óta.
- Igen, itt lakunk – motyogom nazális hangon. Majd örömkönnyekkel küszködve javaslom: – Ne ácsorogjunk idekint, menjünk be!
A bejárat felé haladtomban a zsebembe nyúlok, s némi kotorászás után sikeresen kihalászom a kulcscsomót. Ron sem akar lemaradni az ajtónyitás ünnepélyes pillanatáról, mert szorosan a sarkamban marad, még a lélegzetét is érzem a tarkómon, ahogy a zárhoz hajolok.
A kulcs rozsdás nyöszörgéssel csúszik befelé a lyukon, alig bírom ütközésig beszuszakolni. Majd egy teljes év telt el azóta, hogy utoljára elfordítottam, nem csoda hát, hogy a zárnyelv csupán második próbálkozásra, s valami fület súlyosan sértő, szárazgallyszerű roppanással ugrik ki a helyéből.
Csámpás szállítóketrecét a másik kezembe veszem, felszabadult jobbommal marokra fogom a kilincset, s lassú, tiszteletteljes mozdulattal lenyomom.
A sarokvasak hosszú, mozdulatlanságban töltött idő után most szinte kéjes örömmel sikoltanak fel. És hát nem is tudom… Csak a képzeletem játszik velem, vagy a zsanérok tényleg azt nyikorogják: „Isten hozott itthon, te elveszett lány!”?
- Hermione, mi lesz már? – Ron türelmetlenül toporog mögöttem, lábával katonai indulót ver a betonon. Úgy viselkedik, mint akinek hirtelen sürgős elintéznivalója akadt a latrinán. – Nem megyünk be?
- Jól van, nyitom már – és szavaimhoz híven cselekszem is. Nagy elánnal taszítok egyet a lenyomott kilincsen, könyökből előrelendített bal karommal pedig az elnyíló ajtórés felé terelem a macskaketrecet.
Az első meglepetés a következő pillanatban ér, midőn az ütemesen távolodó ajtószárny, valami előre be nem kalkulált akadályon megpattanva, hirtelen irányt vált, s az orrba vágás nem túl kecsegtető ígéretével rohanvást megindul felém.
Hogy elkerüljem az agresszív nyílászáróval való sejtszinti kapcsolódást, korpuszom súlypontját 90 fokkal oldalirányba csoportosítom, minek következtében hosszanti magasságom egy hangos gerinctájéki roppanással két, egymásra merőleges vonalba görbül.
A bravúros mozdulatsornak hála arcom szélvészgyorsasággal kikerül a frontvonalból.
Nem úgy a macskaketrec!
Dugattyúként előrelendülő balomból ugyanis kirepül a fogantyú, s a cicahordozó tákolmány nyílegyenes röppályán haladva megcélozza a visszacsapódó ajtószárnyat. A frontális ütközést követő detonáció felpattintja a zárat, s a szállítóeszköz sokkos állapotba került utasa sértődött torokhangot hallatva kilövell az összeroppanó vesszőfonat szorításából. A magasba lendülő sziszegő szőrkupac egy ködbevesző pillanatig mintha a levegőben lebegne; úgy rémlik, bonyolult repülési manővert hajt végre, majd húsz kimeresztett karommal előrevetődik, s egy vörös villanás kíséretében az első útjába kerülő szilárd objektumra – ez esetben az én jóhiszeműen felkínált combomra – toldalékolja magát.
Három oktávot befogó sikoly döfi át a torkomat. A dobhártyarepesztő hangot fél percig zengedezve kitartom, majd pillanatnyi lélegzetvesztett tűnődés után egy impozáns, fél lábon szökkenős, Hujjujjuj-kántálós indiántáncba kezdek a vesszőfonatos törmelékkel borított küszöb előtt. Mindeközben a macskám blazírt arccal továbbfolytatja a függeszkedést.
A segítség egy szeplős vigyor kíséretében érkezik. Ron ragad könyökön, és tudakolja alig palástolt élvezettel, hogy kívánom-e továbbgyakorolni eme rendkívül tanulságos ősi törzsi-táncbemutatót, avagy igényt tartok lovagias közbeavatkozására, minek keretében ő (megfosztva magát ezáltal a nem mindennapi élménytől) kívánságra leakasztja a négyfejű combizmomba karom által injektált négylábút?
Kérdésében érzékelek ugyan némi iróniát, ám szétmarcangolt végtagom lüktető fájdalomimpulzusai megakadályoznak abban, hogy a nyelvemre tolult indulatszavakkal reagáljak (amit szívem szerint tennék); helyette szűk artikulációval adom meg testem óhajos válaszát:
- Légy oly kedves, és szedd le rólam!
És Ron így cselekszik: finomnak nem nevezhető mozdulattal belemarkol megbecsült házi kedvencem szőrmegalléros grabancába, és – mint pecás a halacska torkába fúródott horgot – egyesével kioperálja a felhámomba jutatott húszdarabos cicakarom inplantátum-készletet. A beavatkozás közben komoly arccal hangot ad abbéli aggodalmának, miszerint közbelépése talán elhamarkodott, hiszen azáltal, hogy humán és nem humán részre választja szét az evolúció legelső „macskember” példányát, felelőtlenül a törzsfejlődés egyik ígéretes ágát akasztja meg.
- Csak gondolj bele az előnyökbe, Hermione! – vigyorog fel rám. – A macskák hírhedten jó tájékozódók, hallásuk, szaglásuk kiváló. Te lehetnél a legelső nő, aki beépített iránytűvel és radarral rendelkezik! Na, hogy hangzik?
- Hm, nem is tudom – szűröm a fogaim között. – Nekem kapásból a legelső férfi jut eszembe, akinek a természetben egyedül álló módon egy macskaketrec van a feje helyén…
S hogy bebizonyítsam, mindez nem csak homályos találgatás, kétrét hajlok, s szélmalomszerű kalimpálással megpróbálom felkapni a szállítókosár szétroppantott, ám a szemléltetés céljára kiválóan alkalmas maradványát.
- Ejnye, maradj már nyugton! – Ron visszaránt, pont mielőtt megragadhatnám a prezentációs eszközt, és hőbörgésemre ügyet sem vetve derűs hangon közli: – Még egy-két perc és végzek a különválasztással. Már csak a bal hátsó ötös van hátra…
És lőn! Néhány jajszavas másodperccel később macska és ember újra saját végtagjainak kizárólagos birtokosa. Ron elengedi Csámpást, mire az padlógázzal eliramodik, és meg sem áll a szomszédos kert díszalmafájának legfelső ágáig.
