Ron


Unalmamban úgy döntöttem, felfedezem a hátsó kertet. Ám alighogy kilépek a teraszra, kit látok? Hát, buzgómócsing „na, ki hozta le a fáról a cicádat?” Gordie-t!
Ott fekszik a kerítés túloldalán, valami napozóágyféleségben, és sütteti a hasát. A fülébe egy apró, madzagban folytatódó micsodát dugott, ami egy szintén beazonosíthatatlan másik izéhez kapcsolódik. Felhúzott térdeihez hatalmas, nyitott könyv van támasztva. De nem olvas, nem ám, csak dudorászik lehunyt szemmel, bávatag képpel, miközben úgy kalimpál összevissza a kezeivel, mintha vezényelne.
Hah, tudtam én, hogy nem teljesen komplett!
Ahogy elnézem őt, eszembe jut a tegnapi ölelgetős-tapizós kis produkciója, és ettől valami hangosan lüktetni kezd az agyam mélyén. Nem tehetek róla, viszkető késztetést érzek a bosszantására.
Ha legalább lelocsolhatnám, vagy megdobhatnám valamivel…! Olyan jó lenne!
Áh, de tudom, hogy annak is csak én innám meg a levét. A hülyegyerek tuti fogná magát, és bemószerolna Hermionénál. Amilyen sunyi képe van, ki is nézem belőle.
Viszont ha nem tudná meg, hogy én voltam…
Támadt egy ötletem.
Összehúzom magam, s lábujjhegyen a kerítés tövébe settenkedem. Onnan óvatosan átlesek, pálcám hegyét a napozóágy fölé hajló almafára szegezem. A legdundibb, súlya folytán legnagyobbat ütni képes termést veszem célba, s egy jól irányzott metsző-bűbájjal lenyisszantom azt az ágról.
Az alma rögtön megadja magát a nehézkedésnek, és némi útkorrekciós rásegítéssel telibe bombázza a szomszédgyerek koponyáját. Reccs!
Háhááá!
Most rögtön vissza kéne húzódnom, hogy fedezékbe legyek, súgja az óvatosabbik felem, ám én nem tudok ellenállni kísértésnek, így hát felegyenesedve, kárörvendő vigyorral nézem végig, ahogy merényletem célpontja felüvölt, a fejéhez kap, majd első döbbenetének elmúltával talpra szökken, hogy magyarázatot leljen a történtekre.
Na, ennél a pontnál bánom meg, hogy felelőtlenül kiegyenesedve maradtam!
Nem, nem lát meg engem. Épp fordítva történik.
Én leszek elképedt szemtanúja az általa nyújtott jelentékeny látványnak. Rögtön az is megviláglik előttem, mi volt a térdhez támasztott, nyitott könyv valódi funkciója. Nos, tulajdonosának csupasz alsó fertályait rejtette el a bámész tekintetek elől.

Ájulásszerűen omlok a kerítés tövébe, hermetikusan lezárt szemekkel, ám a kép, akárha fénysokk okozta káprázat lenne, továbbvillog előttem.
Ezek után mit is mondhatnék? Csak remélhetem, hogy az idő majd elhomályosítja bennem az emléket.

Kisvártatva eszméletre térek, és érzek magamban annyi erőt, hogy visszavonszolódjak a házba. Már a kilincs után nyúlnék, amikor a hátam mögött éles női hang csendül.
- Fiatalember! – (Megdermedek. Hátha nem is nekem szóltak.) – Igen, maga ott. Legyen szíves!

Hermione

- Hazajöttem! – kiáltom az üres előszobának. Dörgő lépteket várok, egy éhségtől kidülledt szemű Ront, aki hazatértemet tűzijátékos örömmel fogadja.
Ám a tűzijáték elmarad, s Ron sem omlik hallelujázva a lábam elé.
Kissé csalódottan körbejárom a földszintet, bekukkantok a konyhába, a nappaliba, ütemesen rikkantom: Ron! Ron!, ám válasz nem és nem érkezik. Még mindig durmolna?, hitetlenkedek magamban. Benyitok a szobájába, de az ágyat üresen találom.
Fura.
Aztán, jobb ötletem nem lévén, átlegyintem magam a problémán. Elvégre a föld csak nem nyelhette el. S talán volt elég esze, és a hűtőszekrénybe se zárta be magát.
A legrosszabb eshetőségek kizárása után, s ezáltal megnyugodva átsántikálok a szobámba. Az út porától s verejtékétől bemocskolódott öltözékemet frissre, illatosra cserélem. Ahogy visszahajtom a szekrényajtót, pillantásom az alant elterülő kertre téved. A levegő menten belém szorul. Ron a kerítésnek támaszkodva kedélyesen traccsol a hátsó kertszomszéddal!
Nekifutásból az ablaküvegre vetem magam. Menekülj!, kiáltanám legszívesebben, ám szó nem jön ki a torkomon. Így hát kimeredt szemekkel bámulom végig, hogyan lesz egy esendő férfilélek a fondorlatos női praktikák áldozata.

