Hermione

Nem hittem volna, hogy ez emberileg lehetséges. De a bizonyíték itt áll előttem a tükörben, és akárhogy is nézem, nem vitatkozhatok az eredménnyel: szalonképes lettem! A monoklimat rafinált kenceréteg takarja el, hajzatom tekervényes indái szabályos rugókba vannak fésülve, mellkas-táji laposságomat rafinált fodor-dísz kendőzi.
- Na, hány pontot kap a látvány? – bámul a tükörbe a vállam felett Gordie. A művészek Elkészültem! mosolya ragyog az arcán.
- Hű, hát igazán nem lett rossz – válaszolom szerénykedve. – De csakis a stylisté az érdem, aki a kritikán aluli alapanyagból képes volt kihozni ezt a… hm… egész emberszerű lettem, nem gondolod? A hajam sem olyan már, mintha tízezer voltot vezettek volna bele.
- Ugye, hogy ugye? – bólogat Gordie. – És még csak bozótvágó sem kellett hozzá, elintéztem egy egyszerű hajsütővassal.
- És ez a ruha! – Pörgök egyet-kettőt a tükör előtt. – Javíts ki, ha tévedek, de majdnem olyan, mintha egy nőnemű lény húzta volna magára, s nem egy nagyra nőtt botsáska.
Gordie égnek emeli a tekintetét.
- Jaj, te lány! – sóhajtja drámaian. – Ne légy már úgy meglepődve ezen! Igen, fogytál egy kicsit, ezt rögtön észrevettem, de a helyzet korántsem olyan tragikus, ahogy azt te látod. A legtöbb lány párosával nyeli az ujját, csakhogy ilyen legyen. Lejött az a bájos babaháj, amitől eddig olyan gödröcskés voltál! Na és aztán!?
- Babaháj!? – hüledezek. Most rajtam van a méltatlankodás sora. – Te nem láttad, milyen pillantással méricskéltek tegnap a boltban! Sőt, még a szesznyák Mr Maynardnak is feltűnt, hogy mennyire szikkadt és girhes lettem!
Gordie összevonja a szemöldökét, gyanakodva kérdi tőlem:
- Miből gondolod ezt?
- Miből-miből? – hőbörgök. – Hát abból, ahogy a csípőszélességemet vizsgálgatta! Az arcára volt írva, hogy kevesli a centiket… Most meg miért nézel így rám?
A szólított félrehúzza a száját, hangosan cicceg.
- Elmondom… de ne akadj ki! Nem én terjesztem a pletykát.
- Milyen pletykát? – kapok a szón.
- Hát… ízé… – hímez-hámoz Gordie, az állát vakargatja. Aztán egy hirtelen hátra-sasszéval eltávolodik tőlem, úgy dörmögi az orra alá: – Azt hiszik, gyereket szültél.
- MI?!
Érzem, ahogy meglódul a vérnyomásom, fejemben dübörögni kezd az indulat. Tiltakoznék, érvelnék, de csak hápogni tudok.
- Nyugi, Hermione… – Gordie óvakodva közelebb merészkedik. Nyugtató célzattal paskolni kezdi az arcomat. – Tudod, milyenek az emberek… Ti hirtelen eltűntök, semmi magyarázat, semmi búcsú-parti – na, csak ennyi kellett a rossz nyelveknek! Rögtön lábra kélt a pletyka, hogy a sürgős távozásnak szégyenteljes oka van. Megejtették a lányt, suttogták rosszindulatúan, s most külföldre utaztak, hogy a szerencsétlen ott hozza világra a bűnben fogant magzatot.

- Bűnben fogant magzat… – motyogom magam elé kábám. Lezöttyenek az ágyra, két tenyerembe temetem az arcom. Jó hírem elvesztése, mit tagadjam, némileg lehangol. Elvégre ezek az emberek pólyás korom óta ismernek, és én mindig úgy igyekeztem mintagyerek és mintatanuló lenni. S most elfajzott gyermek lettem, ki szégyenbe hozta törődő szüleit… végromlásba döntötte a család jó hírét…
Meleg kéz nehezedik a vállamra. Nehéz férfitest húzza le mellettem a matracot.
- Ne búsongj, Hermione. Gyorsan találnak majd új pletykálnivalót, ez a csoda is csak három napig tart… Amúgy meg, én egy szót sem hittem el az egészből. Még hogy Hermione Grangert megejtették? Ugyan, mondtam magamban, az lehetetlen! Ha rólad van szó, ilyen véletlenek nem csúszhatnak be. Amikor majd eljön az idő, és közel engedsz magadhoz valakit, annak az illetőnek az ominózus hímszerve bizonyára dupla védelmi vonalak mögé lesz kényszerítve… golyó és lövés-biztosan… Emlékszel, mint gyerekkorunkban a strandon, amikor csak két úszógumival voltál hajlandó a vízbe merészkedni…
- Na, elég legyen! – nevetek fel. – Túl messzire mész. És különben is, honnan veszed, hogy még nem jött el az idő meg az ominózus pasas? Hm?
Dacosan kihúzom magam, felvetem a fejem, de Gordie csak mulat rajtam.
- Ilyen bozontos muffal!? Ugyan. Aki akció-dús párkapcsolatot működtet, az nem engedheti meg magának a dzsungel-jellegű szőrzetet… Jaj, Hermione, hadd ritkítsam meg egy kicsit! Lécci! Csak két gyors mozdulat az egész, és már meg is van kopasztva. Na?
Válaszul gyengéden pofán nyomom.
- Hagyjál má’! Intim testrészeim gyantázását magam végzem, ilyen célra nem alkalmazok külső vállalkozót. Különben se lenne már rá idő. – Felpattanok ültömből, s egy utolsó próbakörre viszem tatarozott külsőmet a tükör előtt. – Szóval azt mondod, megjelenhetek így az emberek szeme előtt? Hogy nem fogom megsérteni a közízlést?
A kérdezett a hátam mögé lép, vállon ragad, s finoman megpördít. – Bűbájos vagy, drága barátném! – mosolyog rám, és egy óvatos, smink-kímélő csókot cuppant az arcomra.

Ron

Tíz perc.
Nekem ennyibe telt, hogy cakumpakk elkészüljek. Ennyi idő alatt sikerült végrehajtani a mosakodás és az öltözködés embert próbáló folyamatát.
Még egyszer: tíz perc. Ez nagyjából huszadrésze annak az időnek, amit Hermione és a drágalátos barátja ugyanerre a produkcióra fordítanak. Mert hogy várakozás közben leesett a tantusz: ezek ketten odafent szépítkeznek! Bugyira vetkezve valószínűleg, ahogy a lányok egymás között szokták. Trécselnek meg pletyiznek, miközben mindenféle kenceficét matracsolnak egymásra.
Őrület! El se hinném, hogy létezik ilyen, ha nem lennék fültanúja az eseményeknek.
Egy férfi, aki járatos a női praktikákban! Sőt! Szabad akaratából részt is vesz bennük! Merlinre! Talán még csavarók is vannak a hajában…

Hohó! Mocorgás támadt odafenn. Kilincs kattan, ajtó nyílik. Léptek indulnak meg robajlás-szerűen a lépcsőn.
A nappali bejáratához lopakodom, onnan kémlelek ki a folyosóra.
Két pár lábat látok közeledni: egy nadrágosat, és – ó, te jó ég! – egy csupaszt… Ja, nem. Van rajta szoknya, csak annyira parányi, hogy először nem vettem észre.
Torkomon akad a levegő. A pulzusom 300-asra gyorsul. A tejfölképű piperkőc felém int, és további jó szórakozást kíván, ám mindez csak foszlányokban jut el az agyamig. Érzékeim egyetlen pontra vannak kihegyezve: a légies tüneményre, aki épp ebben a pillanatban ér a lépcső aljára.
- Azta…! – szakad ki belőlem a meglepetés és elragadtatás sóhaja. Nehéz most szavakat találni, azt hiszem ilyen, ha az ember agya időlegesen lefagy, s csak az ösztönei maradnak üzemképesek. – Hermione – préselem ki magamból –, ez… vagyishogy te… szóval káprázatosan nézel ki!
Esetlen bókom hallatán halványrózsaszín pír fut végig az arcán, s ettől még csodásabb lesz. Forróság önt el tetőtől-talpig. Abba kéne hagyni a bámulását, mégpedig sürgősen, mielőtt a tetszésnyilvánítás látványos, ámde szalonképtelen jelét produkálom, de nem megy. Kimeresztett szemekkel iszom magamba a látványát: a fényes csigákba bodorított hajkoronát, a harapdálásra ingerlő, rúzzsal csábosított ajkakat, az aranypettyektől cirmos szemeket, az ingerlően hullámzó, fodrokkal ékes dekoltázst, a sóhaj-vékony, lebbenős szoknyát és persze a háromnegyed részben fedetlen, tapizásra felszólító, áramvonalas lábakat.