- Visszahozzam? – ajánlkozik Ron nagylelkűen, és már indulna is.
- Hagyd, nem kell! – rántom vissza a felkarjánál fogva. – Úgysem tudnád leimádkozni onnan. Majd lemászik magától, ha kiheverte a megrázkódtatást, szegénykém…
- Ja, szegényke! – Ron száján ironizáló mosolyt vélek felfedezni, ahogy felém fordul. Elveszettnek hitt huncutság fénylik most a szemében, amit Fred halála óta egyszer sem láttam megcsillanni. A látvány, nem tehetek róla, ez valami közvetlen reflex nálam, egyenesen a gyomorszájamig hatol.
Már nem is számlálom, hány nap telt el a roxfortbeli csata óta, hogy hány hét fájdalomcsillapító távolsága választ el bennünket halott diáktársaink látványától, csak azt tudom, hogy beláthatatlan ideje vágyom már minderre. A fájdalmas emlékekről megfeledkező pillanatra, amikor végre Ron arcán is visszatükröződni látom saját gyógyuló lelkem derűjét. Talán itt és most, a mi bejáratunk előtt, ezen a verőfénnyel ragyogó nyári napon kezdett el behegedni a szívét ért seb…
A pillanat varázsa megtörik, ahogy Ron tekintete a szemmagasságból lezuhanva jó egy méterrel aláereszkedik, s a szétkaszabolt, vérfoltos halásznadrágom láttán színtiszta aggodalommal telik meg.
- Juj, de rosszul néz ki! – szisszen fel, majd közelebbi vizsgálat céljával a cafrangos területhez hajol. Két tenyerét végigfuttatja combom oldalán, ujjaival óvatos, diagnosztizáló simításokat végez a sebek környékén. – Nagyon fáj?
- Á, nem vészes – legyintek hősiesen. Ám ahogy a fehér szövetet lassan pókhálómód átitató vérfoltokat nézem, összerándulok, s felbizsergő testem, mintha csak önálló emlékezettel bírna, a Malfoy-kúriában tett kényszerű látogatásunkat juttatja eszembe. Az a nap a testi fájdalmaknak egy egészen új mélységével ismertetett meg. Soha azelőtt nem éreztem semmi ahhoz foghatót, és ha őszinte akarok lenni, soha többé nem is akarok ebben az életben.
Ez a gyáva gondolat most is, csakúgy, mint számtalan korábbi alkalommal, forró bűntudatot ébreszt bennem. Hisz én legalább túléltem. Egyike vagyok azon szerencséseknek, akik egyetlen közeli hozzátartozójukat sem vesztették el, kiknek a családjában nem hagyott pótolhatatlan űrt ez a két évet felölelő rettegéssel teli időszak.
- Tényleg semmiség – tolom el magamtól Ront, aki most összecsücsörített szájjal fújkálni kezdi a sebeket. – Hagyd már, inkább menjünk be!
Ron
Jól látom? Tényleg szomorú árnyék fut végig Hermione arcán?
Remélem, nem bántottam meg ezzel a hülye „leakasszam, ne akasszam” dologgal. De hát olyan mulatságos volt, ahogy jajveszékelve körbeugrálta a küszöböt, a lobogó farkú, felmeresztett szőrű macskával a combján. Hosszú idő óta most éreztem először azt a buborékos bizsergést a gyomrom alján, ami nevetésre ingerel, ami száműz minden nyomasztó gondolatot.
Biztos, ami biztos, azért bocsánatot kérek tőle.
- Hermione… – Itt belövöm a hitelességhez elengedhetetlen szemkontaktust. – Ne haragudj az előbbiért…
Hermione
Jaj, már megint! Ron az elhagyásos incidens után felvette azt az idegesítő szokást, hogy lépten-nyomon minden semmiségért bocsánatot kér. Ha rálépek a lábára, még ő sajnálkozik, amiért figyelmetlenül „alám állt”, ha véletlenül bordán könyöklöm, sűrű mentegetőzés közepette ugrik odébb, és valóságos szitokzáport zúdít a saját fejére, amiért kemény mellkas-csontozatának felelőtlen kihelyezésével veszélynek tette ki sérülékeny könyökömet.
Persze tudom, mi áll ennek a kényszeres bocsánatkérésnek a hátterében. Ron még mindig úgy érzi, ítéletnapig kell vezekelnie, hogy visszanyerje az akkor megingott bizalmamat. Pedig én már hónapok óta nem haragszom rá. Annyi de annyi dolog van, amit feltétlenül meg kell beszélnünk, és ez egyike a legfontosabbaknak. De hát előttünk a nyár, két teljes hónap csak arra vár, hogy kipihenjük és kidumáljuk magunkat. Csak jussunk már be végre az ajtón!
- Jaj, Ron, ne hülyülj már! – Hóna alá nyúlok, és jelképesen felhúzom térdeplő helyzetéből. (Jelképesen, mert hát súlybeli anomáliánkat figyelembe véve aligha lennék képes a közreműködése nélkül ilyen mozdulatra bírni.) – És ne meressz rám mindig ilyen bűnbánó kiskutyaszemeket! Furcsálltam is volna, ha nem találod viccesnek a produkciómat… Gyere, menjünk be! – Azzal karon ragadom, és a törmelékhalmokat félrerugdalva utat török magunknak a bejáratig.
Ezúttal nagyobb óvatossággal járok el, ami a házba való bejutást illeti. A résnyire feltárt ajtón először bekukkantok, s némi nyakforgatás árán rá is jövök, mi okozta a korábbi zavart.
Tizenegy hónapnyi, levélnyíláson behajigált újság, reklámanyag, termékminta és röpcédula kaotikusan egymásra halmozott szemétdombja torlaszolja el a bejutást. A résen át katéterszerűen bevezetett fél lábammal lekaszabolom a szeméthegy felső harmadát, majd néhány vakon végrehajtott mozdulattal félrerugdalom a kupac nagyját is. Az így nyert reklámmentesített tér már alkalmas rá, hogy az ajtót olyan jófajta, emberes, Ronald Weasley vállszélességű résnyire kinyissam.
Ron
Hermione kitárja előttem az ajtót, s széles ívű kézmozdulattal jelzi, menjek csak előre. Én egy hasonlóan udvarias gesztussal adom tudtára a belém nevelt jó modort, miszerint lányoké az elsőbbség.
Addig-addig ismételgetjük ezt a külső szemlélő számára különös rituálénak tűnő oda-vissza mozdulatsort, mígnem Hermione beleun, és a visszafojtott röhögéstől részlegesen felakadt szemmel előre engedi saját magát. Én szorosan a nyomába maradok, felborzolódott hajszálai csiklandozzák az államat.