Hátsó kertszomszédunk ugyanis a környék Mrs Robinsonja. Áldatlan tevékenységéről városszerte pletykálnak, s saját tapasztalatból mondhatom, nem alaptalanul. Tizennyolc éve vagyok kisebb-nagyobb megszakításokkal folyamatos szemtanúja annak, ahogyan Ophelia ’Fifi’ Henderson (mert ez a valódi neve) erkölcstelen, promiszkuózus, és törvényileg is büntetendő kapcsolatokat alakít ki a fiatal férfilakossággal. Mrs Henderson nem az a válogatós fajta, hódító kedve minden mozgó célpontra kiterjed, 18 év alatt. A rossz nyelvek szerint liliomtiprásának kumulált összege mára már elérte a három számjegyű értéket. Ezt ugyan meredek túlzásnak tartom, ám annyi bizonyos, hogy egykoron a hölgy kitüntető figyelmét élvezte a tizennégy éves fűnyírásra felfogadott kamasz, a két, ezen a környéken illetékes újságkihordó srác, a helyi középiskola focicsapatának kapusa, hátvédje és egyik csatára is. Exkluzív bánásmódban részesült ezen felül az ifjú pizzafutár, a pattanásos tejkihordó segéd és a Medencetisztítóknál nyári munkált vállalt szerencsétlen, aki egyébiránt egy közeli ismerősünk unokaöccse.
Szóval, eme tények ismeretében érzek némi kellemetlen szorítást a gyomrom tájékán. Ahogy elnézem Mrs Robinsont, azaz hogy Mrs Hendersont, amint talpig feszülős lycrába és ocelot mintába öltözve illegeti magát Ron előtt, azt kívánom, bárcsak kulcsra zártam volna a hátsó ajtót. De most már késő. A legtöbb, amit tehetek, hogy időben közbelépek.
Hangos cuppanással lefejtődöm hát az üvegről, s szökőárszerű lendülettel megindulok a lépcső felé. A nappaliba érve iramom már-már eléri egy felszálló vadászrepülő sebességét.
Mégis későn érkezem.

Mrs Henderson már a birtokhatáron belül tartózkodik, melyhez jogot az eleddig kézben dédelgetett mini eb kerítésen való átpottyantásával szerzett. Miközben én a teraszra nyíló üvegajtóval vacakoltam (azt zavaromban épp ellentétes irányba feszegetve), az aggódó gazdi ravaszul átfúrta magát a meglazult kerítéslécek között.
Mire legyőzöm az akadályt, Mrs Henderson már vígan sikoltozik, tettetett rémületében Ron felkarját szorongatja (aki ezt példás türelemmel viseli), s közben elszabadult, pázsiton vad köröket teljesítő házi kedvencét szólongatja.
Lady Marmalade (ez a kutya neve) gazdájának hívó szavát figyelmen kívül hagyja, lobogó fülekkel elnyargal mellettem, majd édesanyám féltve őrzött babkaróira veti magát.
- Kezit csókolom, Mrs Henderson – lépek szívélyes mosollyal a szólított elé.
Mrs Henderson jöttömre némileg lehervad, kelletlenül elengedi legújabb kiszemeltjének felkarját.
- Hermione, kedvesem, mi ez a hivatalos stílus? – szörnyülködik mellére szorított kezekkel. – Szólíts Fifinek, mint mindenki! Elvégre nem olyan nagy az a korkülönbség.
Fifi bevallottan harmincnyolc éves, amihez, úgy gondolom, nyugodtan hozzácsaphatunk még tizenöt esztendőt.
- Hát, persze – bólintok udvariasan, majd Ron felé intek. – Fifi, engedd meg, hogy bemutassam neked a barátomat. Ő itt Ronald Weasley. Ron – fordulok a másik félhez –, ez itt Mrs Ophelia Henderson, nagyon kedves kertszomszédunk…
Az említett e ponton közbecsacsog.
- Kedvesem, mi már rég összeismerkedtünk – legyint felém, majd trillázva felkacag. – Épp a kis Ladyt engedtem ki a megszokott déli pisi-szünetére, amikor felpillantva mit látok? Egy fiatalembert, aki a kerítés tövében görnyed, rémesen zöld arccal! Hej, gondoltam magamban, biztos rosszul érzi magát, megyek hát, és megkérdem, mi történt vele. – (Nem kerüli el a figyelmemet, hogy ennél a pontnál az emlegetett arcizmai megrezzennek.) – Persze kiderült, hogy csak a fényviszonyok tréfáltak meg, a fiatalembernek hál’ isten, semmi baja. Virágot szedett éppen, ezért kuporgott a kerítés tövében.