Hermione

Jaj, mondtam én, hogy túlzás ez a szoknya! De Gordie körömszakadtáig ragaszkodott a viseléséhez, mondván: az előnyös részleteket igenis ki kell hangsúlyozni, előtérbe kell helyezni, hogy elterelje a figyelmet a hiányosságokról.
Hát a figyelemelterelés bejött, az már biztos! Ron hipnotizáltan mered a virgácsaimra; innen úgy tűnik nekem, mintha nem is lélegezne.
És hogy zavaromat még inkább tetézze, valami eszméletlen jól néz ki!
Most nem a megszokott barna póló, kopott farmer együttes van rajta (habár az is jól áll neki), hanem egy szűk szabású fekete ing, mellközépig kigombolva és lazán-hanyagul kitárva. A nadrág is új szerzeménynek tűnik, rajta biztosan nem láttam még, mert erre hótziher, hogy emlékeznék. A világoskék farmerszövet cowboyosan megfeszül a combjain, és szinte pajzánul simul az ágyékára. S lemerném fogadni, hogy a hátulnézete sem kevésbé ingerlő. A haja hanyagul hátralőve, az „ötujjas” frizurázás barázdáival a halántékán. Ami máson rendetlen lenne, az nála persze kisfiúsan szívdöglesztő. És akkor még nem is említettem a kristálytisztán fénylő, pazarkék szempárt! Mérföldnyi távolságból ki lehet szúrni ezt a pillantást, olyan átható, annyira jellegzetesen ragyogó.
A teljes látványról amúgy ordít, hogy oda sem figyelve, rutinból alkották meg – és szégyen-gyalázat, de pont ettől lesz tökéletes!
Újabb igazságtalanság ez, ami a férfit a nőtől megkülönbözteti. Ami nekem cirka három órába tellett, azt ő nagyjából tíz perc alatt valósította meg. Én félórányi biztatást hallgattam végig, és építettem fel valami ingatag önbizalom-szerkezetet, míg az ő fellépése alapból megingathatatlan és magabiztos. A gyomrom is összerándul tőle.
- Te is jól nézel ki – viszonzom a bókot, egy kicsit megkésve ugyan, de legalább stabil hangsúllyal.
- Kösz – feleli ő, s egy csibészes vigyort villant felém. Ellöki magát az ajtófélfától, a karját nyújtja, s így szól: – Mehet a menet?
- Naná! – fogadom el, s szorítom meg a kezét. – Én útrakész vagyok.

(később)

Ron

Azt hittem, hoppanálni fogunk, sőt lélekben már fel is készültem az élményre – de aztán kiderült, hogy a hely, ahova igyekszünk, nagyjából negyedórányi nyugodt tempójú sétára fekszik, szóval felesleges varázslattal meg célpontkijelöléssel bíbelődnünk. Nem tagadom, megnyugodtam. A hagyományos helyváltoztatási módszer sokkal inkább ínyemre van – már ha a jelen körülményeket vesszük figyelembe. A farmerom már így, minden pluszterhelés nélkül is szorít, s attól tartok, a hoppanálás során fellépő extra préserő létfontosságú szervekben állítaná le a vérkeringést.
Pláza. Így hívják a helyet, ahová most megyünk. Hermione elmondása szerint ez amolyan gyűjtőhelye a szórakozási lehetőségeknek, ahol a kikapcsolódásra vágyó muglik mindenféle hasznosnak vélt, ám valójában haszontalan tevékenység közepette két kézzel szórhatják a pénzt. Erre én megkérdeztem, hogy mi – akiknek nincs mit elszórniuk – mit fogunk ott kezdeni, mire ő azt felelte: egy vacsora meg egy mozi azért talán belefér, és egyébként is ez a kis kimozdulás érdekes tapasztalatszerzés lesz nekem.
Tulajdonképpen mindegy, felőlem akár a gombgyárba is mehetnénk. A körülmények ideálisak a kiruccanáshoz; az időjárás odaadóan iparkodik a kedvünkben járni: langyos szellővel mozgatja a sűrű mézárnyalatú levegőt, a ruhánk alá s a hajunkba kap, a nyárközépi természet buja-zöld illatát sodorja az orrunkba. Hermione pedig itt van mellettem, s én fogom a kezét, csak ez számít.

(negyedórányi nyugodt tempójú sétával később)

Hermione

- Hát, itt lennénk! – mutatok a hosszú, fényes kirakatokkal övezett, ember-kavalkádtól nyüzsgő utca-folyosóra. – Ez itt a földszinti, az úgynevezett passzázs rész… Ron, figyelsz rám?
Naná, hogy nem figyel. A fotocellás üvegajtó mechanizmusa köti le minden figyelmét. Arcán a kisgyerekek világra rácsodálkozó tiszta hevülete tükröződik, ahogy a sínen oda-vissza sikló jelenséget követi.
- Ezt figyeld, Hermione! – rikkantja nekem, s a bejárat elé szökken. Az persze rögtön szétnyílik. – És most… – Visszalép, az ajtó összezárul. – Hát, nem fantasztikus!? És tényleg azt mondod, varázslat nélkül működik? Nahát!
- Nem olyan nagy ördöngösség, hidd el. – Karon ragadom, s mielőtt közmulatság tárgya lenne, elvonszolom az egyre furcsállkodóbb pillantások kereszttüzéből. – Szenzorok vannak beépítve a falba, azok érzékelik a mozgásodat és működtetik az ajtót.
De Ron egy szavamat sem hallja. Csapongó figyelme ide-oda ugrál a sok látnivaló között, olyan iramban forgatja a fejét, hogy azt még nézni is szédítő. Öles léptekkel vágtat át a karneválias forgatagon, engem kézen fogva vonszol maga után. A körénk záruló látvány teljesen lenyűgözi őt, az építészeti megoldások és a rendhagyó mugliöltözetek egyformán lelkesítik. Minden második pillanatban talál valami érdekeset, valami megjegyzésre ingerlőt, s ezt nem is tartja magában: folyamatosan ózik meg ázik, Nézd már, Hermione! felkiáltásokkal mutogat mindenfelé, tökéletesen megfeledkezve róla, hogy ez nekem már rég nem újdonság.