Hermione
Az előszobába lépve különös szag fogad minket, valósággal orrba csap. Olyan, hm, nem is tudom, talán a nagymosásra emlékeztet, amikor a zárt térben kiteregetett ruhák szinte ontják magukból a nedves öblítőillatot. Biztos valamelyik termékminta szakadt ki.
- Hát, itt lennénk – fordulok Ronhoz, aki még mindig szorosan a hátam mögött áll, mintha az árnyékom lenne. – Dobd csak le a cuccodat – intek a cipős szekrény irányába. – Én addig eltakarítom az útból ezt a sok szemetet.
Ron
Szóval itt laknak Hermionéék. Nem sok mugli otthont láttam eddig, vagyis hát egészen pontosan Harry nevelőszüleinek házán kívül még egyet se, így aztán összehasonlítási alapom sincs. Ám ez itt barátságosnak és lakályosnak tűnik, nem olyan steril és elvágólagosan rendezett, mint a Dursleyéké.
Amíg Hermione a penetráns szag forrását keresi a széttúrt újságkupac között, én körbetéblábolom az előszobát, bekukkantok a konyhába, szemrevételezem a nappalit, vagyis igyekszem magamba szívni a hely atmoszféráját. És minél többet látok belőle, annál jobban tetszik. Bizsergő érzés támad a gyomromban, ahogy belegondolok, Hermione bizony itt nőtt fel, a falakon mindenütt ott függhet a képe, testének illatát magába szívták, s őrzik a bútorok. Igen, talán pont abban a kiöblösödött fotelben szokott olvasgatni, maga alá húzott lábakkal, összekuporodva, egészen alkonyatig, mígnem a ferdén betűző napsugarak lassan lefakulnak az égről…
Ah, szívesen nézelődnék még, de szörnyen kell pisilni!
- Hermione, izé, megmutatnád, merre van a WC?
Hermione
Az előbb útba igazítottam Ront a földszinti fürdőszobához, aztán a szeméthegyet is eltakarítottam, az előszoba így már nem bűzlik az Óceán Fuvallata fantázianévre hallgató öblítőkoncentrátum szagától.
Most pedig itt ácsorgok a nappali hátsó kertre néző ablakánál. Markomban vonalas telefonunk hordozható felét szorongatom, magamban a jól bebiflázott számokat ismételgetve.
A telefonvonalat az árammal egyetemben még a múlt héten visszaköttettem, így aztán semmi akadálya, hogy felhívjam a szüleimet.
Bepötyögöm a számot, fülemhez emelem a hallgatót, s visszafojtott lélegzettel várom, hogy az ütemes, kicsöngést jelző pityegést valamelyik jól ismert hang szakítsa meg. Ausztráliában ilyenkor már késő este van, a szüleim biztos lefekvéshez készülődnek.
Amikor a vonal megreccsen, a szívverésem egy pillanatra kihagy.
- Halló? – szól a kagylóba egy mélyen zengő férfiorgánum.
Ez apu! Ismerős hangja valósággal végigsimít a fülemen, s ettől könnyek szöknek a szemembe. Megköszörülöm a torkomat, s két oktávval elmélyített hangfekvésben megkérdezem:
- Mr és Mrs Wilkins telefonját hívtam? (Ez az újdonsült nevük.)
- Igen. Wendell Wilkins beszél. – A válaszban némi álmoskás türelmetlenség cseng. Ettől elbizonytalanodok, s hirtelen nem is tudom, milyen indokkal folytathatnám tovább a beszélgetést, hogyan hívhatnám a telefonhoz anyut is. Aztán eszembe jut valami.
- Jó estét, Wendell! – (Igyekszem magabiztosnak tűnni.) – Ne haragudjon, hogy ilyen későn zavarom. Én, öö… Sheila vagyok, Monicával együtt járunk jógatanfolyamra (ezzel tulajdonképpen vaktában lövök, fogalmam sincs, anyu Ausztráliában is eljár-e jógázni). Beszélhetnék vele?
Apu a vonalba dörmög egy márist, aztán tenyerével letakarja a kagylót, hogy szóljon anyunak (a karistoló hangokból legalábbis erre következtetek).
A várakozás másodpercei csigalassúsággal telnek, s nekem úgy rémlik, már percek óta nem vettem levegőt. Amikor hetekkel ezelőtt (már nem is tudom, pontosan mikor) visszatértünk az Odúba, első dolgom volt, hogy felkeressem Vidra St Capdel postahivatalát és megbizonyosodjak róla, a szüleim még mindig biztonságban és jól vannak. Azóta mindenféle hülye indokkal már vagy fél tucatszor felhívtam őket, hol közvélemény-kutatónak, hol pedig egyszerű téves telefonálónak adva ki magamat. Persze egyszer sem ismertek fel, hogyan is ismertek volna, hisz arra sem emlékeznek, hogy van egy lányuk…
A kezem már csatakos az izzadtságtól, amikor a vonal túlsó vége megreccsen. Anyu kedves, nyugodt hangú hallója mérföld-ezreken átívelve egyenesen a szívem közepébe szúr.
Kinyomom a telefont. Úgysem tudtam volna egyetlen értelmes szót sem kinyögni.
- Hermione, hol vagy?
Ron hangja az előszoba felől érkezik. Kipislogom szememből a nedvességet, leengedem telefont tartó kezemet, s a vállam mögött hátraszólok: – Itt vagyok a nappaliban.
Mire megfordulok, Ron már a szoba bejáratában álldogál, fél vállát az ajtókeretnek vetve, mellkasán összefont karral. Tartásában van valami könnyed férfias lezserség, amit mindig is csodáltam. Ha én lennék ilyen langaléta, biztos mindig begörbített háttal és vállba húzott nyakkal járnék. De nem így Ron! Ő büszkeséggel hordja magasságának mind a 187 centijét, ami mellesleg nagyon jól áll neki.