A feltételezett virágszedőre sandítok. Keresem a bokrétát. Hiába. Egy árva spenótszál sem kornyadozik a markában. Fejemben mentális feljegyzés készül: erre még visszatérünk. Aztán nyomban ejtem is a témát. Figyelmemet most egy sürgetőbb probléma köti le, nevezetesen, hogy hogyan szabadulhatnék meg minél sürgősebben figyelmes szomszédunktól. Használható ötletnek tűnik, ha legelőszöris begyűjtjük a randalírozó ebet.
- Ron, lennél olyan kedves, és visszahoznád Ladyt a gazdájának!
A felszólított biccent, és kötelességtudóan elüget a négylábú után, aki nevének hallatán fejbúbig merül a vadul burjánzó vegetációban.
Mrs Henderson tekintete (engem valahogy kikerülve) fáziskésés nélkül követi a kutyaügyben buzgólkodó Ron minden egyes mozdulatát. Optikai méretet vesz széles hátáról, pillantásával végigmolesztálja hosszú combjait, meggusztálja formás lábikráját, s amikor csodálatának tárgya a bukszusba hajol, hogy kihalássza onnan a vonakodó törpeuszkárt, még egy szem által végzett fenékmarkolást is megenged magának.
- Kedvesem – leheli felém kásás hangon, tekintetét továbbra is a feszülő farmerű fókuszpontra szegezve – hogy milyen jóképű a te barátod!
- Elmúlt tizennyolc! – ugrasztja ki belőlem a pánik.
Ám a végletekig elbűvölt Mrs Henderson meg se hallja a vágyrombolónak szánt számadatot. Megrökönyödött lényemre ügyet sem vetve továbbömleng:
- Már a távolból is feltűnt, mily kivételes adottságokkal rendelkezik. Ez a csontozat, ezek a káprázatos arányok. Ritka az ilyesmi ily fiatal korban. Nekem elhiheted, kedvesem, tudom, miről beszélek. – Szavait illusztrálandó, nosztalgikusan felsóhajt. Majd vadul legyezni kezdi magát. – És ez még csak a távlati benyomás! Amikor a kerítés fölött összetalálkoztunk, hát bizony majd’ elájultam! Azok a szemek! Ilyet csak a kontaktlencse reklámokban lát az ember. A lélegzetem is elállt attól a tengernyi kékségtől! Bizony kedvesem, ha csak rágondolok, a légszomj fojtogat!
Érzem, ahogy a nyaki verőerem görcsbe rándul. A nyelvembe kell harapnom, hogy csöndbe tudjak maradni. Annyira de annyira kikívánkozik belőlem a javaslat, hogy ugyan szállítassa már magát a sürgősségire, ha már ilyen súlyos helyzet! Ott majd lélegeztető gépre kötik. De ha nem akar a mentőhívással bajlódni, az sem baj. Saját kezűleg is intubálhatom.

Ron ezalatt mérhető eredményeket ér el kutyaügyben. Egy ledöntött kerti csap, két felborított kempingszék meg néhány csuklótájon ejtett, tűhegynyi sebhely az ára, és már kézben is van a méltatlankodó eb. Ron félig büszke, félig megviselt mosollyal lépdel felénk, a mély torokhangon gurgulázó szőrcsomót biztos távolságban, maga előtt tartja.
- Ó, itt az én kisbabám! – trillázza Mrs Henderson. Hogy ezt most a kutyára vagy Ronra érti, nem teljesen világos. Annyi biztos, hogy megragad minden alkalmat a véletlenszerű tapizásra, miközben nagy körülményesen átveszi az ebet. – Köszönöm, fiatalember – búgja a fülébe. – Maga egy igazi kincs!
Ezután szoros ívben körbetipegi őt, néhány lassú szempásztával még utoljára magába fogadja a látványt, s azzal elégedetten kéjesen cuppantgat.
Felfordul a gyomrom. És nevethetnékem is támad, egyszerre. Megfordul a fejemben: vajon mit szól ehhez Igazi Kincs?
Ron arcába nézek – s a látványtól legott elhűlök.
Ron ahelyett, hogy restelkedne, elpirulna, vagy szégyenlősen tiltakozna, büszkén virít. Már-már a felismerhetetlenségig elégedettnek tűnik. Úgy feszít, mintha lenyelt volna egy díjbirkózót.
- Viszlát, Fifi! – rikkantom hirtelen támadt dühömben, s ha ez nem lenne elég célzatos, még a kerítéslécet is félrehúzom.

