|
Második fejezet
barika 2008.04.12. 19:23
MÁSODIK FEJEZET
MACSKASZERENÁD ÉS SZÚNYOGMERÉNYLET
LEHARCOLT KLIMATIZÁTOR
MEREDEZŐ VÖRÖS SZŐRKUPAC
MRS ROBINSON
KÉR VALAKI FRISSÍTŐT?
ESTI MOZIMARATON
Hermione
Már vagy egy órája bámulok ki a fejemből kábán, jobbára mozdulatlan hanyattfekvésben, miközben szemtengelyferdítő pillantgatással az ablakon bekukucskáló és abból fényes ívben kiaraszoló holdsarlót figyelem, s arra várok, új reggel virradjon végre. Egyszerűen nem bírok visszaaludni, ahhoz most túl sok minden kavarog-forog a fejemben.
Pedig igazán rád férne a pihenés, jön újból és újból az anyáskodó gondolat, hisz egy rakás elintéznivalót ütemeztél be mára…
De sehogy sem tudok alámerülni az öntudatlanságba, akárhogy is próbálom.
Ennek egyik legvalószínűbb oka az a hadseregnyi, szerelmi hevülettől túlfűtött macska, amely épp újbóli álomba merülésem legérzékenyebb pillanatában kezdett el randalírozni a tetőn. Prüszköléssel kezdték, aztán átváltottak harákolásba, ami végül folyamatos kánonszerű nyivákolásba fulladt. Érzékeny hallóidegeim már sajognak. Tisztára olyan, mintha valaki ráspolyt húzogatna ütemesen a dobhártyámon.
E heti rendszerességgel megtartott cirmos-konferencia amúgy nem az első, amit az ágyban fekve kénytelen-kelletlen végighallgatok. Nem meglepetés hát a számomra, hogy a békésnek induló megbeszélés a felek részéről tapasztalt kompromisszumkészség hiányában egyre inkább elmérgesedett.
De hát mit tehetnék? Közbelépésem aligha segítene rendezni a viszonyokat, vagy újrateremteni a status quót. Így hát továbbheverek, s miközben fejem felett hatalmi harcok dúlnak, eltöprengek. Némi agyfacsarás után meg is világosodok: házunk minden bizonnyal militarizált övezetben fekszik, ahol a folyton változó cica-birtokhatárok szerencsétlen módon metszik egymást. E különös térbeli adottságú csomópont – melybe legnagyobb sajnálatomra a hálószobám is beletartozik – időről időre helyet ad efféle összeröffenéseknek, melynek visszatérő napirendi pontja a nőstény-birtokjogok magas, torokhangú megvitatása és a fültépéssel egybekötött területvédelem.
Oldalt billentem a fejem, s Csámpásra nézek. Kíváncsi vagyok, vajon ő hogyan vélekedik virtuskodó félig-fajtársairól. Felingerli talán eme hangoskodás? Érez esetleg leküzdhetetlen kényszert a közbeavatkozásra, vágyik-e szétcsapni a rendbontók között?
De nem, semmi ilyen irányú ingerenciát nem tapasztalok nála. Az én intelligens kiscicám méltóságteljesen közömbösnek, már-már arrogánsan távolságtartónak tűnik. Karikába tekeredve hever az alvópárnáján, lágy torokhangon muzsikál, s a füle botját se mozdítja. Úgy gondolom, az ő kerti törpéken és egyéb furcsaságokon edződött lelkületének meg se kottyan az ilyesmi, az effajta világias macskadolgok bizonyára mélyen alulmaradnak feltornázott ingerküszöbén.
Telnek a mozdulatlan percek, csöndesen vánszorog velem az idő. Mellkas fölött összefont ujjaim öntudatlan malmozásba kezdenek. Ébredés óta mindenféle véletlenszerű gondolatot végigkergettem már az agyamon, de az egyetlen téma – a piros betűs –, amihez újból és újból visszatévedek, nem hagy nyugodni.
Ronra gondolok.
Ronra, aki a mi házunkban van.
Sőt, menjünk tovább: Ronra, aki történetesen épp a szomszéd szobában fekszik.
Izgalmas és zavarba ejtő lehetőségek villannak fel előttem, ahogy elképzelem az előttünk álló napokat. Mert hát bárhogy is igyekszem, egy kis időbe biztos beletelik majd, amíg útrakész állapotba hozom magunkat; talán egy egész hetet is igénybe vesz, amíg mindent összeszedek és elintézek. Addig viszont…
Na, igen. Addig sok-sok szabadon elüthető, nagyobb kötöttségektől mentes idő vár majd rá, hogy hasznos vagy haszontalan cselekvéssel kitöltsük.
Mi ketten.
Egyedül.
Mindennemű szülői és baráti felügyelet nélkül.
Hűha!
Az oldalamra hemperedek, magam elé cibált takarómat a két combom közé gyűröm, csücskét átfogom, és rágcsálni kezdem. Szívverésem egyre szaporábbá válik.
Nem igaz, hogy félek.
Legfeljebb izgulok kicsit; amolyan várakozásteljes bizsergést érzek, ami általánosságban elveszi az ember étvágyát, kitörli a szemből az álmosságot, ami zsigerszinten nyugtalanít, elzsibbaszt, de fel is pezsdít egyszerre.
A tegnap este világosan megmutatta, mire számíthatok a közeljövőben. Rövid úton kiderült, hogy Ron bizony rajtra kész, ami a szexuális életünket illeti, hogy a fékeket – ahogy az általában lenni szokott – a pár nőivarú tagjának, vagyis nekem kell majd behúznom. Már ha egyáltalán be akarom húzni…
Na, ez az a kérdés, ami mostanában tévpályára görbíti a gondolataimat, s ami sok-sok töprengenivalóval szolgál. Ron és én egy sorsdöntő küszöböt készülünk átlépni, s a lábunk már az ajtórésben kalimpál. Egy sok próbát kiállt és viszontagságokon megerősödött barátság az, amit magunk mögé utasítanánk, hogy annak biztonságos világából egyetlen ugrással a párkapcsolat ingoványos talajára jussunk.