(később)

Ron hál’ istennek visszavett a forgószeles lendületből. Harmincperces szünet nélküli nézelődéstől eltelve, arcán a dolga-végzett emberek kielégült kifejezésével épp most kényelmesedik el a padon, s nyújtja ki hosszú lábait.
Kifulladva zuttyanok mellé. Nagy sóhajjal előredőlök, s szandálból kibújtatott lábfejem kezdődő vízhólyagjainak masszírozásába kezdek. Hiába, ezt a topánt nem arra tervezték, hogy az amfetaminnal felturbózott labor-egér módjára rohangászó Ron után kujtorogjak benne, plázaszerte, emeletre fel és onnan le. Ráadásul meg is sérültem. Kábé a harmadik oda-vissza mozgólépcsős menetet bonyolítottuk éppen le, amikor fáradtságtól káprázó szemmel elvétettem a ritmust, és a kelleténél egy cipőorral, no meg fél lábkörömmel később szálltam le a szóban forgó alkalmatosságról. A tapintatlan szállítóeszköz persze nem sietett a segítségemre, helyette kis híján bedarált.
- Kezdek osztozni apa mugli csodálatában – jelenti be kisvártatva Ron. Nagyot nyújtózkodik, hosszú karjait szétteríti padunk háttámláján. – Hihetetlen, hogy mi mindent kitaláltak! Nekem totál úgy tűnik, vígan elvannak varázslat nélkül. Például azt is kiókumlálták, hogyan barnuljanak Nap nélkül! Ha ezt otthon elmesélem! Mennyi-mennyi ügyesség… Néhány találmánynak persze nem sok értelmét látom. Mire jó például egy helyben biciklizni? És az a mozgatható mini vízesés…
- Szobaszökőkút – pontosítok, immár felegyenesedve. – Nincs különösebb funkciója, csupán dekorációs célokat szolgál.
- Na és a pipi-körhinta, amit itt láttunk az étteremsoron?
- Az grillcsirke sütő, Ron! – Muszáj nevetnem. – Nem poénból forgatják a madarakat, hanem így tudnak többet megsütni egyszerre.
- Aha. De vannak szuper találmányok is. Mint például az a szekrény, amiből mindenféle cucc potyog ki, ha megnyomsz rajta egy gombot.
- Azt ital-automatának hívják, Ron. És előtte még pénzt is kell beledobni, anélkül semmi sem potyog ki belőle.
- Nem baj – legyint. – Akkor is csúcs!
Ron újraéledő lelkesedése aggodalommal tölt el. Ahogy elnézem felcsillanó, esemény után kutató tekintetét, fárasztó kilátások egész sora villan fel előttem. Így hát, mielőtt Ron újabb vízhólyag-fakasztó körtúrát javasolna, elébe vágok a dolognak, s a leggyengébb pontja ellen intézek támadást.
- Nem vagy éhes? – fordulok felé. Közben kimeresztett szemekkel ezt szuggerálom belé: Éhen halsz. Éhen halsz. Éhen halsz.

Ron

Mennydörgésszerű robajlás támad a gyomromban. A hang ahhoz hasonlít, amikor dupla bájitaltan óra után tíz vécét egyszerre húznak le a fiúmosdóban.
- Éhen halok – nyögöm összegörnyedve. És komolyan így is érzem, ami azért furcsa, mert indulás előtt egy szénakazalra való spagetti adagot termeltem be. De Hermione nem csodálkozik kijelentésemen, minden további megjegyzés nélkül karon ragad, és az ételkirakatokhoz vonszol.

Hermione

Ahhoz képest, hogy az előbb még éhen halni készült, Ron meglehetős finnyásággal válogat a kínálatból.
Első nekifutásra a Francia Falatok elnevezésű pultrészleghez vezettem, s onnan az aznapi menüt, vagyis a kagylószószos töltött rákot ajánlottam a figyelmébe. Mire ő undorodva elhúzta a száját, s a megrökönyödött eladó füle hallatára dzsuvás trutymónak titulálta az említett fogást, majd egy kifinomult ízlésű éttermi kritikus méltóságával vonult arrébb. Próbáltam visszacsábítani, de se a citromos pisztráng, se a kapros harcsafilé említése nem késztette visszafordulásra. Utána loholtam hát, s némi éllel a hangomban megérdeklődtem, hogy mégis mi ízlelőbimbójának favoritja? Ugyan mi elégíthetné ki kényes ízlését?
Erre ő sértődötten felhúzta az orrát. Bármit készséggel elfogyaszt, bizonygatta bőszen, mindent, de mindent – ami tengerszint felett van! E gondolatmenet alapján folytattuk hát a válogatást.
A mexikói krumplis tortilla már elnyerte volna a tetszését, sőt egyenesen úgy vélekedett róla: különösen ínycsiklandozó lehet. Nekem ellenben a hascsikarás, no meg a szalmonella mérgezés, mint eshetőség, jutott eszembe. Rögtön karon is ragadtam Ront, és elvonszoltam a fertő közeléből. Ahogy az a pult meg a padló kinézett! A közegészségügyi hivatal sokat látott ellenőre is dobott volna egy hátast!
És ez csupán ízelítő volt az éttermi horrorból. Az arab gasztronómia ínyencségeitől az ágyékvakarászó séf, Itália tésztás fogásaitól pedig a nem kevésbé gusztustalan, orrbányász pultos riasztott el minket. A falafel árus épp elhaladásunk pillanatában tüsszentett rá kínálatára, de a gyrosos standnál sem fogadott minket megnyerőbb kiszolgáló személyzet: ott egy pubertáló diákmunkatárs nyomogatta nagy átéléssel fej-szerte gennyedző pattanásait.

Most a távol-keleti konyha válogatott finomságai előtt ácsorgunk, már-már döntésre készen. A pult mögött várakozó, autentikus megjelenésű eladó türelmesen mosolyog. Apró termetét makulátlan fehér köpeny takarja, sötét haja mindegyszálig szoros háló alá van szorítva. Gyakorlatilag ő az egyetlen személy húsz méteres körzetben, kinek láttán nem kezd bukfencezni a gyomrom.

(később)

- Hmmm… ez tök fincsi, Hermione. – Ron két falat gyöngyhagymás csirkemell megrágása között préseli ki magából az elismerő kritikát. – A tiéd is ilyen jó? Megkóstolhatom?
És mielőtt rábólinthatnék, már a villájára is tűzi a kiszemelt pipi-combot. Saját csirkemellét le sem nyelve tuszkolja szájába a zsákmányt, és pofazacskóinak terhelhetőségét végsőkig próbára téve lát neki a rakomány megrágásának. Másfél perces recsegős állkapocsmozgás után jut újra szóhoz.
- Nyami! Szinte megérte azt a rengeteg pénzt, amit kifizettél érte.
Ron megjegyzése egy csapásra kizökkent a merengésből. Derűm elszáll, akár a héliumos lufi. Tisztában vagyok vele, hogy az ilyen rongyrázó „házon kívül eszem-iszom” típusú szórakozás most a legkevésbé sem fér bele szűkös költségvetésünkbe, ám eddig igyekeztem megfeledkezni erről.
- Kíváncsi vagyok, mikor hívnak fel az utazási irodából – töprengek félhangosan. – Elképzelésem sincs róla, milyen gyakorisággal adódnak visszamondások, de azt hiszem, az interneten is utána fogok nézni. Amennyire én tudom, már online is árulnak repülőjegyeket…
Ron hosszasan kérődzik a rágós bambuszrügyön, aztán így szól:
- Nem állítanám, hogy értettem minden egyes szót, amit most mondtál, de valami azért gondolkodóba ejtett… Mondd csak, Hermione, miért kell egyáltalán repülővel mennünk? He? Hisz varázslók vagyunk, jogosítvánnyal, és az elmúlt hónapokban alaposan begyakoroltuk, hogyan kell hoppanálni, nem igaz?
- Jaj, Ron! – Egyelőre csak ennyit bírok kinyögni. Az ötlet, hogy hoppanálva közlekedjünk egészen Ausztráliáig, annyi ponton vérzik, hogy nem is tudom, melyik sebet tapasszam be először. Nagy levegőt veszek. – Na, figyelj, igyekszem elmagyarázni. Ausztrália, ahová mi készülünk, a Föld másik féltekén van, olyan messze, hogy távolibb célpontot a sztratoszférán belül nem is nagyon lehetne találni. Még maga a megboldogult Nagyúr sem lett volna képes több ezer mérföldre hoppanálni!
- Na és ki mondta, hogy egyetlen lépésben gondoltam? – riposztozik Ron. – Haladhatnánk szakaszonként is. Sátrunk van, a gyöngyös ridikülöd a fél háztartást le bírná nyelni, hát, uccu neki, hátizsákot a vállra, irány a világ! Nem kerülne egy huncut garasunkba sem!
- Nyugi, cserkész! – nevetek fel teli szájjal, visítva. Persze az étteremben uralkodó zajszinthez képest még így is csendesnek számítok. Ron kalandtervei meg az a felvillanyozott stílus, ahogy előadta őket, újrahangolták derűmet. Sőt, kezdem egyre rózsaszínesebb tónusban látni a közeljövőt. Pénzproblémák ide, szervezési gondok oda, nem számít, az utazást nem egyedül kell megoldanom, mert Ron mindenképpen velem jön. Ettől a gondolattól valamiféle gyengédséghullám fut át rajtam, s a kezem önkéntelen felemelkedik.