Ron


Hermione nagyon szótlan lett. Miután igen udvariatlanul lerázta a nagyon kedves Mrs Hendersont, egyszerűen bevágta a durcit, s nagy sebbel-lobbal elvonult ebédet főzni.
Utána loholtam, mint egy kiskutya. Serénykedtem, pakolásztam. Próbáltam megérdeklődni, hogy s mint ment a délelőtti bevásárlás, végére járt-e az összes tennivalónak. Ám ő csak tőmondatokban válaszolt. Igen, mondta, a nagyját elintézte. Erre én elújságoltam neki az overallos, lyukra gerjedő pasit, de ez sem hozta lázba.
A menü megalkotása (zacskós leves, majd másodikfélének konzerv ravioli paradicsommártásban) nem igényelte buzgó közreműködésemet, így aztán a közös főzőcskézés sem hozhatott minket közelebb egymáshoz. Hogy hízelkedjek neki, tettem valami kedves megjegyzést a gáztűzhelyre, mire ő azt felelte: „Miért, mit képzeltél? Hogy rőzséből meg száraz tehénlepényből rakunk tüzet?”
Ezután én is csendesebb lettem.
Megebédeltünk.
Elmosogattam. Karitatíve!
Általános érvényű közlendőinket minimális szóhasználattal lebonyolítottuk.

Most pedig itt ücsörgünk a hátsó kertben, sziesztázva, az akácfa napfénypöttyös árnyékában. Körülöttük méhecskék döngicsélnek, a távírópóznán (Hermione világosított fel róla) begőzölt vadgalamb pár turbékol.
Turbékolnék én is, ám érdeklődésem tárgya elzárkózik a romantikus gondolat elől. Legalábbis erre következtetek a testtartásából, ami ezer elutasításnál is beszédesebb. A lába keresztbe fonva, két karja szintúgy. Mindez meg van még spékelve egy nyitott könyvvel is, amibe kinn tartózkodásunk legelső percében homlokközépig elmerült. Csak a haja látszik ki, az örvényes, barna fürtök, ahogy lustán röpködnek a fel-feltámadó szélben.
- Már ötvenéves is elmúlt… – hallom a borító mögül kiszűrődni. Tétova, cél nélküli megjegyzés ez, amiről azt sem tudom, nekem címezték-e.
Hasonló tétovasággal visszakérdezek: – Kicsoda?
- A nő – jön a válasz.
- Milyen nő? – firtatom tovább, örvendve a ténynek: dialógus kezd kibontakozni közöttünk.
Hermione leereszti a könyvet.
- Hát a kertszomszéd! – reccsen rám kipirult orcával. – Ne játszd már az értetlent!
- Mrs Hendersonra gondolsz? Aki átjött a kutyájáért?
Hermione prüszkölve felnevet.
- Hogy te milyen naiv vagy! – veti a szememre, de kommentárt nem fűz hozzá. Helyette visszatemetkezik a könyvbe.

Hermione

Ó, ezt most mért kellett!? Miért? Miért?
Ég az arcom. Mit ég? Lángol!
De hát Ron viselkedése annyira felbosszantott! Ahogy illegette magát a nő előtt, ahogy fogadta a hízelkedését! Majd kidurrant a túltengő önbizalomtól!
Én eddig azt hittem, nem ilyen könnyű őt levenni a lábáról, hogy az efféle nyilvánvaló és szánalmas női praktika lepattan róla. De nem!
És mielőtt visszaszívhatnám, már a nyelvemen is van a következő megjegyzés.
- Szóval, ez tetszik neked!? Ha kujtorognak körülötted, ha hízelegnek és dorombolnak! Ha körbesimogatják az egódat!

Ron


Hermione arca paprikavörös, s minden egyes szót úgy formál, mintha le akarna köpni vele.
- Most meg mi bajod van!? – dörrenek. Védekezésképpen támadni kényszerültem. Mert fogalmam sincs, hogy mi húzta fel ennyire. – Ne köntörfalazz itt nekem, Hermione, hanem bökd ki, ami a lelkedet nyomja!
- Ki is bököm! – lendül előre harciasan. A könyv ijedtében hanyatt esik a humuszba. – Te is olyan vagy, mint a legtöbb rövid agyú férfi! Élvezed, ha agyba-főbe dicsérgetnek, ha becézgetnek! „Ó, maga egy igazi kincs!” Hogy oda ne rohanjak! Csak mert előráncigáltad a bozontosból a tenyérnyi kutyáját! Meg aztán…
Hermione még nagyban fröcsög, mikor én már pedzegetni kezdem, honnan fúj a szél. Fülig szalad a szám.
- Csak nem féltékeny vagy Mrs Hendersonra!? – kérdezem hüledezve. Bár a gondolat jólesik.
Hermione beharapja a száját. Pírja a homlokáig terebélyesedik.
- Nem… – mondja kicsit sem meggyőzően.
- Hát akkor?
- Én csak…
Elhallgat. Habozik. Szájába veszi jobb hüvelykujját, s rágcsálni kezdi a körmét.
- Te nem ismered őt – suttogja, garatig tuszkolt fél öklével. Aztán még halkabban folytatja: – Mrs Henderson igen tapasztalt nő, akinek nemigen szoktak nemet mondani, ha érted, mire gondolok…