Számomra nem kérdés, megérné-e a váltás az azzal bizonyosan együtt járó kockázatot. Na, de Ron is ilyen komolyan gondolja? Oly sok a vesztenivaló. A barátságtól a szerelemig egyirányú utca vezet, a románc elmúltával csak a legkivételesebb esetekben lehet visszafordulni a múlthoz. Nem akarom, hogy ez velünk is megtörténjen. Ha nem elég erős a vonzalma, ha csupán testszinten óhajtja a szerelmet, akkor…
Ó, istenem, eddig a lehetőségig még gondolatban sem merészkedtem. Szeretem Ront, és a szívem törne össze, ha ő nem ugyanígy érezne.
Pördítek egyet vízszintes tengelyemen, hátamat tüntetően az ablaknak fordítom. Nem és nem fogok ilyesmin töprengeni, már csak azért sem hagyok szabad utat a kételyeknek!
Saját magamra mérgesen – amiért képtelen vagyok lazítani – duzzogásba és végtagdobálásba kezdek. Miért okvetetlenkedek folyton? Miért nem tudom ellenérzések nélkül fogadni a lehetőségeket? Miért kell az állandó agyalással tönkretennem a pillanatnyi örömöket?
Minden kérdésemnek egy-egy kéz- vagy láblendítéssel adok hangsúlyt, minekután gyorsan kimelegszem. Megoldást keresendő, kilendítem magam az ágyból, és ablakot nyitok.
Széttárt karokkal, festői pózba merevedve hagyom, hogy a beáradó, hajnal-közeli hűvös szellő lefújja rólam a meleghullámokat, melyek szinte áradnak a bensőmből. Eme élvezetek közben külön óhajom legott megfogalmazódik: bárcsak a fejemet is kipucolnák az enyhet adó szelek!
Hősnőszerű tartásom hirtelen meggörnyed. Alattomos zümmögő hang suhan el a fülem mellett.
Egy szúnyograj felderítő berepülőpilótája volt az, jövök rá hamarost, ahogy a csapat többi tagja is beárad a sarkig tárt ablakszárnyak között.
Menten önveszélyes csapkodásba kezdek, legyezendő a fejem köré szerveződött vérszívó hadsereget. Suhintok jobbra, csápolok balra, ám a röpködő kis piócák csak nem veszítenek meggyőződésükből, miszerint személyemben egy különösen nagylelkű önkéntes véradóra leltek.
Az előállott vészhelyzet rendhagyó megoldást kíván, döntöm el magamban, és elhatározásom legott cselekvéssé formálódik, ahogy az első, kezem ügyébe kerülő és az íróasztalról azon mód felmart, kupakjától hüvelykujj-pöccintéssel megszabadított flakon teljes gáztartalmát a fejmagasságomhoz tartozó légtérbe ürítem.
A sűrű felhőalakban kibocsátott izzadásgátló (ahogy azt illata alapján rögtön beazonosítom) nagy riadalmat kelt szúnyogkörökben, felbolydítja vérszívóim rendezett repülési alakzatát, és azonmód kapitulációra készteti őket.
A bevetett vegyi fegyver a kibocsátást követően egy pillanatig még a magasban kavarog, azután – akárha nagybolygó vonzásába került kozmikus porfelhő lenne – a gravitáló objektumra (ez esetben fejemre) csapódik, és fehér porízű permetté materializálódik az arcomon.
Más talán keményebb kifejezéssel illetné önnönmagát ily fokú amatőrizmus elkövetése és elszenvedése után, ám én büszkén tekintek körbe összeragad szempilláim árnyékából: ezt a csatát bizony én nyertem!
Örömöm rögvest elhamarkodottnak bizonyul, ahogy hálóingem lebbenő szegélye alól egy, a csapatától bizonnyal még idejében dezertált, pionír vállalkozó zümmögését érzékelem.
Ám én résem vagyok! Reakcióm sem késlekedik: egy erőszakot elszenvedett személy riadalmával kapok az érintett fertályhoz.
Törekvésem azonban hiábavaló, az ínyenc kolléga már megállíthatatlan. Belőve a legígéretesebb területet, kíméletlenül farpofán csíp.
Felszisszenek. Félig a meglepetéstől, félig a felszított harci kedvem okán. Agyamban gyors bírói döntés születik: eme alattomos inzultust joggal tekinthetem övön alulinak, és mint ilyet úgy illik, hogy késlekedés nélkül hasonló kegyetlenséggel megtoroljam.
Jobb felső végtagom öt ujjban végződő felét a magasba emelve lendületet veszek, tenyeremből légycsapó-formát merevítek, és erőteljes ívben a saját hátsóm felé suhintok vele.
Szúnyogbarátom halálsikolyát elnyeli lendülő kézfejem suhogó menetszele, és már a becsapódás előtti pillanatban tudom, pimasz erőszaktevőm semmit sem fog érezni saját szétlapulásának kínjából, mert a hirtelen szívroham megkímélte eme rettenetes végtől.
Nem úgy a vendéglátó testtáj!
Hogy sajgó popómat kiengeszteljem, finom csuklómozdulatokkal masszírozni kezdem a megszentségtelenített területet.
Vérkeringésem megélénkültével veszem a bátorságot, és fellebbentem a gyalázatos tettet eleddig jótékonyan elkendőző textíliát. És lám! Az ütlegemmel egy csapásra lesoványított, s a belakmározott vérem (mint ragasztóanyag) által matricásodott ízeltlábú kétdimenziósra vékonyodva piroslik jobb farpofám felsőharmadbeli régiójának legközepén.
Lepöccintem a kis erőszaktevőt.
De a veszély nem múlt el, döbbenek rá a merénylettől még mindig kissé sokkosan. A harci-gázként bevetett hónalj-illatosítóm csupán átmeneti megoldást kínált rovarügyben, az eszmélő szúnyogok máris új alakzatba fejlődve készülődnek újbóli megostromlásom becsületbeli feladatára.
Ezúttal nagyobb bölcsességgel választom meg a fegyveremet. Eszembe jut ugyanis, hogy fiókom valamelyikének alján elektromos szúnyogirtó berendezés várakozik, harcra készen.
Végigtúrom hát komódom beltartalmát, s negyedik fiókrántásra elő is kerül a szerkentyű.
- Há-hááá! – kiáltom diadalmasan, a villásdugót az ágyam melletti foglalatba dugva.