Ron

No fene! Az előbb még nevetett rajtam, most meg gyengéden simogat. Na, nem panaszképpen mondom, jól esik az érintése, csak azt nem tudom, mivel érdemeltem ki. Ha tudnám, gyakrabban csinálnám.
Haj, miért olyan nehéz kiigazodni azon a kacifántos női lelkén? Vagy csak én vagyok vak a nyilvánvalóra? Bár tudnám, mi megy végbe ilyenkor a fejében!
Felnyúlok, megfogom a pici, marokra való kezecskéjét, és a tenyerébe csókolok. Ő lesüti a szemét, szemérmesen az ölébe vonja a letámadott végtagot. Kisvártatva felpillant.
- Szóval nem lett egy életre eleged a sátorozásból meg a nomád életkörülményekből? Vagy csak az én kedvemért vállalkoznál újból ilyesmire? Hm?… Ron?

Van úgy, hogy az agyam meg a nyelvem között elakad a kommunikáció útja, s nem vagyok képes megszólalni. Na, ez a pillanat is ilyen. Hermione átható tekintete megbéníthatta néhány idegszálamat, mert a válasz elakadt félúton, s én csak nézem őt, bámulom a melegbarna, elkerekedő, rám függesztett, forrón érzelmes-értelmes szemeket, és arról fantáziálok, hogy egy rúgással felborítom az asztalt, az akadálytól imígyen megszabadulva aztán előrenyúlok, és az ölembe rántom őt.
És ekkor csattanás hasít az ábrándba. Magam elé meredek, szinte már várom, hogy az asztalt a lapjára borulva lássam – de nem, az a helyén, stabilan a négy lábán áll.
A zaj a szomszédból jött. A mellettünk helyet foglaló páros nőtagja ugrott fel olyan vehemenciával, hogy a szék valósággal kicsapódott alóla. Valamiféle szerelmi csetepaté készül itt kibontakozni, legalábbis erre következtetek abból a Te kurvapecér csalfa rohadék! tartalmú felkiáltásból, amivel a szóban forgó nőszemély meglódul a hűtlenséggel vádolt pasas felé. A csúnya szavakkal illetett férfiú behúzott nyakkal hátrál tőle, miközben hebegve tagad.

Erőszakkal elszakítom róluk a tekintetemet, magamban felmarkolom a megkezdett beszélgetés elejtett fonalát.
- Khm… – skálázom be a hangom. – Visszatérve erre az utazásos ügyre, fontolóra veszed az ajánlatomat?
- Ööö… – Hermione kétütemnyi hosszan kitartja ezt a hangot, aztán ő is elfordul a kis közjátéktól. Rám néz. – Hogy mit?... Ja, azt nem lehet, Ron. Attól tartok, a te módszereddel értékes testrészeket hagynánk magunk mögött, míg végül eljutnánk Ausztráliáig. Legalább ezerszer kéne el- és feltűnni, ami már csak a nagy számok törvénye alapján is jelentősen megnövelné az amputoportálás valószínűségét. Meg aztán…

Hogy meg aztán mi lenne, az egyelőre nem derül ki, mert a szomszéd asztalnál újból fellángolnak az indulatok. Mindketten lélegzetvisszafojtva nézzük az eseményeket.
A páros felfokozott kedélyállapotú nőtagja ekkor már félúton van az asztallapra. Ha fájdalmat akarsz okozni, miért nem ütsz meg inkább!?, imígyen üvölt megszeppent kedvesének arcába. A holtra vált pasas makogva tiltakozik (Na, de pintyőkém!), szapora artikulációval bizonygatni kezdi, hogy nőt soha semmilyen körülmények között nem ütne meg, amúgy is velejéig pacifista, nem ártana ő senkinek, semminek, még a kutyája bolháit is infúzióra köti, miután eltávolította őket a bundából. A felbőszült nőszemélyt nem elégíti ki a magyarázat, szemlátomást úgy érzi, élete párja csak mellébeszél, ravaszul figyelmet terel. Hogy móresre tanítsa a kedvest, lekapja lábáról a topánt, s a tűsarokkal bőszen hadonászva meglódul, miközben Kiheréllek! csatakiáltással ivartalanító szándékának ad hangot. Velejéig Pacifista kaszkadőrügyességgel juttatja fel megóvni kívánt szervezetét az éttermet szegélyező korlátra, s a tartóoszlop körül forgolódva igyekszik kitérni a nemzőképességét fenyegető, ütemesen le-lesújtó cipősarok elől.

Hermione

Hát, ez tisztára olyan, mint egy alacsony költségvetésű akciófilm.
A pasas persze addig-addig pörgött-forgott a rúd körül, mígnem elszédült, s a könnyedző pálma kaspóját lefejelve belezuhant a gyerekmegőrző színes labdákkal teli medencéjébe. Heves vérmérsékletű kedvese, látván őt elmerülni a bizarr habokban, rögtön megenyhült, s egy vízi-mentő virtuozitásával ugrott fejest a fuldokló után. Most egymást lélegeztetik szájból szájba.
Nehéz ezek után bármit is témaként felhozni, pláne hallgatóság hiányában. Ron megkövülten bámulja a végkifejletet, arcáról egyszerre sugárzik a sokk három fázisa: a döbbenet, a megértés és a lassú ráeszmélés.
- Ron… Ron… – Igyekszem gyengéden szólongatni. Aztán megunom. – RON!
- Mi van…? – Vontatott lassúsággal fordul felém; szeme óriási kanyart tesz üregében, s csak késleltetve csatlakozik orrvonalának irányához. – Ezek nem normálisak! – vigyorog rám, immár szemtől-szembe. – A csaj tiszta dili; az előbb még ki akarta herélni a pacákot, most meg a manduláit nyalogatja. Értem már, mire gondoltál azzal, hogy ez a kiruccanás tapasztalatszerzésnek sem lesz utolsó… Minden mugli ilyen? Vagy ezek csak a díszpéldányok voltak?
- Nagyon remélem – sóhajtok. Cserbenhagyva érzem magam, Ronnak ez volt az első komolyabb érintkezése a mugli mindennapokkal, erre pont ilyesminek lesz szemtanúja. – Nem általános dolog, hogy nyilvánosan így viselkedjenek. Ha vannak is heppjeik, azt inkább zárt ajtók mögött intézik. Nem mindegyik ilyen flúgos, mint ezek ketten, hidd el!

