Hermione

Rózsaszín, gigászi fülkagylóval a látóteremben ébredek.
Nézem-nézegetem, kábán…
Közben a cimpán rágódok…
Eltelik néhány lassan tisztuló másodperc, mire elmém homályából végre előtüremkedik a gondolat: ez nem lehet az én fülem! Elvégre a fülkagyló tipikusan nem az a testtartozék, amit az ember lefekvés előtt fog és lecsatlakoztat magáról, hogy aztán éjszakára a párnájára fektesse. Nem kivehető protézis.
Ez a ruganyos, bársonybőrrel borított mélyedés, amiben orrközépig elmerültem, egy gazdatesthez szorosan illeszkedő hallószerv, egy ismerős, apró cimpájú, lendületes ívű fülecske.

Hátrahúzom a fejem, mely mozdulat nyomán látószögem menten kiszélesedik.
Na igen, így mindjárt más. Kellő tér birtokában látom már, hogy a fülhöz állkapocs, ahhoz pedig száj, orr és orca is tartozik. Mindezen testrészek gazdája pedig – mert van nekik! – szoros intimségben szuszog kicsavart gerincű, átvetett karú ölelésemben.
RON!

A felfedezés első rémülete egy megriasztott verébkolónia reakcióját váltja ki belőlem: ijedtemben százfelé röppenek. Koppanásig hátrálok a kanapén, derékszögbe hajló nyakkal a támlarésbe ékelődök. Szívem vad iramú galoppozásba kezd, ta-tam-ta-tam-ta-tam, tüdőm szaporán fújtat.
Mi történt itt!? Mi? MI? – hallom fejemben sipákolni az erényes ösztön-nőt. Valahol gondolataim messzi tájain egy ledérségen kapott asszonyszemély méltatlankodva összerántja magán a pongyoláját: én ugyan nem! Nem én!
De csakugyan?
Az első elérhető hajtincset a fogam közé kapom, s rögvest homlokráncolós töprengésbe fogok. Csűröm-csavarom az agyam, hogy a szivacsos ürességből kipréselhessem az elmúlt este homályba burkolózó részleteit… Videóztunk, eddig megvan. Ron plusz percekért nyafogott (jaj, ezt még hadd nézzük meg! Lécci, lécci, lécci! ), mire én hm… Nos, én a karjaiba fészkeltem magam; az ötórás tévé-maratonitól diszkréten jódlizó szemekkel, álmosságtól elkocsonyásodott aggyal csak pihizésre áhítoztam, semmi másra. Aztán pedig… na igen, egyszerűen elszakadt a film. Bizonyára elaludtam. Ennyi az egész.

Huhhhhhhh!
Két köbméternyi visszatartott levegőt ürítek a légtérbe. A pongyolás nőszemély nyugodtan huppan vissza erényem újrakényelmesedő foteljébe. Elhamarkodott volt a riadó, köpöm ki a nyálasra csócsált hajtincset. Semmi korszakváltó, mérföldkőjellegű esemény nem történt az elmúlt órákban. Csupán egymás mellett nyomott el minket az álom, itt a kanapé kiöblösödött medrében, tetőtől talpig szemérmesen felöltözve, ártatlanul.
Csakhogy – és ez most, ebben a pillanatban tűnik fel nekem, ahogy hátradőlt helyzetemből az egész alakos, minden részletében megfigyelhető Ront végigpásztázom – alkalmi hálótársam nem ebben az öltözetben járt-kélt a tegnapi nap folyamán! Nem bizony! Fura is lett volna, hisz röpködő cikeszmintás pizsamaalsója meg az interaktív, mosásra harsogva figyelmeztető trikója aligha meríti ki a szalonképes mugliruházkodás nappali követelményeit.
Akkor viszont…

Széles mosolyra húzódik a szám, ahogy magamban rekonstruálom az eseményeket. Minden jel azt mutatja ugyanis, hogy ájulásszerű elalvásomat követően Ron valahogy kibújt alólam, sutyiban megfürdött, pizsit húzott, majd frissen illatozva visszasettenkedett ide, óvatosan a karjaim közé furakodott, és magatehetetlen testemmel, mint élő-szuszogó takaróval, burkolózott be.
Vizuális típus révén már az elképzelés is elég hozzá, hogy végzetesen romantikus hangulatba zuhanjak. Előregördülő lendülettel Ron oldalához simulok, mellkasán összefűzött két kezemre fektetem az állam, s hosszú, elmerengő bámulásnak vetem alá álompírtól megfestett orcáját. Nézem, s nézem, ahogy a levegő apró szörcsögő felhangok kíséretében kiszökik résnyire nyílt ajkain, ahogy orrcimpái fodrozódnak belégzés közben, ahogy szemhéja fel-feldudorodik álmában. Egyszerűen nem bírom megállni, muszáj megcsókolnom!
A válla fölé tenyerelek, feltolom magam, majd fekvőtámaszszerűen lassan ráereszkedem.

Ron

Egy üres pajtában húztuk meg magunkat, valahol a világ távoli sarkán, az erdő titkokkal suttogó legmélyén. Odakint farkast ordít a hideg, a dühödt szélroham szilánkokat tép a deszkafalról.
Hermionéval a sűrű szalmába vackolódunk, didergő porcikáinkat beletemetjük egymás testközelébe. Vizes ruhadarabjainktól egyenként s felváltva szabadulunk meg.
Ó, Ron, sóhajtja Hermione, miközben kibújik a nadrágjából, szerintem rajtunk kívül senki sem élte túl ezt a szörnyű vihart.
Gondolod?, kérdezek vissza, s egyetlen mozdulattal letépem magamról az inget.
Igen, bólint ő. Megszabadul utolsó ruhadarabjától is, majd lemeztelenített testével szorosan hozzám simul. Tudod, mit jelent ez? Komoly tekintettelnéz rám, arcán igazi elszántság tükröződik. Nekünk kell gondoskodnunk az emberiség fennmaradásáról, Ron. A mi kettőnk feladata, hogy új reményt adjunk az életnek, hogy folytassuk azt, amit az evolúció évmilliókkal ezelőtt elkezdett… Készen állsz a nemes feladatra, Ron?, suttogja fülembe, nyelvével apró köröket rajzol a bőrömre. Hajlandó vagy itt és most, ebben a pillanatban… és azután mindörökké…?
Én, aki az emberiség utolsó reménye vagyok, nem hátrálok meg a feladat előtt. Tudom, mi a kötelességem, magamra rántom asszonyomat, s ekképp szólok: Egyet se fél, készen állok! Most azonnal!
És szavaimat bizonyítandó, fajfenntartó reflexem rögtön ki is csúcsosodik.

Hermione

Most azonnal abba kell ezt hagynom, mielőtt Ron felriad!
Az elmúlt két percben rafinált nyelv- és ajakmozdulatokkal végigingereltem arcának valamennyi szegletét, pusziltam, csókoltam, nyalogattam és haraptam felváltva, ott, ahol csak értem, kontroll s az előrelátás mindenféle fékező hatása nélkül. S mialatt én imígyen garázdálkodtam, zaklatottam olyan heves ventillációba fogott, oly öblös kortyokban kezdte nyelni a levegőt, hogy most komolyan félek, elvesztem az egyensúlyom, viharosan hullámzó mellkasáról egyszerűen leszédülők, s döndülő talajfogással landolok az ágy mellett.
Uh, most már szinte horkantva szedi a levegőt, s én még csak félúton tartok lefelé a törzse mentén, a menekülés ezen egyetlen lehetséges útvonalán. Ide-oda ficánkolok, centinként araszolok egyre lejjebb és lejjebb, s már-már a köldöktájékra érnék, mikor váratlan akadályba ütközöm. Nagyon úgy tűnik, hogy fennakadtam valamin.
Mégis mi a csuda le…?
Óóóó!

Pánikszerű hirtelenséggel lököm el magam Rontól, két könyököm hangosan bele is reccsen a mozdulatba. Vér szökik az arcomba, s a felismerés zavara önt el tetőtől talpig. Illendően be akarom csukni a szemem – be én! –, és diszkréten elfordulni – de tényleg! –, ám a tekintetem önállósítja magát, és, mintha csak madzag rántaná lefelé, ráfókuszál az akadályozó dudorra.
Dudorra…?
Nem, ez a szó nem illusztrálhatja elég élethűen a jelenést, amit fél perce nézek – mit nézek? Bámulok! – hipnózissal rokon töretlen bűvöletben. Ami a lexikális tudást illeti, nem vagyok már tapasztalatlan ez ügyben, na de élőben látni, vagy csupán olvasni róla, az két különböző dolog.
Mert őszintén szólva nem hittem volna, hogy ilyen látványos lehet a folyamat, hogy ennyire merőleges a gazdaszervezet és az önállósodott testrész közt létrejövő szög. Hisz ez pontosan olyan, mint egy sátor, középen a tartórúddal, ami szinte reccsenésig teszteli az egyébként lebernyegszerűen bő pizsamaalsó szakítószilárdságát.
Atyavilág! Tényleg égbeszökően hatalmas!
Egy háromfős menyétcsalád kényelmesen letáborozhatna alatta.
Talán még egy kis gázrezsó is beférne…

Na elég legyen!, parancsolok magamra. Összerántom a szemhéjam, s a látványtól imígyen megszabadulva igyekszem visszacsalogatni józan gondolataimat. S azok jönnek is szép sorjában. Rádöbbenek, hogy nem engedhetek meg magamnak egy huzamosabb kómát (hacsak nem akarom, hogy obszcén bámuláson legyek kapva), így aztán mozgósítom ledermedt izmaimat, s a lokális vérbőséget széles ívben kikerülve a kanapé túlnani karfájáig farolok.
Ron az egészből semmit sem vesz észre, hál’ istennek. Félrebillent fejjel durmol tovább, szája zugában nyálbuborék hízik kövérre, s csattan szét egy kéjes nyögés kíséretében. Szaporán emelkedő mellkasával zajosan légcserél, miközben arcán az enyhén ittas emberek boldog delíriuma tükröződik.
Lekapom a támláról az összehajtott takarót, s az ágaskodó reggeli jókedvre terítem. Majd, mint aki jól végezte dolgát, talpra ugrok, s az emeleti fürdőszoba felé veszem az irányt.