- A szüleimet hívtam – vágok a kérdés elé. Aztán mosolyt varázsolok az arcomra, és gyors kitérővel témát váltok: – Még körbe sem vezettelek! Ahogy magad is biztosan rájöttél, ez itt a nappali… – széles, prezentáló mozdulattal körbemutatok a szobán, s miközben ezt teszem, rémülten döbbenek rá: lámpalázam van. Kettesben – igazán kettesben! Sőt intim-kettesben! – vagyunk Ronnal egy töküres házban! Ez a felismerés gyomron öklöz, mint egy eltévedt bokszkesztyű. Hirtelen feszélyezve érzem magam, az arcom égni kezd, pillantásom nikkelbolhaként ugrál összevissza a szobában. Bármit megtennék – díszpárnát igazítanék, port törölnék –, csakhogy ne kelljen Ron nyíltan bámuló szemébe néznem, ami szinte belém világít, s gyengítő erejével rezgéshullámot indít el a gyomrom tájékán. S mint minden hasonló helyzethez, amikor a zavarom felülmúlja a józanságomat, most is görcsös közléskényszer vesz rajtam erőt. Mielőtt elejét vehetném a dolognak, már azon kapom magam, hogy nyíló és csukódó számból dől az értelmetlen locsogás.
- Ööö tévénk is van… meg videónk. Láttál már videót? És tévét? Ja, és a mosogatógép! Az biztosan tetszeni fog neked, gyere, megmutatom…
Ron
Hermione olyan lendülettel viharzik ki a szobából, mintha ágyúból lőtték volna ki. A haja zászlóként lobog mögötte, s valóságos huzatot kavar, ahogy elhalad mellettem.
Én engedelmesen utána kullogok. Érdeklődést mímelve, szótlanul hallgatom, ahogy a mosogatógép és más háztartási gépek előnyeit ecseteli, s akkor sem szakítom félbe, amikor a konyhaeszközök hosszúnak ígérkező, leltárszerű felsorolásába kezd.
Tulajdonképpen mulattat a dolog. Ritkán látni őt ekkora zavarban. Talán attól fél, ha egy pillanatra abbahagyja a beszédet, a beálló csöndben huncut ötleteim támadnak, és az ösztöneimnek engedve gátlástalanul letámadom?
Lehet. Mert hát egy lélegzetvételnyi szünetet sem engedélyez magának, úgy pörög a nyelve, mint a motolla, s közben egy pillanatra sem néz rám, csak hadonászik és gesztikulál megállás nélkül. Most például részletekbe menő alapossággal mesél nekem az ebédlő berendezéséről, de olyan stílusban ám, mintha én valami vakációzó marslakó lennék, aki az első napját tölti a Földön, s még az asztal vagy a szék rendeltetési céljával sincs teljesen tisztában.
Én persze (számomra ez már nem meglepetés) semmit sem hallok abból, amit mond, mert perpillanat minden érzékemet leköti testbeszédének látványos mikéntje. Amikor Hermione mesél, magyaráz, vagy oktat, azt mindig igazi szenvedéllyel teszi; ilyenkor teste minden porcikája együttlüktet a hangjával, gesztusai a szavak ütemére életre kelnek, arca kipirosodik, ajkai vérrel telítődnek, röpködő hajtincsei az arca körül kavarognak, akárha szél fújná őket. Válasszon bármilyen témát, érdekeset vagy agyzsibbasztót, én mindig vevő vagyok… hát, ha a mondanivalójára nem is, de az azzal járó audiovizuális élményre mindenképpen.
Hoppá, most egy kis fáziskésésbe kerültem. Csak egy pillanatra bambulok el, és ő szélvészszerű lendülettel már ki is penderült a folyosóra, és üget a lépcső felé, valószínűleg azért, hogy az oktatással egybekötött kalauzolásomat az emeleten folytassa. Alaposan meg kell nyújtanom a lépteimet, hogy le ne maradjak tőle. Kettesével szedve a fokokat nyargalok fel a lépcsőn. Hermione már odafent vár.
- Ez itt a szüleim szobája – nyit be a lépcsősorhoz legközelebb eső ajtón. Vet egy hosszú, szótlan pillantást a franciaágyra, miközben arcszíne három árnyalatnyit mélyül, aztán hirtelen, anélkül, hogy bármiféle magyarázatot fűzne ehhez a helyiséghez, bevágja az ajtót, és már fordul is a következőhöz.
- Te itt fogsz aludni – jelenti be pipacspiros arccal, s rövid fejmozdulattal int, hogy menjek csak be, és nézzek körül.
Én így teszek. Kétszer megfordulok a tengelyem körül, mert van egy olyan érzésem, hogy ezt várja tőlem, aztán az igazságnak megfelelően csak annyit mondok: – Szép.
Hermione
- Tényleg tetszik? – kérdezek vissza mohón, mintha leghőbb vágyam lenne megtudni, mi az ő szakértő véleménye az egyébként igen szerény vendégszobáról.
Ron egy huncut mosollyal válaszol. Szeme csücskéből szarkalábak futnak szerteszét, amitől arca kifejezetten csibészes jelleget ölt. S amitől féltem, megtörténik: a lábaimból kifut az erő, a lendület, ami eddig a szavakat sodorta ki a számon, megtörik, összefüggő gondolataim elvesznek abban az érzelmekből, ingerekből és vágyakból összeálló kavalkádban, amit az ő – és csakis az ő – jelenléte tud kiváltani belőlem. Nem jut eszembe semmi, amit mondhatnék, kérdezhetnék, vagy témaként vitára bocsáthatnék. Csak arra tudok gondolni, hogy ő itt áll velem szemközt, a maga lehengerlő valójában, a maga minden mást elhalványító jelenlétével. A zúzódások még látszanak a felkarján, a vágások, karcolások és sötét varral borított horzsolások mintha ott felejtődtek volna az arcán, annyira lassan gyógyulnak – ám ezek ellenére, vagy talán épp ezek miatt, még soha nem láttam őt ilyen jóképűnek és férfiasnak, mint ebben a pillanatban. A fejemben szinte lázadva támad fel a kérdés: Lehetséges, hogy azóta a különös, furcsa, ködbe vesző pillanat óta, amikor Harryről és a körülöttünk röpködő átkokról megfeledkezve elvesztünk saját vágyaink világában, egyszer sem csókoltuk meg egymást?
Ron
Végre. Erre a pillanatra vágyom már hetek óta, erre a csendből és nyugalomból összeálló fél percre, amíg nem kell semmi másra gondolnom, amikor megfeledkezhetek a gyászomról, mert nincs körülöttem senki, aki arra emlékeztetne, senki, akinek a szomorú vonásain a saját bánatomat ismerném fel. Csak Hermione és az ő ígéretekkel teli tekintete van itt velem, az ő nyugalmat és biztonságot sugárzó lénye, ami a vigaszom legfőbb forrása már hosszú ideje, s ami a megtartó erőt jelentette a veszteség első, legfájdalmasabb napjaiban is.