A témát jegeljük, az elkövetkező néhány percben teljes figyelmünket vacsoránk kihűlt maradéka és annak megrágása köti le. Köröttünk emberáradat hömpölyög, asztaltársaságok váltják egymást, evőeszköz-csörömpölés és morajló hangzavar tölti meg a levegőt. Súlyos párkapcsolati problémákkal küszködő asztalszomszédjaink kibékülve és végtagilag egymásba gubancolódva hagyják el az éttermet, helyüket egy négygyermekes anyuka foglalja el, karján, hátán fürtökben lógó csemetéivel.
Ron a szájsarkába billentett fogvájó szopogatásával rak pontot az étkezés műveletére, s karba tett kézzel nézi végig, miként küzdök meg az utolsó falat baromfihússal.
- Meg aztán…? – szűri a fogai közül, szemöldökét érdeklődve emeli rám.
- Hogyan? – értetlenkedek. – Mit meg aztán?
Ron lazán rákönyököl az asztalra, s gengszteresen rágcsálni kezdi a fogvájót. – Az a megkezdett mondatod érdekel – magyarázza –, amit a hangulat-ingatag nőszemély szakított félbe nemrég. Tudod, hogy miért nem jó ötlet hoppanálva elmenni Ausztráliáig…
- Ja igen! – kapok észbe. – Többek között azért is problémás az elképzelésed, mert a déli féltekén a víz fordítva örvénylik a lefolyókban.
- He? – Ron abban a hiszemben dülleszti rám a szemét, hogy biztos rosszul hallotta. – Víz… a lefolyóban… Ugyan miféle gyakorlati jelentősége lehet ennek? Hacsak… Hermione, talán arra akarsz célozni, hogy a pókok jobban elszédülnek a fordított sodrásban, miközben a mosdókagylóban leöblítik őket?
- Jaj, ne idétlenkedj már! – bökök felé a műanyag villával. Szigorú rendre utasítási szándékomat némileg rontja, hogy nekem is fülig ér a szám. – Ha odafigyeltél volna a tanfolyam elméleti részén is, és nem csak a karikába ki-be ugrálást gyakorolod, akkor tudnád, hogy a déli féltekén…

Hogy mi történik a déli féltekén, arról most sem világosíthatom fel őt, mert mielőtt befejezhetném a mondatot, egy ismeretlen eredetű, lapos ívben közeledő tárgy koppan Ron mit sem sejtő halántékán.
- Aú! – így a sértett. Jobbját reflexszerűen az inzultált testrészhez kapja, baljával az ölében landoló lövedék után nyúl, s elképedve emeli azt a magasba. A kioldódott fűzőn himbálózó objektum kétség kívül egy gyerekvégtagra méretezett és normális esetben azon is hordott baloldalas lábbeli.
Érdeklődve nézünk egymásra, szemünkben ugyanaz a kérdés villan: hát ez meg…? Ám mielőtt mélyebbre merülhetnénk a problémakörben, éles női hang hasít bele a monoton éttermi zsibongásba.
Tüstént a szomszéd asztal felé kapjuk a fejünket.

A négy gyermekét négy különböző végtagjával féken tartani igyekvő, s ebbéli törekvésétől erősen kimerültnek rémlő anyuka pulykavörös arccal üvölt cipőhajigáló porontyára. Égetni valóan rossznak nevezi a huncut vigyorú, bogárszemű, hatévesforma utódot, majd válogatott szóhasználattal derekas dózis anyai intelmet zúdít a nyakába. Aztán, első dühét immár levezetve, bocsánatkérő mosollyal fordul felénk, és sűrűn szabadkozva visszavételezi a röppályára állított lábbelit.
Égetnivalóan Rossznak több se kell! Kihasználva a félpillanatnyi figyelemlanyhulást tüstént talpra szökken, s repülőstarttal kitör az anyai védvonalból, egyenesen bele az étterem nyüzsgő forgatagába.
Eszmélő szülője ijedtében oda-vissza fordulatokat teker a nyakába, a mellkasára szorított pólyással együtt körbe-körbe forog, ám így sem tudja nyomon követni cikkcakkban közlekedő csemetéjét. Rutinosan taktikát vált hát. Nevének légtérbe való ordibálásával igyekszik felvenni vele a kapcsolatot (Kevin! Kevin!), ám a szólongatott nem és nem reagál. Helyette spontán ámokfutást rendez a széklábak között.

Ideggyengült szülőanyja fél perc után feladja a próbálkozást, Előbb-utóbb majd csak kifárad!, sóhajtja, azután legifjabbik dedjével a karján visszahuppan ülőhelyére, s figyelmét másik két ivadékára fordítja. És milyen jól teszi mindezt! Az eleddig passzívnak tűnő testvéregyedek ugyanis – bátyjuk rebellis példáján felbuzdulva – jelentős mértékben felélénkültek, s az asztali etikett, no meg a normális emberi viselkedés határait kezdték el feszegetni. A családbővítés második fázisában született, jelen öltözéke szerint Batmanként funkcionáló fiúgyermek például merészen szívószálat katéterezett az orrába, s az ilyképpen felhörpölt kólával arcüregeinek szénsavas öblögetését hajtotta végre. De a tőle jobbra ücsörgő, esztétikai kihívásokkal küszködő, árnyalatnyit kancsal húg sem tétlenkedett: vérbeli nőhöz méltóan pancsolta össze a keze ügyébe kerülő étkeket, s kreált magának rögtönzött arcpakolást.
Szomszédasztal Anyuka azt sem tudja, hova kapjon először. Villámgyors mozdulattal megszabadítja csöpögő orrú gyermekét a testidegen toldaléktól, majd egy félfordulattal a leányhoz lendül, s teleköpködött szalvétával lecsutakolja róla a biokozmetikumot. A nagy sürgés-forgás persze felébreszti a mindeddig édesdeden szundikáló pólyást, és aktivizálja annak kényes anyagcseréjét. Anyukának most már arra is kell figyelnie, hogy szalonképesen tartsa tejforrásait, melyeket az éhező ded igyekszik két pici öklével a blúzból előrámolni.

Nehezen tudom elszakítani róluk a tekintetemet, és valahogy így lehet ezzel Ron is: A kis hableány kulcsjeleneteit nem élvezte annyira, mint ezt a családi közjátékot.
- Hol is hagytam abba?... Ron!? – Bökök egyet a vállán. – Ne bámuld már őket!

Ron

És én még azt hittem, a muglik unalmas népek!? Súlyos tévedés! Azt hiszem, a látottak fényében alaposan át kell értékelnem a világképemet.
- Ugye nem sietünk sehova? – fordulok Hermionéhoz. – Nem szívesen maradnék le a fináléról.
Hermione vállat ránt, torkot fen. Kicsit úgy tűnik nekem, mintha restelkedne a körülöttünk zajló események miatt.
- Hát, tulajdonképpen ráérünk, de…
- Akkor mesélj még az utazásról! – húzom az időt. – Miért nem mehetünk például zsupszkulccsal?
Ez bejött! Hermione rögtön átkapcsol automatára, s gépies darálással taglalni kezdi a magyarázatot.
- Zsupszkulcsok elhelyezésére a mindenkor hatalmon lévő, területileg illetékes mágiaügyi szerv vagy szervek jogosultak, amit országhatárokon átívelő utazás esetén nemzetközi tárgyalások előznek meg…
- He? – szúrom közbe rendkívül értelmesen. Igyekszem képben maradni.
- Ez azt jelenti – folytatja Hermione rendületlenül –, hogy olyan interkontinentális helycsere esetében, amire mi is készülünk, a zsupszkulcs két ponton való elhelyezést legalább fél tucat hivatalos szerv egyeztetése és kölcsönös megállapodása előzné meg. Na most kérdem én: el tudod képzelni, hogy a háborús sokkból épp most kilábaló minisztériumunk majd ilyesmivel köti le amúgy is túlterhelt kapacitásait, és fél világot átívelő mágikus légteret biztosít nekünk, kettőnknek, csakis azért, hogy hazahozzam a mugli szüleimet?
- Nem, nem nagyon valószínű – ismerem be készségesen. Fél szemem a szomszéd asztalon. – Gondolom, a seprűs verzió még csak említést sem érdemel?
Hermione az égre emeli tekintetét, mintha türelemért fohászkodna. A jól ismert „Jaj, Ron!” mosollyal az arcán néz rám, és már kezdené is a kioktató jellegű beszédet, amikor földrengésszerű robaj hallatszik, szék dől, tányér csörren, asztal emelkedik. Egyidejűleg huzat csap közénk, a terítő fellebben, és egy derékmagasságú villanás tűnik el alatta.