Ron

Sajgó ágyékom ragad ki a csodás álomból. A meztelen Hermione képét elárasztják a beszűrődő reggeli gondolatok, intim tájékait elkendőzi a visszatérő eszmélet kiábrándító valósága.
A francba!
Mindig a legjobb részeknél ébredek fel. Olyan ez, mintha az éhező szájából a legutolsó pillanatban rántanák ki a falatot. Mielőtt még megízlelhetné, mielőtt belemélyíthetné a fogát.
Wááááá!
Komolyan nem tudom, meddig bírom még az önmegtartóztatást. Az évek óta tartó fantáziálgatásom kezd fiziológiailag is kimerítő, szervszinten fájó és hasogató lenni. Vágyódó szívemről már nem is beszélnék! Még a végén megszakadna.
Megszámlálhatatlanul hosszú ideje kezdődik minden egyes napom ugyanazzal a karamellszín pillantású, örvénylő hajzatú, cseresznyeajkú vízióval, hogy tizennégy óra szakadatlan, vágyódó önmarcangolás után hasonlóképpen, azaz kielégítetlenül, őrületig felfokozva érjen véget. Az ébrenlét utolsó töredékmásodpercében is őt látom magam előtt, az ő vonásai, testének eddig regisztrált és a közeljövőben felfedezni kívánt domborulatai töltik meg képzeletem fehér lapjait, Hermione általam megkoreografált mozdulatai kötik le minden figyelmemet.
Ám ami kezdetben szórakoztató volt, mára már fájdalmas pótcselekvéssé vált, mely egyre kevésbé képes helyettesíteni a fizikai valóságot. Azt hiszem, a horcrux kereső hónapokban volt mindez a legrosszabb. A nap huszonnégy órájában együtt lenni a szeretett-kívánt lénnyel, nemritkán testközeli kontaktusban, tudván, hogy szó sem lehet romantikázásról, a tébolyig korbácsolta érzékeimet. Pillanatnyi szünet nélkül rajzottak körülöttem a disznó gondolatok, esténként félig felajzva, félig restelkedve kuksoltam a fürdőszoba felé néző karosszékben, hogy a rosszul záródó ajtó hézagaiban Hermione csupasz testének villanásnyi időre elkapott részleteit kémlelhessem. Az imígyen koldult részletekből aztán megpróbáltam felépíteni a teljes egészet, magam elé vizionálni a vágyott női testet, annak minden apró részletében, minden izgató hajlatával együtt.
Igen, akkoriban nem csak a hideg miatt tekertem magam köré dupla sorosan a takarót. A textilrétegek legalább annyira – ha nem jobban – testem erotikus képzelgésekre adott szembeszökő reakcióit voltak hivatva elrejteni. S miközben összegörnyedve, egyszerre forrón és fázva takargattam magam, kínomban a sátorfalat kaparásztam, s öklömmel a számban kényszerítettem agyamat az elalvás jótékony ködébe.
És ekkor jöttek az alattomos suttogások, hangok a fejem belsejéből. Mind azt szajkózták: bolond vagyok, olyan tüneményre vetettem szemet, amire hiányos képességeim folytán vaknak kellene lennem. Az érzéseim nem lelhetnek viszonzásra, ne is reménykedjek, nem lehetek vetélytársa a másiknak, a felettem állónak, ki kizárólagosan jogosult mindenre, amit én szeretnék.
A gonoszkodó hang lassan gyűlő mérget csepegtetett a szívembe, átformálta gondolataimat. Létem minden percének állandó aláfestést adott a kétely: lehet, hogy a suttogónak igaza van.
Hogy akkor leléptem tőlük, az egyetlen lehetőség volt a hang előli menekülésre. Akkor nem tudtam, mi elől szaladok, csak a nyomasztó közegtől és a medáltól megszabadulva döbbentem rá: saját kétségeim ezerszeresre felnagyított ereje szólongatott a lélekdarab varázslatán keresztül.
Na, de ez már történelem. Igazából gondolni sem szeretek rá. És hála az égnek már nem is kell.

Ahhh! Csigolya-pattogtató nyújtózkodásba kezdek, a karfák közé feszülő végtagjaimmal a kanapé masszivitását tesztelem.
A vázszerkezet recseg-ropog, ám hősiesen kitart.
Okulva a tegnapi bakiból, és nem szándékozván még nagyobb pusztítás véghez vinni a Granger család ingóságainak körében, visszaveszek a lendületből, s lélekben alkalmazkodom a talpra kecmergés fizikai kihívásához. Függőleges testhelyzetem kialakításának céljából először is felkönyökölök, s biciklitekerő lábmozdulattal megpróbálom lerúgni magamról az ölembe terített plédet.
Ez nem olyan könnyű ám, ha az ember beépített kampóval van ellátva, amely tulajdonosának minden szándéka ellenére is ragaszkodik az intimitását őrző textíliához.
Kénytelen vagyok manuálisan közbeavatkozni. Megmarkolom a takarószegélyt, s lerántom a kis szégyenlősről.
Nini!
Vagyishogy: NINI!
Agyamba gurkósebességgel száguld be a gondolat: Hermionénak, midőn ugye lekászálódott rólam, volt-e vajon alkalma megtekinteni magakellető ékességemet? Netalántán ő maga volt az, akitől szemérmesen a burkolatot kaptam?
Zavarba ejtő kérdések ezek, melyek alapos vizsgálatát inkább későbbre halasztom. Látta, nem látta, most már mindegy. Reményeim szerint egyébként is rövid lesz az az idő, amíg még hagyni fogjuk, hogy az ilyesmi feszélyezzen minket.
Apropó, erről jut eszembe: ideje lenne végre elcsattantani a második csókot. Mert bármilyen hihetetlen is, ez még mindig, lassan kétnapnyi itt-tartózkodás után sem történt meg. Hol félbecsöngettek, hol meg félberikkantottak minket.
De ma aztán! ugrok talpra egyetlen lendülettel. Ma semmi sem állhat közénk, erre itt és most ünnepélyesen megesküszöm!
Hé, valami a földre esett.
Mi ez itt?
Ja, a távirányító!

Hermione

Vajon Ronnak fel fog tűnni, ha ma nem jövök ki a fürdőszobából?
Merthogy ide akarok költözni, el a világ és főleg az ő szeme elől. Úgy gondoltam, a kádban megágyaznék magamnak, éjszakánként ott aludnék, a nappalokat pedig csendes merengéssel avagy csempeszámlálással tölteném. Személyes higiéniára, tekintve a helyiség fő funkcióját ugye, nem lenne gondom, s ha az ablakon valaki rendszeresen beküldene némi tápanyagot, akkor az anyagcserém sem omlana össze.
Jaj, de le vagyok törve…