Ám jókedvem abban a pillanatban lekókad, ahogy az óhajtott, egyébiránt a készülék helyes működését jelző piros fényvillanás elmarad. Szörnyű kétség fogan tudatomban. Megtörténhet vajon az a gyalázat, hogy nem csörgedezik életadó áram eme győzelemmel kecsegtető fehér foglalat mögött?
Hogy hipotézisemet próbára tegyem, fogom íróasztali olvasólámpámat, farkincáját a dugaszba illesztem, és félrebillentem a kapcsolót.
Semmi. Nuku, nyista.
Az ágyvégnek dőlve gondolkodóba esek. A mennyezeti világítás működik, ez tény. Funkciójának teljesítése közben sem a hűtő és sem a villanytűzhely időkijelzője nem volt áramilag akadályoztatva. Mindez már tegnap bebizonyosodott. A bámult dugalj mégis steril! Mi lehet hát e következetlenség oka?
Aztán – stílszerűen – fény gyúl az agyamban: az automata rosszalkodik! Hát persze! Előfordult már korábban is, hogy az egyik biztosíték levágta magát, elzárva így az elektromosság útját a ház bizonyos áramköreitől.
A felvilágosodás helyben megérleli bennem a megoldást is: vissza kell kapcsolni, ami nincs bekapcsolva! Ilyen egyszerű.
Talpra szökkenek hát, feltépem szobám ajtaját, s már csörtetek is a lépcsőn lefelé. Lépteim dübörögnek, orrlyukaim kitágulnak, lendületem hevesedik, a marhaösztökével mozgásra bírt bika semmi hozzám képest. Egy maréknyi szúnyog csak nem fog legyőzni!? – imígyen tüzelem magam.
Hatméteres siklás után szörftartásba merevedve érek a lépcsősor aljára. Kiegyenesedvén rögtön a korláttartó oszlopba kapaszkodom, s széles ívben átpördítem magam a folyosóra. Pillanatnyi lendületvesztés nélkül továbbnyargalok.
Kamra-közelben húzom csak be a fékeket. A drasztikus sebességváltást megsínylendő, futóművem felnyikordul, csupasz talpam ránézésre úgy három sejtrétegnyi felhámot ken a csempére.
Veszteségem csillapítandó, az ajtó mögött rögvest meglelem, amit kerestem. A szemközti falon ugyanis ott virít a fehér dobozba ágyazott kapcsolótábla, szúnyogfronton áhított győzelmem Jolly Jokere.
Felelősségem teljes tudatában előrenyúlok, s oly koncentrációval emelem aktív állásba a parányi fekete pöcköt, mintha egy atomtöltetű rakétát indítanék tömegpusztító útjára.
A hatás nem is marad el.
A következő másodpercben változatos hangeffektusok adják hírül több háztartási berendezés örvendetes életre kelését.
A váratlan ricsajtól először szívrohamot kapok, aztán ijedelmemet ott helyben kiheverem, magamhoz térek, s a zajforrás nyomán lóhalálában a konyhába sprintelek.
S ott mit látok!?
Hát hogy valamennyi, a tegnapi zavaromban végigbuzerált, és imígyen On pozícióban felejtett gépezet fellázadt, s az önmegvalósítás félelmetes útjára lépett. A turmixgép vadul vibrál a pulton, s turbó fokozatban őrli a levegőt. A villanytűzhely 250 fokon grillezi a behelyezett oxigént, s hozzá bőszen légkever, biztosítandó az egyenletes átsülést. De az elektromos konzervnyitó sem tétlenkedik ám: zümmögve pörgeti a fiktív dobozt, s munkájával elégedetten ütemes csűrdöngölőt jár a hűtő tetején.
Faltól-falig ugrálva hatástalanítom az önállósodott elektronikát. Hőfokot nullázok, kapcsolót tekerek, vezetéket rántok. Öt másodpercbe meg egy csípőficamba telik, és újra csend borul a házra.
Vagy mégsem?
Lábak dobbannak a plafonon, pontosan a fejem felett, padlóléc reccsen, majd öblös csatakiáltás harsan.
Ron
Sűrű erdő mélyén loholunk. Kéz a kézben. Hermione és Én. Körülöttünk rezdülő ágak, zizegő lombok. Hátunk mögött vad zihálás.
Hermione a karomba kapaszkodik, rettegve és kimerülten néz fel rám. Oh, Ron, segíts rajtam!, esdekel könnyel teli, fényes szemekkel. Ne hagyd, hogy utolérjen!
Ne félj, megvédelek!, biztosítom rendületlen kitartásomról. Hangomat s izmaimat tettrekészség acélozza. Nem hagyom, hogy bántson!
Oh, Ron! Én hősöm!, rebegi Hermione hálásan, s a megkönnyebbüléstől elalélva a karomba omlik.
Így rohanok vele tovább, árkon-bokron át, keresztülgázolva ezer veszélyen. Nem félek. Rettenthetetlen dzsungelharcos vagyok, vadász, testőr és nyomolvasó egyben. Puszta kézzel tépem az utamat keresztező vad bozótost, lábbal tiprom az akadályozó cserjéket. Egyetlen fegyverem a bátorságom és a tudat, hogy én és csakis én menthetem meg az utolsó ártatlant, az egyetlen szüzet, kit még nem rontott meg a nyomunkban járó rettegett lény. A szörnyű betegséget hordozó majomember, ki kórságát ölelés útján terjeszti, s kinek nevét a dzsungellakók borzongva csak úgy emlegetik: a Gordie.
Hermionét akarja, az ő törékeny testét kívánja mindennél jobban, hogy borzasztó mellkasára szoríthassa, hogy undort keltő karjaival ráfonódhasson, és megronthassa tiszta lényét.
De én nem adom őt. Nem, ha az életem múlik rajta, akkor sem!
Ám a rém sem adja fel. Szökellő lépteinek dobbanásait már a sarkamban érzem, selyemcukor illatot árasztó lehelete a nyakszirtemet súrolja. Ölelésre nyíló karjai kétoldalt a látóterembe nyomakodnak, mohó ujjai Hermione felé kapkodnak. Közelgő győzelmétől felajzva izgatottan hörög. Örömében vadul liheg.