Mielőtt az asztal alá pillanthatnék, a szemfüles anyuka, megneszelve a nyakon-csípés lehetőségét, most vagy soha lendülettel felpattan, egyetlen ugrással mellettünk terem, lehajol, s megragadja a magzatpózba tekeredett szökevény cipőtelen bal lábát, majd szabad fél karjával húzni-vonni kezdi azt. A sarj persze teljes erőbedobással tiltakozik, előbb a szék, majd Hermione bokáját használja kapaszkodónak, s csak szülője erőteljes Hórukk! kiáltással kivitelezett rántása bírja annak elengedésére.
A talpig zavarban lévő anyuka újfent bocsánatért esedezik, a lábát dörzsölgető Hermione előtt külön is szabadkozik, majd visszacihelődik, és preventív gondolkodásmódról tanúbizonyságot téve a szoknyája derekából kihúzott övvel a szék támlájához fixálja kóbor hajlamú kölkét.

Mindezen machináció persze némi időt vesz igénybe, ami épp elég a többi csemetének, hogy kiteljesíthessék személyiségüket – rögtön akcióba is lendülnek.
A kísérletező kedvű másodszülött újra üzembe helyezi speciális szippantóját, s a Worchester-mártás fölé hajolva megkísérli annak orrüregi felszippantását. Masnikkal felékesített húga – kinek bizonytalan nemiségét édesanyja temérdek rózsaszínnel próbált egyértelműsíteni – érdeklődve nézi ténykedését, s hogy túlszárnyalja bátyját, halált megvető bátorsággal sült krumplival kezd el gargalizálni.
Anyjuk csak az utolsó pillanatban eszmél: fonákmozdulattal, tenyérháttal katéterteleníti a nazális beöntésre készülő fiút, majd ugyanazzal a lendülettel, visszakézből hátba vágja, és garatilag tehermentesíti erősen liluló leánygyermekét.
A bravúros életmentést követően néhány csúfosabb káromkodás árán megkönnyebbül, majd emelt hangú nevelésben részesíti családját. Egyenként rámutat csemetéire, miközben felsorolja a hasonló helyzetekben akceptálható viselkedésmintákat, vagyishogy: Maradj a seggeden! Fogd be a pofád! Te meg zabálj rendesen!, mely iránymutatások megsértésére a következő szankciókat helyezi kilátásba: Különben akkora pofont kapsz, hogy leszáll a fejed! Otthon biz’ isten üvegcserépre térdeltetlek! Téged meg apád vesz majd kezelésbe, és hasít szíjat a hátadból!

A fenyegetés nagyjából fél perces síri csöndet eredményez az asztal körül – aztán kitör a pokol.
A leszíjazott elsőszülött lázadásképpen öngyilkosságot imitál: a hasfalába döfött banánnal harakirit követ el. A szipus fiúcska bátyja színpadias haláltusáját látva rögtönzött szimpátiatüntetést rendez, s tiltakozásul a földhöz vagdossa magát. A visszafogott bájú leánygyermek keresztbe állítja amúgy is kancsal szemeit, s vacsorájának félig emésztett pempőjét falatonként visszaöklendezi szülőjének asztalon felejtett retiküljébe. Ám a legifjabbik ded sem akar lemaradni testvérei mögött; hogy magára vonja szoptatóanyja figyelmét, olyan frekvencián kezd el bömbölni, amit csupán az ultrahangokkal tájékozódó, épp nászukat ülő hím denevérek tudnának értékelni.
Ez már túl sok a kétségbeesett anyának; sóbálvánnyá merevedve néz végig randalírozó ivadékain, s meg sem próbál közbeavatkozni. Helyette begörbített ujjakkal végigkarmol az arcán.

Hermione

Szerencsétlen asszony! Úgy bámulja azt a kést, mintha komolyan fontolgatná, fel vágja-e vele az ereit. Bizonyos szinten meg is tudom őt érteni. De hát az első gyerek után sejthette volna, hogy ez lesz. Annyi biztos, hogy én nem szülök egynél többet, akkor sem, ha az emberiség fennmaradása múlik majd rajta.
- Szerintem induljunk – élek a bátor javaslattal, s félig már fel is emelkedem a székről.
Ron vigyora lekonyul, homlokán a csalódottság gomolyfelhője vonul végig.
- Jaj, ne má’, Hermione! – nyüszögi biggyesztett szájjal. – Hadd maradjunk még egy kicsit! Naaaa! Különben sem fejeztem be az evést – itt a tányérján árválkodó bambuszrügyre mutat –, s amíg én elrágódok ezen, te mesélhetnél a repülésről meg a többiről.
Ron, ha akar, pofátlanul manipulatív tud lenni. Most is olyan édesdeden mosolyog rám, olyan kitartóan csillogtatja égszínkék szemeit, hogy nem tudok neki ellenállni. Máris azon kapom magam, hogy visszazöttyenek a székre, s megadóan engedelmeskedek a felszólításának: mesélni kezdek.
- A fél világot átrepülni csak az első dolog lesz. Ha leszálltunk Sydneyben – vagy Melbournben, ezt még nem tudom előre –, akkor is előttünk lesz még egy legalább olyan vagy talán még hosszabb út – legalábbis ami az időtartamot illeti. A landolás helyétől busszal vagy vonattal megyünk tovább északra, Queenslandbe…
- Kvínszlend…? – Ron merengve ismétli a szót. Fél szeme és fél figyelme még mindig a szomszéd asztal körül sündörög.
- Az egy állam Ausztráliában – dünnyögöm magam elé. Közben Ront figyelem, ahogy oda-vissza kapkodja a tekintetét köztem és az egyre hangosabban zsinatoló család között. Kedvetlenül folytatom: – Jobban szerettem volna Új-Dél-Walesben házat vetetni velük, de a sydneyi és a környéki ingatlanárak annyira magasak, hogy a szüleim teljes megtakarítása sem lett volna elég, még egy nyomorult garzonlakásra se. Kétezer kilométerrel északabbra viszont sokkal olcsóbb a megélhetés. Townsville-ben egy komplett ház vételára garázzsal meg tágas kerttel együtt is kevesebb, mint Új-Dél-Wales bármelyik part menti településén… Ron, figyelsz rám egyáltalán?
- Mi? – Ron csak egy futó pillantásra méltat; kitartóan szélesedő vigyorral követi a balkéz felől zajló eseményeket. – Odasüss, Hermione – mutat az öklendezést immár befejezett zöldes arcszínű leánygyermek felé. – Láttál már valaha ilyen koordinálatlan szemmozgást? Az efféle kancsalság ritka genetikai adottság, és páratlan térbeli élményeket nyújthat.
- Halkabban, Ron! – pisszegek rá. – Még meghallják!

Aggodalmam persze feleslegesnek bizonyul: Szomszédasztal Anyuka sokkal jobban el van foglalva annál, semhogy ilyesmire figyeljen. Batmannek öltözött ivadéka ugyanis ezt a pillanatot ragadja meg a benne szunnyadó szuperhős-én kiteljesítésére: felpattan a földről (ahol eddig fetrengett), és a szék közbeiktatásával az asztallapra ugrik. Ügyködése nyomán pohár borul, tányér hullik, a gyomortartalommal feltankolt retikül a gúzsba kötött elsőszülött ölébe bucskázik, aki ezt hangos pfujolással, majd saját felkavarodott gyomrának kiürítésével reagálja le.
A bőregér alteregójú öcs mindezzel nem sokat törődik, kiterjeszti fekete köpönyegét, s húgának masnikkal ékes fejéről, mint ugrópadról, lendületet véve a levegőbe veti magát. Szülőanyja egy marni készülő vipera vadságával kap az ifjú után, s csak félütemnyi késéssel hibázza el a fekete harisnyába húzott bokát. A szökevény légtornászügyességgel szökell egyik asztalról a másikra, felszállásra kitárt „szárnyai” tányér és evőeszköz lavinákat indítanak útnak átvonulásának nyomvonala mentén. Egyre nagyobb felbolydulás támad az étkezők körében, innen-onnan is erőteljesebb szavak csapnak a magasba: vannak, akik a gyermek felmenőit emlegetik nem túl hízelgő jelzők kíséretében, mások magát a sarjat méltatják… na, nem hagyományos módon. Sokan úgy vélekednek, a gyermek Batman-maskara helyett inkább kényszerzubbonyt érdemelne, egyesek igen jól érthetően gyógyszeres kezelést javasolnak, megint mások gumifalú klinikán vagy a pszichiátriai dühöngőben látnák szívesen az asztalukat végigdúló pszichopata-kezdeményt.