Elmondom, mi történt.
Miután lábujjhegyen kisettenkedtem a nappaliból, hasonló csendességgel az emeletre jöttem. Töredelmesen bevallom, az volt a szándékom, hogy majd üdére zuhanyozva, mentolos lehelettel, tiszta ruhában visszamerészkedem a reményeim szerint még mindig durmoló Ronhoz, és pont úgy, ahogy ő tette korábban, loppal a karjai közé furakszom.
A terv első fázisa komplikációmentesen le is zajlott. Bő, tusfürdőtől illatozó vízben lecsutakoltam magam, a stratégiailag fontos helyeket bedezodoráltam, s a fogaimat fluoros habokban csillogóra sikáltam.
A baj ez után történt.
Szerteburjánzó hajzatomnak akartam éppen valamiféle frizura jelleget kölcsönözni, amikor elkövettem azt a szörnyű hibát, hogy belenéztem a tükörbe. Egy pillanatra belém szorult a levegő, s csak meredtem villámsújtottan a felismerhetetlenségig megváltozott alakra, aki – te jó ég! – én magam kellett hogy legyek.
Úgy általánosságban véve sem vagyok az a fajta, aki minden lehetőséget megragad, hogy saját tükörképét bámulja, és ez a kóborlásaink hosszú hónapjai során a reflektáló felületek hiányában egyébként is komoly akadályokba ütközött, így hát korántsem meglepő, ha nagy szünet után az első randevúm egy normális, egész alakos tükörrel nem zajlott le minden meglepetés nélkül. Ám amit láttam, az alulmúlta a legpesszimistább várakozásomat is.
A szemem alatti tarkulófélben lévő monokli még csak hagyján, a megpörkölődött és félbetört szemöldököm is elmegy valahogy (ezeket korábban is észleltem már), na de a csontsoványra aszott testem! Hát, az valami katasztrófa. A kulcscsontom kiáll, mint a biciklikormány, a bordáimat tányérszárítónak lehetne használni, a csípőcsontomat a legelvetemültebb anorexiás is megirigyelné.
De a legeslegszörnyűbb az egészben, hogy a korábban oly ígéretesen domborodó testtájak – valószínűleg a nomád életkörülmények meg a sok-sok idegeskedés, nélkülözés következtében – teljesen kiszikkadtak, ellaposodtak.
Bájvesztett mellkasom látványa, nem szégyellem bevallani, letaglózott. Világvége hangulatban zöttyentem le a kád szélére. Pont most, gondoltam magamban, amikor már épp szándékomban állt bevetni őket, amikor lassanként napirendre kerülne köztünk a szex-téma, akkor hagy cserben a testem, és vonja meg tőlem a csábítás egyik legfontosabb látványelemét. Ó, ez annyira nem igazság! Ráadásul Ron tipikusan az a pasi, akinek a pillantása legelőször mindig a dús mellkas-idomokon akad meg, s csak azután siklik lejjebb vagy feljebb.

Szóval ez a szomorú helyzet, emiatt nincs kedvem kidugni innen az orrom. A magabiztosságom romokban hever, hódításra vonatkozó terveimet – hah! keserű nevetés hallik a fejemben – határozatlan időre felfüggesztette kibontakozó letargiám.
Nincs mese, én is egy csörömpölő csontú csaj lettem, aki úgy néz ki, mintha elspórolták volna egyik-másik dimenzióját, aki megszólalásig hasonlít egy hegyére állított fogpiszkálóra, akinek hologramszerű lebbenékenységét az első komolyabb szellő próbára teszi.
Már csodálom, hogy Ronnak volt egyáltalán gusztusa megölelni engem, hogy nem menekült el pánikszerűen, mikor kiálló csontú, szúrós testem az övére borult.

Most mit tegyek? Hogy kerüljek így a szeme elé? Hogyan vehetném elejét a kiábrándulásának?
Annyi biztos, hogy ebben az állapotban nem láthat meg. Nem, semmiképp, amíg nem hizlalom magam ölelgetnivaló dimbes-dombosra. Addig is homlokig burkolom korpuszom, kendőzendő a hiányosságokat.
De mi lehetne az alkalmas öltözet?

Ron

Hermione extrahosszú fürdőszobai tartózkodás után kerül elő. Teljesen szótlanul, lesütött szemmel, állig pongyolába bugyolálva surran el a nappali ajtaja előtt. Csak egy lassan ülepedő porcsík emlékeztet villámgyors átvonulására.
- Jó reggelt! – küldöm utána a hangomat.
Köszöntésemért cserébe fojtott mormolást (Reggelt…) kapok valahonnan a konyha környékéről.
Rögtön érzékelem a helyzet furcsaságát, és azon nyomban talpra is szökkenek. Hosszú, férfiasan ruganyos (na jó, egynegyed részben tétova) léptekkel eredek utána, arcomra a legmegnyerőbb mosolyomat készítem elő.
- Mizújs? – perdülök be a konyhaajtón. Vigyorom fényerejét maximumra tekerem. – Nagyon hamar felkeltél. Talán újabb bevásárló körutat terveztél mára? Engem is viszel? Hm?
Hermione nekem háttal tüsténkedik. Hangom hallatán megdermed, kérdéseimnek pergőtüzére egy félfordulattal meg egy bágyadt mosollyal reagál. – Nem, ma itthon van dolgom – mormolja a lábfejének, majd az orráig húzza kanárisárga köntösének gallérját, és újra elmerül a tennivalók sűrűjében.

A baljós jelekről tudomást sem véve merészkedem beljebb, Hermione harsány színű kompléja úgy vonz magához, akár szúnyogot a lámpafény. Félméternyire közelítem meg a szemkápráztató jelenséget, derékból előredőlök, két kinyújtott s pultnak támasztott karommal körbezárom prédámat.
- Mi ez a frottírcucc rajtad? – duruzsolom a fülébe. Orrommal a hajzatába túrok, azzal a nem titkolt szándékkal, hogy szeretnék a nyakába csókolni.
Ám mielőtt félrelebbenthetném a célterületre omló dús csigákat, Hermione akkorát ugrik, mint a farba bökött kannyúl. Röptében kalimpál, dugattyúzó lábaival, szándékán kívül persze, de érzékeny lágyrészeimet veszi célba. Kénytelen vagyok hát visszavonulni.
- Mi ütött beléd, Hermione? – vonom kérdőre némi éllel a hangomban. Kezem a fenyegetett terület előtt, keresztben. – Ne mondd már, hogy ennyire megijedtél!
Hermione óriási szemeket kerekít rám. – De igen – hazudja pislogás nélkül. – Ööö… szándékod a meglepetés erejével ért…
- A meglepetés erejével, ja – mormolom az orrom alá. Kicsit sért, hogy ilyen gyatra füllentéssel hárítja a kedveskedésemet. De hát ne legyen a nevem Ron Weasley, ha ilyen könnyen feladom! A lányokat egyébként is több rohammal kell meghódítani, olvastam valahol.
Gondolatban nadrágot igazítok, bajszot fenek, és ekképpen összetákolt férfiasságommal újabb bevetésre indulok.
- Szóval – lépek a kitárt hűtőszekrénybe hajladozó házi tündérhez –, mi a terved mára? Tévézünk néhány órát összebújva? Vagy heveredjünk le a hátsó kertbe, és süttessük egy kicsit a hasunkat?

Hermione

Ron programtervezetének hallatán merevgörcsbe dermedek. Szeretnék a tojások mellé becsücsülni a hűtőbe, vagy befőttként elrakni magam télire.
Összebújni? Napozni?
Még mit nem!
Félrevezető mosolyt kényszerítek az arcomra, úgy nézek rá megtévesztésig derűsen a frigóajtó fölött, miközben padlógázzal túráztatom az agyam, hogy olyan elfoglaltsággal állhassak elő, amit lehetőleg szkafanderben vagy más nyakig záródó ruházatban kell véghez vinni.
- Hát én tulajdonképpen úgy terveztem… – (egy fia terv sincs a fejemben, csak húzom az időt) – hogy… hogy miután megreggeliztünk, és felöltöztünk, vagyis te felöltöztél, nekem jó így, ahogy vagyok, szóval utána rendbe kéne kapni a házat. Tudod, mire gondolok. Egy kis portörlés, padlósikálás, gazolás a kertben meg effélék…
Ron arckifejezése a felsorolás hatására előbb tartózkodó, utóbb egyértelműen lelombozódott jelleget ölt.
- Tényleg takarítani akarsz? – húzza el a száját. Hosszú szempillái bánatos árnyékot vetnek az arcára. – Nem halaszthatnánk a glancolást egy másik napra? Vagy egy másik hétre? Esetleg jövőre?
Olyan esdeklően néz rám, hogy szinte megtörök.
Aztán erőt veszek magamon, az elhatározásomhoz továbbra is ragaszkodva (miszerint Ron nem és nem kerülhet intim közelségbe velem, amíg több kilónyi pihe-puha hájpárnát nem hizlalok magam köré) öntudatosan kijelentem:
- Nem, Ron, a takarítás nem várhat. Hisz bármelyik pillanatban jöhet a hívás, hogy azonnal indulnunk kell, a repülőnk már felszállásra kész és a visszatérő szüleimet, ezt te is beláthatod, nem fogadhatják ilyen áldatlan körülmények.
Arról már nem teszek említést, hogy az általam oly magabiztosan prognosztizált hívás aligha következik be ezen a héten, és arról is mélyen hallgatok, hogy szüleim örvendetes hazahurcolkodása a legzökkenőmentesebb lebonyolítás esetén is igénybe vesz majd néhány hetet, minekután tök felesleges most kitakarítani.
Ám Ron figyelmét láthatólag elkerüli a logikai ellentmondás, beletörődve biccent. Aztán teljesen váratlanul felrikkant: – Jó móka lesz! – Napsugaras mosolyt virít rám, s egy letámadás-jellegű csóksorozatot helyez el az arcomon, orromon és homlokomon.
Ezernyi apró lábbal fut végig rajtam a bizsergés. Ijedtemben újabb logikai bukfenccel állok elő.
- Ilyesmire most igazán nincs időnk! – sikkantom (vakációnk! második reggelének hetedik! órájában), és menekülésszerűen kifarolok kezeinek hatósugarából.