Szüntelenül vágytam megölelni és megcsókolni őt, legszívesebben lépten-nyomon a karjaimba kaptam volna, de nem tudtam illik-e ilyen nyilvánvaló boldogságot éreznem és mutatnom, amikor körülöttem mindenki és a szívem mélyén én magam is gyászolok.
De ez a pillanat más, most megtehetem, ami eddig kegyeletsértő, bántó vagy illetlen lett volna. Igen, most már hallgathatok a szívem parancsára, tudom, hogy Hermione sem fog ellenkezni, tudom, mert tekintetünket a megértés láthatatlan sugara köti össze. Zsigereimben érzem, hogy ebben a pillanatban mindketten ugyanarra gondolunk: hogy végre valahára elérkezett az ideje…
Hermione
…hogy újból megcsókoljuk egymást.
Ron szeplőkkel telehintett arca hirtelen minden mást kiszorít a látóteremből; ahogy felém közeledik, úgy távolodik el rohamtempóban a külvilág, s válik kontúrok nélküli színek homogén masszájává. Ron kezét már a derekamon érzem, lehelete az arcomat súrolja, ajkaim várakozásteljesen elnyílnak, hogy újra ízlelhessék az egyszer már kóstolt és azóta számtalanszor újra megkívánt édes érzést – amikor valami külső inger tolakszik beszűkülő világomba.
Durva gépi hang üvölt fel, s tép egy motoros láncfűrész tapintatlanságával az érzőidegeimbe, az intimitást pedig, mintha csak egy üvegváza lenne, diribdarabokra zúzza.
Ron arcán csalódottság vonaglik végig, mintha korbáccsal csapták volna képen.
- Mi a fene volt ez? – méltatlankodik felhúzott orral.
- A csengő – válaszolok elszontyolodva, és ahogy kimondom, máris újból felharsan az éles, géppuskaszerű hangsorozat.
- A legjobb lesz, ha utánajárok ennek, mielőtt ránk törik az ajtót! – és már indulok is, fejemben a nem túl kedves tervvel, hogy rövid úton megszabadulok a „zaklatótól”, bárki legyen is az.
Félúton járok lefelé a lépcsőn, amikor a türelmetlenül várakozó újból rátenyerel a csengőre.
- MEGYEK MÁR! – kiáltom jó hangosan, túlüvöltve a zajt, s megszaporázom a lépteimet.
A bejárati ajtóba vágott díszüvegre egy emberforma sziluett vet sötét árnyékot, látom, ahogy jobb keze a magasba lendül. Felszálló sebességre kapcsolva rohanok előre, és épp abban a legutolsó pillanatban sikerül elérnem és feltépnem az ajtót, amikor hívatlan látogatóm ismételten ráfeküdni készül az idegtépő zajkeltő eszközre.
- Itt vagyok, itt vagyok – lihegem, az oldalamat markolászva.
A jövevény kedvesen mosolyog rám, s vidáman rikkantja:
- Hermione, tényleg te vagy az? Akkor nem csak a szemem káprázott!
- Gordie! – rikkantok vissza, mert csak most ismerem fel őt. – Szia! Nahát!
Hirtelen nem is találok szavakat, nem számítottam arra, hogy őt találom a küszöb túloldalán. Na, nem kell rosszra gondolni, Gordie nem a titkos mugliszeretőm, hanem a szomszédunk. Már totyogós korunk óta ismerjük egymást, tulajdonképpen kéz a kézben nőttünk fel. Amíg a Roxfortban tanultam, megkopott kissé a barátságunk fénye, de nyaranta azért több-kevesebb időt mindig együtt töltöttünk.
Gordie ennek fényében nem is jön zavarba, kérés nélkül beljebb tessékeli magát, s széles vigyorral egy pokrócba bugyolált valamit nyújt felém.
- Nézd csak, kit találtam az almafánkon fennragadva!
- Hé, Csámpás! – jutok egy újabb felismerésre, ahogy a takaróhalomból előszimatoló, vörös szőrbe ágyazott orrot meglátom. – Nahát, Gordie, köszönöm! Sikerült leimádkoznod onnan! Ez hihetetlen!
- Semmiség – legyint nagyvonalúan. – A penetráns szagvilágú halkonzerv végezte a munka dandárját, nekem csak mellékszerep jutott… Egyébként, félretéve a tréfát, örülök, hogy látlak! Már-már azt hittem, örökre illegalitásba vonultál, valahol Lappföldön vagy a Kerguelen-szigeteken…
A feltevésen göcögünk egy kicsit, majd mielőtt ellenkezhetnék, egy kedves, baráti, istenhozott öleléssel betakarva találom magam. A mozdulat olyan magától értetődő ösztönösséggel fakad belőle, hogy ellenérzés nélkül viszonozom, és ártatlan mivolta miatt még a hátam mögött felhangzó (és egyre szaporábbá váló) léptek hallatán sem érzek bűntudatot vagy feszélyezettséget.
Ron
KI EZ A MAJOM!? És hogy merészeli ölelgeti a barátnőmet!? Hát én rekordsebesen leválasztom a fejét a felsőtestéről, ha nem hagyja abba azonnal!
Hermione
Huh, még időben kapcsolok. Pánikszerűen kibontakozok az ölelésből, és igyekszem összekaparni magamból a szavakat, amivel elmagyarázhatom Ronnak, hogy Gordie csupán egy kedves szomszéd, nem valami erőszaktevő, felesleges hát tettlegességet foganatosítania vele szemben.
- Ööö, Ron, hadd mutassam be régi gyerekkori barátomat (a barát szó külön hangsúlyt kap), Gordie Shapirót… Gordie – fordulok a nevezetthez –, ez itt Ron Weasley, az osztálytársam, és ööö…
(Úristen, micsoda is!? Szerelmem? Párom? Kedvesem? Jövendőbelim? Minek hívjam, hogy egyértelmű legyen a helyzet, de azért ne szaladjak nagyon előre?) a barátom – fejezem be végül.
- Hello! – Gordie lelkesen nyújtja üdvözlésre a kezét, Ron viszont olyan kényszeredetten teszi ugyanezt, mintha legalábbis egy fájdalmas amputációra kínálná fel a jobbját.
Ron
Gordie? Milyen hülye név. Máris utálom.
Hermione
A csontropogtató kézfogás után kínos csend veszi kezdetét, a feszültséget nem hogy vágni, egyenesen kenni lehetne! Felváltva kapkodom ide-oda a tekintetemet. Ron arcán a vastag, sűrű utálatot látom megkeményedni; ahogy összehúzott szemekkel méregeti a másik fiút, az felér egy súlyos testi sértéssel.