Hermione

Nem hiszem el, hogy ezt hangosan is kimondtam!? Mi ütött belém? Tényleg féltékeny lennék?
- Tetszik neked? – kérdezem cincogva.
Uramisten! Ez meg hogy csúszhatott ki a számon!?
Nem merek felnézni. Nem én! Inkább meghalok szégyenemben. Igen, lenyelem az öklöm, és megfulladok.
- Na, add azt ide szépen – duruzsol Ron a fülembe. Csuklón ragad, s finoman evakuálja a szájüregemet. Hogy aztán öngyilkosságom eszközét a sajátjába vegye.
- Jaj, Ron, hagyd már. Nyálas – fintorgom. Elhúznám a kezem, de ő nem engedi.
- Úgy az igazi – mormolja, és tövig nyeli a hüvelyujjamat. Egy darabig elnyammog rajta, aztán elereszti, és belecsókol a tenyerembe. Mire feleszmélek már a könyökhajlatomnál jár, s azt a rendkívül érzékeny területet kóstolgatja, ami a legkisebb érintésre is lúdbőröztető gyönyörhullámmal válaszol. Borzongok is rendesen. Legalább harminc fok van idekint, mégis minden szőrszálam az égnek mered.
Újabb filmszakadás, és Ron már a nyakamban szuszog. A fülcimpámat ingerli, harapdálja, mintha gumicukor lenne. Végletekig csigázott érzékeim fellázadnak, s magukhoz ragadják az irányítást. Ron álla alá nyúlok, felemelem, és…

Ron


Hermione édes ajkai már számon vannak, amikor…
- Halihó! Föld hívja turbékoló gerlepárt! Hallotok engem?
Nehezemre esik felnézni. Pláne úgy, hogy tudom, kitől származik az idióta rikácsolás.
Aztán veszek egy mély levegőt, visszanyelem a spontán kifejezést, ami hirtelenjében az eszembe ötlik, és kiegyenesedem.
- Szia, Gordie!
Ezt Hermione mondja piruló orcával. Én még nem jutottam el az üdvözlés verbális szintjére. Biccentek helyette.
- No hát! Csak nem zavartam meg valamit? – jópofizik a Tapintatlan Vadállat, amivé első dühömben frappánsan átkereszteltem. Majd magasba lendíti tálcát tartó jobb kezét. – Kevertem egy fincsi mojitót. Alkohol nélkül persze. Hisz látom, nincs szükségetek külön üzemanyagra, mert maga a nagybetűs Szerelem fűt titeket – és ezután csak vigyorog, és vigyorog. Olyan, mint egy körpanorámás ablak. Gyöngyfehér fogainak látványából semmi sem marad rejtve.

Hermione

- Ez igazán kedves tőled, Gordie – veszem át a szót, mert tudom, hogy Ronra aligha számíthatok. – Köszönjük szépen!… Hű, de jól néz ki! – örvendezek, ahogy a páracseppes, jégbe hűtött poharakat lekapom a felém nyújtott tálcáról.
Ron is követ a kerítéshez. Sőt, mi több, még a derekamat is átöleli, demonstratíve! Ám amikor felé tolom az egyik italt, olyan tömény undor ül ki az arcára, minek láttán bárki azt hinné, ezt a fiút nem is egy finom koktéllal, hanem bizony friss vizeletmintával kínálgatják éppen.

Ron


Hermione tényleg azt akarja, hogy megigyam, amit ez a vadbarom összepancsolt!?
Inkább a heresérv!

Hermione

- Ne butáskodj már, Ron! – mondom csilingelve, miközben egy kasztrálással is felérő pillantást vetek rá. – Nagyon finom. Jól fog esni ebben a melegben.
Ron kénytelen-kelletlen az arcához emeli a poharat, gyanakvóan beleszagol, a perem fölül küld felém egy gyilkos pillantást, aztán egy hajtásra ledönti az egészet, mint a kanalas orvosságot.
Gyűlöl engem, ez az arcára van írva. Hát, hadd gyűlöljön, most én sem vagyok úgy oda érte. Hogy lehetett ilyen tapintatlan? Gordie csak kedveskedni akart nekünk!
Így aztán, kiengesztelésül, nagyon lassan, gurmand módjára szopogatom el az italt, majd miután az utolsó cseppet is lenyaltam a peremről, cuppantok, s egy jóízű (de nőies! azaz jelzésértékű) böffentéssel tisztelem meg a mixert.
- Fenséges – juttatom kifejezésre szavakkal is tetszésemet. – Mint mindig.