(jóval később)

Ron varázslatos önfegyelemmel hajtotta végre az összes házpucolásra vonatkozó óhajomat. Kérésemre még a „hosszú ormányos, spulnis farkú, hörpögve zajoló szippantóval” (értsd: porszívó) is hajlandó volt barátságot kötni. Sőt! Mint egy kisangyal sikált, portalanított, fényesített és törölt egész délelőtt, a legfinnyásabb bejárónők rutinjával szúrt ki minden porcicát, pókhálót meg szmötyit.
S én kihasználva megmagyarázhatatlan lelkesedését, igyekeztem is a legkülönfélébb babramunkákkal lekötni a figyelmét. Többek közt kifésültettem vele a szőnyegrojtokat, egyenként leporoltattam apu minimum száz darabból álló díszkorsó gyűjteményét. Édesanyám házasságba injektált hozományát, vagyis az irinyó-pirinyó kiskanalaktól és villáktól egyeduralt terjedelmes ezüstnemű készletet szintúgy egyesével szidoloztattam.
Hihetetlen, de egy árva zokszó, annyi sem hagyta el rabszolgám koncentrálástól előrecsücsörödő ajkát!

Most a hátsó kertet gazoljuk. Ron a túlnani oldalon tevékenykedik, remek fizikumát a tüskés és tartózkodási helyéhez makacsul ragaszkodó sünzanót elleni harcban kamatoztatja. A csata, ahogy azt a hangokból (Ííí! Aúúú!) hallom, egyelőre döntetlenre áll. A cserje a maga részéről hangtalanul küzd.

Felhőtlen nyárközépi ég kéklik felettünk, a nap egykedvűen perzsel minden sugarára tűzött boldog-boldogtalant.
Az állhatatos harminc celsiusnak hála, kénytelen voltam megszabadulni izzasztó pongyolámtól. Rögtön elő is állt a dilemma: most aztán mivel helyettesítsem reverendámat?
Negyvenpercnyi hisztérikus fiókfelforgatás után a tisztítószeres szekrényben bukkantam rá a megfelelően bő és kellőképpen hosszú rongydarabra: szülőanyám nyolcvanas évekből kiselejtezett, alulgumírozott pólóruhájára. Csak a válltömést kellett kiszaggatnom belőle, és voilá! már kész is lett a tökéletes toalett: mindent takar, az egérrágta lyukakon át mégis üdítően szellős!
Ám ez csak kettő a sokszámú előnyből. A mellrészen díszlő illusztráció például (dézsában habfürdőző víziló) vibráló színjátékával elkendőzi laposságomat, a hátoldalra batikolt makacs fű-, olaj- és tintafoltok pedig kiálló lapockacsontomtól vonják meg a figyelmet. A kinyúlt, fodrosra strapált gumialj azon felül, hogy kellemesen huzatos, bőségénél fogva még a hosszú léptű, menekülésszerű távozás lehetőségét is magában hordozza.
S hogy miért van erre szükség?
Hát Ron miatt, természetesen! Mert az én kis tüsténkedőm, amellett hogy inaszakadtáig gürizik, minden félórában arra is szakít időt, hogy meglepetésszerűen hátba támadjon. Könyékig merülve a bűzzáró kanyarulatban, épp a vécécsészét sikálom, amikor sutty! hirtelen derékon kap, és a fülembe nyal. Vagy másik példa: asztalon állok, s plafonig pipiskedve a függönykarnist porolom, amikor egy vörös hajkazal előbukkan a semmiből, és köldökirányt átfúrja magát a frottírrétegek között.
Hátra-szaltóval kellett talajt fognom!

A legutóbbi merénylete óta cirka húsz perc telt el. Szóval, szemeket nyitva tartani, futóműveket beizzítani!

Ron

Vállam fölött lapos oldalpillantást vetek a kerítés tövében buzgólkodó célpontra. Nincs ugyan órám, ám belső percmutatóm hangosan csinglingelve razziaidőt jelez!
Reggel óta menetrendszerűen meg-megtámadom Hermionét, mire ő hasonló kiszámíthatósággal rendre előadja a kis sikongatós-hőbörgős (na, de Ron!) magánszámát, amit szigorú rendre utasítás, és a maga részéről villámgyors elszelelés követ.
S habár lágyrészeim többízben is veszélybe kerültek motollaszerűen meginduló végtagjai folytán, én mégis annyira élvezem ezt a cukkolós, magakéretős játékot, hogy még a takarítást sem szabotálom. Ráadásul a rikító sárga pongyola is lekerült végre a célszemélyről, ami több szempontból örvendetes. Egyrészt: az új ruhadarab, szimpatikusabb anyagvastagsága folytán, nagyobb hozzáférést ígér a kiszemelt testtájakhoz, másrészt: a toalett koszlott szürke alapszíne retinám épségét is kíméli. Az agresszív színvilágú köntös úgy hatott a szememre, mint a citromos bedörzsölés: kezdetben frissnek, üdének tűnt, utóbb csípett, égetett és könnyeket facsart.

Négykézlábra ereszkedem, és lapos-kúszásban becserkészni indulok. Kiszemelt prédám jöttömre nem neszel, gyanútlanul továbbkertészkedik: ingerlő testtartásban, szaporán ringó fenékkel gyomokat ráncigál ki a virágágyásból.
Úgy másfél méterre, nagyjából egyugrásnyi távolságra helyezkedem el a háta mögött. Célkeresztbe állítom a megtorpedózni szánt testrészletet, vagyis a popsit, rugózva lendületet veszek, és harsány csatakiáltással előre vetem magam.
Banzáááááj!, üvölteném teli torokból – de nem bírom, mert kitátott szám valami földgumós, hosszú gyökérzetű flóraelemmel lesz dugig tömve, amit a félreugró Hermione hadonászó keze ránt egyenesen az arcomba.
Földpermettől elvakulva, hasmánt terülök a humuszba, fejjel egyenesen a fent említett flóraelem korábbi tartózkodási helyére – minekután orrom is a földdel viaskodó érzékszervek drámai sorsára jut.
Bőszen kapálózva gyomlálom ki sajgó szervezetemet a virágágyásból, s Hermione szapora bocsánatkéréseit túlprüszkölve köpködöm, dörzsölöm és maszatolom a nyálkahártyáimra tapadt anyatermészetet.

Kisvártatva újra látó, szagló és ízlelő-képes leszek. Ám a megrázkódtatás még nem ülepedett le a lelkemben, így hát néminemű nehezteléssel fordulok kálváriám okozójához.
- Mondd, Hermione, ha történetesen épp a kislapát van a kezedben, azt is az arcomba rántod? Vagy ezért a megtiszteltetésért még dolgoznom kell? – Szavaimnak egy lazán kiköpött kavicsdarabbal adok nyomatékot.
A kérdezett hókára sápad, s szégyenében szemöldökcsontig merül különös pólóruhájában. Csak egy restelkedő homlok marad belőle.
- Ne haragudj – szabadkozik a habfürdőző víziló-nyomat. Majd sóhajtásnyi szünet után két ijedt-fényes bogárszem bukkan elő a gallérból. – Úgy sajnálom, Ron! – cincogja Hermione. – Nem akartam én megetetni veled a disznóparéjt, egyszerűen csak… Tudod, a reflexeim még mindig riadókészültségben vannak. Rossz beidegződés…
Megadóan morranok egyet. Úgy sincs értelme vitatkozni, Hermione verbális eszköztára, ha magyarázkodásról van szó, egyszerűen kimeríthetetlen.
- Nagyon könnyen kiengesztelhetsz – jelentem be békülékenyen. – Olcsón megszámítom neked. Írd és mondd: egyetlenegy csókocska mérhetetlen kínszenvedésem ára.

Hermione

Ron csücsörre kerekített szájjal térdepel előttem. A pilláját rebegteti, s hozzá szaporán cuppog.
Olyan idióta! Ráadásul csupa maszat, porcsimbókok lógnak a hajából.
Engem mégis tetőtől-talpig elönt a szerelem. Lábaimból kifut az erő, szédülés játszik velem körhintásat.
Szívem szerint nekifutásból a karjaiba vetném magam, és addig csókolnám, ölelném, szorongatnám, tapiznám, amíg csak levegőt kapok.
De nem lehet!
Mert a karjaiban tartva rádöbbenne a hiányosságaimra, kitapogatná szúrós csigolyáimat, eliszonyodna kiálló csípőcsontom fogtán. Igen, ez az igazság. Girhes testem ergonómiailag alkalmatlan az átölelésre! Csontjaimmal akár még halálos sebeket is ejthetek rajta!
Ó, istenem! Most mitévő legyek?
Pánik gubancolja a gondolataimat, kétségbeesve keresem a csók alóli kibúvót.
Ron türelmetlen cuppogása a katonai indulók jellegzetes ritmusára gyorsul.
- Na, mi lesz már? – sürget. – Megkapom végre a vigaszdíjat?
- Nem lehet – nyöszörgöm nyomorultan. – Nem akarom, hogy meglássanak.
Ron furcsállkodva néz rám. – Ugyan má’, Hermione! Ki a rosseb láthatna meg minket? – Aztán kajánul elvigyorodik. – Pár hete nem voltál ilyen szégyellős, amikor a fél iskola meg Harry szeme láttára csak úgy lekaptál!