Gordie ellenben óvatos derűlátással szemléli Ront, és látom rajta, hogy nagyon igyekszik valami semleges témával továbblendíteni a megrekedt beszélgetést. Megköszörüli a torkát, majd egyértelműen Ronhoz intézve szavait, belefog:
- Épp arról beszélgettünk Hermionéval, mennyire örülök, hogy újból itthon láthatom. Nem tudom, mennyit mesélt a múltunkról, de mi már csecsemőkorunk óta jóban vagyunk. Szüleink egybehangzó véleménye szerint a barátság a közös kiságyunkban kezdődött, amikor egymás szájából csórtuk el a cuclit…
Gordie egyre jobban belelendül a regélésbe, s miközben pelenkás éveink kedves epizódjait eleveníti fel, újból és újból végigsimít a karomon, vagy játékosan belekócol a hajamba. Én már megszoktam tőle ezeket az önkéntelen mozdulatokat, szinte fel sem veszem, Ron viszont sűrű arcizomrángással adja tudtomra: egyáltalán nincs ínyére ez a fajta bizalmaskodás.
Előrelátóan kitérek hát Gordie hadonászó kezének hatósugarából, s félbeszakítva a közös bilire szoktatásunk kacagtató történetét, Ronhoz fordulok:
- Gordie volt olyan kedves, és lecsalogatta a fáról Csámpást – itt szavaimat illusztrálandó, felmutatom a karomban szuszogó bizonyítékot –, aztán bebugyolálta, és áthozta nekem.
- Igen – bólogat szaporán az említett –, mozgást láttam az ablakotok előtt, hát gondoltam, átjövök.
Ron
Höh! Megáll az ész! „Mozgást láttam az ablak előtt”? Na persze! Ez ravasz interpretációja annak, hogy: „leskelődtem”.
Hermione
Ron arcbőre a vörösnek egy igen rendhagyó árnyalatát veszi fel. Két szeme úgy villog tüzelő arcában, mint a késpenge, nyaki verőere látványosan lüktet. Sürgősen rövidre kell zárnom ezt a beszélgetést, különben még valami helyrehozhatatlan történik a kardiovaszkuláris rendszerével.
Látványos nyújtózkodásba kezdek hát, és megeresztek egy-két műásítást.
- Elég hosszú napunk volt – sóhajtom álmosra szűkített szemekkel. – És még ki is kell pakolnunk, és... khm, Gordie, nem bánnád, ha máskor folytatnánk az ismerkedő beszélgetést?
- Mi? Ja, nem probléma – kacsint rám mindentudóan. – Már itt sem vagyok…
Ám az ajtóban még visszafordul, és összehúzott szemöldökkel rám mered.
- Te, Hermione, mondd már, a szüleiddel minden oké?
A kilincset már csukásra készen markolom, ám attól, amit mondott megakad a lendületem.
- Hogy érted ezt? – Szinte arcul csapom a kérdéssel.
Gordie arcán aszimmetrikus fintor jelenik meg.
- Hát, tudod, elég furcsán viselkedtek. Te azt mondtad nekem, egyéves világjáró körútra indulnak, de amikor átjöttem, hogy elköszönjek tőlük és búcsúzóul jó utat kívánjak, a szüleid a képembe vágták az ajtót, azt ordibálva, hogy nem nyilatkoznak, és a vérszívó sajtó hagyja végre békén őket, hogy nyugalomban feldolgozhassák a történteket.
- Ezt mondták volna? – játszom a hitetlent, és megeresztek egy mesterkélt nevetést. – Biztos csak vicceltek.
- Lehet… – ránt egyet a vállán Gordie, de látszik rajta, nincs meggyőzve. – Na, akkor nyugodalmas jó éjszakát, és majd még összefutunk. Én itt leszek – azzal pápázva elüget.
Ron
A hülyegyerek ajtón kívül került végre. Épp ideje volt, ha még egy percig vacillál, én magam hajítottam volna ki.
Most lassan tízig kellene számolnom, hozzá mély, hasüregi légzést folytatnom, de az agyam túl gyorsan kattog ahhoz, hogy józanul gondolkodhassak. Az első lendület már sodorja is ki a számon:
- Szóval Gordie, mi? – Hermionéhoz fordulok, felvetett állal. S ha nem érezném túlságosan nőiesnek, még a kezemet is csípőre vágnám.
Hemione rám néz. – Hm? – hümmögi dallamosan. És ennyiben ki is merül a reakciója. Tompa, távolba révedő tekintetén látom, valahol gondolatainak messzi tibeti tájain járhat.
- Fura, hogy nem meséltél nekem erről a legendás barátságról – ütöm tovább a vasat. – Egyetlen aprócska utalás, véletlenül elejtett szó vagy megjegyzés nem sok, annyit sem tettél. Pedig szemmel láthatóan igen bizalmas viszonyban vagytok. Javíts ki, ha tévedek, de nekem úgy tűnik, szabadon jön-megy a házatokban, dédelgeti a kiscicádat (magamban igyekszem nem elmerengeni a kijelentés kétértelműségén), pajtáskodik a szüleiddel…
Hermione tekintete most mintha kiélesedne.
- A szüleim – visszhangozza, s felém böki kinyújtott mutatóujját. – Igen, pontosan ez jár az agyamban. Nyugtalanít, amit Gordie a viselkedésükről mondott.
- Ugyan már – legyintek. – Mit tudhatja, hiszen mugli! Persze, hogy furcsának tűnt neki a szüleid viselkedése, ha egyszer kimostad az agyukat.
Hermione megrázza a fejét, fintorít.
- Az az igazság – vesz egy nagy levegőt –, hogy nem töröltem ki az összes emléküket, attól féltem, elrontok valamit, és aztán… szóval, hogy aztán már nem tudom jóvátenni. Épp csak úgy intéztem, hogy megfeledkezzenek erről-arról, többek között persze rólam is, aztán néhány hamis emléket kaptak az elvesztettekért cserébe.
- Miféle emlékeket? – kérdezem feltámadó érdeklődéssel.
Hermione bűntudatosan lesüti a szemét.
- Hát, tudod, én csak azt szerettem volna, ha úgy éreznék, minél hamarabb el kell hagyniuk az országot. Így hát varázslattal elhitettem velük, hogy egy szégyenletes orvosi műhibaperbe fogták őket, amelyet ugyan megnyertek, de az ügy sajtókörökben nagy port kavart. A közvélemény a tárgyalás alatt ellenük fordult, s a felhajtás tönkretette a renoméjukat, vagyis szakmailag ellehetetlenültek itt, Britanniában. Nem maradt hát más lehetőségük, mint megváltoztatott néven új életet és praxist kezdeni valahol máshol, innen lehetőleg egy olyan távoli helyen, mint mondjuk…
- Ausztrália – fejezem be helyette.