Ez már túl sok. Megpördülök. Szemtől-szembe akarok megküzdeti az ocsmány majomemberrel, mint egy igazi férfi. Pálcámat felkapom a… Mi ez itt? Egy éjjeliszekrény?
Mindegy.
Felszökkenek a kidőlt fára, s megvetem lábam a hullámzó… (hullámzó?) törzsön.
Pálcámat előreszegezem, egyenesen a lény üvöltő pofájába, s elkiáltom magam…
Hermione
Fejvesztve rohantam fel a lépcsőn, hármas blokkokban szedve a fokokat, garatban lüktető szívvel. A vendégszobából kiszűrődő neszek egyre csak hangosodtak, sűrűsödtek, s én lélekben már felkészültem a szívszorító tényre, hogy itt bizony gyilkolászás vette kezdetét. Hisz mi más váltana ki ilyesféle lábdobogós-ágyrecsegős ricsajt?
Ösztöneimet harc-üzemmódba kapcsoltam hát, s mindenre elszántan, kezemben választott fegyveremmel (a folyosófalról letépett kandeláberrel) berontottam a szobába.
Eltelt fél perc.
Talán egy egész is.
Azóta állok mozdulatlanul a feltépett ajtóban, küszöbre gyökerezve, hitetlenkedéstől elkerekedett szemmel.
Rökönyödésem kiváltó oka karate-állásba merevedve egyensúlyozik az ágy tetején. Körötte nincsenek martalócok, sem erőszakos behatolók. Ő mégis mintha támadástól tartana. Kivont pálcája a szemközti falra mutat, homályos tekintete a zümmögve beinduló légkondit méricskéli.
- Ron, mit művelsz te ott?! – érdeklődöm fennhangon. Torkomban halk kuncogás csivitel.
Ám a szólítottból lehetetlenség választ kicsikarni. Nem reagál sem a kérdésre, sem a diszkrét torokköszörülésre. Hipnotikus bűvölettel mered maga elé, zsibbadt szájából érthetetlen motyogás szivárog.
Aztán hirtelen, hogy szemmel alig bírom követni, minden ízében megfeszül, s én rádöbbenek: támadni fog.
Lépni vagy szólni nincs már időm. Helyette sebtében kiszámítom, mekkorát kell vetődnöm, hogy tekegolyóvá lényegült testemmel letarolhassam Ront az ágy tetejéről. Lendületet veszek, s bolhamód, helyből a magasba szökkenek. Hogy a felszálló sebességet kellő ideig megtarthassam, kalimpáló kezekkel négy-öt gyorsúszó-tempót imitálok a levegőben (így hajtva magam előre), majd elérve a maximális repülési magasságot ereszkedni kezdek, s meredek ívben a matracon landolok.
Későn.
Mialatt én a levegőben akrobatikáztam, Ron támadásba lendült.
Az arcomba gyűrődött takarókupacból felpillantva látom, ahogy előrelendülő pálcája fényes szikraesőt zúdít a hangoskodó klímára, és falrengető erővel lerobbantja azt a két tartópecekről.
Az objektum velőtrázó sikollyal zuhan a mélybe, s szanaszét forgácsolódó alkatrészekkel, döndülve fog talajt a sarokban.
Csendes haldoklását már talpon asszisztálom végig, mellettem az ugyancsak lekászálódott Ronnal, aki, kiélesedő tekintetéből ítélve, lassan kezd feleszmélni.
A leharcolt klimatizátor köhög még párat, azután egy bágyadt füstpamacsot sóhajt a légtérben, majd csendesen kiszenved.
Ron
- Hát ennek vége – hallom Hermione hangját, ahogy klinikai közönnyel halottnak nyilvánítja a lábunk előtt füstölgő valamit. Egyelőre nem tudok mit hozzáfűzni. Csak állok zsibbadt aggyal, lihegve, fejben az álmomban látott képeket szortírozva.
Hermione a torkát csiszolgatja, magamon érzem fürkész pillantását.
- Ez egy légkondicionáló volt – szólal meg csendesen. – Tudod, olyan gépezet, ami lehűti a levegőt, ha nagyon meleg van… És, jaj, Ron, annyira sajnálom! Tegnap el kellett volna magyaráznom, hogyan működik.
A hallottakat összepárosítom a látvánnyal. Az így kapott végeredménytől zavarom támad, s rettentő gondolat ötlik fel bennem. – Szóval… – fordulok lassan Hermionéhoz – ezzel azt akarod mondani, hogy felesleges volt felrobbantani?
- Hát…
- Hogy ez az izémicsoda nem jelent veszélyt senkire?
- Igen. De…
- Hogy anyagi károkat okoztam a szüleidnek, rögtön az első itt töltött éjszakámon?
- Ron…!
- A francba! – csapok a homlokomra. Szörnyen érzem magam. Legszívesebben a föld alá süllyednék szégyenemben. Hogy lehetek ekkora tulok!?
Hermione
Ron nagyon a szívére vette a dolgot, látom rajta. Valósággal térdig lóg az orra.
Pedig nem ér annyit az egész. Hisz az új modellekhez képest ez csak egy lestrapált ócskaság volt, amit a szüleim tervszinten már számtalanszor lecseréltek.
Ron megnyúlt ábrázatát látva mégis úgy döntök, tények helyett inkább viccel ütöm el a dolgot.
Fejemet alázatosan lehajtom, szememből egy fiktív könnycseppet dörzsölök ki szipogva.
- Szomorú eseményre gyűltünk most össze – sóhajtom fájdalmasan. – Azért vagyunk itt, hogy örök búcsút vegyünk Drága Barátunktól, ööö… RX 005-től. Igen, RX 005-öt ma hajnalban szolgálatteljesítés közben érte a vég. Úgy halt meg, ahogy azt mindig is kívánta: utolsó leheletével is használójának érdekeit szolgálva, feladatának teljesítése közben, nyitott lamellával, bátran. Hajtsunk hát fejet hősies cselekedete előtt, adózzunk egy perces néma csönddel RX 005-nek, és őrizzük emlékét tiszta, nyugodt szívvel!
Szónoklatom befejeztével vetek egy oldalpillantást jobbra. Látom, ahogy Ron arcán kötegekben meg-megrándulnak az izmok, összeharapott szájjal kell küzdenie a nevetés ellen.