Eldurran az agyam! Hogy merészeli azt a végletekig szenvedélyes pillanatot a „csak úgy lekapás” vulgáris szintjére degradálni!?
- Hogy ki láthatna meg minket!? – emelem fel a hangomat. Sértettség, szégyen és zavar kavarog bennem. – Hát, Mr Maynard!
Azzal bal karomat az említett férfiú feltételezett tartózkodási helye felé bököm. Összeszorított szájjal azért fohászkodom: tényleg legyen ott, ó istenem, tényleg legyen ott! Mert az az igazság, hogy vaktában lőttem, halványlila gőzöm sincs róla, hogy baloldali kertszomszédunk materiálisan is kint tartózkodik-e, vagy csupán a képzeletem vetítette oda, már csak úgy megszokásból is.

Ron

Kénytelen-kelletlen talpra kecmergek, s Hermione célra tartó kezének irányába nézek. Néhány oda-vissza szempásztával kerítéstől házfalig felmérem a szomszéd kertet, de a birtok tulajdonosát nem és nem lelem. Észrevételemet artikulált formában is kinyilvánítom.
- Nincs ott senki, Hermione. Felesleges volt szemtanúktól tartanod…
Ám alighogy a mondat végére érek, mocorgás támad a közeli facsoport árnyékában.
Irdatlan férfitest rezdíti meg a két fatörzs közé kifeszített és pattanásig terhelt függőágy köteleit, no meg a tartópillérek lombkoronáját. Az eleddig ágyneműkupacnak hitt embermonstrum most kikászálódik… nem, ez nem a jó szó, inkább kiborítja magát a hálóból, és szeizmikus rezgéshullámokat generálva sütőlapát méretű talpán landol. Csupasz hátán olyatén csíkok vöröslenek, amilyeneket a szorosra húzott madzag hagy a húsvéti kötözött sonkán.
A négyzetrácsos pasas kevély terpeszben a bozontos kertsarokig sántikál, és ott halk dudorászás kíséretében méregteleníteni kezdi szervezetét.

Hermione

Néha eltöprengek rajta, a szüleim miért nem veszik fontolóra a költözést, de úgy igazán komolyan. Mert hiszen micsoda szomszédság karéjoz minket! Hátulról a nimfomán, liliomtipró Mrs Henderson, balról a szesznyák, nyilvánosan vizelő Mr Maynard, jobbról… Nos, Gordie-val és a szüleivel nincs semmi bajom, csupáncsak a garázsukban üzemeltett kutyakozmetika kaotikus hangvilága az, ami olykor-olykor zavaróan hat. (A jelenvaló áldott csönd oka az a kéthetes barbadosi tartózkodás, amit a Shapiro házaspár – kutyaharapásokat meg a sok-sok tetanuszt kiheverendő – minden nyáron megejt.)

- Ron, ő a szomszédunk, Alfred Maynard – mutatok a szökőkútszerűen funkcionáló emberhegyre.
Válaszreakció gyanánt csak egy enervált Ja és egy szívből jövő Pfuj érkezik. Hiába, Ron még mindig a látvány hatása alatt van. Sokkszerű révületben mered a gigászi hátsóra, s az annak előteréből kitörő, élénksárga vizeletsugárra – ami kétpercnyi töretlen spriccelést követően, most már kezd morzeszerűen hatni.
Két hosszú, egy rövid.
Egy hosszú, egy rövid.
Rövid. Rövid. Rövid.

Mr Maynard emberemlékezet óta a szomszédunk, ám lényének pörölycsapásszerű ereje mindig letaglóz. Ő tipikusan az a személyiség, ki a puszta megjelenésével képes rá, hogy a végletekig kimerítse a gusztustalanság fogalomkörét s annak valamennyi jelzőjét. Sárgás, petyhüdt bőr, egyenetlenül eloszló hájfalak, nyakig érő, hátra és a felkarra foltokban átterjedő, zsíros izzadtságtól fénylő mellkas-bozont alkotják a látvány gerincét, melyhez kiegészítésül egy tág pórusú, télen-nyáron verejtékező, nonfiguratív arcberendezés társul.
Igen, amikor csak ránézek, a borzadály halk nyögései szakadnak fel lelkemből. De mégis: bármilyen förtelmes is e lény, a mi szomszédunk, és mielőtt tehetnék ellene, máris azon kapom magam, hogy elszántan mentegetem.
- Nem volt ám mindig ilyen ősemberszerű – jelentem ki tétován.
- Nem? – jön az udvariasan kétkedő válasz. Ron hiszi is, nem is.
- Nem – rázom a fejem makacsul. – Úgy hallottam, a hatvanas években nemzetközileg elismert természetfotósnak számított. Állítólag egy darabig még Dian Fossey mellett is dolgozott.
- Az ki? – kérdi Ron reflexszerűen, az érdeklődés leghalványabb érzete nélkül. Tekintete hipnotizáltan mered a pasas hátsójára.
- Dian Fossey a hegyi gorillák megmentője – világosítom fel. – Évekig együtt élt velük a dzsungelben. A gorillák voltak a családja. Igazából nagyon érdekes történet, a halála máig…
- Azt mondod: gorillák? – Ron imígyen szakít félbe, ráncba gyűrt homloka a mentális aktivitás élénkültét jelzi. – Hogy a pacák is együtt élt a majmokkal, he? Mert így már érthető… nem csoda, hogy elvadult… a civilizáció híján ugye…

Ron gondolatmenete nem minden ráció nélküli, hisz szomszédunk külleme valóban a prehisztorikus időket idézi: masztodon testalkat, mamutszerű, csörtető mozgás, mindez az ősmajom szőrzetvilágával megbolondítva.
- Nézd, Hermione, most befejezi a pisilést! – tudósít Ron.
És tényleg. Mr Maynard ráz egyet-kettőt slagnak is beillő szervén, visszabújtatja azt a gatyóba, majd recegős pocakbillentéssel irányba állítja magát. Mintha a föld is együtt indulna vele, döngő lépteit a talpamban érzem, s szinte látom magam előtt, ahogy a felső talajréteg rovarvilága földrengést neszelve felbolydul.
Amint az embermonstrum maga mögött hagyja az árnyékos sarkot, káprázatos elölnézeti kép tárul elénk. A verőfényben láthatóvá válik a dús állszalonna, a hárommarkos bika-nyak, az irdatlan pocakba tömörülő ötvenkilónyi súlyfelesleg. A neonszerűen vöröslő arcban apró disznószemek ülnek, melyek most, szerény személyem felfedeztével, a felismerés szikrájával csillannak fel.
- Áh, a kishölgy! – röffenti, s bőszen csörtetve megindul felénk.

(később)

Ron a kengyelfutó gyalogkakukk stílusában rohant el kezet mosni. Kondenzcsíkja még most is ülepszik.
Mr Maynard újra a függőágyban hever, pontosabban ide-oda leng, miközben percenként hatvan leütéses ritmusra a keze ügyében tartott butykosból kortyintgat.

Miután eleget tettem az illemnek, vagyis annak rendje-módja szerint bemutattam egymásnak a két idegent, Mr Maynard nagy lendülettel átnyúlt a kerítésen, hogy úriemberhez méltóan, kézfogással szentesítse az aktust.
Na, a helyzet itt kezdett kínossá válni.
Ron ahelyett, hogy fenntartások nélkül azonnal elfogadta, s megrázta volna a felkínált jobbot, csak állt mereven, törzse mellé szorított karokkal, miközben iszonyodó tekintete oda-vissza jojózott a húsos pracli meg a szürke alsónadrág között.
Mr Maynard kopottas ágyéktakarója foltokban még a legutóbbi vizeleteresztés nyomait őrizgette, tenyere gyanús nedvektől fénylett-csillogott, bőrének rovátkáiban habos nyákká sűrűsödött össze. A látványhoz extra bonusz gyanánt jófajta hónaljban érlelt verejtékszag is párosult.
Teljes szívből megértettem hát Ron vonakodását, de mivel más kiutat nem láttam a helyzetből, egy célzatos köhintéssel cselekvésre buzdítottam.
A következő pillanatok hű rekonstruálásához minimum egy gyorsfelvevő készülék szükségeltetett volna, Ron oly villámsebesen kapott az említett végtaghoz, majd visszakozott onnan pánikszerűen.
Mr Maynard ezután hozzám fordult, és sűrű nyálköpködés közepette firtatni kezdte szüleim hogylétét s hátrahagyott ingatlannal kapcsolatos terveiket.
Én igyekeztem minél takarékosabb szóhasználattal megfelelgetni a rám záporozó kérdésekre, és nem tudomást venni a méricskélő pillantásról, mellyel a mellszőrzetében átszellemülten turkáló beszélgetőpartnerem illetett, s amely két kérdés között ütemesen le-lecsúszott a csípőmre, hogy ott lassan körbeforduljon, mintha valami mértékvevő varrócenti lenne.

Röviden, tömören ennyi.
Most itt ácsorgok a konyhaablak előtt, s a kezeit forró, szappanos vízben csutakoló Ront hallgatom. Sziszeg és jajong a lelkem, Mr Maynard külalaki jegyeit a durrfarkú szurcsókok nem mindennapi testfelépítéséhez hasonlítgatja.