- Pontosan – bólint. – Csak hát a mesémnek az a hátulütője, hogy hozzá el kellett ültetnem egy kis üldözési mániát. Akkor jó ötletnek tűnt, de most… Jaj, remélem, emiatt nem lesznek később komplexusaik. Gordie-ról is azt hitték, valami zugfirkász.
- Á, nem hiszem, hogy annyira komoly lenne a dolog! – Mindezt igen magabiztos meggyőződéssel mondom, mert nem akarom, hogy emiatt aggódjon. – A frissen tudatmódosított emberek gyakran tűnnek zavarodottnak, kezdetben mindenképp. Ez teljesen természetes, hidd el.
Hermione aprót sóhajt. Homlokán kisimulnak az aggodalom-ráncok. – Igen, biztos igazad van – mondja. Aztán nem szól többet, csak néz rám mosolyogva, fényes barna szemekkel, zsigerkuszálóan. S én már szinte el is felejtem, hogy az előbb még komoly keresztkérdéseknek akartam alávetni. De csak szinte, mert a tudatom mélyén sziszegő hang, amely a józan eszemtől teljesen független életet él, még időben figyelmeztet rá.
- Visszatérve erre a szomszéd srácra – húzom ki magam jelentőségteljesen. – Hogyhogy nem beszéltél még róla? Ez a hogyishívják… Gordie – egyáltalán miféle név ez? – Szóval, hogy ez a Gordie meg te ilyen jóban vagytok?
Hermione
Mi a manó! Csak nem féltékeny!? Jaj, Ron!
Most bosszankodnom kellene emiatt, a féltékenységét úgy értelmeznem, mint a bizalom hiányát.
De nem ez a helyzet. Épp ellenkezőleg. Valami kéjesen nyújtózkodni és dorombolni kezd a gyomromban. Szerintem a körbehízelgett egóm az.
Öntudatosan felvetem a fejem.
- A „Gordie”, hogy a kérdésedre válaszoljak, a Gordon név közkedvelt becézése. És azért nem beszéltem eddig róla, mert őszintén szólva nem hittem, hogy érdekelhet. Igen, amíg a mugli iskolába jártam, sokat voltunk együtt, de azóta csak valami laza, alkalmi haverság fűz össze minket, és… (érzem, hogy egyre inkább belelendülök a mesélésbe) …csak hogy tudd, igazából a szüleimmel ápol rendszeres viszonyt. Gordie is fogorvosnak készül, ezért aztán folyton anyuék körül sertepertél, ami, gyanítom, hízeleg nekik. Szóval, Gordie majdnem olyan, mintha a fogadott, ritkán látott testvérem lenne…
Ron
Most komolyan ezzel akar megnyugtatni!? Hogy a szülei odavannak azért a majomért? Hogy már szinte a család tagja? Hát, köszönöm szépen, ettől még jobban utálom. Behízelgő, sunyi kis tetű.
Hermione
Ó, lehet, hogy ezzel alaposan melléfogtam?
Elharapom a mondatot. Ronnak olyan megnyúlt a képe, mint egy szomorú basset houndnak – egy rendkívül depressziós napon. Nyilvánvalóan hiba volt arról mesélni, milyen remekül kijönnek a szüleim Gordie-val, miközben ő csak látásból ismeri őket.
Itt bizony gyors figyelemelterelésre van szükség.
- Nem vagy éhes? – dobom be az aduászt. Ez a legjobb csel, ha ki akarom zökkenteni őt a gondolatmenetéből.
És a trükk most sem hagy cserben. Alighogy kimondom a bűvös szót: éhes, Ron gyomra máris olyan szörcsögésbe és bugyogásba kezd, mint a frissen kidugított lefolyócső.
- Rendben, akkor rendeljünk egy pizzát!
(kicsivel később)
Ron
Hmmm. Hát ez fenséges! Mi is a neve? Pizza? Milyen szép csengése van! Pizzapizzapizzapizza…
Hermione
Ron a fulladásos halált kockáztatva tömi magát. Nagyjából fél perce kezdtünk neki ennek a nyolcba osztott, kocsikerék méretű óriáspizzának – mely egyébként a fantáziabő Kannibál nevet viseli –, s Ron máris betermelte saját adagjának több mint a felét.
Én viszont – aki a rágásnak legalább akkora fontosságot tulajdonítok, mint a nyelésnek – még csak az első szelet csücskénél tartok.
Huh, Ron most rákapcsol. A negyedik, utolsó szeletet összesodorja, mint valami házilag barmolt szivart, és két falásra a gallérja mögé hajítja. A részlegesen megrágott falat szinte kong, ahogy lezuhan a gyomrába. Kifogyva a saját muníciójából, most elkezd szemezni az én adagommal.
Ron
Vajon mindet megeszi?
Hermione
- Kéred az utolsó szeletet? – pislogok ártatlanul.
Ron hangosan nyel egyet, az ádámcsutkája látványosan fel- majd leszalad.
- Á, nem, edd csak meg! – rázza a fejét. De a pillantását egy nanoszekundumnyi időre sem szakítja el a csábítás tárgyáról. Majd motyogva megjegyzi: – Ha annyira éhes vagy…
Én szándékos lassúsággal elnyammogom a kezembe tartott pizza darabot, aztán egyenként végignyalogatom az ujjaimat, jóllakottan cuppantgatok párat, látványosan élvezkedve felsóhajtok (Haj, de finom!), majd hosszú birtokló pillantást vettek a doboz közepén árválkodó, magát illatozva kínáló, utolsó szeletre.
Ron mindeközben olyan sugárzó reménnyel néz hol rám, hol pedig a kajára, hogy én nem tehetek róla, megsajnálom. Ilyen intenzitású sóvárgást legutoljára Glenda nénikém potya falatokért pitiző kutyájának arcán láttam.
Nagy sóhajjal megadom hát magam: – A tiéd lehet, én már dugig vagyok.
(később)
Időközben ránk esteledett. Az alkonyat fáradó vöröse szinte észrevétlenül adta meg magát a koraeste sűrűsödő sötétjének.