Ron


- Mi volt ez a duma? – támadok Hermionéra, amint a szomszédgyerek hátat fordít nekünk. – Mit jelent az, hogy „mint mindig”? Gyakran koktéloztok együtt? Így kettecskén, a párhuzamos hátsó kertek magányában? He?
Hermione kicsit sem jön zavarba, csak ránt egyet a vállán. – Igen, gyakran – feleli keresetlen egyszerűséggel.
- És ezt te csak így mondod? – hüledezek.
- Hogy mondanám? Koboldul?
Eldobom az agyam! Hermione még csak nem is tagadja, hogy volt köztük valami!

Hermione

Ron olyan képet vág, mintha orrba vágtam volna. Felháborodottan prüszköl egyet, sarkon fordul, s dühödten belevágja magát a székbe. Aztán karba font kézzel motyogni kezd maga elé.
Én is helyet foglalok, szemtől-szemben a duzzogóval.
- Nem kellett volna úgy fintorgatnod az orrodat – mondom békülékenyen. – Gordie semmi rosszat nem akart. Te mégis ok nélkül megbántottad őt.
- Megszakad érte a szívem! – röffen rám.
- Ha ezzel azt akarod mondani, hogy rettenetesen sajnálod sértő viselkedésedet, akkor rendben, elfelejthetjük a dolgot.
Na, erre aztán Ron felkapja a fejét. Pillantása ereje szinte hanyatt lök.
- Sajnálni!? Én!? Elment az eszed!? – rikácsolja. Orrcimpái szótagonként kitágulnak, hullámzanak, pont úgy, mint a feltüzelt bikának. – Cserepenként kellett volna megetetnem vele mind a két poharat! De nem! Én megittam, a te kedvedért!
- Mégis mi bajod van vele? – érdeklődöm, most már erőteljesebb hangnemben. – Mit követett el ellened, hogy így utálod?
- Azt hogy egy hülye mugli!
- PARANCSOLSZ…?

Ron


Ó, hogy inkább haraptam volna le a nyelvemet! El sem hiszem, hogy kicsúszott a számon.

Hermione

Ron tíz perce szabadkozik egyfolytában. Esdekel, térden állva. Bocsánatért könyörög, a lábam előtt, kutyamód.
Tudom, hogy nem gondolta komolyan, hisz nem úgy nevelték. Mégis szíven ütött ez a szó. Elvégre, ha ezen a vonalon haladunk tovább, akkor a szüleim is csak hülye muglik lehetnek az ő szemében. Szintúgy az egész rokonságom.
- Hermione, én nem úgy értettem – próbálkozik már vagy századszorra is Ron. – Nem az a bajom vele, hogy mugli, hisz tudod, hogy semmi bajom a muglikkal. Az ellenszenvem ööö… más természetű, és semmi de semmi köze varázstalan származásához. Egyszerűen csak nem bírom a…
- …képét – fejezem be helyett. – Igen, ezt már mondtad.
- Mert olyan tenyérbe mászó. Piperkőc alak. Ráadásul mindig a legrosszabb pillanatban zavar meg minket. Ezen fölül még hülyén is vigyorog, meg folyton bámul, és…

És Ron csak mondja, és mondja. Sorolja nem túl kedves észrevételeit az én legrégebbi-legdrágább barátomról. Számomra persze teljesen világos, mi böködi igazából csőrét. Azt hiszi, volt köztünk valami. Pedig ha tudná, hogy mekkorát téved!
S én fel is világosítanám őt kapcsolatunk valódi – számára igen megnyugtató – természetéről, megtenném, igen, ez is volt a tervem, de időközben meggondoltam magam. Hagyom még főni egy kicsit a saját levében. Hadd puhuljon. Majd holnap elmesélem neki Hermione és Gordie igazi történetét, egészen az elejéről. Regélek majd neki a közös babázásainkról, ugrókötelezéseinkről. Elmesélem, hogyan lógott be a pizsamapartijaimra, hogyan fésülgette a hajamat, s traccsolt kedélyesen a többi lánnyal. Ó, régi szép emlékek! Mindig ő volt köztünk a legcsinosabb. Megosztom vele azt a történetet is, amikor Gordie úgy nyolc éves korunk körül először kiszedte a szemöldökömet, s hajsütővassal kiegyenesítette a hajamat. A hullahopp karikát meg a játéktűzhelyt talán nem is kell majd megemlítenem, mert Ron anélkül is be fogja látni, hogy nincs mitől tartania.
Miközben végigsöpröm emlékezetem padlását, különös dolog történik: egy mentális jegyzet hull az ölembe. Fiktíve, persze.
- Szóval virágot szedtél? – nézek Ronra. Felhúzott szemöldökkel jelzem: furcsállom a dolgot.
- Hogy mit? – értetlenkedik. Gondolatban még a Gordie téma körül jár.
- Mrs Henderson azt mondta, látott téged a kerítés tövében kuporogni, és testhelyzetedből arra a következetésre jutott, csokorra valót gyűjtesz. Igaz ez? Vagy csak te győzted meg erről?
- Höh! – háborog a gyanúsított. Szívére szorítja a kezét, mintha találat érte volna. A gesztusban némi túljátszás érzékelhető. – Már mért akartam volna ilyesmiről meggyőzni? Tényleg virágot szedtem. Illetve akartam. Csak nem találtam.
- Aha – bólintok.
Tudom, hogy hazudik.