Hát, mit mondjak, az én hangulatom sem borult napfénybe ettől a találkozástól.
Még Mr Maynardnak is feltűnt kóros soványságom! Különben miért nézett volna olyan vizslatóan?
Hiába a bő póló, hiába minden próbálkozásom, hogy eltakarjam szikkadt testemet.
- Sikerült! – hallom a konyhából kiszűrődni.
Kisvártatva a hang tulajdonosa is megjelenik: teljes testi valójában toppan a hátam mögé.
- Ah – sóhajt nagyot. – Ez a pacák versenyre kel a legtöbb ocsmánysággal, amit eddig az életben láttam, pedig volt belőlük bőven. Sőt megkockáztatom, nyugodtan beköltözhetne a Tiltott Rengetegbe, támadástól úgysem kellene tartania, hisz még egy akromantulának sem lenne gusztusa rá… Bah… Ha egyszer kedvetek támadna megszabadulni tőle, arra is van egy bombabiztos ötletem: csak mutasd be Hagridnak, ő tuti, hogy szíves-örömest adoptálná, mint szörnygyűjteményének legkülönb trófeáját.

Ron

Hermione csupán egy halk hümmentéssel reagál a javaslatomra, megelőző jelleggel kartávolságon túlra szökken tőlem, s a kert további gyomtalanítását javasolja.
Most sem akadékoskodom, zokszó nélkül követem őt a virágágyásig, sőt mi több, lelkes vehemenciával fogok a gaztépésbe. Ám fejben már az esti programot tervezgetem. Elhatározásomhoz – miszerint ma befejezzük a korábban megkezdett csókokat – továbbra is tartom magam, csupán időbeli engedményeket teszek. Elvégre a kellemes félhomály amúgy is romantikusabb. Egy újabb kanapén töltött este pedig a legideálisabb körülmény lehetne a terv végrehajtásához.

Hermione

Nem jó ez így.
Lépten-nyomon Ron valamelyik testrészébe botlok. Hol a könyökünk akad össze, hol a felsőtestünk keresztezi egymást. Ilyenkor a bőrömön érzem leheletét, orromban testének illatát – ami kétórányi kertészkedés után sem csípős vagy kellemetlen, de nem ám, helyette izgalmasan fűszeres, olyan szippantani- és belélegeznivaló.
És ez csak az egyik tétel a részlehajló természet pimaszságlistájából!
Míg engem a kóborlás fizikai és lelki kihívása lesoványított, kizsigerelt, csontosra koptatott, addig a mellettem ügyködő férfitestet egy szobrászművész virtuozitásával formálta meg. Acélos tartást adott gerincének, kihegyezte bicepszeit, megszélesítette vállát. A huzamos idejű szabadban való tartózkodás kellemes tónust festett az arcbőrére, szeplőit felolvasztotta a napsütötte barnaságban, hajának narancsszínét ragyogó szőkés-vörösre hígította. Na, és mit kaptam én? Sprőd drótkupacot a fejemre meg lilás karikákat a szemem alá.
Ez annyira nem igazság!

Ráadásul Mrs Henderson is feltűnt a láthatáron. Most vagy az elkényeztetett Ladynek van szokatlanul renyhe hólyagja, vagy a gazdi érez leküzdhetetlen késztetést a levegőzésre, nem tudom, ám annyi biztos, hogy fél óra leforgása alatt ez már a negyedik pisi-szünet, amit közösen megejtenek.
S ha már így alakult, Mrs Henderson egyetlen lehetőséget sem szalaszt el a meredt szemű bámulásra. Ahányszor csak végigtipeg a kerítés mentén, mindig szakít időt a négykézláb pózoló Ron hátulnézetének újbóli felértékelésére. És ez a számadat minden egyes körrel növekedni látszik, legalábbis erre következtetek a zsűri egyre hullámzóbb mellkasából, s a módból, ahogy primadonna hévvel legyezgeti magát.

Na, most elégeltem meg a dolgot!
Feltérdelek, s összehúzott szemöldököm alól egy „mi tetszik ennyire?” jelentéstartalmú pillantást küldök a szájtátott bámulásba feledkezett, léchátra könyöklő kertszomszéd felé.
Mrs Henderson ettől némileg lecsillapszik. Mély sóhajjal ellöki magát a kerítéstől, vonakodó lassúsággal odébb riszál, és hogy felfokozott orális szükségleteit valahogy mégiscsak kielégítse, két ajka közé csippenti nyakláncát, s szopogatni kezdi annak, formájában leginkább falloszra emlékeztető medálját. Hangos szóval szaporább tempójú ürítkezésre biztatja öl-béli kedvencét, majd eltűnik a rózsabokrok árnyékában.
Lady Marmalade tüntető lassúsággal tesz eleget a gazdi felszólításának. Gőgösen magasba tartott orral a kerthatárhoz sétál, ott felemeli hátsó lábát, és a kerítésen tátongó hézagon át elegáns ívben levizeli édesanyám zöldellő babkaróját.
- Mit művel ez a szőrös kis patkány!? – háborog Ron. – Legalább félórát vacakoltam azzal a területtel! Elvegyem a kedvét az ilyesmitől? – fordul felém. Keze már a pálcát rejtő hátsó zsebén pihen.
- Hagyd! – legyintek. – Nem az égig érő paszuly nő rajta… Egyébként sem a kutya hibája. Te is zavarodott lennél, ha a nembeli hovatartozásodról megfeledkezve, rendszeresen Ladynek szólítanának.

Visszafordulunk a virágágyáshoz. Két kézzel tépünk, gazolunk. A gyomtalanításra váró területek rohamosan csökkennek, lassan nem lesz mivel lefoglalnom Ront. S ahogy ezt végiggondolom, már érkezik is a fejtörést okozó kérdés.
- Mi a további program, ha ezzel végeztünk? Hm? – Ron fenékre csüccsen, s kék szemének sugarát érdeklődve rám vetíti.
- Hát gondolom, megmosakszunk – rántom meg a vállam.
Ám ő kielégítetlen marad.
- Oké, az tíz perc – mondja. – S azután?
Ez még könnyű, visszakézből rávágom:
- Ebédelünk, természetesen.
Mire ő továbbcsökönyösködik.
- És ebéd után? – firtatja. Kaján mosoly vibrál a szája szélén, amitől gyanakvás ébred bennem. Szemének villanása és egész testtartása arról árulkodik, neki bizony már megvannak a maga elképzelései. És hát nem kell jövőbe látónak lennem, így is nagy biztonsággal meg tudom jósolni, miféle természetűek ezek a tervek.
- Elmehetnénk sétálni – nyögöm be pániktól bénultan. Aztán valami elszabadul az agyamban, s már nem tudom megállítani a nyelvemre toluló hablatyolást: – Megmutatnám neked a várost, igen, mindenképpen hasznosnak tartom, ha élet-közelből is megfigyeled, hogy töltik mindennapjaikat a muglik. Olyan lenne ez, mint egy tanulmányi kirándulás, vagyis inkább, mint egy szafari: a természetes élőhelyén leshetnéd a…

Ron

Miért van olyan érzésem, hogy Hermione nem mer velem kettesben maradni?
Irul-pirul, akárhányszor csak ránézek, és folyton a pólója szegélyét szadizza. Pedig már így is szinte a bokájáig ér.
- Jól van, sétáljunk egyet a városban – bólintok rá készségesen. Eszembe villan ugyanis a Tizenkét bombabiztos módszer boszorkányok elbűvölésére legelső alapszabálya, mely kimondja, hogy mindig, minden körülmények között keltsük azt a látszatot, mintha a másik fél irányítana. Igazodjunk tempójához, s akaratunk érvényesítését fokról-fokra, észrevétlenül hajtsuk végre. – Szívesen tanulmányoznám a muglikat.
Hermione lelkesedésem hallatán elnémul, aztán szép fokozatosan átlátszóra sápad.
Nem szól, csak bámul maga elé: különleges pólóruháját és földpiszkos körmeit nézi. Aztán…
- Valami eszembe jutott – motyogja maga elé. – Most rögtön el kell intéznem! – És már talpon is van, hátat fordít nekem, és elüget a ház oldala mentén.
- Engem itt hagysz? – kiáltok utána ültő helyemből. Utolérni úgysem tudnám, olyan gyorsan iszkol.
Hátra sem nézve kiált vissza: – Mindjárt jövök, Ron. Addig csapj össze valami ebédfélét…

Hermione

Honnan a fenéből támadhatott az az idióta ötletem, hogy elcipeljem Ront a városba!? A rengeteg csinos lány közé? Hogy aztán végleg kiábránduljon belőlem!?