- Hidd el, csak szívességet tettél nekünk azzal, hogy leszedted a falról! – vigasztalom komoly hangnemre váltva. – Már ki akartuk selejtezni, réges-rég.
Tekintetünk összevillan. Ron elvigyorodik.
- De bizti? – kérdi kisfiúsan megszeppenve.
- Bizti hát! – vágom rá. Én a ház felelősségteljes úrnője.
(később)
Miután összezsugorítottuk, s a szobai szemetesbe helyeztük a leharcolt klíma megdicsőült porhüvelyét (melynek végső nyughelyre szállítását a Környezetgazdálkodási Kft narancsoverallos munkatársai végzik majd pénteken, a szemétürítés mindenkori napján), végre levethettük gyászunkat. Rövid rábeszélés után Ront is sikerült visszaparancsolnom az ágyába. Ő ugyan váltig állította, hogy képtelen lesz elaludni (lelkiismeretének hangja úgysem hagyná), mégis abban a pillanatban, ahogy állig húztam rajta a takarót, félrebillent a feje, s alig telt bele két perc, máris édesdeden szuszogott.
Szinte fájt otthagynom. De miközben azt néztem, hogyan nyílik el lassan két ajka, s csurran ki egy cseppnyi kis nyál az állára, eszembe villant félbemaradt harcom.
Rögtön talpra ugrottam, s nyargaltam is vissza a szobámba. Az ablak persze tárva-nyitva állt, újabb szúnyogcsapatoknak biztosítva ezáltal szabad bejutást, akik persze éltek is a felkínált lehetőséggel, s a távollétemben maradéktalanul birtokba vették hajlékomnak mind a harminchat köbméterét.
Egy tucatnyi csípést szenvedtem el, amíg a konnektor körül hajlongva és kanócokkal matatva sikerült beüzemelnem a gyilkos szerkentyűt.
Most az ágyban fekszem, s a homlokig felrántott takaró alatt aszalódom. Olyan meleg van itt, mint egy keltetőben. Szenvedek is rendesen. De addig ugyan elő nem bújok, amíg a szúnyogirtó ki nem nyírja az összes vérszívót!
Hogy a hátralévő perceket hasznos tevékenységgel üssem agyon, magamban a napi teendők listáját futtatom, fontossági sorrendbe állítva annak egyes pontjait. Az első és legfontosabb dolog, döntöm el hirtelen, hogy gondoskodjam vendégem fiziológiai szükségleteiről, azaz beszerezzem a túléléséhez szükséges étel- és italmennyiséget. Első nekifutásra ez talán nem is tűnik olyan komplikáltnak, ám ismerve Ron ételbefogadási kapacitását és azt a megszállottságot, amivel naphosszat habzsol, szürcsöl és nyalakszik, már korántsem annyira szívvidító a feladat. Ront jóllakatni nagyjából annyit tesz, mint színültig tölteni a feneketlen poharat, azaz csak részeredményekben gondolkodhatok. A folyamatos utánpótlás stratégiai jelentőségű. És ezzel egyenes úton el is jutunk a fő problémához: a pénzhez.
Anyagi helyzetünk – nem szépítem – letargikus, már-már könnyhullatásra okot adó. Pedig pénz nélkül aligha boldogulunk, tiszta lelkiismerettel legalábbis semmiképp. És mivel én továbbra ragaszkodom patyolat lelkemhez, csupán egyetlen megoldást látok felvillanni a lehetőségek szűk horizontján.
Lakás-előtakarékossági számlám utolsó zugait fogom üresre pucolni! Nem tehetek mást. Talán elég lesz az útra meg az addig felmerülő költségek fedezésére…
Na szóval, összefoglalva: el kell mennem bevásárolni, be kell ugranom a Lakáskasszába, majd útba kell ejtenem néhány utazási irodát, hátha megcsíphetek valami Ausztráliába szóló last minute akciót.
Jaj, istenem, remélem, anyuék jól vannak! Annyira bánt a dolog, és nem tudok szabadulni a gondolattól, hogy túllőttem a célon ezzel az ostoba orvosi műhibaperrel. Ott kellett volna abbahagynom, amikor elhitettem velük, csak és kizárólag Ausztráliában lehetnek maradéktalanul elégedettek és boldogok! De nem, én nem! Még meg kellett ezt toldanom egy extra sürgősségi kényszerrel és titokzatossággal! Persze semmi rosszat nem akartam, csak annyit, hogy legyenek gyanakvóbbak, óvatosabbak, hogy szüntelenül tartsák nyitva a szemüket.
Huh, lassan bepállik az agyam.
Fellebbentem a takarócsücsköt, s kilesek a faliórára. Hat múlt húsz perccel.
Ah, milyen nyomorult időpont! Ahhoz már késő, hogy kényelmesen visszaaludjak, de a felkeléshez még korai.
Fülelek. Támadni készülő szúnyogok csatazaját várom lélegzetvisszafojtva – de semmit sem hallok. Ezek szerint valamennyi elpusztult. Vagy elbújt. Az okosabbja.
Kínlódok. Nincs erre jobb szó. Oda-vissza forgolódok a tepsimeleg ágyban, mintha az lenne a célom, hogy minden oldalam szép pirosra süljön.
Aztán megunom. Talpra kecmergek, s az ablakhoz vonszolom magas. Üvegnek támasztott homlokkal kibámulok a szundikáló hátsó kertre.
Hát bizony alaposan elgazosodott. Sűrű gyom verte fel a kerítést, valami kacskaringós szárú botanikai különlegesség mászott fel a fehér lécekre. Ez ügyben is intézkednem kell. Ilyen állapotok nem fogadhatják hazatérő szüleimet.
Már hajnalodik. Az első napsugarak málnaszörpszínre festik a szomszéd ház oldalát, az emeleti ablakon még a hasadó eget is visszatükröződni látom.
Tulajdonképpen aktivizálhatnád is magad, súgja egy belső hang, rendkívül praktikusan. Mosakodj meg, húzz nappali öltözéket, írd össze a bevásárló listát. Mire mindezekkel végzel, már ki is virradt, s te nyugodtan útnak indulhatsz.
Egy pillanatra késztetést érzek a noszogató hang letagadására és száműzésére, de aztán felülkerekedik bennem a kötelességtudat, s elválok az ablaktól.