Ron


Tudja, hogy hazudok. De hát mit tehetnék? Valljam be, hogy almával dobáltam meg a drágalátos Gordie-káját? Kapnék is érte a fejemre.
Viszont a büntetésnél is jobban aggaszt egy másik dolog, az emlék, amit ez a szerencsétlen incidens juttatott az eszembe. Nevezetesen a jelenet, amit a fa alatt láttam.
Megköszörülöm a torkom, előredőlök, jelezve, hogy bizalmas természetű kérdésen rágódok.
- Mondd, Hermione, ez a Gordie gyerek gyakran napozik a hátsó kertben?
Hermione egy pillanatra elcsodálkozik a beszélgetés ilyetén konkrétumokra való terelődésén, aztán ezen túllépve indifferensen megrántja a vállát.
- Igen – bólint. – De csakis nyáron.
- És mondd csak – puhatolózom tovább (a gúnyolódó kijelentést eleresztem a fülem mellett) – teszi mindezt a te jelenlétedben is?
Hermione válasza nem késlekedik.
- Megesett már – néz rám talányos pillantással.
Na jó, kezdek komolyan aggódni. A délelőtt látottak fényében igen nagy az esély rá, hogy komplexusaim alakulnak ki a közeljövőben. Egészen pontosan attól félek, Hermionénak elvárásai lesznek. Nagy elvárásai.
- Csak még egy kérdés, Hermione – húzom ki magam dacosan. Önbecsülésem utolsó morzsája a tét. S bár egy belső hang azt súgja, most álljak le, amíg még nem késő, belőlem mégis pezsgősdugóként robban ki a kérdés: – És akkor is tetőtől-talpig natúrban adja elő?

Hermione

Ron kétrét görnyedve hempergőzik a kanapén. Lábai a levegőben kalimpálnak, feje hátrabicsaklik, nyaki verőere kidagad, vonaglik.
Nem, nem kapott epilepsziás rohamot.
Nevet a szentem. Mit nevet? Viharos erejű röhögés rázza!
Röviden összefoglalom, mi történt. Miután igenlő választ adtam a kérdésére, és bőségesen kifejtettem, hogy valóban, volt már szerencsém nudizás közben megtekinteni a párhuzamos kertszomszédot, Ron enyhébb lefolyású gutaütést kapott. Bőre szederjes árnyalatot öltött, arcvonásai fájdalmas pózba merevedtek. S én – ó, áruló szívem! –, megsajnáltam. Könyökön ragadtam hát, s bevonszoltam a nappaliba. Gyengéden alátoltam a kanapét, repülősót szagoltattam vele, aztán a szemközti karosszékben helyet foglalva könnyed délutáni matinéba kezdtem.
Meséltem neki Gordie-ról, kettőnkről, mindenről, totyogós korunktól kezdve egészen a tavalyi „szőrtelenítsük együtt a lábunkat, úgy kevésbé fáj” közös programig. A történet előrehaladtával Ron vörhenyes arcszíne fakulni kezdett, szája széle fel-felgörbült, sokkos állapota először óvatos derűbe, utóbb feneketlen jókedvbe fordult. Leesett neki a tantusz, rádöbbent, hogy a finomabb műfajokhoz vonzódó Gordie-ban aligha kell vetélytársat látnia.
A megvilágosodás tíz perccel ezelőtt érte, Ron azóta kacag hisztérikusan.
- Hozzak egy pohár vizet? – érdeklődöm gyengéden.
- Nem… vagyok… szomjas – lihegi ő. Fuldoklás akadályozza a beszédben.
- Nem is fogyasztásra szántam – hívom fel a figyelmét. – Inkább lehűtenélek vele.