Kopogás nélkül rontok be az ajtón, s körül sem nézve nyílegyenesen felnyargalok a zeneszótól hangos emeletre. Érkezésemet itt sem jelzem, egyszerűen csak berontok a szobába.
- Muszáj segítened rajtam! – vinnyogom túl a hangszórót, s drámaian az ágyra omlok. Keblemre ölelem a takarón fellelhető plüss állatállomány kezemre eső felét, és mackókkal, nyulakkal, csibékkel betakarózva nézek fel esdekelve reménybeli megmentőmre. Tudom, ő az egyetlen személy, akihez most bizalommal fordulhatok.
Gordie rezzenetlen nyugalommal nyúl a hangerőszabályzó után, s halkítja le kedvenc musicaljének főcímdalát. Aztán rám néz, továbbra is szótlanul, sátorformán összeillesztett ujjait az állához veregeti. S miközben így tesz, szája széle lassan felkunkorodik, szeme sarkában meggyűrődnek a ráncok. Nevetéssel küszködve kérdezi meg:
- Mondd csak, Hermione, honnan szerváltad ezt az ócska rongyot? Úgy nézel ki, mint egy nyolcvanas évekbeli menekült!
- A tisztítószeres szekrényből halásztam elő – dünnyögöm az orrom alatt. – Csak ezt találtam, ami elég bő és hosszú volt, hogy elfedjen…
- És mégis miért kellett, hogy bármi is elfedjen?
- Mert… mert… Jaj, Gordie, olyan béna ez az egész! – nyögök fel, és mielőtt elzárhatnám a csapot, már ömleni is kezd belőlem a szóáradat. Válogatás nélkül dőlnek ki számon a gondolatok, beszélek mindenféléről: a sokkoló tükör-élményemről, amivel reggel szembesültem, a frissiben felfedezett gizdaságomról, ellaposodott mellkasomról, a kétségbeesésemről, hogy mindez lohasztóan fog hatni Ron vonzalmára, a félelmemről, hogy nem talál majd kívánatosnak. Felindulásomban olyan részleteket is elkottyantok, amelyek nem illenek százszázalékosan a távollétemet igazoló mesébe, abba a rokonoknak és szomszédoknak kitalált történetbe, amit a szüleim terjesztettek el. Szólok a sátoros hónapokról, ajkamon megfordul párszor a horcrux szó is, harcokat és halottak nevét emlegetem. Mire üresre panaszkodom a lelkemet, Gordie már nem nevet, még csak nem is mosolyog, inkább tűnik zavarodottnak s egy kicsit szomorúnak.
- Értem – mondja olyan hangsúllyal, mint az ember, aki semmit sem ért. Aztán vakarni kezdi a fejét.
Csönd követ csöndet. Magamban igyekszem összekaparni az elejtett részleteket, és azok egymáshoz illesztésével kiókumlálni, vajon mi mindent hámozhatott ki belőle Gordie.
Tulajdonképpen nem is bánom, hogy el-elszóltam magam. Eddig is csak a szüleim kérésére nem avattam be őt a „titkomba”, csakis elővigyázatosságból hallgattam el előle valódi kilétemet. De már nem akarok olyan lenni, mint egy inkognitóját őrző szuperhős! Igen, ha akarja, itt és most kipakolom a teljes igazságot.
- Figyelj, Gordie, én tartozom egy…
Ám a szólított egy laza kézmozdulattal félbeszakít.
- Egyszer majd elmeséled, Hermione. Egyszer majd megmagyarázod nekem ezt a… – mindenséget átölelő gesztussal széttárja a karját – ezt az egészet. De nem ma. – Elmosolyodik, fájdalmas pillantással illeti öltözetemet. – Most sokkal fontosabb dolgunk is van… Jaj, az isten szerelmére, tüntesd el a szemem elől ezt a rongyot, mielőtt a szépérzékem öngyilkos lesz!
- Mégis hogyan? – hőbörgök.
Undorhangokat hallató barátom a szemét is eltakarja, úgy tanácsolja:
- Vedd fel a pongyolámat, vagy vetkőzz le csupaszra, mindegy, csak gyorsan csináld!
Az első lehetőséget választom: felkapom Gordie sárkányokkal hímzett kínai selyem köntösét, és szorosan belebugyolálom magam.
- Most már kinyithatod a szemed – nyugtatom meg. – Eltűntettem a kétes esztétikumú ruhadarabot.
- A közízlést súlyosan sértegető ruhadarabot – pontosít Gordie, immár nyitott szemmel. – Csak a válltömés hiányzott belőle.
- Volt benne – erősítem meg a gyanúját. – Én téptem ki, mielőtt felvettem.
Gordie az égre emeli a tekintetét.
- Mennyei atyám!
Aztán összecsapja két kezét, s egy „Lássunk hozzá!” felkiáltással talpra szökken.
- Egy szóban foglald össze, ami kicsi szívedet nyomja!
A feladat nem okoz különösebb gondot, rögtön ki is bököm: – Girhes vagyok!
- Girhes, girhes, girhes – ismételgeti tompán, miközben lustán körbesétál. Fel-alá rohangál rajtam a pillantása, ekképpen vizsgál át felületesen. Aztán bekeményít: kézmértéket vesz a derekamról, felhámot csíp a hasamon, bekukkant a pongyolám alá, és szemrevételezi lábaim izmoltságát.
Két perc alatt kész is a diagnózis.
- Tűbe illő vékony vagy – jelenti ki tömören. Majd amikor látja arcomat elkámpicsorodni, még hozzáteszi: - Mi ez a világfájdalom tekintet, Hermione? Hisz kor-ideálnak számítasz! Csupa izom meg ín, semmi háj…
- …meg semmi mell – kotyogok közbe. – Olyan vagyok, mint egy rosszul felfújt guminő… amit még az ősember gyötört laposra, s tízezer év elmúltával megkövesedve került elő a föld alól.
Gordie csak legyint, majd karon ragad, s erőszakkal kivonszol a szobából.
- Ha jól értettem a problémádat, ma estére szalonképes külsőt szeretnél, mert Ronnal egy kis kiruccanást terveztetek a város színpompás forgatagába. Divattanácsért jöttél hozzám, nem de bár?
- De-de bár. Csak azt nem értem, miért kell ehhez a vécékagylóra ülnöm – háborgok, miközben fogadott divattanácsadóm az említett alkalmatosságra kényszerít.
- Miért-miért! – rázza a fejét. – Hermione, láttad már azt a szőrzetgyomot, amit a lábszáradra növesztettél? Az ég szerelmére, copfba lehetne kötni!
S mielőtt ráeszmélhetnék, mi következik, már régen késő. Kétméternyi gyantacsík tekeredik a lábszáramra, s ragad bele rémülettől felmeredő szőrszálaimba.

Ron

Mégis mi a búbánatot csinálhatnak ezek ketten ilyen sokáig?
Hermione már vagy egy órája odaát van, a leves azóta kihűlt, a tészta összeragadt, az agyam meg cserepesre szikkadt az unalomtól. Most valahogy a tévé sem tud lekötni, egyre azon kapom magam, hogy a szomszédházra pillantgatok: nyílik-e már az ajtó, kijön-e végre Hermione?
Mikor rájöttem, hova tart, egy tizedmásodpercig erős késztetést éreztem, hogy utánaeredjek, aztán villámgyorsan meggondoltam magam. Nyugtalanságra semmi ok, húztam be a féket, a bájgúnár szomszéd nem jelent konkurenciát, mi ketten más területen vadászunk.
És tényleg. Megmondom őszintén, mázsás súly gördült le a szívemről tegnap délután. Hermione beszámolója egyetlen vonással áthúzta minden zavaró sejtésemet. Még hogy ők ketten összeszűrték volna a levet!? Hah, nevetséges! Hála félresiklott szexuális érdeklődősének, Gordon hamarabb kezdene udvarolni a függőágyban himbálózó hústoronynak.
Nem is értem, hogy nem tűnt fel mindjárt a legelején! Hiszen lesír róla, hogy a kelleténél több feminaelem szorult belé. A félrenyalt szőke haj, az ábrándos, sűrűn rezegtetett szempillák, a puha gesztusok, amivel mutogat, integet és affektál, a túlfinomult mozgáskultúra, ahogy jár, sőt szinte riszál!
A tengerpart sem lehetne homokosabb nála!

Hohó! Nyílik a bejárat, Hermione barna lobonca libben ki az ajtónyíláson.
Matricaként tapadok az ablaküvegre, úgy kémlelem a jelenetet. Felőlem lehet a hülyegyerek olyan meleg, akár a felizzított köcsögduda, akkor is piszkálja a csőrömet kettejük exkluzív viszonya! Én egész délelőtt Hermione körül sündörögtem, puszilgattam, becézgettem őt, néhány rémült sikkantásnál értelmesebb reakciót mégsem tudtam kicsikarni belőle. Erre ez a tejfölképű majom mit csinál!? Percek óta diskurál vele a küszöbön, összedugott fejjel, bizalmaskodón. Hát csoda, ha bosszant?! Ugyan mi az az extra titkos közlendő, amit csak ezzel a kinyalt ficsúrral lehet megosztani?

Huh, csukódik az ajtó, Hermione hátraarcot vesz, és megindul visszafelé.
Padlógázzal startolok, és nekifutásból a kanapéra vetem magam.
Amikor Hermione benyit a házba, még csöppet lihegek, ám mikor a nappali előtt elhaladva rám köszön, már meggyőzően alakítom az elkényelmesedett, közönyös tévénéző szerepét.
- Gyorsan megjártad – nyújtózkodok túljátszott élvezettel. Aztán talpra ugrok, s a nyomába szegődök. Közben nagyon igyekszem visszanyelni a fejemben zsongó kismillió kérdést: Mit csináltatok ilyen sokáig? Miről cseverésztetek? Miért? Mi okból? Mi végett? És különben is!