Villanyt gyújtok a nappaliban. Ron már vagy egy fél órája mered üveges szemmel a plafonra. Rögtön az utolsó falat lenyelése után keresztülhajította magát a kanapén, s két kezével azóta is kidudorodó pocakját dajkálja. Meggyőződése szerint, ahogy azt az előbb közölte is velem, a rendkívül érzékeny, ám roppant hatásfokú anyagcseréjének legalább hatvan perc csendes meditációra van szüksége, hogy a bevitt tápanyagok megfelelő helyre való csoportosításával megkezdhesse azok lebontását. Ez idő alatt, világosított fel mint szaktekintély, mindennemű fizikai megerőltetés, legyen az akár a legapróbb is, csakis lassítana eme kényes folyamaton.
Szerintem egyszerűen csak nem bír megmozdulni.
Ron
Hermionénak nagy nehezen sikerült felimádkoznia a kanapéról. Bámulatra méltó a csökönyössége; hiába ágáltam ellene, kihangsúlyozván, mekkora veszélyt jelenthet mindez megbolygatott metabolizmusomra nézve, ő elengedte a füle mellett. Valósággal a hátára vett, majd nagyokat nyögve felcihelődött velem a lépcsőn, egészen a vendégszobáig. Én nagyon élveztem. Ő nem annyira.
Aztán behajított az ágyba, az államig húzta a takarót, és rám parancsolt, húzzam le a nadrágomat.
Én minimális tiltakozással megtettem. Habár, engedtessék meg, hogy itt halkan megjegyezzem, izgalmasabbnak találtam volna, ha ezt a feladatot is magára vállalja.
Azóta megállás nélkül körülöttem tüsténkedik. Én halálos fáradtságra hivatkozva megtagadtam ugyan a fogmosást meg a fürdőzést, mire ő cukormentes rágógumit dugott a számba, alattomban takaró alá csempészett pálcájával pedig egy különösen csiklandósra sikerült suvickust szórt rám.
Most éppen a ruháimat hajtogatja és rendezi csinos kis kupacokba a fiók mélyén. Én meg csak nézem őt, szótlanul, számra merevedett halvány mosollyal, ahogy oda-vissza futkározik a szobában, függönyt igazít, lepedőt igazgat, takarót ráncigál, a szívem tája folyamatosan melegszik. A tudatom kellemesen bódult, tagjaimon álmos zsibbadás nehezedik, ám egy dologra még minden idegszálammal várok: a jóéjt-puszira!
Hermione most jutott háziasszonyi teendőinek végére.
- Hát, akkor jó éjszakát, Ron – mondja, miközben felemelkedik az ágyam alól, ahova, hely hiányában, épp most suvasztotta el a cipőmet és a hátizsákomat. Válla mögé dobja a haját, s hajlongástól kipirosodott arccal megindul az ajtó felé.
- Kisasszony, legyen szíves! – kiáltok utána. – Panaszom lenne.
Hermione megtorpan, visszafordul, felhúzott szemöldökkel rám mered.
- Igen, uram? – megy bele a játékba. – Megtudhatnám, mégis milyen természetű a panasza?
- A párnám – sóhajtom mártírarccal. – Csomós. Képtelenség elaludni rajta.
- Máris intézkedem, uram – biccent felém, és már jön is. Szorosan az ágyhoz lép, fölém hajol – közel, hogy érzem hajának frissen mosott, tiszta illatát –, két kezét a párna oldalára helyezi, és gyors, rövid mozdulatokkal paskolni kezdi. – Jobb már? – kérdi. Lehelete forró, szinte perzselő, ahogy az arcomat éri, én mégis megborzongok, s csupa libabőr leszek tőle.
- Igen, kisasszony – válaszolom halkan –, már sokkal jobb.
Ő kiegyenesedik, s újból megindul az ajtó felé. Pedig tudhatná, hogy ilyen egyszerűen nem fogom elengedni.
- Még egy pillanatra, kisasszony! – szólok utána. A könyökömre támaszkodom, s hagyom leesni a kispárnámat. – Tudna segíteni?
Hermione visszafordul, szája széle hullámzik a visszafogott mosolygástól. – Mit óhajt a mélyen tisztelt vendég?
- A kispárnám – mutatok a földre – leesett. Lenne oly kedves felvenni, és a karjaimba helyezni?
- Hogyne, uram! – hajt fejet, és már tüsténkedik is. Lehajol, kecsesen felkapja a párnámat, majd az ágy szélére csüccsen. Felhajtja a takarómat, mellkasomra rakja a párnát, majd a csuklómnál megragadja a két karom, felemeli, s keresztbe fonja rajta. – Tehetek még valamit a kényelméért, drága uram?
Valóságos fizikai fájdalmat okoz visszatartani a milliónyi kívánságot, ami most a nyelvemre tolakszik.
- Igen – nézek rá lélegzetvesztetten –, lenne még valami…
- És mi lenne az? – hajol közelebb, előrezúduló haja sátorként fonódik körém.
Hangosan nyelek, a gombóc a torkomban szinte megfojt az izgatottságtól. – Jóéjt-csókra vágyom, kedves kisasszony…
Hermione arca most már betölt mindent: a látásomat, gondolataimat, érzékeimet. – Ennyit még igazán megtehetek Önért – mondja, s már érzem is ajka puhaságát, ahogy az enyémhez ér, bőrének észveszejtő illatát, ami betölti az orromat, ami egészen a zsigereimig hatol és még annál is mélyebbre.
Többet akarok, sokkal többet. Csókja ízére vágyom, nyelvének izgalmas puhaságát akarom érzékelni végre a számban, úgy, ahogy még soha ezelőtt…
Ám ő most elszakad tőlem. Hajzuhatagának göndör tincsei tucatnyi bizsergető vonalat húznak az arcomba, ahogy elhúzódik. Gyomrom fájdalmasan összerándul: jaj, még ne! Kiszabadítom keresztbe font karjaimat, s két kezemet Hermione tarkójára csúsztatom. Beletúrok a hajába, magamhoz húzom. – Maradj velem – súgom a fülébe. – Ne hagyj itt…
Eltelik egy perc, talán kettő is lélegzetvesztett mozdulatlanságban, forró s lüktető kínlódással, míg arra vágyom – egyszerre remélve és félve a válaszát –, hogy mondjon valamit.
Kedvesen végigsimít az arcomon, s a szemembe nézve súgja: – Most még nem, Ron. – Majd finoman kibontakozik az ölelésből, lefejti kezeimet a tarkójáról, s én a hangtalan búcsút olvasom le az ajkairól: "Jó éjt, Ron".
Léptei nesztelenül vezetik át a szobán, s az ajtó zajtalanul zárul be mögötte.
- Jó éjt, Hermione – köszönök el halkan. S így alszom el: boldog mosollyal és a nevével az ajkamon.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
- nagyon jó!; 
- jó! ; 
- cuki! ;