Miután felmérem szekrényem szerény ruhaválasztékát, egy póló és egy szellős halásznadrág mellett döntök. Retikülömből előkotrom a piperetáskámat, és ajtóirányt átvágok a szobán. Közben igyekszem nem magam elé képzelni, ahogy csupasz talpam az elhullott szúnyogtetemeket tiporja. A tennivalók listája automatikusan új ponttal bővül: porszívózni!
Az elmúlt hónapokat két, a testi higiéniára túl sok időt nem áldozó férfiegyeddel töltöttem, így aztán a gyors készülődés mára már képességszintű rutinná vált nálam. S bár jelen sietségemet semmi sem indokolja – mivel sem Harry, sem Ron nem toporog az ajtó előtt, feszülő hólyaggal, síkideg állapotban –, én mégis szélsebesen összekapom magam. A hideg vizes csap eltekerésétől számított tizedik percben már a földszinten is vagyok, frissen zuhanyozva, felöltözve, üdére sikált fogsorral.
A retikülömet is magammal viszem, ezt már a csobogó vízsugár alatt ácsorogva eldöntöttem. Máshogy talán haza sem bírnám cipelni azt, a vemhes nőstényelefánt egyheti élelemadagjának is megfelelő ételmennyiséget, amit Ron igényeinek figyelembevételével kalkuláltam ki, szintén a zuhany alatt állva.
Már indulófélben vagyok, kezem a kilincsen, mikor hirtelen eszembe jut: a kábelszolgáltatót is fel kellene hívnom. Én ugyan jól megvagyok Tv nélkül, de Ron biztos szívesen megismerkedne a mugli műsorközlés eme nagyszerű és valljuk be, látványos módjával.
Veszek hát egy hátraarcot, s a telefonkönyvvel a kezemben a készülékhez ügetek. Kikeresem a számot, majd egy ujjal bepötyögöm azt. Tízpercnyi kicsengés után (nekem legalábbis annyinak tűnik) közömbös gépi hang köszönt a főmenüben, és bonyolult körmondatokban közli velem azt, amit eddig is tudtam, vagyis hogy melyik társaságot hívom éppen. Ezt követően lélekölő lassúsággal tájékoztat az akciós, „a bolondnak is megéri” ajánlatkínálatról, majd – na végre! – belekezd a választható almenüpontok felsorolásába. Az általam igényelt funkció (az előfizető szolgáltatással kapcsolatos óhaj-sóhaja) a legeslegutolsó a kilencpontos listán. Kötelességtudóan beütöm a kilencest, hogy aztán – ez hihetetlen! – egy újabb kilenclépcsős menürendszerben találjam magam. Az óhajtott szám természetszerűleg most is az utolsó, azaz a kilences, ahogy azt az első nyolc lehetőség végighallgatása után kizárásos alapon megállapítom, s megelőzve a kotnyeles géphangot nyomban be is pötyögöm.
Andalító ritmusú zene fogad, majd egy új, de az előbbinél semmivel sem kellemesebb női hang búg fel, s rém meggyőzően afelől biztosít, hogy egy, a nap 24 órájában elérhető munkatárs már ég a vágytól, sőt mi több tűkön ül az izgalomtól, hogy az én ügyes-bajos dolgommal foglalkozhasson végre. Addig is, amíg kapcsolják őt, tanácsolja a hang, az ügyintézést elősegítendő, készítsem elő az ügyfélszámomat.
Na, most kapok agybajt.
Az élőhang persze abban a pillanatban kapcsol, ahogy rájövök, halvány sejtelmem sincs, merre lehet az ügyfélszámot hordozó papiros. Ezt szégyellősen a telefon másik végén kagylózó munkatársnak is elrebegem, mire ő halálosan megsértődik, és egy akkor sajnálom, de nem segíthetek kíséretében bontja a vonalat.
Hüledezve bámulok a markomba tartott, megsüketült telefonra. Vörös függöny ereszkedik a látóterembe, nyelvem levezethetetlen szitoktehertől lesz súlyos.
Veszek néhány mély lélegzetet, és roppant önuralommal ellenállok a késztetésnek, hogy a készüléket páros lábon le- és felugráló testem, mint sulykoló által a szőnyeg bolyhaiba dolgozzam.
Az elkövetkező percek eseménysorozatát idegi okokból nem taglalnám részletesen. Itt csupán annyi álljon bizonyságul, hogy félórás szekrényközi búvárkodás után sikerült előhalásznom a kábelszolgáltatóval kötött szerződést (rajta azzal a francnyavalyás ügyfélszámmal), minekután nyugodt lelkiismerettel gyürkőzhettem neki az újbóli telefonálásnak. Ugyanaz a labirintusszerű választékarzenál fogadott, amelyen immár emlékezetből pötyögtem át magam egészen a végcélig. Az ügyfélszolgálatos kollegina megkapta a kérésem teljesítéséhez szükséges információkat, óhajomat iktatta, azt megfelelő illetékességi körökbe továbbította, majd egy ígérettel búcsúzott, nevezetesen, hogy a nap folyamán egyik munkatársa időpont egyeztetés céljából visszahívást eszközöl a megadott számon.
Jóval a betervezett startidőn túl, fél kilenc tájékán indulok útnak. A járdára lépve még visszapillantok, fel a vendégszoba befüggönyözött ablakára. Ha jól számolom, Ron bioritmusa még legalább két teljes óráig passzív üzemmódban fog működni, és talán haza is érek, mielőtt korgó gyomra kizavarja az ágyból.
Ron
Doromboló altesti bizsergés ébreszt. Az a forró és vibráló érzés, ami meglehetős gyakorisággal látogat meg mostanában, többnyire buja, harmattól illatos hajnalokon, a diszkrét sötétben, amikor az éjjeli víziók még tisztán villóznak a hormonoktól felhizlalt férfifantáziában.
Rést nyitok a szemhéjamon, s meredt bámulásnak vettem alá a plafont. Ez is azon csodálatos reggelek egyike, amikor az ébredés nem pucolja azonnal üresre a fejemet. Az álomképek fátyollá szövődve, ingerlő lassúsággal lebbennek tova, a magam elé képzelt jelenetek kristálytiszta élességgel peregnek tovább.