A gyermeke minősíthetetlen viselkedése miatt lángba borult arcú anyuka nem habozhat tovább – ezt nyilván ő is érzi, mert eltökélten talpra ugrik, s egy gyors szempásztával leltárt vesz megmaradt gyerekeiről. Égetnivalóan Rossz jelenleg nem üzemképes, a derekára szíjazott öv ártalmatlanítja, már csak a másik kettőt kellene valahogy rögzítenie, amíg ő cselekszik. De mit is tehetne…?
Na, ekkor vonjuk magunkra Szomszédasztal Anyuka figyelmét! Láttunkra fény gyúl a szemében – a hirtelen felvilágosodás szikrája –, s két további gyermekének hónalja alá passzírozásával azonmód meg is indul felénk. Első útja hozzám vezet – talán valami női szolidaritásfélét észlel csodálkozó tekintetemben –, s minden további magyarázat nélkül a karomba nyomja legifjabbik magzatát.
Egy gyors félfordulat, és Csupa Masni máris Ron ölében landol.
Észhez térni sincs időnk, a frissiben adoptált gyermekek anyja máris hallótávolságon túlra került.
Rémült pillantásokat váltunk Ronnal.
- Szerinted visszajön még értük? – kérdi ő. Kétkedés cseng a hangjában. Az izgő-mozgó Csupa Masnit csak két kézzel tudja féken tartani.
- Persze, hogy visszajön – vágom rá teljes meggyőződéssel –, amint begyűjti a negyediket. Legalábbis remélem… nagyon-nagyon remélem… – E szavakkal próbálom lefejteni magamról a blúzom dekoltázsában búvárkodó pólyás icipici, ám annál erősebb ujjait. A dedet azonban nem lehet eltéríteni a szándékától, mindegy neki méret és forma, az én melleimet legalább olyan étvágygerjesztőnek tartja, mint szoptatóanyjának tejforrásait.
- De hol van már? A fenébe is! – Ron három villámgyors fordulatot teker a nyakán, úgy pásztázza a környéket, miközben szaporán dobog a lábával. Az egyre nyugtalanabbá váló leánygyermek megérzi türelmetlenségét: szemei csészealj méretűre tágulnak, hirtelen arcához szorítja két kezét, s fülrepesztő, takonykenős bömbölésbe fog. Ron kinyújtott karokkal igyekszik minél távolabb tartani magától a megáradt nyálkahártyájú gyermeket. Kétségbeesve pislog felém.
- Te, Hermione, ennek levedzik az orra!
- A tiéd legalább szobatiszta! – kontrázok rá, és Ronhoz hasonlóan én is eltolom magamtól a pelenkacserére szoruló csecsemőt. – Nem akarsz véletlenül cserélni?
Javaslatom nem nyeri el Ron tetszését, erőt vesz nyálkáktól való viszolygásán, s magához vonja a bömbölő Csupa Masnit. – A leosztás így jó, ahogy van – bizonygatja hevesen –, elvégre az anyjuk is így akarta. Enyém a felül csöpögős, tiéd az alul eresztős! Nincs cserebere!
Már a számon van egy újabb ajánlat (desszerttel akarom megvesztegetni), amikor éktelen ribillió csapja meg a fülemet. Mindketten a zaj irányába fordulunk.

Fél tucat felborult szék és egy lapjára állított asztal kaotikus rommezején két alak – egy kisebb és egy jóval nagyobb – birkózik pankrációt idéző látványelemek közepette. A félkörívben felsorakozott, szurkolókórussá lényegült nézősereg lelkesen biztatja a feleket. A harc kimenetele ingadozó előjellel zajlik: hol a mozdulatait féken tartó anyuka, hol a cseppet sem finomkodó másodszülött kerül erőfölénybe. Aztán hirtelen feloldódik a patthelyzet: a ficánkoló gyermek kicsúszik anyja szorításából, és nagy svunggal megindul az étterem szomszédságában felállított színpad vasszerkezete felé. A négyméteres magasság sem rettenti el a csemetét: tarzanosan felkúszik a reflektort tartó oszlopra, s a villanyvezetéket liánként a lába közé kapva hintázni kezd a két emelet magas légtérben. A halálra vált anya sikolyait a lelkes nézők tapsvihara tompítja.
A székhez fixált gyermek – ki mindezt kénytelen ülve és tétlenül végignézni – irigy pillantásokat lövell sikert sikerre halmozó öcsére, majd, részben figyelemfelkeltés céljából, részben hogy így tiltakozzon állapota ellen, arccal előrehajol, és frontálisan ütközteti magát az asztallappal. Ütemesen koppanó feje nem éri el a kívánt célt: a kutya sem törődik vele, minden szem majomügyességű, tarzanüvöltéseket hallató testvérére szegeződik.

Most szigorú, feketébe öltözött biztonságiak sietnek a helyszínre, és hangos parancsszavakkal vezényelni kezdik az odasereglett nézőközönséget: abroszt hozatnak az egyik pultos nővel, a többieket körbe állítják a színpadon. Az érkező terítőt aztán kifeszítik a lengedező gyermek alatt, és lelkes szóval arra buzdítják, engedje el a kábelt, és ugorjon az alant várakozó abroszra.
A gyermek vonakodik engedelmeskedni a felszólításnak; innen úgy tűnik nekem, nagyon is élvezi a magaslati levegőt, és esze ágában sincs lejönni onnan, amíg meg nem unja. Nyilván így gondolkodik az egyik igen marcona kinézetű biztonsági ember is, mert megelégeli a hiábavaló kérlelést, és kisvártatva a tettek hímes mezejére lép. Néhány lendületes mozdulattal felmászik a tartóoszlopra, majd az egyik keskeny tetőelemen végigegyensúlyozva megközelíti a randalírozó csemetét. Elérni persze nem tudja, annyira nem lógathatja le a karját, de a liánként alkalmazott kábelhez van némi hozzáférése – így aztán megragadja azt, és, mintha csak szilvát rázna le a fáról, rezgetni kezdi gyerekestől együtt. A csimpaszkodó ifjú utolsó erejéig küzd a fent-maradásért, s csak kétpercnyi intenzív lóbálás után engedi el a liánt. Szárnyként csapkodó köpenye a menetszéltől a fejére gabalyodik, úgy zuhan, mint valami bizarr fekete csomagolású légiposta a kifeszített terítő közepébe.
Ronnal egyszerre engedjük ki a visszatartott levegőt, és gyors pillantást váltunk a karjainkban tartott csemeték fölött.
- Oltári… – mondja ő.
- Eszméletlen… – így én.
A nyolc napon túl gyógyuló lelki sérüléseket szerzett anyuka fúriamód ugrik gyermekéhez, kibontja csomagolásából, keblére öleli, majd félpercnyi satuszerű szorongatás után eltolja magától, és egy iszonyatosat csattanó pofonnal honorálja szülöttje hajhullást okozó légi mutatványát.

Én egyre türelmetlenebbül mocorgok a bűzhullámokat sugárzó csecsemő alatt; nem titkolom vágyamat, miszerint szeretnék végre orron és nem csak szájon át lélegezni. Jelentőségteljes pillantásokat küldök a bűzlő gyermek tulajdonosa felé, és szemem sarkából látom, hogy Ron is ugyanígy tesz. Csupa Masni még mindig szipog az ölében, két kis ökle orrváladéktól és szaporán pergő könnyeitől fényes.