A forgószeles jókedv lassulni kezd, Ron apránként magához tér. Ülő helyzetbe tornázza magát, hátát a kanapétámlának veti, s lestrapált hasizmainak masszírozásába kezd. Felém fordulva élményeit ekképp összegzik:
- Hát, Hermione, ha hiszed, ha nem, majd bepisiltem a röhögéstől!
Én legteljesebb mértékű hitemről biztosítom, aztán a konyhába szökkenek, hogy valami uzsonnáznivaló után nézzek.
Két zacskó tortillachipsszel s egy tálka csípős mártással térek vissza.
- Szóval, itt járt a kábeles? – kérdem, miközben szerzeményeimet a dohányzóasztalra rakom, s a kanapéra csüccsenek.
- A lyukbuzerálós pasira gondolsz? – szűkíti Ron a kört.
- Miért, más is ját itt?
- Nem.
- Akkor arra.
Ron kapiskálni kezdi, milyen esti programot tervezek.
- Azt a fura zajos, villogó ládát akarod működésbe hozni? – tapint rá a lényegre.
- Ez volt a tervem – ismerem be. – Megnézhetnénk egy filmet. Tudod, a fura zajos ládában emberek jelennének meg. A szereplők. Mozognának és beszélnének. Egy történetet játszanának el, akár a színházban. Na, hogy hangzik?
Ron tartózkodó jóindulattal reagál. – Felőlem – mondja, aztán ráveti magát a tortillára.

A tévés szekrényhez kuporodom, könyékig merülök a videokazetták kazlában. A kínálatot látva nyomasztó döntéskényszer szakad rám. Mert hát mi lehetne az ideális választás, ha egy filmnézésben eleddig teljesen tapasztalatlan személyt veszünk figyelembe? Vidám legyen a mozi? Esetleg romantikus-kalandos? Vagy lepjem meg valami szuperférfiassal?
Kezembe akad a Diploma előtt. Azzal a lendülettel dobom is vissza. Ron még a végén kedvet kapna az idősebb korosztályhoz.
Továbbválogatok.
Terminator, olvasom a filctollal firkantott címet. Hm, a sok akciójelenet maradéktalanul teljesítené a férfias kritériumokat. Ráadásul romantikus is, sőt mi több, ebben van a filmtörténelem egyik legszebb szerelmi jelenete. Mégis passzolok. Nem akarom bőgéssel befejezni a mozizást.
Nagyjából két percig turkálok még, amikor kezembe akad egy színpompás borítójú kazetta. Fejemben rögtön kigyullad a Bingó! felirat. Ez lesz az igazi!

(később)

Ötperces betanítást követően Ron már oly virtuozitással kezeli a távirányítót, mintha annakidején a bölcsőben is ezzel játszadozott volna csörgő helyett. Visszatekeri a kedvenc részeit, kimerevíti a képet, A kis hableány humorosabb jeleneteit oda-vissza megnézi.
Remek ötlet volt rajzfilmmel kezdeni a beavatást, gratulálok magamnak. Ron egy kisfiú lelkesedésével éli bele magát a történetbe: kacag, vidáman együttdúdol a dalokkal, az izgisebb részeknél gyorsabb mozgásra biztatja a cápa elől menekülő szereplőket. Egy szó mint száz: irtóra élvezi.

(jóval később)

A lelkesedés némileg lelohadt.
Na, nem az övé, hanem az enyém.
Öt órája mozizunk megállás nélkül. Odakint a Nap rézsút dőlt, majd le is ájult az égről. Ám Ron feszít, rendületlenül, a Waczak Szálló kilencedik epizódját röhögi végig, már másodszorra.
- Nem fekszünk le? – nézek rá reménykedve. Az álmosság már résnyire szűkítette a szememet. Meg az agyamat is. Kérdésem kétértelműsége el sem jut a tudatomig. Ennél furcsább azonban, hogy Ron sem reagál felcsillanó szemekkel az ajánlatra. Nyilván nem észlelt benne csalogató zöngét.
- Ezt még hadd nézzük végig! – nyafog, a képernyőre meredve. Majd kisvártatva rám néz. Felkínálja jobb vállgödrét. A fejem alá, párnának. – Bújj ide! – csalogat. – Hajtsd rám elnehezülő buksidat!
Így teszek. Nyöszörögve elfészkelődöm az ölelésében, vállamat a hónaljába ékelem, s hagyom, hogy a fejem lassan nyakának kényelmes hajlatába ernyedjen.

Rég megszolgált nyugalom ömlik most végig rajtam. Legbelülről lazít el, kisimítja gondolataim gubancos felszínét. Az így nyert lelki békesség már alkalmas arra, hogy visszatükrözze benyomásaimat, feldolgozza érzéseimet, és hogy rádöbbentsen végre: boldog vagyok. Boldog és elégedett.
Akit a világon a legjobban szeretek, itt van mellettem, szuszogós közelben. Ölelésében a legteljesebb, legtökéletesebb biztonságot érzem, a megnyugvás ígéretét, a kiérdemelt pihenés csalogató szirénhangját. Testének jóleső melegében ellazulhatok, hagyhatom elszivárogni a gondokat is, nem kell töprengenem többé a pénzen vagy az utazás nehézségein, nem kell, hogy foglalkoztasson a szüleim vélt vagy valós problémája sem. Csak a körém záruló, mélyülő sötétség, a puha zajokból és finom érintésekből összefonódó zsibbadtság érdekel, amelybe nyugodtan beleereszkedhetek… elvégre, mi rossz történhetne…?