Mert hát valami csodálatos álmot láttam! Zsigerdúlót, vágyrobbantót! A főszerepben Hermionéval. Mint mindig.
Szívem szerint órákig merengenék még rajta, elnyújtózva, sóhajok között, ám feszülő hólyagom másik alternatívát kínál, igen erőszakosan. Hogy lendületet vegyek a felkeléshez, szabadon engedem az eleddig szorosan ölelgetett kispárnát, majd nagyot nyújtózkodom, gerincet roppantok, s nyöszörgök.
Ám az altesti bizsergés csak nem lankad. Sőt időközben mintha inkább fokozódott volna! Ez felettébb különös, ellentmond testműködésem megszokott rendjének. Rosszat sejtve felpillantok hát.
Az elém táruló látvány értelmezhetetlen, egyenesen sokkoló. Nyomban vissza is ejtem a fejem. Rövid töprengés után arra a megállapításra jutok, biztos csak képzelődtem. Alaposan megdörzsölöm a szemem, eltávolítandó onnan a káprázatot, és teszek még egy próbát.
Ám a helyzet délen változatlan. A vörös, vékony farkú, lágyan vibráló szőrkupac még most is ott meredezik terpesztett lábam összefutási pontjában.
Kezdek komolyan megijedni. Lehetséges, hogy valami kóros szervburjánzás áldozata lettem, hogy egy gonosz tündér félreértelmezte méretközpontú kívánságaimat, s helyette tengernyi szőrrel borított?
Mielőtt komolyan foglalkoztatni kezdene az öngyilkosság gondolata, lábközi állapotom rohamos változáson megy keresztül. A sajátnak hitt bozont megrezzen, felemeli fejét, s rám villantja keskeny pupillájú sárga szemeit.
- Csámpás! – azonosítom vendégemet, aki üdvözlésemen felbuzdulva rögtön karommeresztős nyújtózkodásba kezd.
Védelmi ösztöneim varázslatos sebességgel stimulálódnak. Pillanatnyi hezitálás nélkül helyből a plafonig katapultálok.
Hogy a levegőben mi történik velünk, azt nehezen tudnám rekonstruálni. Annyi biztos csupán, hogy mindketten négy lábon landolunk. Én az ágy ablak felőli oldalán fogok talajt, Csámpás pedig a résnyire tárt ajtó elé pottyan, s kihasználva az ajánlkozó lehetőséget, háromszoros méretűre borzolódva, sértetten prüszkölve azonnal ki is surran.
(később)
- Hermione! – kiáltom legalább tizedszerre. Válasz persze most sem érkezik, nem is vártam. Miután elintéztem halaszthatatlan folyó ügyemet, és magamra kaptam némi öltözéket, rögtön Hermione keresésére indultam. Pinceajtótól a padlásfedőig végigjártam mindent, benyitottam az összes szobába, kinéztem a kertbe – ám a szólítottat nem leltem. Kénytelen voltam hát belátni: rútul magamra lettem hagyva.
Hermione említette ugyan tegnap, hogy van némi elintéznivalója, és arra is célozgatott, hogy emiatt kakas-kukorékoló korán szándékozik felkelni, amit én, a gondolattól elborzadva, válasz nélkül hagytam, ám titkon mégis azt reméltem, felébreszt majd, és elcipel magával.
Ehelyett most itt gubbasztok, ujjammal az ebédlőasztal lapján dobolva, egyedül, miközben gyomrom szakadatlan monológját hallgatom.
Neszre kapom fel a fejem: Csámpás merészkedik le a lépcsőn zászlóként lengő farokkal.
A reggeli incidens óta nem beszéltünk, így aztán maradt bennem némi feszültség a történtekkel kapcsolatban. Úgy érzem, egy-két magyarázkodó szót megérne a dolog, hát odakiáltom neki:
- Én csak a lágyrészeimet féltettem!
Hát, nem mondanám, hogy nagyon meghatotta a bejelentés. Egy füllegyintéssel elintézi a bocsánatkérést, aztán tűntetően hátat fordít nekem, s magasba tartott orral végigkocog az összes földszinti helyiségen. Csalódott nyávogása adja tudtomra: ő sem találja gazdiját.
Áruló!, gondolom magamban. A szomszéd majommal bezzeg nem voltál ilyen gőgös!
De Csámpás részrehajló viselkedése csak az egyik dolog, ami bosszant. Ez a Gordie gyerek ettől függetlenül is piszkálja a csőrömet. Nem tetszett, ahogy azzal az idióta, tenyérbe mászó képével rám vigyorgott tegnap. Tisztára olyan volt, mintha tudna valamit Hermionéról, amit én nem.
Hirtelen ötletem támad: egyedül lévén végezhetnék egy kis magánkutatást!
Rögtön talpra is szökkenek, és elgondolásom hevétől hajtva felnyargalok az emeletre. Végigsüvítek a folyosón, s csak az ajtó elé érve vesztem el a kezdősebességemet.
Bűntudat tesz féket a lábamra. Hisz ez itt Hermione szobája, az ő intim zónája, s mint ilyet, nem illik előzetes invitálás nélkül barbár módon feltúrni.
Habár nagy a kísértés.
Ujjaim a kilincsre fonódnak.
Odabenn talán választ kaphatnék egy-két fontos kérdésre… a kapcsolatuk természetét, mélységét és intenzitását illetően… találhatnék például leveleket, írásos vallomásokat… esetleg bizonyító erejű fotókat…
Csengőszó harsan, épp a kilincs lenyomásának pillanatában.
Ijedtemben majd’ kiugrok a bőrömből, mint a közmondásos ember, akinek rossz a lelkiismerete. Az időzítést jelzésértékűnek veszem, és minden, a barátnőm hálószobájára vonatkozó expedíciós tervet kapásból törlök a fejemből.
Újabb csengőszó figyelmeztet rá: talán ki kellene nyitni az ajtót.
Ledübörgök a földszintre, s a bejáratüvegre vetülő sziluettből megállapítom: a magas termetű, széles vállú csengőingerlő alighanem egy férfi lesz. Magamban erősen kívánom, bárha a szomszédgyerek lenne az! Bemutatkoznék neki amúgy rendesen is! Megismerkedésünk örömére talán beszélgetésbe merülhetnénk, egy izgalmas kérdezz-felelekbe. A válaszadás függvényében aztán eldönteném, mutassak-e neki néhány egyszerűbb trükköt, avagy hagyjam sértetlenül távozni.