Hermione

Az újra felmelegített leves fölé hajolok, s bőséges adaggal szedek mindkettőnknek. Ron feszült figyelemmel követi merőkanállal machináló kezemet, félhangosan valami frissen felcsípett reklámszlogent dúdolgat, és nagyon igyekszik indifferens maradni. De én látom rajta, hogy küszködik, már vörös a füle a sok visszafojtott kérdéstől.
- A szomszédban voltam – jegyzem meg csendesen. Lehuppanok a székre. – Bocs, hogy így elhúzódott a dolog.
- Nem gond – jön a takarékos válasz. Egy darabig aztán nem is szól, csak tüntetően hangos kortyokban nyeli a levest, majd két szürcsölés között a kanál fölül lazán elejti: – Miért?
Számítottam a kérdésre, így aztán van is előre gyártott válaszom.
- Kölcsönügyben tárgyaltam – hazudom szemrebbenés nélkül. – Te is tudod, hogy az anyagi helyzetünk nem a legrózsásabb, önerőből aligha repülhetjük át a fél világot, és akkor a járulékos költségekről még nem is beszéltem. Reptéri illeték, ilyen-olyan felárak, na meg aztán ott van a szárazföldi utazás, amit úgyszintén meg kell oldanunk valahogy…

Ron

Hermione egyre meggyőzőbben hazudik. Olyan vehemenciával adja elő ezt a „jaj, de nyomorultak vagyunk” dumát, hogy szinte bedőlök neki. Nem pirul, nem kerüli a tekintetemet, a hangja sem csuklik el, ám egyvalami mégis elárulja: a pupillája. Amikor lódít, mindig úgy kitágul, akár az adrenalinnal felpumpált macskának, ha sarokba szorítják.
Aberrált vagyok, ha azt mondom, hogy felizgat?
Mert ez a helyzet. Van ebben a nőben valami, ami magába szippant, a tekintete szinte elnyel, s ahogy elnézem, miként formálja meg szájával a szavakat, hogyan nedvesíti meg időnként nyelvével a felső ajkát, hát bizony szűk lesz a nadrágom. És a folyamat itt kezd kicsúszni az irányításom alól. Mert minél több vér száguld alá az úgynevezett slicctájékra, annál kevesebb marad felül, az agyamban, minek egyenes ágú következménye az a gondolat-zsibbadt állapot, ami végül az ellenállás utolsó eszközétől, a józanságtól is megfoszt. Ördögi kör. Pangó csend tölti ki a koponyámat, szalonképtelen víziók tolakodnak a korábbi gondolatok helyére, Hermione pedig továbbingerel, szájat nyal és artikulál, küldi felém az impulzusokat, mígnem övön aluli felpumpáltságom lassan már cipzár-repedéssel fenyegető lesz.

Ölembe igazítom a lelógó asztalterítőt.
Ah, eső után köpönyeg! Már egy cirkuszi sátor is kevés lenne.

Asztallapra kényszerített tekintettel kutatok agyamban valami vágylohasztó gondolat után. Végső kétségbeesésemben előveszem a Mr Maynardról készült memória-felvételt, s a mozgóképet kimerevítem a húgyfoltos alsónál.
Igen, ez működik. Érzem, ahogy lábam között lecsökken a nyomás, fejembe cseppenként visszaszivárog a józanság. Rögtön meg is üti valami a fülemet.
Felkapom a fejem.
- Hogy érted azt, hogy Gordie később átugrik? – röffenek Hermionéra. És lássatok csodát: amit a Mr Maynard-féle horror-mozi vonakodó lassúsággal elkezdett, azt villámgyorsan fejezi be a piperkőc szomszéd említése. Rögtön bevillan ugyanis az elmúlt két nap emléke: a tenyérbe mászó vigyor, ahogy méregetett, a sok oldalpillantás, amivel végiggusztálta az intim szféráimat… Te jószagú…! Most jövök csak rá: ENGEM AKAR! Ez a napnál is világosabb! Hát, persze! Ezért hiúsította meg a csókjainkat, ezért szabotálta azt a romantikus pillanatot ott a hátsó kertben. Több mint valószínű, hogy már percek óta a kerítés tövében gubbasztott, s csak a megfelelő időre várt, hogy közbeléphessen. És a nudizás! Nyilvánvaló, hogy az én figyelmemet akarta felkelteni vele. Tegnapelőtt eltelt a látványommal, ez felizgatta, s gondolta, csupasz testének demonstrálásával válaszol az ingerre.
Megkívánt engem. Semmi kétség.
Nem is tudom hibáztatni.

(később)
Hermione

Gordie hat vállfányi ruhakollekcióval érkezett, s a tervnek megfelelően egyenesen a szobámba vonult terhével. Nem mintha szégyellném a dolgot, nem azért parancsoltam az emeletre. Csak egy kicsit restellem, hogy ekkora feneket kerítünk az esti kiruccanásnak.
De hát most már késő visszakozni. Én kértem Gordie segítségét ebben az ügyben, s előre tudhattam volna, hogy ez lesz a vége. Addig nem nyugszik majd, amíg szavaival élve: dögös csajszit nem farag belőlem. Az egyelőre még rejtély, hogyan akarja ezt a csodával határos attrakciót végrehajtani. Habár vannak sejtéseim. Két futóművemet már az utolsó pihéig szőrtelenítette, és a bikini-vonalam megformálásáról is csak tíz körömmel tudtam lebeszélni. Azt gyanítom, valami extra-rövid szoknyát akar majd rám tukmálni.
Általában nehezen viselem az ilyesmit, szóval ezért éreztem némi feszengést Ron kíváncsiskodó jelenléte miatt.
De aggodalmam feleslegesnek bizonyult. Abban a pillanatban, hogy felhangzott a csengőszó, Ron azonnal sarkon fordult, s riadt kisállat módjára elinalt a nappali felé. Pechjére a folyosón összefutott az önmagát automatikusan bebocsátó Gordie-val, aki lelkes vigyorral üdvözölte őt. Ron csak egy szájsarokból elejtett hellóval reagált, majd fülét-farkát behúzva eliszkolt. És amikor azt mondom: fülét-farkát behúzva, azt úgy is értem. Ron olyan keményen összeszorította farpofáit, hogy az volt az érzésem: tart Gordie-tól. Mintha azt hinné: a fiúnak szándékában áll bármelyik pillanatban letámadni őt, és khm… hogy is mondjam… megvalósítani rajta a buja hátsó szándékot.

Szóval a látottak tükrében nem nagyon hiszem, hogy ránk nyitna, de hogy teljes legyen a komfortérzetem, mégis csak kulcsra zárom az ajtót.
- Na, mivel kezdjük? – fordulok nagy sóhajjal Gordie-hoz, aki válasz helyett menetre készen csattogtatni kezdi a szemöldökcsipeszt.

(később)
Ron

Ezek ketten az idegeimre mennek!
És mibe hogy nem financiális ügyekről tárgyalnak!

Másfél órával ezelőtt vonultak el nagy titokzatoskodva, s azóta csupán néhány hosszabb-rövidebb fürdőszobai tartózkodás erejéig dugták elő az orrukat. Látni persze nem láttam őket, csak a szapora lábdobogásból gondolom mindezt, amit a mennyezeten keresztül hallok.
Mi az ördögöt művelhetnek? És engem miért hagynak ki belőle?
Egyébként óriási szerencséje a tejfölképű majomnak, hogy homokos, különben már rég rájuk törtem volna az ajtót, és ütöttem volna egy-két hézagot abba az idióta, behízelgő, telifog vigyorába! És megmondom őszintén, benn-tartózkodásuk legelső tíz percében erre igen nagy volt a kísértés, mikor is Hermione fel-felsikoltott, a szomszédgyerek meg így pisszegett: maradj már nyugton, akkor nem fog fájni!
Kezem már a kilincsem volt, és biz’ isten be is nyitottam volna, ha még egy nyikkanást hallok! De semmi, egy sóhajtásnyi jajszó nem sok, annyi sem szűrődött ki a szobából.
Így aztán visszajöttem ide, végigvágtam magam a kanapén, s jobb ötletem híján nekiálltam tévét nézni. Tíz perc után arra is rájöttem, hogy ezen tevékenység sokkal izgalmasabb lenne, ha fel is kapcsolnám az említett szórakoztatási eszközt.
Megtettem. Azóta heverek itt, mint egy zsák doxitrágya, füstölögve, akivel senki sem törődik.

Ajtónyitást hallok. Ülőhelyzetbe lendülök, fülem egészen a mennyezetig hegyesedik.
- Ron? – hallom leszűrődni az emeletről. Talpra ugrok. – Figyelj, Ron – folytatja Hermione – mi ööö… ez a dolog Gordie-val még eltart egy ideig. Szóval fürödj meg és öltözz át nyugodtan, légy menetkész, és aztán indulhatunk…
- De mégis mikor végeztek? – kiáltom vissza. A Mi a fenét csináltok? kérdést rendkívüli önuralommal visszanyelem.
Válaszul ajtó csapódik, és zár kattan.