A terem túlfelében összesereglett tömeg oszladozni kezd, Szomszédasztal Anyuka is feltűnik a helyükre visszasiető, a történet izgalmasabb jeleneteit vigyorogva elemző vendégek között. Asztalunkhoz lépve először szívből jövő, soha el nem múló háláját zúdítja ránk, s csak azután szabadít meg minket az összes testnyílásaikon át folyamatosan csepegő utódaitól.
Ron azon nyomban heves törülközésbe kezd, az asztalról felmart szalvétákkal igyekszik felitatni a karjára és ruhájára jutatott zöldes színben csillogó váladékcsíkokat.
- Szerintem menj ki a mosdóba – javaslom neki –, ott biztos lesz szappan és meleg víz is.
- Jó ötlet – motyogja maga elé, és fel sem nézve indul el az étterem kijárata felé. Úgy kell utána kiáltanom:
- Én majd itt várlak!

(később)

Kezdek türelmetlen lenni, Ron már vagy egy negyedórája odavan. Kizártnak tartom, hogy ilyen sokáig tartson a tisztálkodás, még ha makacs is a folt. Remélem, nem tévedt el. Ebben a tömegben éjfélig sem találnám meg.

Már húsz perc. Komolyan kezd nyugtalanítani a távolmaradása, az ujjaim most már megállás nélkül dobolnak az asztallapon. Időközben a szomszéd asztal is felszabadult, a tépett idegzetű anyuka felnyalábolta csemetéit, és elvonszolta őket a kirakatok irányába. Helyüket egy jóval csendesebb nyugdíjas házaspár foglalta el.
Az étterem bejáratára szegezem a tekintetemet, lassan gyűlő ingerültség keveredik nyugtalanságomba. Hol a fenében van már…?
(Hermione…!)
Lehet, hogy a hangosbemondón kellene érdeklődnöm utána…?
(Hermione Granger!)
Vagy visszafelé jövet közbeiktatott egy újabb mozgólépcső-túrát, ezért késik…
- Hermione? Te vagy az?
Magas, karcsú alak nyomakodik oldalról a látóterembe, és én csak most, gondolataimból felocsúdva döbbenek rá, hogy korábban is ő szólongatott a nevemen.
Felnézek, pislogva fogadom magamba a fölém tornyosuló látványt. A tűsarkú topánba préselt gazellalábakon álló, miniszoknyában folytatódó, felül extra-szűk topba csomagolt és végül káprázatos tengerparti szőke hajzatban végződő jelenés valahonnan ismerős nekem, a gyomrom kellemetlenül összehúzódik tőle. Aztán hirtelen bekattan az agyamba: ez Suzy Leibowits! Mennyei atyám! Mugli diákéveim mumusa, életem megkeserítője! Suzy valósággal pokollá tette az első iskolaévemet, ő és a barátnői szünet nélkül maceráltak a hajam meg a fogaim miatt, csúfolódtak velem, amikor csak tehették, a cukormentes édességet, amit anyu csomagolt be uzsonnára, ellopták, és a galambokkal etették meg.
- Először meg sem akartalak ismerni – trillázza a magasból, jobb kezét sziklapárkányzat-szerűen előretolt és ütközésig egymáshoz préselt kebleihez kapja. – Azt kérdeztem magamtól, lehetséges, hogy ez a lány, aki egyedül üldögél az asztalnál, Hermione Granger, az én régi kedves osztálytársam? Szólongattalak hát: Hermione! Hermione!, de nem válaszoltál, már-már az is megfordult a fejemben, hogy tévedtem. De hát ez a jellegzetes haj összetéveszthetetlen, mondtam magamnak, kizárt, hogy máshoz tartozzon. Közelebb jöttem hát, és lám, valóban te vagy az!… Hermione, micsoda kellemes meglepetés!
Suzy napfényes mosolyt virít rám, és mielőtt a döbbentből kilábalhatnék, már le is hajol, és három villámgyors csókot cuppant a légtérbe, közvetlenül az arcom mellé, de attól smink-biztos távolságban. – Ugye megengeded, hogy csatlakozzam? – Rebbent egyet a szempilláján, és választ sem várva ledobja magát a szemben álló székre, pontosan Ron korábbi ülőhelyére. Otthonosan keresztbe pakolja egymáson dekoratív, textillel minimálisan fedett lábait, majd derékból előredőlve rákönyököl az asztalra. Óriási mellei látványosan nyomakodnak a látóterembe – olyan érzést keltenek, mintha két héliummal töltött lufi repülne ki a dekoltázsából. Szilikon lenne? – teszem fel magamban a kérdést. Vagy csak az a többrétegnyi szivacs okozza ezt a plasztikázott benyomást, amivel aládúcolta őket?
- Szia – nyögöm ki nagy nehezen, és óriási erőfeszítéssel próbálom felrántani tekintetemet a mellekről Suzy arcára. – Ööö… jól nézel ki.
- Kösz, te is – mondja egy lélegzetvétellel, s nem is próbálja titkolni, hogy csak udvariasságból viszonozta a bókot. – Épp most szabadultam a fodrásztól, persze az ütemtervhez képest félórás csúszással, mert valamelyik szerencsétlen, aki előttem volt daueroltatni, késett… Ah, ugyan ki daueroltat manapság!? Évek óta a sima haj a divat. – Itt egy másodpercre megszakítja lávaömlésszerű szóáradatát, és egy szóbeli sértegetéssel felérő pillantást vet göndör tincseimre. Bennem tovább hízik a kellemetlen érzés, legszívesebben lesütném a pillantásomat, vagy az asztal alá bújnék.
- A természetes loknik persze más lapra tartoznak – folytatja Suzy, csúfolódással vegyes szánalom cseng a hangjában. – Nem tehetsz róla, Hermione, ne is emészd magad miatta!
- Eszembe sincs emészteni magam miatta! – hallom magam felcsattanni. Vér tolul az arcomba, érzem forró lüktetését a bőröm alatt. Szeretnék még mondani valamit, eloszlatni a velem szemben ülő égbeszökően magabiztos és önhitt nőszemély külsőmmel kapcsolatos elképzeléseit, de nem találom hozzá a megfelelő szavakat, és az sem segít, hogy Suzy – észlelve felháborodásomat – rögtön bűnbánó pislogásba kezd.
- Ó, ne haragudj, Hermione! – Fiktív könnyet passzíroz ki a szeme sarkából. – Igaz lelkemre és a frissen manikűrözött körmeimre esküszöm, hogy nem akartalak megbántani. Épp ellenkezőleg! – Dacosan kihúzza magát, hőlégballon mellei kétemeletnyit emelkednek. Aki most minket lát, biztos azt hiszi, én sértettem vérig, és ő kényszerül menteni a becsületét. – Csak vigasztalni szerettelek volna, hisz tudom, mennyi problémát okoz a frizurakészítés a magadfajtának. A sok kitörött fésűfog, a rengeteg méregdrága hajegyenesítő sampon és balzsam, amik csak átmeneti megoldást kínálnak. Hidd el, mélyen együtt érzek veled!
Tompa, süllyedő érzés támad a gyomromban, ahogy Suzyt hallgatom. Az ilyen mélyre szúró, női alattomossággal szemben tehetetlennek érzem magam; a mód, ahogy kedves hangszínnel, angyali ártatlansággal sérteget, épp a nyílt sisakos visszavágás lehetőségétől foszt meg. Hiába, bennem nincs meg a női praktikák azon eszköztára, amelyekkel mosolyogva lehet halálos sebet ejteni a másik önbecsülésén.
Suzy beletúr pazarszőke, szálanként frizurázott sörényébe, babakék szemeivel kitartóan bámul rám.
- Ugye nem haragszol? – leheli behízelgő mézes-mázossággal.
- Miért haragudnék? – préselem ki magamból a választ, és még egy halvány mosollyal is megpróbálkozom.
Suzy összecsapja két smukkoktól ékes kacsóját, és csilingelve felnevet.
- De jó! Akkor mesélj el mindent magadról! Mit történt veled, miután kimaradtál a suliból? Tényleg külföldön tanultál tovább, ahogy azt rebesgették? Jaj, olyan izgalmasan hangzik! A francia bentlakásos iskolákban tényleg szabadon kezelik a fiúlátogatókra vonatkozó szabályokat?