Legnagyobb bánatomra nem a szomszédgyerek áll a küszöb előtt.
- Hello – biccent felém az idegen, keszeg arcú pasas. Majd rögtön ezután homlokig a csiptetős táblája mögé süllyed. – Ööö… Mr Granger? – teszi fel a kérdést nagy sokára.
Első zavaromban rábólintok: – Igen.
- Nagyszerű! – rikkantja az overallos ürge, aki a válaszomtól ijesztő mértékben felélénkül. – A központba érkezett hívás szerint Önök a szolgáltatás visszakapcsolását kérelmezték. Jól mondom? Rendben. Akkor neki is látnék! Az egész nem tart tovább fél percnél. Először bekukkantok a szerelőpanel alá, aztán szép sorban ellenőrzöm a kiállásokat. Hány helyen fogják a jelet? Internetük van?
Pislogás nélkül meredek rá. Ez a pasas most több olyan dolgot mondott egyszerre, amiből egy kukkot sem értek.
- Inter… mi? – kérdezek vissza összezavarodottan. Kezdem magam úgy érezni, mint egy idegen országba vetődött turista, aki a helyi nyelvet nem beszélvén valami egetverő ostobaságot készül éppen mondani.
Szerencsémre az overallos fickó nem az a megszeppent fajta, aki csak a biztatásra vár. Zavarommal mit sem törődve fogja magát meg füles dobozát, és beslisszol mellettem az ajtón. S mintha csak otthon lenne, határozott léptekkel végiglohol az előszobán, majd az egyik folyosóvégi ajtó mögött derékon felül eltűnik.
Zsebre dugott kézzel lopózom közelebb, pálcámat minden eshetőségre készen szorosan a markomban tartom. Mire mögé érhetnék, a pasas hátra arcot vesz, becsapja az ajtót, vigyorogva közli, hogy ezzel végzett, már csak az ellenőrző körút van hátra.
Helyes, mondom biccentve, mintha tudnám, miről beszél, majd a sarkában ragadva végigjárom vele a házat. A pasas nagy érdeklődést mutat minden falba vágott lyuk iránt, olykor-olykor megáll előttük, s valami különös szerkezetet dug beléjük. Én ezenközben jóváhagyólag hümmögök, és bólogatok, így keltve a Ház Ura tiszteletet parancsoló benyomását, s amikor életre kel az a televíziónak nevezett doboz, amiről Hermione is mesélt, nagyon igyekszem nem elárulni meglepetésemet.
Miután végigtapizta a házban fellelhető összes lyukat, az overallos pasas megköszöni közreműködésemet, s az orrom alá tolja csiptetős tábláját. Tolla hegyével mutatja, hol írjam alá. Rövid töprengés után odafirkantok egy nagy X-szel egyenértékű szignált.
Hermione
Remélem, Ron talált magának valami elfoglaltságot, és nem az asztalra borulva készül éppen éhen halni.
Alaposan lemaradtam az ütemtervhez képest. Kezdődött mindez még otthon, a hosszúra nyúló telefonálgatás miatt, s folytatódott a szupermarketben.
Épp a gyorsfagyasztott áruk pultjánál válogattam, jóízűen vakarászva fertályi szúnyogcsípésemet, amikor valaki hátba bökött. Először azt hittem, egy finnyás gusztusú vásárló az, aki zokon vette viselkedésemet. De nem. Anyuék egyik visszajáró kliense ismert fel, s akarta tudni, mi van mostanság a szüleimmel. Mit tehettem volna? Udvariasan válaszolgattam neki.
Mindez önmagában még nem is lett volna probléma, csakhogy a beszélgetés a konzerveknél megismétlődött az egyik szomszéddal, a péksütemények szekcióban a postásunkkal, a tejtermékek zimankós hidegében a villanyszámlással, és végezetül a pénztárnál, sorbaállás közben Mrs Simmonsszal, akiről fogalmam sincs, hogy kicsoda.
A szüleim hogylétét firtató kérdéseken túl valamennyien kíváncsiak voltak továbbtanulási terveimre, férjhez menési és családalapítási szándékaimra. Ezekre felelgetni már önmagában is elég kínos volt, nem lévén kész válaszom, ám a faggatózók némelyike, zavaromat tetézendő, olyan vizslató szemekkel kezdett el méregetni, mintha a medencecsontozatom formája és mérete alapján akarná felbecsülni, hány utód kihordására vagyok szerkezetileg alkalmas.
A boltból menekülésszerűen távoztam.
Következtek a financiális ügyek. A kellemesen légkondicionált épületben egy ünnepélyes öltözetű banktisztviselő nagyon kedvesen hellyel kínált, s udvarias türelemmel végighallgatta problémámat. Aztán félórás kiselőadásba kezdett, mely során ezernyi érvet sorakoztatott fel lakás-előtakarékossági számlám megtartása és gyarapítása mellett. S mivel szenvedélyes hangú prédikációja ellenére is ragaszkodtam a készpénzhez, ő újabb előny-ecsetelésbe kezdett. Én ezek után is kötöttem az ebet a karóhoz.
Kis híján összevesztünk.
Az élelemszerzést és pénzgyűjtést letudva, utamat a turisztikai iroda felé vettem. Itt ért a legnagyobb megrázkódtatás. A repülőjegy árakat elnézve ugyanis szembesülnöm kellett a ténnyel, hogy vagy egyedül utazom, vagy valamelyikünk poggyászként lesz feladva, mert két ülőhelyre bizony nincs pénzünk. A hölgy, akivel megosztottam aggályaimat, mindenesetre bizakodó maradt, és megígérte, hogy azonnal értesít, amint befut valami soron kívüli akció.
Röviden és tömören ennyi. Most félúton vagyok hazafelé, a nap pazarul ontja rám sugarait, papucsos talpam ütemesen slattyog a forró betonon, gyöngyös kis retikülöm alján hangulatosan zörögnek a ravioli konzervek.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
- nagyon jó!; 
- jó! ; 
- cuki! ;